ERDÉLY ELESTÉNEK KÖRÜLMÉNYEI.
ERDÉLY ELESTÉNEK KÖRÜLMÉNYEI.
Erdély viszonyairól Magyarország fővárosában hiányos, ferde nézetek uralkodtak. Szolgáljon bűnrovásúl azoknak, kiknek szoros hivatalos kötelességük s alkalmuk is lett volna kellő felvilágosításokat adni, de a helyett hazudságokat irtak Kolosvárról, s még a képviselők házában is hetvenkedve mondotta egy erdélyi képviselő: „Hadd veszszen, ha magát meg nem tudja tartani!” Mintha mondotta volna: bizzátok Magyarhon minden megyéjét önerejére, mentse meg magát az isten-adta, vagy ha nem tudja, vesszen pokolba!
Átkos szavak, mellyek kínokat és vérpatakokat teremtenek! A mint vett adatok alapján fölszámíthattuk, 2000, olvassd két ezer magyar család legyilkolva, kiírtva; a jobb rész, melly szabadságot, önállást, magyarhonnali legszorosb egyesűlést mind végig s minden áron akart, vagy az ellenség martalékaúl hagyva, vagy földönfutóvá téve; a többi oda engedve, hogy hajlama szerint az ellenség erejét nevelje.
Erdélyt most a forradalom közepett magára hagyni annyit tett, mint vesztét kovácsolni.
Ott, hol ezer négyszögmérföldön 2 millió lélekből egy millió kétszázezer oláh, és kétszázezer szászban nyílt ellenség van, a magyar elemből is a nagyobb rész reactionarius huhogó baglyok, hallgatott aljas önzéssel szidalmazva azokat, kik őt a táblabirói élet kényelmeiből, megszokott keresetmódok hasznaiból nemzeti jóllét, nemzeti nagyság reménye alatt állítólag kiforgatták, ott nincs jól a dolog, ott az illetőknek nem lett volna szabad titkolni a veszélyt. Annyival nagyobb bűn, hogy sine curái-kat elhagyva, a vész helyére nem siettek, és ott jó előre azon befolyásukkal, mellyről olly hangosan beszéltek, az erő egybegyűjtéséhez nem fogtak, egybetartását és czélszerű felhasználását nem eszközölték.
De kérditek: hát a hirneves vitéz és vitézlő székely tábor, melly annyi költségünkbe kerűlt, mellyben elmondott hazudságok után olly igen bíztatok, hol van? mit tett? miért nem mentette meg Erdélyben a nemzetet?
Oh az nincs többé. Mióta Marosvásárhelyt és Radnótot az ellenségnek gyáván oda engedte, sem híre sem pora.
Mi jól tudók, hányadán vagyunk a székelylyel. Tudók, hogy az fölbujtogatható és föl is bujtott nép, melly zsákmányért, nem pedig a nemzet szent ügyeért harczol. Tudtuk, hogy ezen eredetileg derék népet a Habsburgok háromszázados uralma részint democraticus intézvényei ellenére bevitt kiváltságok, részint később gépileg használhatóvá tett katonaság által megfertőztette. De hallgattunk.
Hallgatnunk kellett, mert nem akarhattuk a székely nevet fénykörétől, mellyet ellenségeink irányában használhatni véltünk, megfosztani. S talán még meg is köveztek volna, ha az ellen hirlapilag föllépénk.
Ámde körünkben mindent megtettünk a mit teheténk, hogy magunkat ne bizzuk a székelyekre, tartsunk magyar nermzeti gyülést, organizáljunk egy magyar tábori erőt. Nem lehetett. Egynémelly kormánybiztos azon megye körében, hol eszközlésbe vettük, leszavaztatott bennünket azon ürügy alatt, hogy ő a kormánytól katonaállítás végett van kiküldve, s arra nézve elegendő költséggel ellátva. Aztán az erdélyi schwarzgelb kormányszék is minden akadályt megtett volna, miután a székely gyülést is betiltotta volt.
Kormánybiztosok kiküldve innen a volt ministeriumtól nem hiányoztak. Pénz is volt. Ezek sokat költöttek ad retinendam rempublicam. Ezeknek számolni kell; ezeket számoltatni kell arról a mit tettek és a mit költöttek.
Hallottunk egy székelyügyi biztosról, ki 24 p ft. napdíjt vett magának; kinek kezébe nagymennyiségű összegek küldettek, mig a Kossuth huszárok köpönyeg és nyereg nélkűl futárkodtak, s egy része, lova nem levén, használhatlan állapotban volt, a gyalog honvédek közől is sokan öltözék nélkűl.
Ezen biztosok nem szerettek ott mulatni, hol a veszély jelen volt. Minek szintén megvoltak rosz következményei. A mint nőtt a veszély, abban a mértékben nőtt a mi részünkön a rendetlenség és fogyott az önbizalom.
A kormánybiztosok, mivel nem működtek sereg összeállításán, semmit sem tettek. Még csak annyit sem, hogy a főponton, Kolosvártt élelmi raktárakat állítsanak.
A mit tettek, abban sem volt köszönet. Nem volt működéseikben semmi harmonicus rend, semmi határozottság. Azt sem tudták, mit akarnak, mert nem tudták, mit akar az ellenség; nem tudtak kémeket tartani, pedig pénz volt. Az ellenség mind ezt jól tudta.
Mig derűltebb napok voltak, ha a megyékben így szólánk tegyük ezt, tegyük amazt; tegyünk mindent – azt mondották, eligazítja Vay, el a többi biztosok, kik abban járnak. Mikor eljöttek a nehéz napok, nem bánták, hogy azoknak súlyában részt vegyünk. De már késő volt.
Ezek szerint Erdély nem egyszerre esett el, hanem praedestinált rendszerességgel lassanként.
Erdély ideig óráig nem Kolosvár ármányos föladása miatt esett el. Ez csak befejezése volt az ördögi, és épen nem krajczáros politicának, miként egyik pesti lap egy közelebbi számában irva van.
Erdély elejtése – azon szoros kötelék megtágítása, s ha máskép nem lehet, bűnös kezekkeli szétszaggatása miatt, mellyekkel az unio által az anyahonhoz lőn csatolva nyilt ellenségeink és erdélyi ügyeink kezelésére bocsátott azon farkasok által, kik báránybőrben mint barátok vicsorgatták ránk éles fogaikat – rendszeresen vitetett keresztűl.
Mikor Gyula-Fehérvárt, Erdély egyetlen erősségét, hol nagy mennyiségű ágyúink s minden hadi készleteink voltak, Vay nem igyekezett a nemzetnek biztosítani – holott augustusban a sorkatonaság az ő teljes rendelkezése alatt állott, s engedelmeskedésének nem egy jelét adta, minek következése az lőn, hogy a vár oláh határőr katonasággal megrakatott, – ágyúinkkal a vár ellenünk megerősíttetett, ágyúinkkal a szász városok is megerősíttettek, s az ellenség keletkező táborai fölszereltettek; mikor továbbá semmi sem tétetett arra, hogy az Erdélyben tanyázó sorkatonaság a nemzetnek megnyeressék, valamint igen kevés arra, hogy honvédseregünk minél nagyobb számban és a lehetőleg jobban, lehetőleg hamarább kiállíttassék; és mikor a szász-oláh comitée bujtogatását az oláhok roppant tömegekbeni ellenséges felkelése, Urbán proclamatiói és rendeletei oláh és magyar községekhez, ujonczok adása, és a schwarzgelb zászló alá hónapon át folytatott fölesketése tűretett, a mi színleges jó barátaink, kik ügyeinket kezelték, szintugy mint dühös ellenségeink által a borzasztó kitörésre, Erdély jobb érzésű fiai, és a magyar elem nagyobb része kiölésére a mennykövek nyíltan akadálytalan kovácsoltattak.
Oct. 18-ka Bertalan-éj gyanánt volt kitűzve. A megyék és vidékek falvaiban szétszórt magyar elemet, kicsint és nagyot, irtózatosan öldökölni és kínos megsemmisítő rabságba hurczolni, elkezdette a vérengező vad oláh tömeg. A vad árnak mi a készületlenek nem tudtunk ellenállani. Megtörtént, a mit ellenségeink kivántak. Magyar véreink falukon, kevés menekűlteken kivűl borzasztó nemeivel a leggyalázatosabb, legkínosabb halálnak, kiírtattak.
Erdély magyar megyéi és vidékei egy pár hét alatt veszve voltak, – Kolosvártt, Tordán s ezt környező néhány magyar helységen, s Enyeden, Dézs és Szamosujváron kivűl. A székely főváros, Marosvásárhely, gyalázatára az ott tanyázó székely főtábornak, majd minden ellenállás nélkűl bevétetett egy, Puchner által kiküldött, Gedeon nevű, generál által.
Erre Gyulafehérvár felől Enyednek jött egy gyalog és lovas csapat, ellátva ágyúkkal, több szerekből álló oláh rablótömeg élén. Szinte illy móddal Torda felé küldötte ellenséges csapatjait Gedeon, Urbán pedig Dézsnek s onnan Szamos-Ujvárnak indúlt, miután Sz.-Régenből a székelyekkeli híres csata következtében csekély veszteséggel fészkébe Naszódra visszavonúlt.
Enyed esengett segítségért, Kolosvárról küldetett egy pár század gyalog és lovas honvédsereg egyetlen ágyúval, az aranyos széki lovasság, és a nemzetőrségből is oda jöttek az ujvári, tövisi nemzetőrseregek, Torda is küldött.
Ezen kicsin, de élénk sereg védte Enyedet, s a felfegyverzett oláh rablótömegen több izben győzedelmeskedett. Ez azonban mint a hógomoly, nőtt, s gyalog és lovas sorkatonasággal és ágyúkkal erősödvén, Enyedhez közeledett.
A mi kicsin seregünk égett a harczvágytól, midőn a kolosvári haditanács rendelését vette, hogy rögtön vonúljon Torda felé. Itt az inség és nyomor leirhatlan képe vonúlt el a fegyveres erő után kétségbeesetten rohanó népen, mellynek az indúlás perczén riadó és harang-félreverés által adatott tudtára, hogy a fegyveres erő elhozatik; és melly e szerint az oláh rablócsoport torkában nem maradhatott.
A fegyveres erő Tordán megállapodott. Enyed népét Torda befogadta és táplálta. Házainkban négy öt menekűlt talált menhelyet. Derék kis sereg volt együtt. Volt is mivel eltartani. Megesküdtünk volna, hogy az ellenséggel megharczolunk, s hogy az csak holt testeinken keresztűl hatolhat tovább. De midőn minden erőnk megfeszítésével ütközethez készűlnénk, a második éjjel riadó veretett, és a sereg jobb része a honvédek, Kossuth- és székelyhuszárok elvitettek Kolosvárra.
Nem volt sem éjjelünk, sem nappalunk azután. Szüntelen őrködtünk, de alig feküdtünk le, riadó és harang-félreverés riasztott fel, hogy jő az ellenség a rabló oláhtömeg élén. Házakat és utczákat kebelrázó jajgatások, nő és gyermeki sirások töltöttek be. Tudok nőket, kik e miatt meghaltak.
Mi azonban az otthagyott nemzetőr századokkal, és a Kolosvárról nagy fáradsággal nyerhetett két ágyúval s ezek mellett küldött gyakorlatlan tüzérséggel az ellenségnek ellenállani készűltünk. Nagy nehezen nyertünk a kolosvári hadi és polgári kormánytól egy vezért, lovasőrnagy Pocsát, ki elsőbben a népre nyugtató hatást tőn. De már másnap, a mint az ellenség égetve, dúlva Vinczig közeledett, a legközelebbi állomásig, s annak nagy számáról, túlnyomó katonai erejéről, lovasságáról, ágyúiról hirek hozattak, a vezér erélye lehangolva lőn, kijelentvén, hogy ő olly erő ellenében a rendelkezése alatti csekély, gyakorlatlan sereggel meg nem ütközhetik. Az illető tanács pedig óvakodott a Torda sorsa feletti határozat ellen, épen akkor, a mikor arról tanácskoznánk, hogy támadó vagy védő positiót vegyünk az ellenség ellenében.
Igy miután megkérdezték követeik által az ellenséges vezéreket, hogy egy békes, senkit nem bántott, törvényeihez sőt királyához hű város polgárait mi jogon támadja meg egy rabló csoport élén – hogy a helyett inkább védenie kellene – a városi hatóság, és polgsárság egy része a feladásra kénytelennek nyilatkozott, hogy a vad tömeg gyilkolásait, rombolásait kikerülhesse – a megveretés esetén hátra nyomúló fegyveres erő után nyomúlni semmiként nem akarván.
Ekkor mi és a fegyveres erő egy része éj idején elhagytuk a várost. Kolosvárra vonúltunk azon hiedelemmel, hogy itt lesz fordúló pontja hanyatló ügyünknek. Itt, hová az erő gyűjtetett, hol az erő monopolizáltatott.
Mi történt itt? Különböző lapok és tudósításokban már annyiszor közölve van.
Erdély elesésének szomorú vázlatát azért adtuk, hogy megmondhassuk a következőket:
Erdélyben a nagy urak minden környezeteikkel polgári és katonai hatalmat magukhoz ragadva, s mig a veszély perczei be nem következtek, nem tűrve azoktól, kik nem voltak nagy urak, semmi befolyást, drágán fizetve az álladalomtól, kényelmes pamlagaikon heverészve, Erdély ügyét gyáván, hűtlenül tönkre juttatták, s akarva akaratlanúl az ellenség kezére játszották.
Ugy a polgári, mint katonai pályán nem volt jelentékeny jövedelmes hivatal, mellyet nem magokkal, vagy magok-félével töltöttek volna be. Fő- és alkotmánybiztosok, elnökök, főispánok, vezérek, ezredesek, őrnagyok, századosok, és hadnagyok többnyire grófok, bárók és afféle drei-viertel-mágnások voltak, s most is azok kezében van megmaradt honvéd sergünk, kikhez nagyobb részök gőgös magaviseleteért nemcsak nincs bizalom; de kik irányában nagy ellenszenv van, már csak azért is, mert a tisztségeket jobb részint ők foglalták el, pedig derék fiatalok vannak ám azon kicsin lovas és gyalog seregnél, kikből mind megannyi vezérek válhatnak.
Nem kell többé semmi aristocrata! bár kinek született, ne legyen nagyobb, mint egy jó polgár. Az aristocratiának a néppel vagy össze kell olvadnia, vagy vesznie kell; – a jelen forradalom lángjaiban maga az isten nyilatkozik.
Megmaradott honvéd sergünket újból kell rendezni. Annak közvéleménye nyilatkozni fog a tisztekre nézve.
Azon nagyobb és kisebb vezérek, kiknek kezeik közt akár árúlás, akár bűnös semmit tevés miatt elesett Erdély, kik miatt annyi bűntetlenűl kiontott ártatlan vér kiált az égre, egyről egyig kérdőre vonandók – együtt a tűzér vezérrel, ki, mialatt Erdély elesett, egyetlen ágyú-golyót sem röpíttetett az ellenségre. És a bűnösöket lakoltatni kell.
Az erdélyi aristocratia romjai, azok, kik nem vetették magokat közvetlenűl az ellenség karjaiba, kik közben lebegnek nemzet és ellenség között, mint a Mahomed koporsója, meg fogják kisérteni az innen leküldött hármas bizottmányt részökre vonni. Ne hallgassatok rájok! Olly emberek tanácsa, kik egy szép országrészt nagyravágyás, gyáva tétlenség, a népszabadság iránti gyűlölet miatt elveszni engednek, holott volt nappalok, holott minden hatalmat magokhoz ragadva bitoroltak, csak újabb szerencsétlenségeket teremne.
Ha vissza akarja Erdélyt venni Magyarhon, ezt csak győzelmes hódítás által teheti, melly egyaránt kiterjed szász és oláhra, szintúgy mint a magyar és székely elem elfajúlt részére. De ezt eszközölni olly eljárás mellett, mint a minővel elveszett, nem lehet.
Erdélyt pedig Magyarhonnak vissza kell venni, nemcsak azért, mert az lesz az ő kincsbányája, de azért mindenek fölött, mert ott a reactió meleg fészekre talált, mellyben néhány hó alatt kiújúlhatnak kitépett tollai. Erdély lenne az ellenség azon tanyája, mellyből Magyarhonba a legdühösöbb beütések intéztetnének. Erdély lenne azon szentségtelen gyermek, melly anyját Oedipusként megfertőztetné.
Épen ezért nem osztozom részemről azon véleményben, mellyet Magyarhon egyik nagy tekintélyéről hallottam. Miszerint: „Igy tudva, jobb lett volna, ha még elmarada az unio.”
Azon erkölcsi hatáson kívűl, mellyet az unióból következtetett egyesűlt erő ellenségeinkre kétségen kívül tett, miszerint 596azoknak hódítási dühöket úgy szólván mérsékelte, még azon haszna is volt az uniónak, hogy azon oldalról, mig Erdély állott, semmi becsapás nem történt, mi kétségen kivűl megtörtént volna; végűl az a haszna is van, hogy néhány ezer elszánt tiszta hazafi kebelt s karokat a nemzetnek megmentett, kik most a táborral Erdélyből kijöttek, kiket, ha nem lesz unio, az ellenség, ki előtt nincs szentség, I. Ferdinánd nevében anyagyilkolásra kényszerített volna. – Sz. L.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
