A honleányok | Krúdy Gyula munkái

A honleányok

Az idő tájt könnyebben talált nőnemű lényt a hírlapíró, aki szakadt inggombját felvarrja, mint manapság, amikor a szerkesztőségek telve vannak hírlapírónőkkel, gépírókisasszonyokkal. (Talán csak nem tisztelték jobban a nők a sajtót, mielőtt belekontárkodtak volna?)

Tehát hírlapírónak nem kellett messze menni a szakadt gombjával...

Valamiképpen úgy állott a helyzet, hogy még élt egy-két öreg író vagy zsurnaliszta Pesten, aki emlékezett azokra a lelkes honleányokra, akik hő pártfogói voltak a sajtónak, és ezek az öreg huncutok is arra tanították elbeszéléseikkel a fiatal nemzedéket, hogy némely nők azért születnek, hogy hírlapírók rongyos fehérneműjét foltozgassák.

A már elmúlott Báthory kávéházban hajnalonként a nagy szakállú487 Benedek Aladár még Bulyovszky Lilláról is tudott, akinek palotájában mindig volt a földszinten egy szobácska, ahol férje, Bulyovszky Gyula vagy írótársai hajlékot találhattak, amíg odafent az emeleti termekben a művésznő a főváros aranyifjúságának jelenlétében estélyeit rendezte.

– Gyuszinak sohase volt gondja arra, hogy mit fog ebédelni! – mondta emelt hangon az oroszlánképű Benedek, hogy a kasszájában trónoló kövér pénztárosnő is meghallja. – Akkor valóban érdemes volt írni a nőkről a nőknek.

Ám ugyanez a Benedek Aladár szakállfésülgetés közben panaszosan emlegette:

– Sajnos, nekem nem volt szerencsém a házasságommal. Szegény leányt (Büttner Linát, az ifjúsági írónőt) vettem el feleségül, akinek kis vagyonkája csakhamar ráment azokra a szépirodalmi közlönyökre, amelyeket kettesben alapítottunk. Írói honoráriumokban, nyomdaszámlákban fizettem el a feleségem hozományát. Míg nekem most nem akar senki se adni írói honoráriumot... Ki tudja, ha több lett volna a hozomány, tán sikerültek volna a lapok? Lám a vén Dolinay Gyula is megél a Hasznos Mulattatóból!

…De nem mindig volt ilyen borús kedvében a Báthory kávéház remetéje – különösen akkor vidámodott fel, amikor végre sikerült egy budai nyomdászt találni, aki hitelbe kinyomtatta Örökzöldek című verseskönyvét – az utolsót.

Most majd ismét rendbe jövök, csillagom ismét feltűnik – mondogatta a fokhagymás pirítós kenyér és a borfröccs mellett azoknak a fiatal íróknak, akik néhanapján a kávéházban felkeresték. – Ha még lóra tudnék ülni: lóháton utaznám be Magyarországot, hogy műveimet elárusítsam, mint a hatvanas években tettem. De sok csókot kaptam a nőktől költői utazásomban! A honleányok mindenütt kitettek magukért, úgy vártak, mint egy püspököt. Egyszer majd megírom költői utazásomat Magyarországon – Lisznyai Kálmán kismiska volt hozzám képest, ő csak a bokáját pörgette, a cifraszűrét dobta egyik válláról a másikra, áldomást ivott a férfiakkal, verses pohárköszöntőket mondott – de a nők engem szerettek. Beírtam a pennámmal az emlékkönyvükbe, becsókoltam a versemmel a szívükbe, mindig kendőt lobogtattak utánam, amikor végigvendégeskedtem Magyarországot. Bekötötték a lovamat az istállóba, és jól tartottak vele együtt. Még pénzt is dugdostak a tarsolyomba – persze a nők is.

Azt hiszem, Benedek Aladár volt az utolsó vándor lantos Magyarországon,488 azért szívesen hallgatták még úriemberek is az áporodott levegőjű, bolthajtásos kávéházban az éjféli órában.

– Igen, majd megint útra kelek, mégpedig tengelyen, hogy egyetlen pusztai házat, egyetlen tanyát és falut se hagyjak ki látogatásaimból. Igaz, hogy azoknak a nőknek, akiknek valaha az emlékkönyvükbe a nevemet beírtam, manapság már menyecskelányaik lehetnek. De hát a leányok már csak olyanok, hogy nekik is szokott tetszeni az a férfi, aki anyjuknak tetszik.

Benedek Aladár hatvanesztendős volt akkor, de szőke szakállában még alig volt nyoma az ősznek. Megtermett, magas, nagy sörényű férfi volt. Az a legenda járta róla – amit tán maga is terjesztett –, hogy egy budai öregasszonyságnak a kitartottj a, és az asszonyságnak viharos múltja volt. Annyi bizonyos, hogy Aladár mindig csinosan, tisztán öltözködött, ami nem képzelhető bizonyos női ápolás nélkül. Még csak nem is dohányzott, hogy a szakállának ne legyen füstszaga. Babos Lavalličre-nyakkendője mindig hódítóan volt megkötve, mint a múlt században szokták a gavallérok. Csak néha borult el reményteljes tervezgetéseiben:

– Ugyan azt hallom, hogy legutóbb Rudnyánszky Gyula járta be az országot, költeményekre gyűjtött előfizetést, de senkinek könyvet nem küldött. Mit hallottatok erről a dologról?

…Egyszer, mikor Ady Endréről beszélt valaki az emeritált nőhódítónak, Benedek Aladár helyeslően bólogatott:

– Mondjátok meg neki, hogy az én iskolámat követi. Csak írjon továbbra is jómódú asszonyságokhoz verseket, ne rontsa el az életét, mint a szegény Pongrátz Béla, aki a Messiásról írt egy egész költeményes könyvet, és azóta is mindig az éhenhalással küzd.*

* Így ítélte meg az öregségére mind zavarosabb B. A. Ady Endre felejthetetlen Léda-verseit. (Krúdy Gyula jegyzete)

…De bár Benedek Aladár honleányain kívül is voltak más nők, akik a „költészetért” még rajongtak Magyarországon. így például az öreg Szvoboda (a Pester Lloyd Szvobodája) arról mesélt az éjjeli hírlapíróknak – akikkel Ady elég sűrűn érintkezett –, hogy egy fiatal zsurnalisztának olyan kicsiny a fizetése, hogy meg sem élhet a pályán női pártfogás nélkül. Az öreg rendőri tudósító emlékezéseiben még Luft Réziig is489 visszatért, ahol a „poétának” mindig volt megvetett ágya és szobája – nem beszélve arról a Magyar utcai házról, ahol a földszinten, egy lefüggönyözött szobában egy jó családból való fiatalember több mint egy évtizedig forgatta, tanulmányozta ébredése után a sportlapokat (miután itt lakott). Nem messzire esett ettől a háztól a Magyar utcában: P. Róza őnagysága háza, aki bár közvélemény előtt barátnője volt minden Pesten átutazó fejedelemnek és a Nemzeti Casino mágnásainak: legjobban írók és hírlapírók között érezte magát. Vészi József, H. J., a sánta Neuhauser, Sárkány Béla, Csajthay Ferenc és még számosan, akik a magyar sajtóban számítottak, voltak vendégei ennek a barátságos háznak. És a földszinten vagy az emeleten az udvari szobában mindig lakott egy fiatal író, akinek ugyancsak nem volt gondja az ebédre, mint Bulyovszky Gyulának a maga idejében. P. Róza maga is írogatott – megjelent egy beszélykönyve, ha jól emlékszem: Kökörcsinek volt a címe – figyelemmel kísérte az irodalmi életet, és hamarosan észrevette Ady Endrét. E sorok írójának gyakran tett szemrehányást, hogy miért nem mutatja be neki Ady Endrét, holott ő „mindenkit ismer” a magyar irodalomból? Ki tudja, ki tudhatná, hogy Ady Endre mire viszi az életben, ha érkezése lett volna neki a barátságos belvárosi házakban is körültekinteni? Talán még a Petőfi Társaság tagjának is megtették volna ezek az érzelmes nők – a régi honleányok maradékai –, ha Endre kedvükre viselkedik? Hiszen, a régi időben nemegyszer indult el egy-egy karrier ezekből a meghitt házakból, tapasztalt, életismerő nők vezénylete mellett. A vidékről felkerült fiatal stréberek pörgették a vigadói bálakon az öreg miniszteri tanácsosok hervadt kisasszonyait (a karriercsinálás szempontjából). A furfangosabb fiatalemberek már akkor is tudták, hogy a női hálószobákon át könnyebb az előrejuthatás.

Sok bajt csinált az a Három Holló az Ady életében, miatta mulasztotta el a női szalonokban való sürgés-forgást.

…De még csak az Andrássy út túlsó oldalára se ment át, pedig ottan megtalálhatta volna az egykori Auróra Társaság maradékát, és ebből a maradványból sem hiányoztak a hőkeblű honleányok...

Hiszen nem mondom, hogy egy költőnek okvetlenül el kell látogatni a különböző nőegyletekbe, ha némi sikert akar elérni az életben... habár előttünk állanak jó példaadások, hogy azok a költők, akik némi gondtalanságot tudtak maguknak biztosítani az életükben – így hivatalhoz490 vagy jó pártolóhoz is jutottak, nem maradtak el sem a nőegyleti zászló felavatási ünnepélyéről, sem a harangszentelésről. Jószívű, terebélyes asszonyságok, kellemetes leánykák foglalnak helyet a nőegyletekben úgy a Lipótvárosban, mint a Józsefvárosban. Éhen nem pusztulhat az a költő, akinek csak odáig sikerül is eljutni, hogy titkára, írnoka, versírója legyen egy nőegyletnek. Lám az öreg Erdélyi Gyula is abban fáradozott öregségére, hogy Budán egy új nőegyletet hozzon létre, amelynek hivatalos helyisége a Vörös Békához címezett kocsma lett volna. Sajnos, már későn jött rá az öreg költő az élet mítoszára, csak néhány mihaszna vénasszonyt sikerült beugratnia az új egylet alapításába, akik már maguk is ápolásra szorultak, ahelyett hogy a vén poéta napjait megédesítették volna. – De ki idejében el tudott helyezkedni költő létére valamely nőegylet keretében, annak nem volt többet gondja arra, hogy olvasókra, hallgatókra tegyen szert, a verseskönyveire volt bőven előfizető; a születési és névnapi ebédeken a meghívottak között szerepelt, sőt bizonyosan kedvese is akadhatott valamely jobbszívű asszonyság személyében; némelyik nőegyletnek annyi tagja van, hogy az arra való költő élete végéig el lehet látva koszttal és szerelemmel.

De hát azért mégse mondom ki egészen áperte a törvényt, hogy egy fiatal költőnek okvetlenül keresnie kell a hölgyi társaságokat, mert miből élnének akkor a kocsmárosok, ha mindenkinek szeretője volna?

Ám az Andrássy út másik oldalára, a Drexler-palotába mégiscsak átnézhetett volna Ady. Itt volt az a bizonyos Auróra-kör, amelyet Rózsa Miklós alapított azzal a célzattal, hogy a kedves, művelt úriasszonyokat megismerteti a fővárosi író- és művészvilággal. Ugye, milyen nemesen hangzik ez a szándék? Hiszen utóvégre a Petőfi Társaságban és a Kisfaludy Társaságban is azért mutogatják magukat az írók és költők a felolvasóasztalnál, mert a százszor megunt tagokon kívül: női hallgatóság is összegyülekezik itt. Az Auróra Társaság alapítója éppen azt célozta, hogy ebben a korban, amikor még divat volt a nőknél a kultúráért és irodalomért való rajongás: a hölgyek személyesen is megismerkedhessenek kedves íróikkal. Sohasem lehet tudni, hogy nem tesz-e frissiben szert a fiatal poéta valamely új Múzsára és a szerencsés hölgy egy hódoló lantosra, aki majd bájait költeményekben is megörökíti? Beksics Gusztávné (aki szivarozott és Bogdanovics György név alatt írta beszélyeit), O’Donell grófné, Vörösné, a szép államtitkárné, Edelsheim tábornokné és más úrihölgyek áldoztak itt jelenlétükkel az irodalomért, de jöttek szelíd úrihölgyek is, akik otthonuk méla csendjét szívesen váltották fel491 egy irodalmi estély változatosságaival. Nem volt szokatlan az írókon a frakk, sem a hölgyeken a báli öltözék. Nyájas, kedves, bizalmas hangulat uralkodott a szeparékban. Farkas Béla, a szakállas költő szívesen átnyújtotta verseit felolvasás után a hölgyeknek; Vrabély Armand humoreszkjei kacagtatták meg a társaságot; zenéltek és énekeltek... Az agilis Rózsa egyszer még a bozontos hírességet, a pesti kávéházakban ténfergő vidéki írót, Kálnay Lászlót is felcipelte az Aurórába, de az öregúr nagy szakállát nem találták szalonképesnek a hölgyek, habár előadási maničre-ja iránt elismeréssel voltak.

…Így fejlődött az írók társadalmi élete Pesten Ady Endre idejében. Már csak a legelszántabbak támogatják a kávéházi pénztárakat éjféltájban, hogy a kebeles kaszírnőben némi érdeklődést keltsenek a halhatatlan, nagyszerű magyar irodalom iránt. Az írók úrinők társaságába járnak, mint valami gavallérok. Még megérjük, hogy egyik-másik vőlegény lesz...

És lám, Ady, az új költő valamely olyan divatot kezd, amelyről azt hittük, hogy már csak a világtól legelmaradottabb írók kultiválják: az éjjeli kocsmázást.

Vajon mire vitte volna Ady Endre, ha egyszer átmegy az Andrássy út túlsó oldalára az érzelmes nők közé, a nőegyletek közé, és nem a feministákkal keresi a barátságot? A feministákról akkoriban az a pesti viccjárta, hogy bádognadrágot viselnek. Sajnos, Ady nem akart rájönni, hogy mi különbség van a barchent- és a bádognadrág között.

Hát most már éppen ideje, hogy békét hagyjunk azoknak a nőknek, akik a maguk korában új irányt adhattak volna Ady életének, ha ez a költőgyerek nem ragaszkodik mindenáron a maga férfitársaságához, a vadas Zubolyhoz és a vállasabb Reinitzhoz. Talán titkár is lehetett volna az egyletben. De ő inkább az orfeumi kávéházba szállongott be, ha a maga mustáros, ürmös kedvében női beszédre is áhítozott (habár a vörös Grajna is elég mulatságos volt).

Miután eltűnt a föld színéről: bővebben szólhatunk erről a kávéházról, ahol az akkori Pest némi irodalmi élete lezajlódott az éjszakában – hiszen a régi Zrínyiről, a Ferencziről és a többi éjjeli helyiségekről kötetnyi elmondani valójuk volt a korabeli íróknak.

Ezt a kávéházat Somosy Károly alapította, akinek körülbelül annyit köszönhet a „kávéházak városa”, mint a régi Steuereknek. Igaz, hogy492 ez idő tájt minden utcasarkon kávéház van, és az a ritkaságos közöttük, amely éjszakára bezár – de még a temérdek éjjeli virrasztóhely mellett is szinte egyedülálló volt a maga nemében a „Somosy”, mint rövidesen nevezték.

Piros fényben égtek és mégis oly előkelőséggel világítottak a Nagymező utcára ablaktáblái, amilyen nobilisság a mai Pesten (1925-ben) el sem képzelhető. Bársony- és damasztdrapériák, faliszőnyegek vereslettek kifelé, habár függönyein csak bekukucskálni lehetett, mert le voltak eresztve azok nappal is, amikor itt ebéd utánonként a ferblijáték állott, amely játékban Somosy úr nemegyszer elveszítette mindazt, amit előtte való éjszaka keresett. A kávéházon túl a Télikert nyílott üvegtető alatt, pálmákkal, piros plüssdíványokkal megrakva, és itt a legkapósabbak voltak a sarokasztalok, amelyeknél a legjobb pincérek szolgáltak ki. Szénásszekér nagyságú csillár függött le a mennyezetről, az oszlopokon villamos kandeláberek... Valahogy úgy volt szokásban, hogy az egyszerű éjjelezők, így a hírlapíró urak is, akik a maguk feketekávéja vagy üveg söre mellett hosszasabban el is üldögéltek: a külső kávéházban telepedtek meg, míg a Télikertben azok foglaltak helyet, akik a cigány muzsikája mellett vigadni is szándékoztak, és nem ijednek vala egy kisebbfajta költekezéstől (habár ez elegáns helyen nem volt szokásban, kényszeríteni a vendéget a fogyasztásra). Ady természetesen a Télikertnek vette útját, mert sohasem jött ide azzal a szándékkal, hogy pikolózva töltse az éjszakát, mint a „szárazpipások” (ahogyan Molnár Géza társaságát nevezték, akikről későbben lesz szó).

Ebben az egy kávéházban érződött valóban, hogy Pesten már nagyvilági levegő van. A bécsi Ronacher, amely darab ideig az osztrák–magyar birodalomban azt a fogalmat jelentette, hogy benne mérik a legdrágább kábítószereket: ital, nő és mulatozás formájában, csakhamar veszített nevezetességéből, amikor Somosy Károly orfeumát és kávéházát megnyitotta. Valósággal nevelő hatással volt ez a mulatóhely a régi Pesten, amelynek éjszakai erkölcsei még ott duhajosodtak el a régi „Blaue Katz”-ban. Hiszen volt itt is néhanapján verekedés, amikor Weisz Ricsi, a birkózóbajnok márványasztalokat emelgetett fel, hogy ellenfeleit megfenyegesse. Vidékeikről különböző virtusokat hoztak magukkal a gavallérok, amely virtusokat itt az éj folyamán bemutatni akarták. Bothmer báró, a nevezetes erejű huszárkapitány legfeljebb harminckilós pallosát balanszíroztatta a feje búbján, de a kard sohasem sújtott le senkire. A híres fiákeresek, akik nemrégiben még a493 Kék Macskában birkóztak az urakkal: ki voltak parancsolva a helyiségből. Patti, a kártyabűvész járt sekrestyésléptekkel azokhoz az asztalokhoz, ahol kunsztjaira kíváncsiak voltak. És Turf Karolin, egy kedves, öreg virágárusasszony, aki sportnevére úgy tett szert, hogy fiatal korában megkoszorúzta a pesti és bécsi gyöpön azokat a lovakat, amelyek a Derbyt megnyerték: papagájos, bécsies kedélyességgel, mindig friss jókedvvel, élcesen járt a vendégek között... Csak Révész Bélának nem tudott soha virágot eladni, ő mindig kabátjára tűzve hozta a piros szegfűt.

Éjfélkor nyitották meg a Télikertet, amikor a közönség kifelé tódult az orfeumi előadásról, a kastélyba való ajtók kitárultak, valamennyi lámpa felgyújtva, hogy az arany és piros színek szinte vakítottak, és most már a cigányzenekar vette át azt az indulót, amelyet odabent az orfeumi szalonmuzsikusok éppen befejeztek. (Évekig a Hölgyzászlóalj című operettből való volt ez az induló, amelyet Rajna Ferenc, Somosy úr sógora írt.)

A piros szőnyegeken valóban bálias érzésekkel lépdeltek a lábak, az urak inge és cipője fénylett, a pincérek úgy hajlongtak, udvariaskodtak, mint a táncmesterek, különösen azokkal, akik már orfeumi páholyokból megrendelték a sarokasztalokat. Igen, ezen a helyen érződött, hogy azért nyitották meg, hogy ennek a fiatalkorát élő nagyvárosnak első szerelmi csalódásait elfelejtse. Bolond ember, aki itt szomorkodik, amikor az élet úgy pereg körülötte, mint akár egy karnevál. A cigányprímás arca rózsaszínűre van festve, talán az öröm miatt, hogy mindennap Freystädtler Flóra bárónőnek muzsikálhat, aki éppen a minap ajándékozott egy piros kerekű fiákert annak a bérkocsisnak, aki darab ideig fuvarozta. – Ezüstfejű, frakkos urak tolonganak, külföldi vendégeiknek büszkén mutogatva a főváros új mulatóját. Bámészan áll egy vidéki fi, amíg egy ügyes pincér valamely asztalhoz kormányozza. A pesti széltolók, ezek a mindenütt jelenlevő fiatalemberek, akiknek foglalkozását senki sem tudja: fölényeskedve, unottan járatják végig tekintetüket a hölgyeken. Ásítanak, mintha csak azt mondanák:

– Ah, mindig csak Hédidédi, Tekla, Mágnás Elza!...

Aztán tovább mennek más mulatóhelyre, hogy megint csak az előbbi jelenetet játsszák el. Reggel tán azzal a gondolattal térnek haza, hogy milyen jól mulattak az elmúlt éjszakán.494

...De én bevallom, hogy darab ideig érdekeltek az orfeumi nők, habár még ezer veszedelemnek voltam kitéve a körülöttük való forgolódásban. Akkoriban még nem tűnt el Pestről az a Jolán nevű leányzó, aki egykor maga is orfeumi hölgy volt, és szenvedélyes haragjában egyszer éppen az én nyakamba akart ugrani egy Nefelejcs utcai ház első emeletéről. Szerencsére a Nefelejcs utca akkor még nem volt teljesen felkövezve. A heves leány egy fa mellé, a puszta földre esett, és egyéb baja nem történt, mint az, hogy további életében kissé vonta az egyik lábát. A virágárussággal fel kellett hagyni, de még jó darab ideig leselkedett rám az orfeum környékén... Ady nagyokat nevetett félelmemen, amikor éjszaka az orfeum felé közeledtünk.

– Hol van ilyenkor Bátta, a hű lovag? – kérdezte Ady csúfondárosan. – Úgy tudom, hogy egy éjszaka Bátta úr egész a Duna-partig rohant a leány után, amikor a vízbe akart ugrani?

Igaz, ez a szegény, jobb sorsra érdemes leány mindenféle módját megkísérelte az öngyilkosságnak, mert babonásán azt hitte, hogy halála után jobban fogják őt szeretni, mint szenvedélyes életében... Féltékeny volt mindenkire, aki egyszer szóba állott vele; olyan volt, mint azok az asszonyságok, akik barátot tartanak a férjük mellett, és féltékenységükkel halálra kínozzák szegény, megcsalt urukat. (De annyit meg kell vallani a szegény leány emlékének, hogy szerelme önzetlen volt, éppen azért válott veszedelmessé.)

A fiatalabb hírlapírói kar akkoriban még gyakran kereste a nők pártfogását, és nemegyszer voltak zajos zenebonák hűtlenség miatt éjjeli kávéházakban és féltékenység miatt az utcán. A riporterek egyik dísze verést is kapott egy megtermett hölgytől a Helvécia kávéházban. De még ifjak és rugalmasak voltunk, jóízűt nevettünk a dolgokon, és továbbmentünk.

…A régi leányzó nem várt vitriolos üveggel a kapumélyedés alatt, szabadon, vígan benyomultunk tehát a Télikertbe.

A kávéház külső részében a „szárazpipás gavallérok” – odabenn szegfűs Révész Béla ül egymagában üveg pezsgője felett.

Kik voltak ezek a „szárazpipások”?

Ez volt az a pesti társaság, amely estétől reggelig járta Pest kávéházait, és majdnem állandóan ugyanazokról a dolgokról vitatkozott: irodalomról, művészetről, zenéről. Mindenütt lehetett találkozni velük, ahol lámpást égettek, és kávét főztek. Bevonultak a New York kávéházba, ahol rendszerint vacsoráztak, a menü volt: irodalmi sonka, irodalmi495 párizsi, irodalmi sajt – ezek a kisebb, olcsóbb porciók, amelyeket a kávésok (Harsányiék) darab ideig csak a hírlapírók kedvezése végett árultak, később ezt rendelte minden könyvügynök: s ez a menü nem lehetett elegendő az egész éjszakai virrasztáshoz; azért tehát, mikor már jól kikiabálták magukat, útra keltek egy másik kávéház felé, hogy az élet örömeit is élvezzék, az újabb táplálék mellett. A Nagykörúton végig nem volt olyan kávéház, ahol érdemes lett volna megtelepedni, benyomultak tehát a Helvécia kávéházba az Andrássy úton, és nagy kárörvendezve nevettek a részeg embereken, akik itt a hölgyek társaságát keresték. (Ők sohasem ültek együtt hölgyekkel, de jobban tudták a nevüket, jó és rossz tulajdonságaikat, esetleges regényeiket, mint akár azok a fiatal hírlapírók, akik nappalukat átaludván kénytelenek voltak az éjszakai órákban e nőkkel foglalkozni, hogy gyakorolják magukat az udvarlás mesterségében. Ők, a megfigyelők, ismerték a különböző Rózsikat, a Kisfuvaros Rózsikat, a rövidlátó Rózsikat, a Tehén Rózsikat és a többieket mind, akiket a kávéház publikuma apránként különböző nevekkel látott el. Megfelelő irodalmi vagy művészeti vita után a Társaság felkerekedett, hogy más kávéházban is szemlét tartson.)

Kedvenc helyük volt a Helvéciával szemközt levő Français kávéház, ahol ugyancsak nem történt más, mint megfigyelése a kávéház hölgyeinek, kikérdezése a kávésnak és a pincérnek a legfrissebb eseményekről, néhány kapuciner elfogyasztása. Innen már sietni kellett az Andrássy út külső részében levő Millennium kávéházba, ahová hajnalra megérkeztek a hírlapírók és más éjszakai emberek útján az összes posták az eseményekről, amelyek aznap éjszaka történtek. A Millennium kávéházból valóban illendő volt már hazamenni, csak éppen a legkonzekvensebbek mentek még vissza kiinduló helyükre, a New York kávéházba, hogy kiadják a rendelkezést: „Reggeli kávét kérek és az összes friss újságokat.” – Ünnepnaponként szokása volt a társaságnak az Orfeumba is benézegetni, de a kávéháznál tovább sohasem bátorkodtak.

Miért hívták őket „szárazpipásoknak”?

Ma már nehéz megállapítani, hogy ki volt az a rossz nyelvű ember, aki ezt a meghatározást kitalálta. Nyilván valaki olyan, akit ők mélységesen lenéztek, mint a részegeskedő frátert vagy a nők lovagját vagy egyéb hibás embert.

Molnár Géza volt a vezérük, akinek zenei és esztétikai képzettségét éppen akkor honorálta a budapesti tudományegyetem: magántanárnak minősítve őt. Úgy emlékszem: A Hét-ben jelentek meg cikkei, és496 igen sokat hallottak róla komoly körökben. Félszeg, szemüveges alakja, száraz modora, professzoros egykedvűsége, hajlott testtartása, filozófiai és esztétikai tudása valóban predesztinálták őt arra, hogy egy csoport tehetséges írónak a vezére legyen, de hát ebben a társaságban volt mindenféle jófajta ember, csak éppen professzor vagy professzoroskodó nem.

Itt volt mindjárt Molnár Ferenc (Molináry vagy Muli volt a becézőneve) mint leghűségesebb éjjeli társa Molnár Gézának. – Ezt a fiatalembert, aki akkor kezdte krokijait -o- jegy alatt írogatni Vészi József lapjába, a Budapesti Napló-ba, valóban nem lehetett professzornak mondani. Élces, hangos, vidám fiú volt, akit mindenütt szerettek a társaságban; volt benne valamely gamin-kedély, amely sok barátot szerzett neki még az öregebb, a féltékenyebb zsurnaliszták között is. Új pesti szavakat talált ki, amelyek mihamar népszerűek lettek a New York kávéháztól az Andrássy útig – csak éppen felfelé, a József körút felé nem terjedtek. A pesti tréfa, amely Ágai Adolf Borsszem Jankó-jában stagnálni látszott, elsorvadt a városligeti faszínházban, a Pósa-asztal fiók-Sipuluszai és Konti Józsefjei mellett tislizett: nagyszerű Kolumbuszra lelt ebben a hosszú hajú fiatalemberben, akinek az volt a rossz szokása, hogy hosszú varrótűvel piszkálta a fogait.

A fiatal Molnár Ferenc zajos, lármás élcelődése és a kényeztetést, a sikert szinte provokáló magaviselete mellett a „szárazpipások” társaságának több tagjai elhalványodni látszanak. (Hangosság dolgában csak egy ember veheti fel vele a versenyt, ez pedig nem más, mint Márkus Géza, a műépítész, de erről az úriemberről majd akkor beszélünk bővebben, ha hosszabb időre letelepszünk a New York kávéházban. Márkus Géza nem járt éjszaka az Andrássy út környékén.)

Így alig lehetett észrevenni Laczkó Andort, aki meglehetősen csendes fiatalember volt, amolyan jóhiszemű csatlakozónak látszott a virrasztó társaságban. Ugyancsak nem tűnik fel még Feiks Jenő. Fukasznak nevezték, aki jó száraz humorával és rajzolóművészetével azóta sokra vitte a pesti társaságokban is. Kálmán Imre és Jacobi Viktor készülődnek itt jövendőbeli operettjeikre...

– Így van az, amikor a gazdag pesti zsidógyerekek belekóstolnak a lumpolásba. Mind író akar lenni,* mondta egyszer a maga kellemetességével497 ségével a vörös Grajna, holott ennek a társaságnak voltak olyan tagjai is, akik nem származtak vagyonos házból. Így például nagyon szerette itt szívogatni a szivarját igen nagy komolysággal és elmerültséggel: Csergő Hugó, akinek tulajdonképpen először volt lármás színpadi sikere a társaságban ama vígszínházi darabjával, amelyet azért írt, hogy egy úrhölgyet megszöktessen.

* Ezek a fiatalemberek többnyire ugyanegy pesti középiskolába jártak korábban. (Krúdy Gyula jegyzete)

Ady szűgybe vágott fejjel haladt el a „szárazpipások” társasága mellett – ő oda beljebb igyekezett, ahol a muzsika pengett. (Legfeljebb e sorok írója állongott meg néha a kávéházi részben is, mert itt barátokra talált, akikkel mulattató volt néhány barátságos szót váltani. Itt biliárdozott előadás után az orfeum két komikusa: Baumann Károly és Gyárfás Dezső urak. Nagy kibicpublikum vette őket körül, mert még az is mulatságos volt, amilyen megjegyeznivalója volt e két népszerű színésznek a golyók tologatása közben. Baumann mindig félrehívott és eldicsekedett vele, hogy milyen bizonyítványokat hoztak haza a kislányai az iskolából. Szegény, melegszívű zsidó volt. Gyárfás a homlokát bekrétázta biliárddákójával, amint azon törte a fejét, hogyan lehetne a kövérség ellen védekezni. – De akadtak itt más mulatságos emberek is: például a süket Fritz, a Helvécia kávésa, aki minden éjszaka bejárta a környékbeli mulatóhelyeket, hogy ellenőrizze, hová járnak még a hírlapíró urak az ő kávéházán kívül. Egy sarokban ült „Diogenesz Blau” és éber szemmel ellenőrizte a Télikert mulatóit, sőt a pincért is kikérdezte arról, hogy kik mulatnak a szeparéban.)

De már odabent állott a gyöngyöm-élet! A Télikert minden éjszaka új pompában ragyogott, ha a nők új ruháikban megjelentek.

Hogy is folytak le ezek a mulatságok Adyval?

A Három Holló-beli ürmös borok és még ürmösebb beszélgetések darab időre elbágyasztották a költőt. Fáradtan foglal helyet a plüsskanapén, mintha nagyon hosszú útról jött volna. A régi, szilaj Ady odakünn maradt a Nagymező utcában, hogy majd bizonyos idő múltával ő is helyet kérjen az asztalnál. Az arca megnyúlik, a szeme fáradt, és ha nem is készítené maga elé az orvosságos üveget: akkor is el lehetne hinni betegségét, amelyről nagyon szeretett beszélni itt, ahol az élet olcsó örömei kergetőztek.498

Az este óta fogyasztott borok már megkeserűsödtek gyomrában, a versíró kedvek, a láthatatlan messziségből, a távol magyar mezőkről jött lidérclángok elhamvadnak, és megszenesedtek azok a panaszok is, amelyeket azoknak a hollóknak a maradékai ejtettek le Ady poharába körmeik közül, amely hollók nyilván ama Három Hollónak származottjai voltak. És most ott laktak valahol az Operaház padlásán. – Az alkoholok tűzrakásait lelocsolták az éjszaka nedvei. A vergődő akarások, erőfeszítések, amelyek eddig úgy csapongtak a kocsmalámpások körül, mint az éji lepkék: végre elfáradnak, és megtalálják a nyugvóhelyüket valamely sarokban. A torokhangok, amelyeket az imént még Zuboly csiklandozott ki a költőből az asztal mellett: csendes duruzslássá válnak. Panaszosan nyögnek a Lámpások Lovagjai, mint hosszú, álmatlan éjszakák után szokták a szürke ébredéskor... Hát hadd jöjjön az úri mámor, mert gyötrelmes, elviselhetetlen a józanság, amely akkor lepi meg a virrasztót, amikor az éj javában összepengeti a sarkantyúit.

Melcsoff János: a Télikert főpincére, ez a tipikus éjjeli főpincér, aki nyugodtságával, józanságával, becsületességével, megingathatatlan flegmájával nagyon népszerű volt ez idő tájt az éjjeli világban: szótlanul szolgál hitellel is, ha a hírlapíró urak a pénzüket elköltötték. Adynak is szüksége volt Melcsoff úrra, mint talán mindenkinek, aki abban az időben állandó vendége volt a Télikertnek. Hadd jöjjön ismét az új mámor, amelynek labirintusaiban ismét el lehet bujdosni a keserves gondolatok, aggodalmas sejtések, halálfélelmek elől. Hadd pukkanjon az üveg, amely pukkanásra lassan elhúzódik a szívből az élettől való hideglelés; amely pukkanásra megelevenednek a falak cifraságai, hajók repülnek a csillárok alatt, a koldusodó kedv főnyereményt trafál, a lélek új termékenyítő trágyához jut, és a szájra visszatérnek a szavak, amelyekről azt hiszik, hogy már régen elfelejtettük őket.

Öt ezüstkoronába került egy üveg magyar pezsgő a hírlapíró urak részére, de nem mindig volt kéznél ez a buggernek nevezett pénzdarab sem.

Harmat van az ezüstvedren. Sustorog a vederben a jég, amint a kopasz, mulatságos pincér megforgatja benne a palackot. A csillárok közelebb jönnek a plafonról, és láthatóbbakká válnak a nők szemei a környéken.499

Az orfeumi nő és a pezsgő! Boldogtalan vadházasság ez, amelyből a nő mindennap unottan ébred fel, és mégis az éj óráiban, amikor megint elkövetkezik nászának ideje, megint csak karjaiba veti magát megunt élettársának. Mindennap issza, és mindennap megörül, amikor pukkanó hangját hallja. Felvidul tőle, láttára, még akkor is, amikor az imént még boldogtalan szerelmén gondolkozott. Eljátszadozik ezüstös papirosával, holott arra a papirosra gondolt, melyen majd búcsúlevelét megírja a főkapitánysághoz címezve. Ujjai között forgatja az üveg drótjait, holott kezei már régen azzal a ruhaszárító kötéllel szeretnének játszadozni, amely kötelet, úgy érzi, előbb-utóbb a nyakára kell hurkolni. Gyufával megfüstöli dugóját, és bajuszt rajzol az orra alá, holott nem tűri arcán a piszkot. – Ez az orfeumi nő, aki a régi világban elképzelhetetlen volt selyemszárnyak nélkül, felfigyelt akkor is, amikor a szegény költők asztalainál bontották fel a mindenható üveget.

Öklelő pillantását errefelé vetette a megtermett Hédidédi, akinél talán nő még nem volt büszkébb bajnoki vállaira és sok kilós kebleire. A hús bálványnője volt ez a hencegő bécsi lány, aki leginkább lókupecekkel szeretett üldögélni. Pepita nadrágos bécsi fiatalemberek keresték fel a lóversenyek idején... Csak megvető pillantása volt az éhenkórász pesti hírlapírók részére.

Fagyottan, unottan, haltekintettel, ajkán örökké gunyoros, elbizakodott mosollyal (mint azok a nők, akiket végül megölni szoktak a férfiak, vagy pedig magukat ölik meg értük) ült a Télikert felső végén Mágnás Elza, aki bár egy mosónőnek volt a leánya: még műveletlenségében is oly hidegnek és előkelőnek tudta magát maszkírozni, hogy a szegény, érzelmes zsidó lányok, akik többnyire pénztelen pincéreknek voltak a titkos szeretői: csakhamar elnevezik vala Mágnás Elzának. Már meglátogatja őt éjszakánként a gazdag bútorgyáros, aki különc szenvedélyeiről volt valaha nevezetes Pesten. (Így többek között az volt a híre, hogy azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket. Mágnás Elza „sokkal butább” volt – mint társnői mondták, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek... De hát már közelgett az az idő, amikor valóban koporsóba fog feküdni szőke tündérnek, amikor szakácsnője, Kóbori Rózsi és Nick Gusztáv, a péklegény összeállanak, hogy az úrnőt meggyilkolják...)

És a többiek, az orfeumi démonok, akik a legfinomabb ruhát, kalapot, harisnyát igyekeznek maguknak megszerezni a férfiak könnyelműsége500 folytán: akik legfeljebb álmoskönyvből bogarászták ki, ha valamely nevezetesebb álmuk volt... akik csak olyankor írtak, ha a vidéki fi ráíratta a nevüket a képes levelezőlapra, amelyet hencegésből a barátjának vagy a menyasszonyának küldött... akik szegények, műveletlenek, tudatlanok, érzelemtelenek voltak, és csak a maguk apró bajaival törődtek, lyukas harisnyájukra gondoltak, amikor a férfiak udvarlásait hallgatták, fájlalták májukat és barátnőjük szerencséjét... ezek az áldémonok ott, az orfeumi Télikertben ugyancsak felfigyeltek, amikor Ady előtt megjelent a pezsgősüveg, de különösebben nem törődtek vele, mert hiszen körülbelül tudják Adyról is, hogy ama pénztelen „sajtóhoz” tartozik.

Vajon mire viszi Ady ezek között a „honleányok” között, akiket tulajdonképpen akkor láttunk szép Isztomináknak, mikor valaha még az Anyégint olvastuk... Talán még férjhez sem mentek volna az éj örökös menyasszonyai, várakozó mátkái egy állástalan hírlapíróhoz, hiszen ezek a tündérnők csak komoly realitású vőlegények kedvéért cserélték fel változatos életmódjukat a feleség unalmas életével. Nősültek ebből a házból óvadékkal rendelkező főpincérek, hajóskapitányok, ügyvédek és háztulajdonosok is. Csak nagy messziségből hihetnék, hogy Adynak némi sikerei lehettek a hölgyvilágban. Annyi sikere volt körülbelül, mint Petőfinek a maga korában a kocsmároslányok között. (Tarjánt, az ifjú riportert több nő kedvelte ebben a világban, mint ahány szerelmes verset Ady írt. A kocsmároslányok nem tagadták meg magukat; Ady idejében is a felsodort bajszú bakahadnagy vagy az a foglalkozás nélküli ifjú tetszett nekik, akik minden nagyobb megerőltetés nélkül leereszkedhetnek az ő műveltségi fokukra; beszélhetnek vele jóízűen a barátnő csalfaságáról, a varrónőről, a suszterről és a kosztadó asszonyról.) Ady, mint Pesten akkoriban mondani szokták, ülhetett itt „a maga tudományával”. Diogénesz B. nem sok „sanszot adott neki”.

Hiszen megtörtént, hogy voltak olyan éjszakák is, amikor ezek a lányok mérhetetlenül unatkoztak, ahogyan unatkozni csak ilyenféle hölgyek tudnak. Odakinn tán az őszi zápor mosta el az Andrássy út járókelőit (habár akkortájt még minden kávéházban szívesen kölcsönöztek esernyőt). A Nagymező utcai bérkocsisok belebújtak azokba a501 lehetetlen ruhadarabokba, amelyekkel csak egy éjjeli kocsis tudja magát felöltöztetni az időjárás viszontagságai ellen. De mégse nyílott fertályóra számra se a Télikert ajtaja, még a „szárazpipások” is beszüntették éjszakai kirándulásukat. Csak Révész Béla és Ady Endre jöttek a megszokott időben, a Három Holló bezárása után.

(Említést kell itt tennem arról a néhány furfangos pesti gavallérról, aki éppen ezeket a zivataros vagy hófúvásos éjszakákat választotta mulatóhelyek látogatására. Ezek még karácsony este is megjelentek az éjjeli helyeken, mert ilyenkor az itt foglalkoztatott hölgyek többnyire „szabadok”, gavallérmentesek, unatkoznak: ráérnek tehát udvarlásaikat elfogadni. Volt a furfangos gavallérok között púpos, sánta, félkarú, aki szegény feje ilyenkor vélt meghallgatást nyerhetni a régen imádott hölgyek részéről.)

Révész és Ady szokásos szótalan, búskomoly magaviseletet tanúsítottak, amíg az üvegek nem szaporodtak az asztal alatt. Nem vették észre a hölgyvilág kacsintásait, pedig azok megelégedtek volna már unalmukban egy kucséberszámmal is, amelyet valamely gavallér kontójára a zacskóból kihúzhatnak. Néha aztán odabátorkodott egy-egy hölgy, az sem annyira Ady kedvéért („szép szeméért”, mint gunyorosan mondogatták), hanem Révész Béla piros szegfűjének a láttára. De hát aztán jócskán csalódott is az ilyen elszánt, aki a szerkesztő urak asztalánál keresett szórakozást! Rendszerint még csak itallal sem kínálták, nem beszélve arról, hogy egy szót sem vetettek neki ajándékba. Ha már beszélgetésre is került a sor – Ady éppen többet ivott a kelleténél –, szép gorombaságokat vihetett magával emlékbe az orfeumi démon. A költőben felébredt a hiúság, a dölyf, a mellőzések emléke, és jó parasztos szavakkal utasította el a hölgyek közeledését, amikor odakint dühöngött a vihar. Bátta úr, az éjszaka akkori fiatal lovagja bizonyos kárörvendezéssel üdvözölte az említett hölgyeket.

– Maradtatok volna itt mellettem. Kell nektek költővel megismerkedni?

Nem is vitte sokra Ady Endre ezeken az éjjeli mulatóhelyeken, habár nem tudott nélkülük meglenni, ha Pesten volt.

Mert Ady Endre valamiképpen mindig megmaradt Pesten vidéki embernek, akit az ilyen helyek és helyzetek őszintén elmulattatnak.502

Mi, régi pestiek, akik tíz-tizenkét esztendő előtt kerültünk már ebbe a városba, a fiatal Adyn bőven észrevehettük a vidékiességet.

Ha nem az éjjeli zsurnaliszta pályán működik, nyilván már Pesten is akkor megy kocsmába, amint vidéken szokás: amikor az ebéd íze még a szájában van, amint vidéki hírlapíró korában bizonyára megcselekedte. A kis Három Holló jelentette neki most az igazi tanyát – az orfeumi Télikert a nagyvárost, ahová véletlenül becseppent... De mi, régi pestiek, akik ismertük Barokaldit, Friedmannt és Feldet: mi már nem voltunk annyira meghatva ettől a várostól. „Barokaldi” – egyébként egy lovaglócsizmás cirkuszigazgató, ahogyan a karikaturisták képzelik – jelentette a pesti tavaszi napot, a Városligetet, ahová józsefvárosi hónapos szobánkból néha kisétáltunk, akár volt pénzünk, akár nem. Pesztonkák, szobalányok, szakácsnék ismeretségére lehetett szert tenni... (Én bevallom, hogy még a Buzalkába is jártam.) – Ady ezt mind nem tanulhatta meg, nem volt ráérő ideje, tehát megmaradhatott vidéki finek...

Mi ismertük Friedmannt, és énekeltük a Jupra-jupra Karolinát, midőn a Jambó-nóta kiment a divatból. Szerelmesek voltunk már nyáron is Budapesten, amikor az a vörös szakállú, amerikai zsidó újszerű reklámaival, Ősbudavárával, hangzatos, újonnan jött külföldi nőivel elárasztotta a pesti horizontot, és izgalomba hozta a legflegmatikusabb embereket is. (H. G. hírlapíró úr, A Nap munkatársa – nem éppen a flegma példányképe – életre-halálra szerelmes volt Deanbe, a tarkabarka néger énekesnőbe, aki már végigvándorolta az egész földgömböt; miféle szerelem jöhet az ilyesmi után.)

Az ifjú H. G.-nak természetesen sok irigye akadt a pávatáncot járó Dean miatt, aki Johnson nevű feketével először hozta Pestre a kopogós, amerikai táncokat. Más hírlapíró urak is igyekeztek végigjárni a szerelem iskoláját; részint a Barrison lányoknál, akik az első görlök voltak Pesten, bár némelyik Barrison lány erősen gyanús volt, hogy a Dob utcában született – részint a pezsgős sátrak hölgyeinél, akiket esős éjszakákon szokás volt a pavilonok körül meglesni, és őket hazáig kísérni. De Grieux lovagnak érezte magát minden fiatal hírlapíró. Haj, de kevés Manon akadt a városban! Párbajt vívni és meghalni a nőért: ilyen programmal indult el a fiatalember az életbe, akinek valamely köze volt a költészethez, ha csak annyi is, hogy bökverseket írt Braun Sándor lapjába. Ám, aki megmenekült Ámor nyilaitól, Friedmann mulatóhelyein a „pezsgő-tündérek” (mint abban az időben nevezték a nőket) és más503 veszedelmek elől – bizonyosan bajba jutott néhány száz lépésnyivel tovább, a Feld-féle nyári színkörben. Itt aztán nem menekült meg a női csábok örvényei közül, sem a bütykös lábú, öreg vezércikkíró, de még az egyszerű korrektor sem. A Feld-színház kórista hölgyei meg voltak arról győződve, hogy nyáron felfedezi őket a sajtó, a telet már kőszínházban töltik. A névtelen hírlapíró is nagyhatalom volt itt a női zsivajos, nyitott öltözőkben, ahonnan a papucsaikat az István útra rugdalták ki a színésznők. Hát még milyen ünneplésben részesült az a hírlapíró, akinek a neve már nyomtatásban is megjelent!

A fehér cilinderes Báttaszéki hírlapíró úr, hogy hódolatának kétségen kívüli bizonyítékát adja: minden este saját kezűleg cipelte a ruháskosarat Csongory Mary nevű primadonna után. – A hírlapok színházi rovataiban még nem volt szokásban a készpénzzel fizetett reklámcikkek elhelyezése, csak egy kövér kritikust gyanúsítottak azzal, hogy pénzt fogad el a hódolataiért; az ifjú lovagok szívből, szerelemből írtak hölgyeikről, és az újságok révén nyaranta sohasem hallott nevekkel ismerkedtünk meg... kis színésznőkkel, akik aztán lehullottak a falevelekkel. Eltehették emlékbe az újságszeleteket, amely nevüket is tartalmazta, aztán nyomtalanul eltűntek a nagyváros forgatagában. Egyikkel-másikkal évek múltán találkozhattunk, mint kövér kocsmárosnéval, ha a pincér, akihez férjhez ment, megállotta helyét a szakmában. De a legtöbbel sohasem jövünk már össze ebben az életben, holott egykor ifjúságunk napjait és éjszakáit nem képzelhettük el nélkülük – míg külsőleg a fölényes, cinikus fiatalember képmását mutattuk, aki legfeljebb Macskának nevezte azt a nőt, akit ismert...

Ebben a mi iskolánkban kellett volna megfordulni Adynak, hogy éppen olyan romlott fővárosi ember lehessen, mint mi voltunk; hagyja el valahol a lyukas esernyővel együtt az idealizmust, a szentimentalizmust és az édesanyjától tanult imádságokat. (Más dolog azután, hogy ezek a felvértezett, cinikus, romlott pesti fiatalemberek – amilyeneknek szerettünk tetszelegni – vajon nem sírdogálnak-e az otthonukban csendesen egy tarka szoknyarongy felett, mikor senki sem látja őket? Vajon nem kémlelik-e a mélységet a negyedik emeletről, nem gusztálják-e a Dunát, amikor a hídon átmennek, nem próbálgatják-e a szekrénybe zárt revolvert? Más dolog ez aztán, kedveseim, miután kiszemtelenkedtük magunkat Feld Zsiga báránykáival, a tudatlan, szegény [tegnap tán még szobacica sorban levő], engedékeny művésznőkkel... Fenyegettünk, zsaroltunk szerelmet, csókot, ölelést a langyos nyári éjszakákon.504 És sokan az egykori örömfiak közül elköltöztek a Rákoshoz, amikor a mezők megfehéredtek az őszi dértől.)

Ady nem járta végig ezt a fiatal hírlapírói iskolát – mindjárt az Akadémián, a Télikerten kezdte: ezért tűnt fel előttünk néha naivnak, vidéki finek.

Hát most nézzük tovább: merre járta Ady az élet iskoláját Pesten, amikor még arról is szó lehetett, hogy valamire viszi ebben a városban?

Az Orfeum hajnali ködtengeréből kifordulva – amint az ifjúkori édes mesemondások kábulatából ébredezik az ébredő férfi –, újabb csodák mutatkoznak a félszendergésben heverő utakon... Az orfeumi kaputól jobbra terült el a Nagymező utca, mint egy hajnali álmát alvó félvilági leányzó, aki valamely farsangi éjszaka forgatagából vergődött hazáig, és már ahhoz sincs ideje, hogy félig agyonnyúzott harisnyáját lehúzza lábairól.

Az orfeumi tőszomszédságban Müller Karcsi, a régi pesti Sau-Wirtek utódja költözött be a Stefánia útról, a víztorony mellől, hogy fiákereseknek és uraknak sört mérjen. Zenekart szerződtetett, amely hajnali öt órakor kezdte eljátszani a maga bécsi valcereit. Az éjszakai dió- és mogyoróropogtatásban kitörött metszőfogaikat itt pótolták a leányok a miligyertyából készült foggal, hogy még hajnalban is tetszetősek maradhassanak. A kocsmáros városligeti ismerősei néha betoltak egy zongoraverklit a helyiségbe, és – mintha a régi Pesten élnénk – parázsló práterbeli mulatság kerekedett, amelyben egyformán vettek részt hölgyek, urak és kocsisok.

(Adynak nagyon tetszett ezen a helyen, hogy a vendéglős a mulatság hevében festett papírból való pápaszemet tett fel az orrára, amely kancsinak mutatta a tekintetét.)

Ám a Müllerei* sem tartott örökké (habár itt akadtak olyan urak is, mint például a leghatalmasabb termetű pesti férfiak egyike, akit Parányi Pistának hívtak igazában, aki hasonló természetű barátaival két napig is el szokott mulatozni a kocsmában, amikor is nekem mindig Falstaff és a Vadkanfő jutott eszembe.) Adynk végtére is a selyemszoknyás nénik felé fordította hajnali tekintetét, annál inkább, mennél korábban sütött ki a nap, mert napközben akkor úgyis eső lesz.505

* Nem a nagyváradi. (Krúdy Gyula jegyzete)

Hajnal volt már, de miután a selyemszoknyás utcák felé vivő utainkban el kellett menni a „Temetőhöz” címzett kocsma mellett, lehetetlenség volt be nem térni ide néhány percre.

– Csak éppen azt nézzük meg: nincs-e itt Mikes – ravaszkodott Ady a jó Révész Bélával, aki már javában hazafelé húzott, mint a fáradt kocsiló.

Persze abszurdumnak látszott, hogy a tudós Mikest a „Temetőben”, az akkori Pest egyik legelzüllöttebb csapszékében hajnalban megtalálhassák… Révész kifejezést is adott ezen véleményének, de Ady már tragikusan nevetett az elfogyasztott italok hatása alatt:

– Én nem hiszek a szent emberekben: én a bolondokban hiszek; nemde a múltkor is Jolán kisasszony konyháján találtuk Mikest? Az pedig nem templom.

– Egészen más dolog – ellenkezett Révész. – Mikesnek akkor egy hölgy életrajzi adataira volt szüksége, amely hölgy ismerte Vajda Jánost. Jól tudod, milyen nagy bolondja Vajdának, a konyhába is elmegy utána, hogy valami újat hallhasson.

De Ady makacskodva megvetette a lábát a „Temető” küszöbén. Boros fejjel virtuskodó erőt mutatott. Góg és Magóg fia volt.

– Én pedig nem megyek tovább egy tapodtat sem, amíg velem itt egy pohár bort meg nem ittál. Tudom, hogy bűnös szenvedélyek ragadnak magukkal a selyemszoknyás utcák felé, mert éppen olyan öreg bolondja vagy a nőknek, mint a barátod Kr. Gy. úr. Szívesen belefojtanátok két deci borba, hogy ti elmehessetek a sz…-khoz. Ti csak amolyan álborivók vagytok. Egyikőtök se született bortermő helyen. Lelöttyintitek torkotokon a bort, hogy vén kedvetek lángra szottyanjon a repedtsarkúak iránt. No, gyere be egy ital borra.

A jó Révész még ilyenkor is a szertartásosság híve volt, és lehetőleg olyan asztalt keresett a „Temetőben”, amely nem volt mocskos kiöntözött bortól, sótól, paprikától. Habár ilyen asztalt nehéz volt a „Temetőben” találni... A pincér bort hozott. Ady az asztalra könyökölt, és jó darabig nézegetett magába befelé, amíg poharához nyúlt...

A „Temető” a Müller Karcsi kocsiskocsmájának a konkurense volt, mert már ilyen volt a divat akkor Pesten: – ha az egyik sarkon boltot nyitott egy fazekas, felkerekedett valahol a város túlsó végében egy másik fazekas, hogy új boltot nyisson, lehetőleg szemközt a régi fazekassal, és az ajtóból ádáz gyűlölettel nézegették egymást. A „Temető” azért nyitott ki, hogy a nagyhangú Müllernek elmenjen a kedve a danolástól,506 amellyel délelőttönként felverte az alvó Nagymező utca csöndjét. Danoljanak mások is, ne mindig csak Müller.

Itt aztán a legvégső emberekre lehetett bukkanni: kucséberekre, akik éjszakai részegségükben eljátszották a kosaraikat is. Facér pincérekre, akik már évek óta lézengenék állás nélkül a városban. Levitézlett hölgyekre, akik esztendők óta bujdokolnak valamely razzia elől. A polgári nyelv söpredéknek nevezi az ilyen publikumot. De hát valamikor, amikor még a Blaue Katze nyitva volt, a Pesten mulatozó velszi herceget sem környékezte másféle közönség – azzal a különbséggel, hogy a későbbi Eduárd királyt akkor kedélyesen Bertinek hívták a pesti lumpok, nem pedig Rikinek, akiről Shakespeare drámáját írta. – Adynak nem volt másabb neve, mint a többi hírlapírónak: Szerkesztő úrnak szólította őt a pincér, valamint a sarokban ülő duenna, ha cigarettát kért tőle.

– Gyerünk már Lőcsére! – mondogatta hajnal felé e sorok írója a kurucosan elbutult, elszilajodott Adynak a „Temető” rongyos kárpitjai alatt.

– Gyerünk már Lőcsére! – ismételgette Ady, hol gunyorosan, hol tragikusan. – A ti Lőcsétek itt van valahol az Új utca felé vagy az Ó utcában... Sohasem tudom magam kiismerni ezekben a selyemszoknyás utcákban.

Lepittyedt, gyermekesen elszomorodott arcát összeszorította, fölemelte a fejét, mint egy kakas, és kukorékoló hangon kiáltott fel:

– No, nem bánom, menjünk el abba a házba, ahol úgy tisztelik a hírlapíró urakat, hogy a kakasokat is az ő nevükön szólítják. Külön kakasa van már Kovács F. Sándornak, Tarján Vilmosnak, Tábori Somának... Az összes riportereknek, akik Pesten számítanak valamit. Maholnap megérem, hogy a jó Révészről is elneveznek egy kakast ebben a házban, miután a jó úr a Friss Újság című hírlap munkatársa.

Révész ritkán válaszolt Ady tréfálkozásaira, de most nem hagyta szó nélkül a támadást:

– Kr. Gy. úr jó ismerős ennél a lapnál. Majd ő kijárja, hogy egy lírikusunkról, például Ady Endréről is nevezzenek el egy kakast ennél a háznál.

– Ildomtalan dolog volna ez a költő iránt – felelt Ady, mintha hirtelen elkomolyodással egy harmadik személyről beszélne. A „honleányok”, akik még a sarokban reménykedve virrasztottak: meglehetős elkeseredettséggel vették tudomásul a biztos zsákmánynak látszó, becsípett507 szerkesztők távozását. Diogénesz Blau, aki mindig ott ült valahol ilyenkor két deci borától füstölögve, reszkető kezével tipikusan pesties mozdulatot tett:

– Úgysem viszi semmire ebben a városban! – mondta ki a szentenciát Ady után mutatva.

A selyemszoknyás utcákon már a reggeli újságokat vitték a lapkihordók. Ady vásárolt egy Budapesti Napló-t, és megjelent versét olvasgatta belőle egy utcasarkon a gázlámpa alatt.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me