4
4
Ha valaki messziről nézte volna a várkertben sétálgató párt: aligha hihetné, hogy ily prózai, de mégis életbe vágóan fontos dolgokról folyik közöttük a társalgás.
Az Udvarhölgy természetesen a legutolsó divat szerint volt öltözve, mert hiszen társadalmi pozíciójánál fogva figyelemmel kellett lennie a csipketurnürre, amellyel dereka karcsúságát emelhette. Kerek és bő szoknyáját aranycsillámú, fehér bársonyszalaggal lekötött fodorral díszítette Monaszterly és Kuzmik, mint a többi udvarhölgyekét. A ruha kivágása kerek, hímzett fodorral van ellátva, de igen egyszerű és bársonyszalagöv, amely a karcsú derekat fedi. A szív alakú, barna frufrus arcocskát egyszerű, fehér gémtollas bársonykalapka emeli, jobb kezében hosszú nyelű napernyő, míg baljában hurokra járó bársony zacskó, és az udvarhölgy kimenőruháját a hozzá való finom, könyökön felül érő kesztyűkkel és a papucsszerű, alacsony sarkú cipőcskékkel történelmi hűséggel bemutattuk… A fátylak nem voltak divatban ebben az esztendőben, ellenben a nyakkendőcskék, fodros vagy sima formában elkerülhetetlenek voltak.
Mintha csak az egyszerűséget kedvelő Tisza Kálmánt is megkérdezték volna a nőszabók, amikor a hetvenes évekbeli divatot megállapították.
De Podmaniczky Frigyes, aki mindig költői szavakkal tudta méltatni a múlt időkben a női ruházkodást, most még mindig előbbi beszédtémáját fejtegette:
– Itt van például ez a királyi várkert, amelynek bővítése nem annyira az én ideám volt, mint inkább Szlávy József miniszterelnöké. De a végrehajtása mégis reám bízatott, én voltam az, aki harminchatezer215 forintot megtakarított az előirányzott összegből. Ezt talán senki se tudja rajtam és az egykori miniszterelnökön kívül.
– Nem is egészen dicsekedni való dolog, Frigyes, hogy az őfelségeik házának környékén is hódolt takarékossági szenvedélyének, mikor őfelségeik minden alkalmat megragadnak, hogy gyakran felesleges ajándékokkal kedveskedjenek a magyaroknak. Ezt a momentumot, Frigyes, elhallgatom őfelségeik előtt, mint ahogy sokszor kénytelen vagyok kitérő választ adni kérdéseikre, amikor a magyar urakról tudakozódnak. Bár nem tölthettem be még azt az életkort, amely Metternich mondása szerint a diplomáciai pályához szükséges: igyekszem diplomatikusan viselkedni rendkívül nehéz helyzetemben. A nemzet sokkal nagyobb reményeket fűz őfelségeik körül betöltött bizalmi állásomhoz, mintsem annak századrészét beválthatnám. De kárt és bajt lehetőleg nem okozok egyetlen honfitársamnak se – mond az Udvarhölgy, és Frigyes ez egyszer megbánta magában túlzott takarékosságát.
Hogy azonban mégse tűnjék fel olyanformán az Udvarhölgy előtt, mintha csak őfelségeik kertjén garasoskodott volna, más eseteket is elmondott, mostani életéből, amelyben a rézkrajcárokat zsugorian kezelte. Elmondá eseteit a Közmunkatanács tagjaival, akik, bár naponta gyalogszerrel mentek át a Lánchídon, hogy üléseiket a helyszínen, a Várkertben megtarthassák: éppen Frigyes indítványára lemondanak szokásos napidíjukról, költségszámlájukról, hogy minél kevesebb kiadást okozzanak az államnak. Ekkor, miután mások hazafias önzetlenségéről volt szó: Frigyes megint ércesebb hangot használt a sétálgatás alatt…
– A basszust csak bízzuk Móricz Pajára, az aranyparasztra – mond az Udvarhölgy, tenyerét fülére tapasztva Podmaniczky harsogása közben. – Nem hinném, hogy őfelségeiket különösebben érdekelné, hogy a Közmunkatanács tagjai omnibusszal vagy gyalog járnak át a Lánchídon hivatali kötelmeik ellátása alkalmával. Valamely jó magyar könyv, amelyet felolvashatnék Erzsébet királyné mulattatására: többet nyomna a latban minden dicsekvésnél. Sajnos, csak egy Vas Gereben van, annak már minden munkáját felolvastam őfelsége felvidítására. Jókai is hanyatlik, mióta a politikába merült, megint a Tisza Kálmán kedvéért. Hiszen szép az, amit a költő (Vas Gereben) a Jókai szájába ad, mondván róla ezt a rigmust:216
Ha megnyugtatjátok szívem és az eszem,
Tollam utatokba gátnak nem helyezem,
Inkább örülök ma, ezt mondom tinéktek,
Mint lessem, mikor van borjúnyúzó péntek;
A sok vörös plajbász volt nekem már elég,
Gyújtsunk mécset, mely a világvégig elég.
Tollam utatokba gátnak nem helyezem,
Inkább örülök ma, ezt mondom tinéktek,
Mint lessem, mikor van borjúnyúzó péntek;
A sok vörös plajbász volt nekem már elég,
Gyújtsunk mécset, mely a világvégig elég.
– Ámde a mécses meggyújtását hiába várjuk a Kochmeister nyaralóban, a jóízű humort kiszárította Tisza Kálmán kormányzata még Jókaiból is, csupa cúgcipős hivatalnok jár maholnap a városban, mert Tiszának nincs érzéke a humor iránt.
Frigyes, bár régebbi időkben nem szokott ellenkezni a női megállapításokkal, komoly sopánkodással felelt:
– Még mindig nincs itt az ideje az igazi humornak, kedves Eliz, amíg az ország kétezeregyszáz gyára között ezernél több foglalkozik pálinka- és szeszfőzéssel… Míg tucatnyi gyárunk van, amely egymillió forinton felüli tőkével vágna neki a boldogulásnak. A Salgótarjáni és a Ganz kivételek; valamint malmaink között a Concordia és a Pesti Molnárok malma számít csak, ha azt a másfél száznyi fűrészmalmot számításba vesszük, amely az ország területén működik…
– Hallom, hogy a legnagyobb baj: kevés az ecetgyár.
– Hetven ecetgyárunk van – felelt Frigyes igen komolyan – , de kártyagyárunk csak egyetlen, ami már azt mutatja, hogy a takarékosság komolyan elkezdődött.
– A bankok azonban Mudrony Soma vezetése alatt vannak, az iparosbálon legalábbis így mondták őfelségeiknek.
– Nem csodálhatnánk, ha ezt valóban elhinné a tájékozatlan külföldi egy olyan országról, ahol egy takarékpénztár alelnökségére nem találnak alkalmasabb férfiút Jókai Mórnál – felelt nem célzat nélkül Podmaniczky. – Ámde szerencsére vannak még Jókain kívül is bankárjaink.
– Ez nagy hiba, de legalább nem megyek haza üres kézzel a Kochmeister lakba, lesz mivel mulattatni felséges úrnőmet.
– Kérem, harminckétmillió forintjuk van a pesti bankoknak, ez nem csekélység! – kiáltott fel Frigyesünk hirtelen, mintha valamely baklövést követett volna el az imént Jókai bankári emlegetésével. – Csak mondja meg, Eliz, az „illetékes helyen”, hogy Kornfeld Zsiga és Ullmann, de Wahrmann Móric se engedték át egészen a helyüket a regényíróknak, vannak komoly pénzintézeteink is… 217
– Nekem most már hiába beszél, Frigyes báró, én megtakarított pénzemet ezentúl mindig abba a bankba küldöm, ahol Jókai az alelnök. Sajnos, hogy Vas Gerebennek nem adnak valamely pénztárnoki állást pénzintézeteink. Nem lehetne esetleg „elsütni” az öreget valahol Óbudán, ahol éppen a mi barátunk, Falk Miksa az igazgató? Már csak azért is, mert annyi mulatságos órát szerzett a Városmajor nyaraló lakóinak?
– Nem hinném, hogy Radákovicsnak, az említett úriembernek, örülnének valahol, bár foglalkozására nézve hites ügyvéd az öreg. De különben is meghalt még a koronázást követő esztendőben – mond fásultan Frigyes báró, miután régi szenvedélyessége megint fejébe hajtotta a vért, és féltékenység vett rajta erőt, amint az Udvarhölgy mind vidorabban említette Vas Gereben nevét.
De meg is bánta Podmaniczky Frigyes, hogy a drágalátos hölgyet elszomorította közlésével. Az Udvarhölgy ugyanis váratlanul rossz néven vette Frigyes ábrándtalan hírét.
– Ismét egy tudósítás, amit nem mondhatok meg őfelségének. De hiszen őfelsége amúgy is észreveszi a dolgot, ha majd estére megint De Gerando Antónia műveit olvasom neki, mint olyankor, mikor szomorúság ér.
Frigyes fogadkozott, hogy többé egyetlen halálhírt sem közöl az Udvarhölggyel, de miután a várkertben amúgy is alkonyodott, a nyári nap, az Udvarhölgy a távoli Pest háztetői felé búcsúzó pillantásokat vetett.
– És mondja, Frigyes, Calderoni optikus kirakatában sem talált nekem való arcképeket, amelyeket hazavihetnék?
– Az öreg Calderoni maholnap már csak a Napóleon-hadjáratban részt vett őrmesterek arcképét akasztja ki, mert kiábrándult a mai világból. Ezt az egy arcképet azonban érdemesnek tartottam elhozni – mond Frigyes, kabátja belső zsebébe nyúlva.
…Ugyan kinek az arcképét viselte Frigyes a szíve felett ez idő tájt, midőn öreg, de józan lovagként a várkert sétányain az Udvarhölgy részére bizonyos meglepetést tartogatott a rég óhajtott találkozó alkalmára?
A fotográfia selyempapirosba volt burkolva, és az Udvarhölgy lassan fejtette le a burkolatot. De nem is nagyon lepődött meg, amikor Tisza Kálmán legutolsó fotográfiáját találta a csomagban, mert Calderoniról (és Frigyesről) nem tételezett fel más meglepetést. S ugyanezért218 az Udvarhölgy frufrui szellemesen libbentek meg az alkonyi szellőben, amíg a fotográfiát nézegette:
…Tisza Kálmán nyúl már olykor paprikába,
No de ezt is érti az, aki nem kába,
Hogy a lajtántúli népeknek a nyelvét,
A követelésben, mely már sokat elvét,
Csípje meg egy kissé, így oldjuk meg a bajt,
S a végin mondhatjuk: jut is marad is majd.
No de ezt is érti az, aki nem kába,
Hogy a lajtántúli népeknek a nyelvét,
A követelésben, mely már sokat elvét,
Csípje meg egy kissé, így oldjuk meg a bajt,
S a végin mondhatjuk: jut is marad is majd.
– Majdnem tíz éve már annak, amikor ezt a verselményt Tiszáról költötték – mond védekezőleg Podmaniczky Frigyes.– Akkor még mindketten a „balközépen” voltunk.
– Elég baj, hogy onnan valaha is elmozdultak – felelt a rejtélyes Udvarhölgy, akit olykor szabados, merész felfogásúnak ítélt magában Frigyesünk, mert bár őfelségeik mellett a legbizalmasabb állást töltötte be: megmaradt mindvégig ellenzékinek, holott az országban nyoma se volt már az ellenzéknek. Csak egy nemes jellemű, érzelmeiben meg nem alkuvó magyar nő engedhette meg magának, hogy a múlt időkre ne borítsa a feledés fátyolát. S Frigyes talán még odaadóbb szerelemmel nézett a drágalátos hölgy szemébe.
– Vajon tudják Magyarországon, hogy mily kincset bírnak önben a hazafiak? – kérdezte Podmaniczky szívbeli őszinteséggel.
De az Udvarhölgy már úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Az ajándékba hozott arcképet bársonytokocskájába tette, és halkan így szólt:
– Kimenőidőm lejárt, búcsúznom kell, Frigyes. Majd lóvonatúval megyek vissza a Városmajorba királynémhoz, mert Pesten mostanában lóvasúton jár mindenki, aki az új kormányzati rendszernek kedvében akar járni. S ön lóháton jár még mindig Pest utcáin?
– Sokkal többen ismernek a városban, semhogy lóra ülhetnék – felelt Frigyes. – Én minden utamat gyalogszerrel szoktam megtenni.
Az Udvarhölgy tetőtől talpig végignézte Frigyest, és szemében fájdalom tükröződött.
– Nem, ezt a takarékosságot mégsem tettem fel a barátjáról, Tisza Kálmánról. Hogy gombos sarkantyúkat veressen lóra termett nemzete sarkára.219
…Mert Podmaniczky a találkozóra a legutolsó divat szerint öltözve jelent meg, és gombos sarkantyúkat viselt lakkcipője sarkában.
Az Udvarhölgy szomorúsága azonban gyorsan tovaröppent, mert hiszen jó iskolában járt arra nézve, hogy érzelmein uralkodjon. Búcsúzásnál megint felvidult, és emlékbe elmondá Frigyesünknek a róla költött versezetet:
Podmaniczky Frigyes, mint hát a huszárok,
Azt keresi, merre volna legtöbb árok,
Néki ellenfél kell, de nemes ellenfél,
Hisz az ilyentől a jó katona nem fél…
Azt keresi, merre volna legtöbb árok,
Néki ellenfél kell, de nemes ellenfél,
Hisz az ilyentől a jó katona nem fél…
Az Udvarhölgy a vers elmondása után eltűnt a Várkert sétányain, és bár Podmaniczky Frigyes volt alkotója a kertnek: nem tudott többé utánamenni. Hazafelé indult, és a csintalan, de meg nem vénült holt költőn gondolkozott, akinek verseit jobban ismerték őfelségeik udvartartásában, mint Tisza Kálmán legjelesebb szónoklatait.
– Úgy látszik, Eliznek van igaza, az ellenzékben kellett volna maradni, hogy vihessem még valamire az életben – dörmögte magában, és mérgesen nézett gombos sarkantyúira.
1930
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
