a) 1833 március 2, 3, 4 Kerületi ülések. Tárgy: A sérelmek, a sorozat és a magyar nyelv ügye harmadszor a rendek előtt. Somssich …
a)
1833 március 2, 3, 4
Kerületi ülések.
Tárgy: A sérelmek, a sorozat és a magyar nyelv ügye harmadszor a rendek előtt. Somssich Miklós és Kölcsey Ferenc beszéde a magyar nyelv ügyében.
1833 március 2, 3, 4
Kerületi ülések.
Tárgy: A sérelmek, a sorozat és a magyar nyelv ügye harmadszor a rendek előtt. Somssich Miklós és Kölcsey Ferenc beszéde a magyar nyelv ügyében.
Mult posta napi tudósitásaink, a legújabbi tanácskozások resultatumának mindenkori velős kivonatja mellet, kimeritőleg a 27-ik Februári ülés végéig terjedtek, megiránk azt is előbbi leveleinkben hogy Februar 28-án s Martius 1-őjén conferentiák tartattak az auditorium féketlenségének megzabolázása tekintetéből, mellyeknek resultatumárol azomban most sem irhatunk többet, mint a mit 21-ik számú levelünkben már érintettünk.* – Martius 2-án, 3-án és 4-én az előkelő sérelmek, és sorozat iránti válasz, az előkelő sérelmek egyes pontjaira költ észrevételek, és felirások, kir. válaszok és törvényczikkelyek magyarúl alkotása jövén a fő KK másod izbeli félrevető válasza következésében* immár harmadszor kerületi tanácskozás alá, valamint azt hogy a KK és RR előbbi végzéseik minden tárgya, szakassza, és pontja mellet álhatatosan megmaradtak, immár 21-ik számú levelünkben meg irtuk,* úgy ezen tárgyaknak a két előbbi alkalommal történt minden oldalú meghányása tisztelt levelezőinkkel számos izben közölve lévén, azoknak harmadszori ismételésével időt vesztegetni, s unalmat szerezni nem szándékunk, csupán két beszéd velős kivonatját közöljük nevezetessége miatt, a magyar nyelv ügyében.
V. ö. 181., 195. s köv. l.
Iratok, I. k. 83. s köv., 93. s köv. l.
V. ö. Kölcsey, VII. k. 149. s köv. l.
SOMSICH beszédének rövid foglalata ez: A fő RR ezen tárgyat alkalmatosb időben, a rendszeres munkák felvétele alkalmára kivánják halasztani. De hogy ezt az ország oda halasztani soha sem akarta, sőt mindég előlegesnek, s külön felvételre tartozónak ismételve kijelentette, e felől a Systematica munkákat kirendelő 1790-ki országgyülés óta, folyton folyvást e tárgyban alkotott törvényczikelyek kételkedni nem hagynak, de hogy is lehetne ez máskép? nyelv nemzetnél az mi élő testben a vér, mellynek rendes folyását gátolni annyi, mint az egész testnek kifejlődését hátráltatni, sőt semmisiteni. Honi nyelvünk ügyét a rendszeres munkák elitélésére bizni, anyit tenne, mint a nemzet igen nagy töbségének kivivott határozását, s a közönségesen ohajtott intézetnek szükségét kérdés alá ereszteni a mi kérdés alá többé nem vétethető. Második ellenvetés hogy a nemzet képviselői lépcsőnként kivántak e tárgyban haladni, de épp azért mivel bölcs intézeteik által immár oda vitték a dolgot a hol most áll, józan logica szerint a tökéletesség elérésére törekedve előlépni, s a mi még hátra van megtenni szükség, u. m. hogy törvényeink magyarok legyenek, és igy az is miből a törvény készül. Mit akarnak a fő RR koronás fejedelmünk törvényhozói igazaira való figyelmeztetéssel? meg nem foghatni, mert a RR felirásokkal éppen azon úton kivánják jó királyunk helyhenhagyásával az 1805-ki czikelyt* modositatni, melly úton az arany bulla idejétől minden törvény alkotás, eltörlés, módositás történt. A fiúi bizalommal, s törvényel egyiránt öszveférő ezen módot, csak azon érzelmek megsértésével lehet hátráltatni, melly mindenkor káros bényomást hagyhat maga után, kivált miután felséges urunknak, más nemzet u. m. olasz jobbágyai iránt hasonló kérdésben mutatott kegyes készsége, minyájunkat legszebb reményel biztat. A társ országoktol vett ellenvetést a mi illeti, valamint igasságtalan lenne, hogy mi a nagyobb rész, miattok nyelvünket, s nemzetiségünket veszítsük, úgy igasságos hogy ők a kisebb rész, miután 43 e végre kijelelt évek immár elmúltak, s igy erőszakrol sem panaszkodhatnak, magokat hozzánk alkalmazzák. Hogy végre századok szokása szűni fog, ez velünk is csak úgy történhetik, mint az évrajzok bizonsága szerint más nemzetekkel történt, kik szintén latin törvényhozások divatját honi nyelvre változtatták, s kérdem hibázik e nálok bátorság, személyre vagy vagyonra nézve? az erkölcsiség, szép tudományok, mezei gazdaság, művészi gyárak hátrább vagynak é mint mi nálunk? Sőt jobban virágoznak a társaság ezen alapjai, s nem is lehet az máskint, anyai nyelven irott törvény jobban béhat a nemzet szivébe, vidéki nyelven irott szorító, s büntető törvények pedig hasonlitanak ahoz, mintha egy igen magas torony tetejébe apró bötűkkel lenne valamely hirdetmény jelölve, csak a drága szem csőket meg szerezhető polgárok olvashatnák azt, a szegény pedig nem képes abbol a szükséges hasznot puszta szemmel kinézni.
1805. évi 4. tc.
A mi engemet illet, én anyai nyelvünk törvénybe való felvételét, nemzetiségünk kifejlésére oly fontosnak tartom, hogy leginkább ettől füg tántorithatlan boldogságunk. Mert azon nemzet a melly honi nyelvét a törvényhozásbol ki rekeszti, vagy abban csak mellékesleg érdekli, a nemzeti szavazat jusát elvesztvén, a nagy világ politicai szintériben puszta némaságra kárhoztatik; tudja és értse bár a világ minden nyelveit, legyen a tudós nemzetek sorába oly annyira számitva, hogy a Bábeli torony épitésnél magyarázó lehetne is, még sem nemzet az többé, hanem valóságos keverék, s a sok szinnel játszó vizbuborékhoz hasonló melly akár melly viszos erőnek mindenkor engedni kéntelen. Én előbbi határozásunk mellet maradok.
KÖLCSEY: Ha a római tanács, és nép maga hatalmának fő pontján még most is állana, ha mi annak meghóditott tartományotskája volnánk, s mint alatvalók folyamodnánk hozzájok hogy nyelvöktől megszabadúlhassunk, és ők adták vólna nekünk ezen választ, azt meg tudnám fogni, de mikor magyar nemzetnek kivánságára magyar fő Rendek adnak ilyen választ, azt megfogni nem tudom. Azt mondják: nyolcz század óta van öszvekötve a nemzettel a római nyelv, s azért szükséges előbb a megváltoztatás kivánsága eredetét, s kiterjedését, a teljesedés lehetőségét, s a római nyelvel kapcsolatban lévő érdekekkel való megegyeztethetését bővebb visgálat alá vétetni. Rendes dolog, én itt más érdeket nem ismerek, mint azt melly abbol foly; hogy mi magyarok s független ön állású nemzet vagyunk, legalább akarunk lenni. Ebből természetesen következik hogy magunk tulajdon nyelvével élni kivánjunk, s ezen kivánságnak nincs más eredete mint az, mert magyarok vagyunk. A kivánat kiterjedése olyan kérdés, mit tenni mért kellett légyen nem értem, ez természetesen se több se kevesebb nem lehet mint magyar nemzet, és ország, mint a magyar kormány minden ágainak határa. A lehetőség? az 1830-ki 8. t. cz.* után többé kétségbe nem jöhet. Azt mondják továbbá a fő RR: „lassan kell haladni, erőszakolni nem kell”. – De hát nem elég lassúság e 43 év óta küzdenünk a nyelvért, és most sem lennünk ott, hol lennünk kellene, hol lenni akarnánk. Azomban a fő RR talán a lassúság idejét századokhoz kötik; de én igy nem értek, s érteni nem akarok, mert később, mert lassabban haladtunk mint kellet vólna, kétszer, tizszer, sőt százszor is. A fő RR azt mondják, annyi száz évek óta a latin nyelv virágzása, anyai nyelvünk elsőbségét, hathatóságát nem veszedelmeztette. Ugyan T[ekintetes] RR mit véljek egy ilyen a nyilvános tapasztalással ellenkező álitásról; nevezhetjük e nyelvünket diplomaticainak, nem vólt, s lesz e elsőbsége a latin nyelvnek, mig azt a tudósok szobáiba nem szoritjuk? valjon mind a mellet is hogy nyelvünk belső tulajdoninál fogva Europa leghiresebb nyelvei mellett sem vonúlhat szégyennel visza, hogy áll tudományi miveltségünk, hogy Literaturánk? Nem csak a német, francz, vagy angol, de még a Dán és Svéd parányi literatura is nem sokkal elébb van e, a mienknél? és miért? mert járomba vetették nyelvünket, mert eltapodták, mert csúfot csináltak azon szerencsétlenekből, kik hazafiuságtól vezéreltetvén, ezen nyelv kimivelésére adták magokat. Én tudom, én igen is jól tudom T[ekintetes] RR., húsz év óta futom az irói pályát, én szenvedtem nem csak megvettetést, hátratételt, szegénységet, de üldöztetést is, mivel a nyelvet becsülni, mivel néhány társaimmal mivelését czélba venni bátor valék. És még sincsen itt az idő hogy nyelvünket felszabaditsuk? Mégis a rendszeres munkákra utasitsuk? Mert úgy mondatik megszüntek ezek már mindent elnyelő örvény lenni. Azért talán, mert az Urbariumból már két czikelyt el végeztünk? s a polgári köztárgyak azon pontjára, hol a nyelv ügye előfordul, talán egy évtized, vagy félszázad után eljuthatunk. Hiszen ez teszi örvényé a rendszeres munkákat, – bár a fő RR e gyülöletes emlékeztetést ne újítsák meg. (Itt a fejedelem, s a társ országoktol vett gyámokokra felelvén, igy folytatja:) Soha sem fogom elhinni hogy a fő RR által felhozott okok meggyőződésből, szivből eredtek. Nem kivánnak ők egyebet, mint a latin nyelvből oly szent nyelvet csinálni, melly őket a sokaságtol elkülönözze, vagy talán Democratiatol félnek, ha anyai nyelvünk felemeltetik? Török és Orosz szomszédinknál soha sem divatozott a latin nyelv, hol van azért a Despotismusnak nagyobb ostora. Nem csudálnám ha nemesség, és adózó nép közt forogna a kérdés, ha ott az egész nemesség, itt pedig az adózó nép képviselői fognának helyet, akkor ezen viseletet születéshöz kötött előitéletből, régi privilegiumokhoz ragaszkodásból menteni nem, de magyarázni lehetne, de most nemes, és nemes, még pedig egy részről 500 más részről 700,000 nemes közt van kérdés. Magok a fő RR. kinyilatkoztaták, hogy e kétfele ülő nemesség csak egy országgyülési test – egy testnél, csak egy többség gondolható, a 700,000 kétszer jelentette ki magát, s kérdem mi jusa van az ötszáznak oly kemény ellentállást csinálni? én polgári alkotványunkban csak egy vetot ösmerek, s ez a koronához van kötve, s kik ezek a fő RR, nem azok e kik az országnak legtöbb javaival élnek, nem azok e kik a helyeken ülnek, hol Zrinyi a bajnok és koszorús iró, Pázmán Péter és Liszti, Koháry és Amade, Orczy és Ráday, s nem rég Széchényi és Festetics György ragyogtanak? s ők szegezik magokat az ellen, miért az őket megelőzött nagyok, élni, és halni dicsőségnek tartották!?
A nemzeti nyelv használatáról.
S mit tegyünk? újra irjunk, okokat okokra halmozzunk, mit használnak minden mi okaink azoknak, kik a természet, és hazafiúság szent szózata előtt füleiket, és sziveiket már kétszer bezárták. Ha más tekintet nem tartóztatna, azt javaslanám hagyjunk fel a küzdéssel, s terjeszszük egyenesen a felség elébe folyamodásunkat. Mert rendes dolog ha valaki elválasztó fallá teszi magát Thronus és Nemzet között. Ha pedig még egyszer csak ugyan irunk, jelentsük ki tántorithatlan elhatározásunkat, hogy ha helyben hagyást ez úttal sem találunk, mi a Fejedelemhez vivő utat magunkban is meg fogjuk keresni. Az elkeseritett hazafiúság érzései nagy jusokat adnak, csak erős kebelben lángoljanak. Sokszor hallottam itt moralis erőrül szót tétetni, s most szóllitom fel a RRket ezen erőt kifejteni, s úgy vélem nem szóllitom fel hijában. Van igen is a Te[kin]t[e]tes Rendekben erő, mert ime én is ki egyike vagyok a leggyengébbeknek, egyenesen ki mondom: Elébb fog e kebel meg repedni, mint sem a nemzeti nyelvre nézve tett kivánságtól egy pillantásig is eláljak!!*
Kölcsey, VI. k. 100. s köv. l., VII. k. 153. s köv. l.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
