JÉZUS ÉS A FARIZEUSOK
JÉZUS ÉS A FARIZEUSOK
Kérlelhetetlen fellépésével, kemény kijelentéseivel és bizonyos hagyományok (pl. a szombatnap) megsértésével Jézus engesztelhetetlen ellenségeket szerzett. Ezek az ellenfelek, a hatalom birtokában, igyekeztek őt először elhallgattatni, aztán tevékenységében korlátozni, később már életére törtek, és végül a keresztfára juttatták.
Az evangéliumi elbeszélésekből egy tömör fal rajzolódik ki, amelybe Jézus minduntalan beleütközik; ebben a falban a farizeusok, az írástudók, a főpapok („papi fejedelmek”) és a nép vénei vannak kemény kövekként összecementezve.
A négy kategóriából az első kettő szerepel legtöbbször s általában együtt emlegetve. A farizeusok és az írástudók vannak ott szinte mindenütt, ahol Jézus prédikál vagy gyógyít, akadékoskodnak, irigykednek, leszólják, provokálják, botránkoznak rajta, ördögi praktikákkal vádolják, besúgják, följelentik, kevés emberi aljasság van, amit el nem követnek vele szemben. Nem alaptalanul támad a gyanú az olvasóban, hogy itt a sztereotípia uralkodott el az evangélistákon, hogy a hagyomány túlontúl egyszerűsített, minden rosszat egy-két társadalmi csoport nyakába varrva. Ennél már csak János evangéliuma szimplifikál jobban, amikor mindazokat, akik Jézussal szemben ellenségesen lépnek fel, „a zsidók” gyanánt aposztrofálja, megfeledkezve róla, hogy Jézus hívei is zsidók voltak, őróla magáról nem is beszélve. És ahogy a farizeusok evangéliumi kezelésmódja kissé igazságtalanul tette a farizeus nevet a kártékony képmutatás szinonimájává, úgy adott táplálékot „a zsidók” sommás elítélése két évezred antiszemitizmusának.
Itt a helye, hogy a tárgyilagosság igényével megpróbáljunk képet alkotni Jézus korának zsidó társadalmáról, különös tekintettel a fontos vallási és politikai pártokra. (Mivel ezek a pártok lényegében a teokratikus jellegű Hasmoneus-korszakban, a Makkabeusok szabadságharcának győzelmét követő évszázad folyamán jöttek létre, vallásos és politikai jellemzőiket nem könnyű szétválasztani.)
Kezdjük a farizeusokkal, akiknek a neve elkülönültet jelent (héberül perusim), és valószínűleg ellenfeleik ragasztották rájuk azon a címen, hogy a mózesi Törvénynek a hagyományok jegyében való szigorú értelmezése és aggályos követése alapján elkülönültek a többi irányzattól és általában a népesség nagy részétől. Ők maguk ezt a nevet nem használták, egymást a haberim, azaz ’társak, barátok’ néven szólították meg (érdekességként említhető, hogy ez a héber szó a jiddisen keresztül nyelvünkbe is belekerült haver alakban). A farizeusi párt eredete a Makkabeus-korszakra nyúlik vissza, ekkor a kozmopolita hellenisztikus befolyás ellen küzdő konzervatív-nacionalista, erősen vallásos szellem képviselői, a hasszidok (’jámborak’) lelkesen támogatták a szíriai Szeleukidák ellen vívott szabadságharcot. Később, amikor Matatiás egyik fia, Jonatán és azok utóda megszerezték előbb a főpapi címet (amelyre származásuk alapján nem voltak jogosulták), majd a királyságot, a hasszidok elfordulták tőlük, ellenzékbe vonultak, és belőlük alakult a farizeusok pártja, míg egyes radikális felfogású csoportjaik zárt aszketikus közösségeket alakítottak, és esszénusok néven lettek ismertek.
A farizeusokról igen elismerően írt Josephus Flavius, dicsérte önmegtartóztató életüket, tiszteletüket az idősebbek iránt, a lélek halhatatlanságába vetett hitüket, s állítása szerint nagy tekintélynek és a nép részéről általános tiszteletnek örvendtek, különösen a városi lakosság körében. Értékes kortársi tanúság ez, bár nem feltétlenül elfogulatlan, hisz Josephus maga is a mondott párthoz tartozott. Hogy általánosan tisztelték a farizeusokat, azt viszont más források is megerősítik. Tanaikkal, amelyek vallási jellegűek voltak, valóban irányt szabtak a zsidóságnak, főleg azért, mert az írástudók, azaz törvénytanítók (a későbbi rabbik elődei) túlnyomórészt a farizeusok pártjához tartoztak, vagyis a farizeus gyakran – de nem feltétlenül – egy személyben írástudó is volt. Ez a vezető szerepük különösen megerősödött a Jeruzsálem pusztulása utáni időben, magában Palesztinában és a szórványban is.
A farizeusokkal élesen szemben állt a szadduceusok pártja. Ez nevét Salamon főpapjáról, Sádokról (vagy Cádokról) vette, és vezető ereje a törzsökös papi arisztokrácia volt, melynek tagjai közül kerültek ki évszázadokon át a főpapok. (Ezért pontatlanok a szentírási fordítások, amelyek többnyire főpapoknak nevezik a felsőpapság tagjait, mert főpap egy időben csak egy volt.) Voltaképpeni politikai párttá akkor szerveződtek a szadduceusok, amikor a Hasmoneusok kisajátították a főpapi címet. Éppúgy ellenzéki erőként jelentkeztek tehát, mint a farizeusok, de azokkal is szembekerültek; hatalmi vetélkedésük legfőbb színtere a Főtanács, a Szanhedrin volt, amelynek határozatait még Heródes és utóbb a római helytartó is kénytelen volt bizonyos fokig tekintetbe venni. A szadduceus párthoz szították többnyire „á nép vénei”, vagyis a vagyonosabb polgárok, az elöljárók, tisztségviselők, bírák is. A farizeusokkal ellentétben a szadduceusok csak magát a Tórát ismerték el mint törvényt, tehát a hagyományt elvetették, tagadták a feltámadást, sokan a túlvilági életet is; gondolatvilágukban és életvitelükben több teret engedtek a hellenizmus befolyásának, és általában jobban szót értettek a megszálló hatalommal. Együttes fennállásuk másfél-kétszáz éve alatt a két párt között ide-oda ingott a hatalmi túlsúly mérlege; Jézus fellépése idején a szadduceusok közéleti, politikai ereje nagyobb volt, de népszerűségük és a tömegekre gyakorolt befolyásuk messze elmaradt a farizeusoké mögött. Jeruzsálem és a templom pusztulása után a papságnak semmi funkciója nem maradt, és ezzel aztán lényegében megszűnt a szadduceus párt is.
Az evangéliumokban a szadduceusok csak elvétve szerepelnek, néhányszor a farizeusokkal egybefogva mint a jézusi eszmék ellenségei, egyszer pedig – ezt az epizódot mindhárom szinoptikus említi – ravasznak szánt kérdést adnak fel Jézusnak a feltámadással kapcsolatban. (Egy nő a sógorházasság parancsa folytán hét fivérnek volt egymás után felesége – melyiküké lesz a feltámadás után? Jézus válasza: egyiké sem, mert az Isten országában minden másképp lesz.)
Noha politikai szerepet egyáltalán nem játszottak, és szám szerint kevesen voltak, már Josephus is mint a harmadik legfontosabb zsidóirányzatot említi az esszénusokét.
Ők is a hasszidok eszmei örökösei, de a nagy botrányra, hogy Makkabeus Jonatán Kr. e. 152-ben származási jogcím nélkül kisajátította és a családjában örökletesnek nyilvánította a főpapi címet, igen radikálisan, mind a farizeusoktól, mind a szadduceusoktól eltérőleg reagáltak. Minden kapcsolatot megszakítottak a templomi kultusszal, s kivonultak nemcsak a közéletből, hanem a társadalomból is. Zárt, szigorúan aszketikus közösségekbe tömörültek, külön telephelyeken, cölibátusban és vagyonközösségben éltek kétkezi munkájukból, választott papi vezetőik irányítása alatt. A farizeusoknál is szigorúbban ragaszkodtak a Törvény minden előírásához, velük ellentétben viszont eszmeviláguk lényegében eszkatologikus volt, vagyis a Messiás és a végítélet várakozásában, ezek közeli eljövetelének hitében éltek. Teológiájuk további lényeges eleme volt, hogy magukat a Fény fiainak tekintették, s minden ellenfelükben a Sátán, a Sötétség képviselőit látták.
Bár Josephus és a római Plinius és mások révén már az ókorból is eléggé hiteles tudósítások maradtak ránk az esszénusokról, a velük kapcsolatos ismereteink hatalmas mértékben gyarapodtak, amióta – 1947-ben – a Holt-tenger északi partjainál, a mai Kirbet Kumrán közelében fölfedezték kiterjedt telepük romjait, s ami még fontosabb, nagy mennyiségű, általuk elrejtett papirusziratot. Ez a telep volt mindenképp a legnagyobb, bár bizonyára nem az egyetlen, ahol esszénusok éltek; annyit lehet tudni, hogy néhány kisebb közösségük volt városokban is.
Az ősegyházzal való sok rokon vonásuk – vagyonközösségük, aszkézisük, apokaliptikus felfogásuk a Sátán hatalma elleni küzdelemről, világvége-várásuk – már a múlt században is arra a feltevésre késztetett némelyeket, hogy a kereszténység igazában az esszénizmus hajtása, annak egyik változata. A kumráni iratok megfejtése néhány további érvvel látszólag támogatta ezt az elgondolást. Kiderült ugyanis, hogy a kumráni közösség a maga alapítását egy karizmatikus vezetőnek tulajdonította, akit irataikban csak „Igaz Tanító” (vagy: a jámborság tanítója) néven emlegetnek, és aki mártírhalált halt a „Gonosz Főpap” mesterkedései folytán. Nem ebből a képletből nőtt és terebélyesedett ki vajon a legenda Krisztusról, akit Kaifás főpap megfeszíttetett? – kérdik nem is kevesen.
Előbb az utóbbi érvről: az alaposabb mérlegelés kimutatta, hogy az „Igaz Tanító” Jézus előtt jó évszázaddal vagy annál is régebben szenvedte el mártírhalálát. Talán maga Makkabeus Jonatán adta halálra, aki kíméletlenül üldözte az esszénusokat; a kutatók még valószínűbbnek látják, hogy az a bizonyos gonosz ellenfél a legvérengzőbb Hasmoneussal, Joannész Hürkanosz főpap-királlyal azonos, így tehát a Jézus kereszthalálával való analógia felszínes és bizonyíthatatlan.
Ami pedig a hasonlatosságokat illeti:
Bizonyos fokú vagyonközösség valóban jellemző volt a legkorábbi keresztény közösségekre, de korántsem kötelezően, és az semmiképp sem járt együtt szervezett közös élettel, fegyelemmel, monasztikus regulákkal, amelyek minden esszénus társulás alapját jelentették.
Jóllehet Jézus nemileg önmegtartóztató életet élt, s apostolai közül Pál hasonlóképpen, cölibátust soha, még az egyház elöljáróitól sem kívántak meg (legfeljebb Pál ritkán és korlátozott érvénnyel ajánlotta), a házasság szent és kívánatos kapcsolat volt a keresztények között.
Azután: Jézus éppenséggel nem prédikált aszkézist, legfeljebb ésszerű mérsékletet. Jóízűen evett-ivott, ha arra volt alkalom, lakodalmas néppel, tanítványaival, vámosokkal, még farizeusokkal is. Az utóbbiak egyébként szemére vetették, hogy nem böjtölteti tanítványait, mint Keresztelő János teszi, őt magát „falánk és borissza embernek” titulálták. Jézus ugyan szűzen élt, de a test vétkeit sok más bűnnél jóval enyhébben ítélte meg, majdhogynem szelíd elnézéssel kezelte, legalábbis a parázna nőkkel kapcsolatos epizódokból ez világlik ki.
Továbbá: aligha lehetne szögesebb ellentétet elképzelni, mint amely Jézus és az esszénusok felfogása között állt fenn a mózesi Törvény tekintetében – az eddig mondottak után ezt itt aligha kell bizonygatnom.
Maradt egyetlen, bár éppen nem lényegtelen rokonság a jézusi és az esszénus tanok között: teológiai eszméik hasonló volta. Ennek a magyarázatához azonban nem szükséges feltenni, hogy tanait egyik a másiktól vette légyen, hogy egyáltalán bármiféle kapcsolatban álltak volna: az apokaliptikus és eszkatologikus elképzelések mélyáramként ott éltek már kétszáz éve az egész judaizmusban, sőt Jézus fellépésekor már jó ideje a levegőben voltak.
Egyetlen érintkezési pont mindazonáltal elvben lehetséges az esszénusok és – ha nem is szorosabban a jézusi tan, de – az evangéliumi események között. Az Írásból nem tudjuk meg, mit csinált, hol és hogyan élt Keresztelő János gyermekkorától fellépéséig. Magános pusztai remete volt-e csupán, vagy netán, legalább valameddig, tagja a kumráni – esetleg egy másik – esszénus klastromnak? S ha igen, onnan küldték volna téríteni (ilyesféle ambícióik egyébként az ismert iratok szerint nem voltak az esszénusoknak), vagy a maga elhatározásából vált meg tőlük, hogy isteni sugallatra prófétálni kezdjen, netán ilyen eretnek szándékai miatt száműzték a közösségből? Mindezek merő feltételezések, bizonyíték ilyesmire nem került elő, és aligha fog valaha is. Kétségtelen azonban, hogy János igehirdetésének tartalma, az imádság és böjt szerény körű programja, amelyet híveinek előírt, és az úttörés a közelgő Fölkent előtt legalábbis tűrhetően egybevág mindazzal, amit az esszénusok felfogásáról ismerünk.
Végül néhány szó erejéig emlékezzünk meg a negyedik zsidó irányzatról, amelyet Josephus is nyomatékkal említ, jóllehet pártnak nem lehet tekinteni őket: a zelótákról. Azoknak a fanatikus nacionalista érzelmű zsidóknak a gyűjtőneve volt ez, akik a galileai Júdás felkelésének eltiprása után szerveződtek meg, tehát az első század elején, és kérlelhetetlen harcot hirdettek a római megszállás ellen. Több felkelés kirobbantását tulajdonították nekik a Róma elleni nagy háború előtt is, amikor aztán ők vették át a vezérszerepet. Nevük a görög zélótész, azaz „buzgó, rajongó” szóból ered, és a zsidó valláshoz ragaszkodásukra utal, amely nacionalista ideológiájuknak természetszerű, bár korántsem irányadó eleme volt, lévén szándékaik elsősorban politikai jellegűek. Ha a zelótákat pártnak, akkor csak „illegális pártnak” tekinthetjük, hisz a római hatóságok érthető módon üldözték őket. Terrorista rohamosztagaik is voltak, ezek tagjait szikáriusoknak, tőrviselőknek nevezték, mert egyéni merényletek során tőrrel ölték meg a kiszemelt római tisztségviselőket, katonákat és a római uralom zsidó kiszolgálóit.
Az újszövetségi Szentírásban mindössze egyszer fordul elő a zelóta szó, s épp Jézus egyik tanítványa, a „buzgó” Simon viseli ezt a melléknevet. Feltehető, bár nem bizonyos, hogy azért, mert a fanatikus mozgalom híve volt, legalábbis mielőtt Jézussal kapcsolatba került, a Mester tanítása ugyanis kárhoztatott mindennemű erőszakot. Azon az alapon, hogy Jézus környezetében volt egy zelóta, s hogy őt magát lázadás vádjával rómaiak végezték ki, meg hogy Gamáliel (ApCsel 5,37) a keresztényeket Galileai Júdás mozgalmával állítja párhuzamba, egyesek megkockáztatták a feltevést, hogy Jézus maga is a mozgalom híve volt, de ezt az ötletet még cáfolni sem nagyon érdemes. Valamivel több érvet tudnak felsorakoztatni, akik legújabban azt bizonygatják, hogy a kumráni közösség, legalábbis fennállásának utolsó néhány évtizedében, nem az esszénusok, hanem a zelóták irányítása alatt állt.
A farizeusokra visszatérve, kétség sem lehet róla, hogy ellentétük Jézussal szükségszerű és lényegi volt. Az ő teológiai felfogásuk, amelyet őszintén és nagyobbrészt nyilván jóhiszeműen vallottak, elmerevítette és kiszikkasztotta a zsidó vallást, mert a farizeusok tagadták, hogy még mindig lehetséges a prófétaság (vagyis hogy Isten egy emberen át közvetlen kapcsolatot teremthet népével), a törvénytiszteletből formalizmust csináltak, a tettet fontosabbnak tekintették a lelkületnél, és bár elvben elfogadták a messiási jövendöléseket, bizalmatlanok voltak a tömegek közt egyre nagyobb teret hódító eszkatologikus eszmék iránt.
Mindezekből következik, hogy amit Jézus hirdetett, nem az ő szájuk íze szerint való volt; de ha a viszonyuk valóban annyira elmérgesedett, amennyire az evangéliumokból kitetszik, abban szerepet játszhattak Jézus heves korholásai és az ellenük intézett nyilvános kirohanásai is. Lukács elbeszélése szerint például a farizeusokra és írástudókra kimondott jajok, majdnemhogy átkok, egyenest egy olyan lakomán hangzottak el, amelyet farizeusok adtak a Mester tiszteletére. (Gyanítható, hogy itt az evangélista önkényesen helyezte az egyébként hiteles logiont ebbe a keretbe, s nem kell az emberséges Mesterről feltételeznünk, hogy egy csekély ok miatt ilyen durván megsérti vendéglátóit.) A legnagyobb botránkozást végül az keltette bennük, hogy Jézus Isten fiának, tehát lényegében Istennek vallotta magát. (Ez a szinoptikus evangéliumokban ritkább eset, sőt Jézus inkább titoktartásra szólítja fel tanítványait, Jánosnál viszont szinte minden megnyilatkozásának alfája és ómegája, hogy ő Isten fia.) Próbáljuk megérteni, valóban milyen rettenetes káromlásként hangzott ez a kijelentés hithű zsidók fülében, akiknek Mózesen át megparancsolta az Úr, hogy „ne legyen istenetek rajtam kívül”, akik számára Isten rettentő és megközelíthetetlen felség volt, aligha felismerhető a köztük járó és velük együtt evő-ivó emberben, s akik végül zsidóságuk s kiválasztott voltuk lényegét látták abban, hogy a pogány népekkel ellentétben ők egyetlen és láthatatlan istent imádnak.
S ha mindez így van, akkor sem valószínű, hogy a farizeusok egytől egyig oly ádázul acsarkodtak Jézusra. Még az evangéliumokban is ott van Nikodémus, a félénk szimpatizáns, Simon és meg nem nevezett mások, akik vacsorára hívják, aztán olyanok, akik messzi földről eljönnek, hogy meghallgassák, s talán nem mind agent provocateur gyanánt; ott van végül a nagy tekintélyű és szent életű Gamáliel, Pál tanítómestere a Törvényben, aki a Főtanácsban védelmébe vette az első keresztényeket.
S hogy a farizeusok, végül, gőgösek és képmutatók voltak-e? Mind bizonyára nem, de talán sokan közülük, és valóban nem rokonszenves, ám némiképp érthető emberi gyarlóság az a felsőbbrendűségi tudat, amit a tökéletességre törekvő érez másokkal szemben. Jézus szavával mondva, az vetheti rájuk az első követ, aki még sohasem érezte magát különbnek valamiben embertársai tekintélyes hányadánál.
Az evangéliumok sztereotip és elfogult képe a farizeusokról gyaníthatóan takar valamit. Mégpedig azt, hogy a növekvő jelentőségű pogánymisszió idején, tehát az evangéliumok írása idején, a farizeusi tanok őrizték legtisztábban azt a judaizmust, amellyel a kereszténység gyökeresen és demonstratívan szakítani akart, következésképp e tanok képviselőit kellett Jézus első számú ellenségeiként bemutatni, annak ellenére, hogy elítéltetéséért és haláláért éppenséggel a papság vezetői, tehát a szadduceusok voltak felelősek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
