Az élet zűrzavarjai
Az élet zűrzavarjai
A Három Hollóban volt egy darabig Ady Endre dolgozószobája, különösen attól az időtől fogva, mióta a púpos Löffelmann nem döngette minden ok nélkül söröshordóit, hogy a söriváshoz animálja vendégeit. Egy nyájaskodó új fogadós sürgölődött ebben a modern Pilvaxban vagy Csigában, bizonyos Trenk nevű, akit a mindenáron vicceseknek feltűnni akaró fiatalabb évjáratú hírlapírók báró úrnak is szólítottak. (Sikerült is színésznőt nevelni a fogadott leányából a nyomdafesték szagától megmérgezett kocsmárosnak.)
Ady abban a deszkafallal elkülönözött, dohányszínű függönyökkel beakasztott fülkében szeretett dolgozni, ahol egyébként néha bokáig érő borloccsadékban folytak az úgynevezett hitviták, későbben a duhajkodások.
Révész Béla az „extra-szoba” közelében eső asztalnál üldögélt, amíg Ady Endre dolgozott, és az északról-délről, a város különböző részeiből, az éj leple alatt érkező híveket és hitetleneket, bolondokat és szenteket, exkorhelyeket és szárazpipás álkorhelyeket azzal a hírrel fogadta, hogy Ady vasárnapi verseit írja. Ugyanezért senki se lépett be a megszokott fülkébe.
(Hiszen dolgoztak akkoriban mások is kávéházban vagy hasonló helyen, de a Három Holló heringsavanyú, füstkeserű, nőmámortól terhelt légkörét senkinek se jutott eszébe felhasználni, mint Adynak: a versíráshoz.)
Ambrus Zoltán olyan hűvösen és nedvesre fésült szőke hajjal jelenik meg éjfél után a Balaton kávéházban, mintha akkor kelt volna fel. Szinte csodálkozni lehetett volna, hogy mindjárt ilyen korán reggel spriccert iszik, mielőtt kiteregetné a márványasztalra a zsebében hozott papirosokat, hogy aztán órák hosszáig szent elmélyedéssel dolgozzon valamely műve felett. Csend volt éjfél után a kávéházban, literátus csendesség, amelynél jólesett a hosszadalmas újságolvasgatás – az akkori karácsonyi újságszámokat még Vízkereszt után is teljes biztonsággal lehetett előkérni a pincértől –, a sarokasztalnál ünnepélyesen, nyakán hátrakötött szalvétával eszegetett Tihanyi, a kávés, aki nagyon szeretett volna csámcsogni, de éppen Ambrus úr miatt nem merészel – egy díványon félig elnyújtózkodva alszik egy régi lóversenyjátékos és kártyás,535 pszt, nem szabad őt felkölteni, mert reggel a képviselőházba kell mennie, ahol teremőri szolgálatot teljesít. A Rákóczi út felőli ablakból igen jól szemügyre lehetett venni, hogy dolgozik-e „Speki”, amint A. Z.-t a vele egykorúak nevezték, ha tollat láttak a kezében, akkor még Osvát szerkesztő úr sem jött be irattáskájával a kávéházba, nem akarván munkájában megzavarni a tiszteletre méltó költőt. A Balaton kávéházi reggelt az jelentette, hogy a kávés sarokasztalánál felbukkant egy cigányos, bőgőhordozó formájú úriember, akinek a megérkezése azt jelentette, hogy odaát, a nem messzire eső New York kávéházban már „fájramt” van, a főpincér elment szórakozni egy másik kávéházba, és ugyanezért sohasem tette le fejéről kalapját a Balatonban, miután egész éjszaka amúgy is kalap nélkül volt kénytelen szaladgálni.
Bródy Sándor a New York kávéház kassza előtti asztalánál ragyog, ágál, hízelkedik, mérget kever, és olykor olyan dicséretekkel halmozza el egy rendőrségi riport megíróját, amit az élete végéig nem felejtend el, máskor egy nagy lármával és kifeszített hassal megjelent új könyv írójának mond két-három szavas kritikákat, amelyeket a megtisztelt úr ugyancsak élete végéig emleget magában, de fogcsikorgatva. (Ezekből a kassza előtt elejtett megjegyzésekből derült ki, hogy „nem fedi teljesen a valóságot” Bródynak az a gyakori kijelentése, amely szerint ő sohasem olvas újságot. Nagyon is olvasott, utolsó sorig, a „nyomatott”-ig elolvasott minden sajtóterméket, hogy állandóan tisztában legyen az irodalmi dolgokkal, barátaival és ellenségeivel.)
Miért ült Bródy Sándor éjszaka a New Yorkban, hiszen ő sohasem írt a nyilvánosság előtt, négy fal közé, magányba kellett zárkóznia, hogy valamit papírra vethessen az ő jellegzetes betűivel? Rendszerint itt várta be a Pesti Kis Tükör című rovat vasárnapi cikkeinek a kefelevonatait, amelyeket Az Újság szolgája hozott meg éjféltájon. De a magára nagyon sokat adó író ilyenkor sem tette az orrára fekete keretes, csiptetős szemüvegét, hanem csak a kezével tartotta szeméhez az üveget, hogy gyengülő szeme előtt már futamodó betűket összefogdoshassa a kefelevonat nedves lapjain. (Egyszer majd még sokat írnak erről a különös emberről, aki páratlan megjelenésével, színészkedő pózaival, Egerből és Kolozsvárról hozott büszkeségeivel, valamint pesties hízelkedéseivel536 és gonosz mondásaival annyi éven át zavarba hozott nőket és férfiakat.)
Adyt is várta ide Bródy...
Ám a legtöbb pesti kávéháznak megvolt a maga írója, aki éjfélkor a kapuciner mellé tintát és tollat rendelt, és hajnalig gyilkos szemmel nézegette azokat is, akik a szomszédos asztal mellé merészeltek letelepedni.
Általában kezd úgy feltűnni a dolog, hogy az írók nagy része lemondott ősei korhely életéről.
Csendes kávéházak nyílnak a Belvárosban, ahol nemrégiben még a költők jurátusos csizmái pengtek, és a lírikusok a kocsmázások után fokosukkal megdöngették a bolti redőnyöket. A belvárosi kiskocsmában kényelmesen terpeszkedhetik a Párizsi utcai suszter, legfeljebb néhány álhírlapíró harsogja a szomszéd asztalnál a valódi írói kávéházak szemetesládáiban talált vicceit, vagy nyitja meg üzletes előadását ezzel a szóval: „Kijelentem önnek...” (Ha egykor Pesten ilyen nyilatkozatot hallottál, bizonyosra vehetted, hogy álhírlapíró vagy hirdetési ügynök tartózkodik a közeledben.) Néhány visszamaradott, a múltjukat felejtgetni nem tudó, valódi író meghúzódik észrevétlenül egy-egy kocsmai asztalnál, így például a szerencsétlen sorsú Gáspár Imre nagyon szerette hallgatni a söröshordók pufogtatását a Belváros kiskocsmáiban, amikor is részegségében Tennyson vagy Byron költeményeire hívta fel a nőszabászok figyelmét, akik foglalkozásuknál fogva mind korhely emberek voltak. De már például Benedek Aladár (Náray Iván), aki a legöregebb magyar lírikusnak mondta magát: ősztelen, szőke szakállával a Báthory kávéházba járt, és ha első spriccerét elfogyasztotta: női hódításaival dicsekedett a nagy hasú főpincérnek.
(És ne feledkezzünk meg a József körúti Baross kávéházról, ahol mindig volt bizonyos írói különítmény, amelyet nem érdekelt csak a saját dolga. Milotay itt szerkeszti az Új Nemzedék-et hetilap korában, és a köréje csoportosult írók, a nagy hajú Márkus, P. Ábrahám itt csoportosulnak. De erről még lesz szó.)
A Belváros jóformán megtisztult a korhelykedő íróktól, legfeljebb mutatóban lehetett találni e boltozatos helyiségekben egy-két írót, holott az ablakokon a temérdek pókháló úgy lengedezett, mint a régi537 törzsvendég írók szelleme. Itt-ott egy múzeumi őr, olyan piros orral, amelynek színezettségét Shakespeare az epétől eredőnek mondja.
Máshol egy elzüllött tanár, aki filozopter korában költő szeretett volna lenni, de terve nem sikerült, és most spriccerébe lógatja bajszát, mert azt gondolja, hogy még ráér fejére hideg borogatásokat tenni, hogy költői álmaiból végleg kikúrálja magát. Itt-ott már felhangzik Ady neve ezeknél a titokzatos sarokasztaloknál, ahol egyébként is mindig a legnagyobb megvetéssel szokás megemlékezni az eleven irodalomról. A Wodiáner-féle vállalat lapszerkesztői még szegény Farkas Mődit tartják a legnagyobb magyar írónak. Ők dörrentettek néha egy-két szót Adyról, hogy a polgár tán azt hihetné e megjegyzésekből, hogy egy nevezetes Dummer August vagy pedig egy rakoncátlan ördögfiók telepedett meg valahol Budapesten, de szerencsére nem jár a Belvárosba.
– Igen, Tóth Kálmán, az költő volt! De Ady? – Koppan a pohár, forrong a hevítő must a sarokasztal felől, ahol most mindenki azt gondolja magában, hogy joga van kritikát mondani az irodalom felett, lehetőleg olyant, amely Gara bácsiéval, a Kis Újság szerkesztőjével megegyezzen.
Csak az öregebb polgár kapja fejét ijedten hátra Tóth Kálmán nevének említésekor. Neki ugyanis eszébe jut, hogy apja vagy nagyapja beszélt erről a költőről, akinek az volt rendes éjszakai szórakozása, hogy a suszterek bolti tábláit kicserélje a fűzőkészítők tábláival.
És mégis Ady Endre hozta vissza a korhelykedést az írók világába, amelyről azt hittük, hogy Lisznyai Kálmánnal végleg kiment a divatból.
Tanyáját, modern költő létére, a főváros hatodik kerületében ütötte fel (pedig tán többre viszi vala, ha kiegyezik a belvárosi kocsmákkal és a Népszavás Révész Béla helyett a képes Budapest szerkesztőjének, Kovács Dénesnek keresi a barátságát), vagy elbandukol a Józsefvárosba, ahol még Pinczédy (Inczédy) László diktálja azt az emlékezetes iramot, amely végül vad hazafiakká teszi a sváb bormérőket, vagy a Wampetics-féle városligeti vendéglő felé teszi a célt, ahol Ihász Aladár ölelkezik esténként Feszty Árpáddal, miután egész napon át mindenféle testi táplálkozástól538 és italozástól tartózkodnak, hogy annál jobban essen estére a pezsgő és a vacsora. Itt tán Bartha Miklós is pártfogásába vehette volna a jövevény költőt, B. M. akkoriban nagyon tekintélyes ember volt Magyarországon. Vajon mire viszi ez a fiatalember, aki se a New York karzatán, se az Abbázia közgazdasági hírlapírói között nem mutatkozik? Sőt még a Bergerbe (a Király utca sarkára) sem jár, ahol Az Est telepedett meg ebéd utánonként hosszú asztalánál, ahonnan az akkori Magyarország sorsát igazgatják... Ahová féltő gonddal kíséri át a Royal-beli ebédekről Bródy Sándor Miklós Andor főszerkesztőt, miután mindhiába vette elő szakácsművészete tudományait, hogy asztaltársának a legegyszerűbb eledeleken kívül más ételek fogyasztásához is gusztust csináljon. És ahol a jelenlevő hírlapíró urak részéről minden magasröptű világszemlélet, verejtékesen facsart okoskodás, bölcs könyvek idézgetése és Charles Darwin szó szerinti ismételgetése azt a furcsaságot célozza, hogy Sebestyén igazgató igyon meg egy pohár anizettet, ami után tudvalevőleg a kabátját is le lehet venni róla... Mire viszi ebben a városban a magányos fiatalember, aki látszólagosan senkinek a társaságát nem keresi, hanem a Három Holló lefüggönyözött szobájában verseket ír, és egyetlen látható barátja Révész Béla, aki sohase volt mondható a legagilisabb embernek?
Igaz, hogy nem is telepedhetett meg más helyen, mint Budapest hatodik kerületében.
Ez a kerület a Király utca egyik oldalán kezdődik, és valahol a Nyugati pályaudvarnál végződik. Zengők itt az utcák – nemcsak a cigánymuzsikától, amely az esti órákban pazarsággal árad ki az utcasarkok fénylő odvaiból – ahol minden este vőlegények és menyasszonyok tartják a lakodalmaikat, míg napközben facér pincérek biliárdoznak vagy kártyáznak. Zengők itt az utcák – a selyemtől, amely az olcsó Magyar Miklós Nagymező utcai sarkon levő üzletéből került ki, és harsogó szóval beszél a vidéki kupechez, aki éppen a falusi barchentszoknyák unalmából menekedik Pestre az új női élményekért, míg bizonyos cimboráskodással susog a fölényes pesti fiatalemberhez, aki a nedvetlen, lázszáraz és hideg szenvedélyességű zsúrkisasszonyok elől éppen a Mező utcában keresi azokat a lihegéseket és jajokat, kacajokat, amelyekről a költők műveiben olvasott. Zengők itt az utcák – mert a kis vidéki pesztonkák és bodros szobaleányok még csak a tegnap folyamán lettek539 az utca primadonnái, és még nem felejtették el azokat a dalokat, amelyeket ártatlanságukban énekeltek, zengők itt az utcák – mert bár a hétköznapi szerelmet pénzért árulják Vénusz szerencsétlen hölgyei ez utcákban, mégis gyakran jelenik meg itt a mentőkocsi, hogy gyomormosást alkalmazzanak azokon a nőkön, akik éppen a boldogtalan szerelem borzalmai elől a méreg mindenhatóságában keresnek felejtkezést. (Némelyik leány körülbelül minden hónapban megmérgezi magát, megírja ugyanazon búcsúlevelet háziasszonyához, valamint a bizonyos férfihoz, akit halála okozójának tart, csak éppen a férfinév változik a levélben, olykor Bélának, máskor Ferinek hívják őt, ó, milyen régen volt, amikor még értem is meghalni akartak a nők!... csak egy volt, egy Főherceg Sándor utcai szegény kis komorna, akinek valóban sikerült értem meghalnia, mert a mentők állomása messzire esik a Józsefvárostól.)
Zengők itt az utcák – mert költő járt bennük.
A zengés valahol már kezdődött a Király utcában, hogy azt nem lehetett összetéveszteni más pesti kerületek hangjaival. Ott, Szent Terézia temploma előtt, ahol bőrös takaró alá volt varrva télen-nyáron az az öreg koldusasszony, aki háromkerekes székén nyilván a Victor Hugo-féle regényekből jött Pestre – ott zengeni kezdett az élet úgynevezett örömeitől, barna és szőke kéjektől, lépések neszelésétől, amely lépések sohasem tévesztették el útjukat – vagy talán éppen mindig eltévesztették – a hatodik kerület girbegurba utcáiban. A templom környékén, amennyiben az lehetséges volt az itteni koldusok tolakodásától, még szokásban volt randevúkat tartani a Király utca méhkasából közelgő bolti kisasszonyokkal. (A sekrestye bejáratánál zavartalan lehetett a találkozás, mert a plébános úr nyugalma miatt a sekrestyés itt nagy rendet tartott.) Jöttek a Király utcából a bolti kisasszonyok délben is, de akkor többnyire sápadtas volt az orruk környéke az éhségtől. Siettek kis kopott szoknyácskáikban, nemigen volt olyan szó, amelynek hallatára megállottak volna. De jöttek este is, mégpedig most már olyan vidámsággal, hogy az embernek Paul de Kock regényei jutottak eszébe. Masamódok szoknyácskáin fityegett még a cérnadarab. Varróleányok fújdogálták fájó ujjhegyüket. Erre fordultak be az Andrássy úti könyvkiadó irodák gépírónői és pénztárosnői, akiket leghamarabb volt szerencsém Pestről megismerhetni. Egy darabig látszólag nem is540 volt egyéb teendőm, mint a Szent Teréz-templom előtt ácsorogni, és onnan hazáig kísérgetni a leányokat. Néha a hold már megérintgette a városligeti fák csúcsait, amíg a Király utca külső részébe elérkeztünk volt. No, majd lesz otthon nemulass, szinte előre hallottam egy vén, más semmire sem jó nőstény visítását, aki imádott hölgyemet bántalmazza… Nem baj, másnap újra lesbe álltam a templomnál... mindaddig csak a templomnál, amíg beljebb nem bátorkodtam hatolni a hatodik kerület belsejébe, hogy aztán soha többé ne várakozzak senkire abban a titokzatos kis utcában, amelyre a sekrestye nyílott, amely utca mindig tiszta és csendes volt, mint a papok lakásainak környéke.
…De még egyszer divatba jön a Szent Teréz temploma az én életemben, és dalol egy ideig az Adyéba is.
A Borozóba egy vallásos, áhítatos, erdélyi leányka került pincérnőnek, aki adventben egyszerre csak azt kezdte hajtogatni, hogy ő már hajnalban abbahagyja a munkát, mert neki hajnalban misére kell menni. Bizony már nem emlékszem a nevére a szentemnek, csak annyi maradt meg az emlékezetemben róla, hogy ez a leány a vallásos szeszélyességével valóságos forradalmat idézett elő Pest akkori éjszakai világában. Jeanne d’Arc volt ez a kis hittérítő, aki mindig több és több barátnőjét vette rá, hogy hajnalban hagyják ott a korhelyeket, és menjenek vele misét hallgatni a Szent Teréz-templomba.
A leányoknak megtetszett az új divat.
Eleinte csak ketten-hárman keltek útra a még sötét templom felé, éspedig olyan összetartozósággal, mint ahogy a leányiskolában kialakulnak a barátságok két-három leány között. Kezdtek egyforma kalapot, egyforma magas, galléros kötényt, zárt zubbonykákat viselni ezek a templomos nők – Diogénesz Blau azt állította, hogy a harisnyakötőjük is egyforma.
A barátnői kör napról napra növekedett. Mindig több leány kéredzkedett fel hajnalonként arra a láthatatlan fogatra, amely az áhítatba ragadta az éj szegény leányzóit... A hatodik kerületben csakhamar híre futamodott a Borozó-beli hölgyek előkelő magatartásának – szegény zsidó lányok, akik odáig a Helvéciában várták, amíg háziasszonyuk, Jolán asszony befejezi a mindennapi kártyázást a facér pincérekkel: kíváncsian álltak meg a templom bejáratánál, amíg odabenn a hajóban már szerzett jogoknál fogva okkupálták az első padsort a Borozó-beli hölgyek. A hír átjutott az Andrássy út túlsó oldalára is, az orfeumi kávéházba, ahol egy hajnalon Hédidédi sírógörcsöt kapott, és az üzletvezető541 tudomására hozta, hogy neki ezentúl templomba kell járni, akármit mond az üzleti érdek. Hédidédi ez idő tájt az orfeumi kávéház első konzumnőjének mondatott – tudniillik ő értette legjobban a módját, hogyan lehet a vendégekkel a legtöbb pezsgőt megitatni. Ma is emlékszem Mária Teréziásan megtermett alakjára, fekete selyemruhájából domborodó kebleire, valamint a fiákernótákra, valamint a Ronacher-élcekre, amelyeket Bécsből magával hozott. És Hédidédi nem tréfált. Fejére tette strucctollas, nagy bársonykalapját, felvonta fehér kesztyűit, elbúcsúzott az ámuló vendégektől, és csakugyan elment a hajnali misére. A katonás Waldmanné, az orfeum akkori tulajdonosának a neje ugyan nyomban ki akarta dobni személyzetéből a rendbontó Hédidédit, de egy Bibiti Horváth nevű erzsébetvárosi káplán, aki az éjszakai hírlapírók és hölgyek barátja volt: egyházi átokkal fenyegette meg a tulajdonosnőt.
Miután Hédidédinek sikerült a vállalkozás: másnap, amikor a közeli Teréz-templomban a hajnali miséhez beharangoztak: már nemcsak egyedül a bécsi leány vette a kalapját a muzsikától zengő, dallal, szerelemmel terhelt éjjeli kávéházban, hanem a Télikert második sztárja, ama nevezetes Mágnás Elza is, akiről később az újságokban annyit olvashattunk.
…Ha nem akartunk végleg egyedül maradni valamely sarokban: nekünk is fel kellett kerekedni Adyval és Révész Bélával, hogy a hajnali misére elmenjünk. És sohasem szakadt le a csillár, amikor mi hárman a templomba beléptünk. Nyilván voltak itt nagyobb bűnösök is. Révész illedelmesen állott a templom végében, míg Ady egy oszlopnak vetette a hátát, és nagy szomorúsággal nézegette az Éj térdeplő leányait, akik ebben az időben már csaknem megtöltötték a templomot.
– Menjünk Kovácshoz – mondta suttogó hangon.
A templomból a kocsmába, amint ez már évszázadok óta szokásuk az embereknek.
A meghajtott nyakú lányok, akik közül a legfiatalabb is hervadó virághoz hasonlított itt, az adventi szürkületben: ott maradtak minden felügyelet nélkül, senki sem akadt, aki hazakísérte volna őket. Ady a templom előtt megállott, és kimeresztett szemmel nézett bele a kis Párizst utánozó Nagymező utca hajnali hunyorgásába.
(Ha már benne vagyunk, hadd mondom el, hogy mi lett a vége ennek az adventi búcsújárásnak Szent Teréz-templomában. Mikor már a legkócosabb kis zsurnaliszta sem vállalkozott többé arra, hogy az éj542 leányait a hajnali misékre elkísérje: hivatalba lépett Diogénesz Blau, akiről még néhányszor megemlékezünk mondanivalóink során. Diogénesz Blau nagy söröshasával, duzzadtan, mint Falstaff és ravaszul, mint egy vén rókához illik: karjára vette a leányokat, hogy a templomba elkísérje őket. Voltaképpen minden lányba szerelmes volt ez a vén korhely, aki az éjszakai Andrássy úton öregedett meg a legkülönösebb élmények és kalandok közepette. Ő volt az a bizonyos tiszteletre méltó öregúr, akihez a lányok ügyes-bajos dolgaikban fordultak, de nemkülönben a tulajdonosok és tulajdonosnők is bevonták bizalmas üzleti ügyeik megbeszélésébe. A süket Fritz, a Náci, Steiner üzletvezető úr, Keleti és mások, akiknek nevét illett ismerni mindenkinek, aki éjszaka járt az Andrássy úton – ezek a nagy hatalmú „tulajok”, akik fiatal nők karrierjei felett éppen úgy döntöttek, mint akár a színházigazgatók primadonnáik felett: üzleti titkaikat mindig szívesen előterjesztették Diogénesz Blaunak, mert bölcs és okos embernek mondották őt az éjjeli világban. (A lipótmezei tébolydában halt meg.) Diogénesz bölcs tanácsaiért olcsó szívességeket vett igénybe, úgy a tulajdonosoktól, mint az éjszaka hölgyeitől. Felül volt az ötvenedik éven, de még mindig sem mondott le a reménységről, hogy majd egy hölgy, akinek jól megy sora, pártfogásába veszi őt.
Nos, Diogénesz addig kísérgette a leányokat a hajnali misére, amíg egyszer többet talált inni a kelleténél, és a templom utolsó padsorába telepedve, éktelen hortyogással zavarta meg az áhítatos csendet. A misemondó pap a sekrestyést küldte a horkoló elhallgattatására. Az álmából felriasztott D. B. meglehetős nyersen felelt a sánta sekrestyésnek, majd később, amikor az egyházi ember kitologatta a templomból az illetlen ájtatoskodót, D. B. az utcán meg is ütlegelte Szent Terézia sekrestyését. A hajnali dologból természetesen botrány keletkezett. D. B.-t a rendőrségre idézték, és ott olyanformán védekezett, hogy a sekrestyés a hölgyekhez volt goromba, ezért lépett közbe lovagias férfiúhoz illően. A lányokat ezentúl kinézték a templomból, különben is vége felé közeledett már az Advent.
…Nos, ebben a társaságban megforduló és életet töltő fiatalemberről – Adyról – sem lehetett megállapítani, hogy viszi-e valamire Pesten... A vélemények szerint: nem sokra viszi.543
De maradjunk még egy darab ideig a hatodik kerületben, ahol Adibagyi pesti életének jó részét eltöltötte.
Mint mondtam: itt zengtek az utcák, abban az időben, mikor mi is és Pest is fiatalok voltunk, alig szállongott már az első hópihe, és a nagyobb paloták padlásán, így az Orfeumén is galambok laktak, amelyek barátságot tartottak fenn a járókelőkkel. Zengtek az utcák az ifjúságtól, mintha sokkal többször lett volna húsvét a városban, mint azt a kalendárium előírja. A Dessewffy utcában, ahol néhány kosztadó keresztény asszony lakott: az ajtók szemöldökfáján nem volt ritkaság az 19 + G + M + B + 10 krétajel, amelyet a harangozó vidéki szokás szerint írt fel krétájával vízkeresztkor. És szentelt barkát lehetett látni az „ócska pamlag” felett, amelyet a költő és a költőhöz hasonló érzelmű fiatalemberek abban az időben megölelgettek... És ezek a kosztosasszonyságok, akik darab ideig Adynak is főztek a hatodik kerületben: nemcsak éppen jeles, háziasan főzött ebédjeikről, tisztaságukról, zsírjukról, pecsenyéjükről voltak éppen olyan nevezetesek a költő életében, mint Csokonai életében a debreceni díva, hanem jóságosságukról is, amellyel megdömöckölték az állandóan betegeskedő költő hátát – az átmulatott éjszakák után.
Ne mondjátok, hogy egy költőnek nincs szüksége a sáfránnyal színesített, szárított paprikától pirosló, zöldséges, csontos marhakoncból főzött húslevesekre... Ne mondjátok, hogy a költő azért van a világon, hogy már a nappaljait is kocsmaházakban töltse, miután nincsen senkije, aki egy tányér levessel megkínálná, amikor a költő még az ágy párnái között szeretné pihentetni dúlt idegeit és halálra hajszolt tagjait... Ne mondjátok, hogy a költőnek nincs szüksége azokra a délutánokra, amelyeket leeresztett függöny mögött tölt egy hatodik kerületi csendes utcácskában, amelynek csendjét legfeljebb a zongoraverkli indulója zavarja meg néha, amikor az Éj hercegnői papucsban és alsószoknyában álldogálnak a konyhaajtókban, és papirosba göngyölt aprópénzeket dobálnak le az udvarra a jókedvű verklisnek.
Éppen egy ilyen jólelkű kosztosasszonyságra akarom felhívni azok figyelmét, akik Ady Endre élettörténetével foglalkoznak. J. asszonynak hívták őt, az Ó utcában lakott, és amikor Ady ebben a házban megfordulni kezdett, Diogénesz Blau a maga groteszk életfelfogása szerint a következő kijelentést tette a Három Hollóban:
– Most már kezdem elhinni, hogy a „Fiú” viszi valamire, ha J. is pártfogásába vette.544
Ki volt ez a kosztosasszony, hogy pártfogásának ilyen nagy jelentőséget tulajdonított D. B.?
Tartsunk szünetet az emlékek tolongásában. Az éjszaka még hosszú. Egy másik csárdába – talán az Orfeum kávéházba menjünk, hogy női dolgokról kellő megértéssel beszélhessünk.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
