UTOLSÓ ÚT JERUZSÁLEMBE
UTOLSÓ ÚT JERUZSÁLEMBE
A Megdicsőülés vagy más elterjedt elnevezéssel Urunk színeváltozása néhány ószövetségi és újszövetségi mozzanatot juttat eszünkbe. Mózes (aki itt is szerepel) ugyancsak hegyről, a Hóreb hegyéről jövet változott el színében, azaz külső megjelenésében, arca úgy fénylett, hogy rá nem tekinthetett senki; az Isten felsége akkor is felhőbe burkolózott. Illés méltán szerepel e hármasban mint az Ószövetség egyik legfontosabb alakja, hisz ő elevenen szállt a mennybe, Jézus előképe gyanánt, személye pedig kapcsolatos a messiási jövendölésekkel; láttuk, hogy egyesek Jézust is a mennyből visszatért Illésnek tekintették. Az isteni szózat az égből, amely a Fiú mellett tanúságot tesz, egyszer már elhangzott, több tanú előtt, amikor Jézus felvette János keresztségét.
Az epizód csak a szinoptikusoknál szerepel; a hegyet nem nevezik meg; közülük egyedül Lukács említi, hogy a két jelenés Jézussal a rá váró szenvedésekről beszél. Péter, a mindig buzgó és praktikus Péter nem érti a jelenet misztikus tartalmát, de szeretné annak nagyszerűségét tartóssá tenni.
A régies fordításainkban szereplő „színeváltozás”, azaz átalakulás, görögösen metamorfózis fontos fogalma volt az eszkatologikus eszméknek, s az ítéletnap utáni feltámadás nyomán járó nagy változást értették rajta, amikor a testek romolhatatlanságba öltöznek, és égi fényességben fognak ragyogni (1Kor 15,51-53).
A Színeváltozás jelenete tehát hármas mondandót hordoz: Jézus Istenfiúságának kinyilvánítását, az Ószövetség és az Újszövetség szoros kapcsolatát, s végül mintegy előzetes képét adja az Isten országa majdani nagyszerűségének.
János és Jakab kivételezett helyzetére mutat, hogy Jézus csak őket és Pétert vitte magával Jairus leányának feltámasztása alkalmával és az imént is a Megdicsőülés hegyére. Anyjuk, Szalóme egyike volt a jámbor asszonyoknak, akik jelentős szerepet játszottak Jézus tanítványi körében; ha igaz, János maga volt „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Máté szerint az anya, Márk szerint a „mennydörgés fiai” álltak Jézus elé ambiciózus kérésükkel – akár így, akár úgy, a többiek igencsak rossz néven vették ezt a tolakodó helyezkedést. (Modern analógiával olyan ez, mint amikor a felkelők vezérkarában vetélkedés indul, hogy ki kapja majd a legfontosabb pozíciókat a forradalom győzelme után.) Az eset sok más evangéliumi bizonysággal együtt azt mutatja, hogy az Isten földi országának eljövetelét a tanítványok igen közelinek tartották. Jézus sem azzal inti le a Zebedeus-fiakat, hogy mindez még korántsem időszerű, hanem szerénységre és alázatra inti őket, s azt hangsúlyozza, hogy a tisztségek osztogatása az Atya dolga, abba még ő sem szólhat bele.
A bethániai vacsorát, ahol Jézust egy asszony megkeni, János a feltámasztott Lázár házába helyezi, Máténál és Márknál a házigazda egy máshonnan nem ismert „leprás Simon” (bizonyára csak volt leprás, akit Jézus gyógyított ki betegségéből). A Mestert megkenő asszony náluk névtelen, János a vendéglátó húgával, Máriával azonosítja. Őszerinte Júdás zúgolódik a „pazarlás” miatt – merthogy szerette volna eltulajdonítani ezt az összeget –, a szinoptikusoknál viszont Jézus tanítványai bizonyulnak anyagias szemléletűnek.
Sok feltűnő egyezés van e jelenet és egy korábbi elbeszélés között, ahol egy másik Simon (ott farizeus) házában egy bűnbánó asszony megkeni Jézus lábát, s szintén megrovás éri (bár kimondatlanul), és Jézus védelmébe veszi. Nem lehetetlen, hogy azonos esemény két változatával, azaz dublettekkel van dolgunk. A későbbi köztudat mindenképp azonosította őket, aminek tanúja, hogy sok festményen ábrázolják a bűnbánó Mária Magdolnát, amint hajával Jézus lábát törli – itt a nevezett nőt nyilvánvalóan összetévesztették a bethániai Máriával.
Jézus ünnepélyes bevonulása a szent városba királyi menet is és annak látszólagos paródiája is. Miféle király az, aki szamárcsikón üget, „földig ér a lába”, s viseltes köpenyegeket terítenek eléje az útra?
Messiás-király, az Úr fölkentje, nem pompás paripán ülő harcias uralkodó, hanem a béke szelíd fejedelme, akiről éppen ilyen triumfust jövendölt meg Zakariás próféta. A keresztény liturgia a kezdetektől fogva nagypéntek előtti vasárnap ünnepli a bevonulást, azaz a zsidó hét első napjára helyezi. (Ez virágvasárnap magyarul, latinul dominica in palmis, vagyis a pálmaágak vasárnapja, az ágaké, amelyeket az ünneplő tömeg zászlóként lengetett és a menet elé szórt.) Hogy Jézus valóban csak néhány napot töltött volna a városban érkezése és megfeszíttetése között, az korántsem bizonyos; épp a szinoptikusoknál, akik Jánossal ellentétben egyáltalán nem tudnak Jézus korábbi jeruzsálemi szerepléseiről, annyi esemény zsúfolódik a két időpont közé, hogy akár hetekre is gondolhatunk.
Jézus az Olajfák hegye felől látja a várost, és siratja. Akárcsak Jeremiás siratta hajdan, ugyanonnan, bár nem ugyanúgy. Mert a próféta a feldúlt, kifosztott, lerombolt város felett jajgatott, Jézus pedig még csak előre látja a majdani és még szörnyűbb pusztulást, amely 70-ben következett be. Ekkor történt, hogy a 66-ban kitört és kezdetben sikeres nagy Róma-ellenes zsidó lázadást hatalmas erőkkel leverte Titus, a későbbi császár, és Jeruzsálemet a földig romboltatta a templommal együtt, amely soha többé fel nem épült.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
