Hitviták a Három Hollóban | Krúdy Gyula munkái

Hitviták a Három Hollóban

Zuboly kezdte, olyan alattomosan, amilyen alattomosak az erdélyrészi emberek szoktak lenni.

– A New Yorkban, a női szalonban azt mondják, hogy még mindig Kiss József versei tetszenek legjobban a közönségnek.

Reinitz nekiugrott a meglobogtatott vörös rongynak, és felordított:

– A New Yorkban? Hiszen ott már annyi az analfabéta, hogy Harsányi tulajdonos úrék legutóbb a pincéreknek megtiltották, hogy tintát és tollat adjanak az íróknak.

– Igen, mert Karinthy leöntötte tintával a szürke kanapét. Teljesen igaza van a kávésnak, ha a „vadaknak” nem ad tintát – szólt közbe kezét dörzsölgetve a vörös Grajna, aki meggyőződése ellenére is szeretett megjegyzést tenni, ha azzal ingerelhette a társaságot.

Reinitz óvatos volt, nem gyújtotta fel rögtön a Három Hollót a vörös Grajna csalafintaságára, csak magában pöfögött, mint egy fazék, hogy kellő időben ledobhassa a fedelet magáról.

Zuboly ellenben, aki kezdte volna az ingerkedést, nyomban hinni kezdett a vörös Grajna kézfacsargatásainak. Fejest ugrott:

– Én nem tudom, hogy Karincinak vagy Karintiainak, Kosztolkányinak vagy Costoláninak hívják azt az írót, de akárhogyan hívják: nem járja az, ami a „vadakkal” történik, már csak azért sem, mert éjfél felé maga Osvát szerkesztő is közibük jár.

– Hogy uszítsa őket – kellemeskedett a vörös Grajna.

– Mit bánom én, hogy mi történik ott, a New York karzatán! – kiáltott fel Zuboly. – Csak engemet békében hagyjanak. Elég bajom van nekem odalent, a New York kasszájával szemközt levő páholyban: Mikes úr őrültségeivel meg Lándor elmebajával. Meglepő, hogy mennyi az őrült ember Pesten. De valamennyi között tán Mikes a legőrültebb. Egy díványon lakik a Magyar Nemzet szerkesztőségében, hogy egész éjjel regényeket fordíthasson. Kutya baja se volt a Franklin Társulatnál, amikor ott az irodalmi titkári állást töltötte be. A kedves öreg Radó Antal volt a társa a Franklin irodalmi ügyeinek a vitelében, márpedig Radó Antallal azok is ki tudnak jönni, akik Magyar Könyvtár-füzeteket akarnak neki eladni. Azt hallom, hogy ötven pengőt is megad egy füzetért, de Mikszáth, a ravasz palóc mégis túljárt az eszén.522 Kikötötte, hogy az ő Magyar Könyvtárbeli füzeteit ne a Wodiáner nyomdában szedjék, azokból a betűkből, amelyekből a Budapest-et is nyomtatják, hanem adják oda a munkát a Légrády Testvérek nyomdájának. Itt aztán olyan nagy betűket választott Mikszáth a Magyar Könyvtár-beli regényeihez, hogy három-négy füzetet is kitesz egy regénye. Háromszor-négyszer ötven pengő, amely talált pénz. Így lehet meggazdagodni.

– Nem tudnám, miért mondja Mikest őrült embernek, doktor úr? – méltatlankodott a logikus Grajna, aki meglehetősen gyakorlott éjszakai vitatkozó volt, és nem hagyta magát eltéríteni a kitűzött ponttól. (Reinitz ellenben még hallgatott. Nem látta elérkezettnek az időt, hogy ő is Zuboly lábikrája felé kapjon.)

– Én inkább szent embernek tartom Mikest! – tette hozzá Grajna rövid szünet után, és hátravetette magát a székben, hogy kényelmesen összedörzsölhesse kezeit.

– Szép kis szent! – nevetett Zuboly azzal a gyermekes kacajjal, amely felejthetetlennek tűnhetik fel mindenki előtt, aki ezt a férfiút ismerte. – Kérdezze meg csak Schottola-Surányit, a Pesti Napló kiadóját, akihez akkor szegődött be Mikes úr, amikor a Franklin Társulatot faképnél hagyta. Azzal indokolta távozását, hogy nem ért egyet Beöthy Zsolttal, a Franklin Társulat elnökével. Neki más felfogása van a modern irodalomról, mint Beöthy Zsoltnak. Egy titkár, egy sreiber, egy könyvkiadó-tisztviselő, egy fordító: merészeljen így beszélni!

Reinitz itt nagyot pöffentett:

– Doktor úr, úgy látszik, még mindig tiszteli az elnököket!

Zuboly a kihívásra elvörösödött.

– Semmiféle elnököt nem tisztelek. Az elnököt mindig le kell ütni, mert nem érdemel az mást, aki elnök merészel lenni. Egyébként maga egy marha muzsikus, mit avatkozik olyan dolgokba, amelyekhez nem ért.

Reinitz előretolta borotválatlan arcát, amelynél borotválatlanabb csak a Zubolyé volt ez idő tájt Pesten, a Három Hollóban.

– Nézze csak, maga örmény! Azért, hogy magát elcsapták a Nemzeti Múzeumból, azért a szamárságait mégiscsak ott mondhatja el, ahol minden második embert Issekutznak vagy Korbulynak hívnak.

Zuboly felelni akart, de a vörös Grajna nem engedte ki fogai közül a megfogott zsákmányt.

– Csak maradjunk Mikesnél! – kiáltotta.523

Bányai doktor úr minden gyanakvás nélkül haladt előre:

– Hát Schottola-Surányit kell megkérdezni, hogy mennyiben tartja ő szent embernek Lajosunkat. – Lajosunk ugyanis segédszerkesztő korában azt csinálta, hogy sztrájkba vitte a Pesti Napló szerkesztőségét Surányi, a kiadó ellen. Mikor Surányi lejött estefelé második emeleti lakásáról, az általa nagyra becsült, de végeredményben értéktelen képek és műkincsek közül: nagy bosszúságára az egész első emeletet kivilágítva találta – de a munkatársaknak hírük-hamvuk sem volt. A szomszédos kávéházban tanyázott az egész szerkesztőség. Cholnoky Viktornak egyetlenszer sem kellett elővenni azt az ujjnyi vastagságú, kártya nagyságú üvegdarabot, amelyen át Viktor rossz szemével ebben az időben a betűket összefogdosta: sztrájk volt, már korán este szabad volt pálinkát inni...

Mikor megkérdezték Mikest, hogy miért szervezte meg a sztrájkot, egyszerűen azt felelte, hogy nem tetszett neki a Surányi szakálla.

– Maga marha – bódult fel Reinitz. – Még azt sem tudja, hogy bérharc volt?

Zuboly kiszámított vontatottsággal beszélt:

– Akár kenyérharc volt, akár nem: én csak annyit tudok, hogy Mester Sándornak, a szerkesztőnek éppen úgy selyemzsinórt küldött Surányi, mint az elődjének, Szerdahelyi Sándornak. Ott volt a Napló-nál Miklós Andor is, Molnár Ferenc is – egyik se haragudott meg ebből az alkalomból Surányi József szakállára, eltették azt jobb időkre, amikor az alakulóban levő Az Est már megkapta a megfelelő hitelt az Athenaeum nyomdától, hogy első számait kinyomtathassák. Csak éppen Mikes úrnak nem tetszett a Surányi szakálla. Festett szakáll volt pedig.

– Maga özönvíz előtti marha! – ordított Reinitz. – Maga mondja magát felvilágosodott szocialistának? Nem látja, hogy ehhez a sztrájkhoz semmi köze sem volt a Surányi szakállának?

A vörös Grajna bár botovaeszével észrevette, hogy a hitvita megint kezd eltérni a kitűzött céltól, szórakozottan megjegyezte:

– Minden főszerkesztő megjárta eddig, akinek szakálla volt. Csávolszky Lajos, ha ugyan még él, odakünn lakik Zuglóban, egy istállóban, pedig amikor én az Egyetértéshez kerültem, azt a megtermett, vastag asszonyságot, akit Csávolszkynénak hívtak, négy fekete lovon kocsikáztatta az Andrássy úton. Megadta az árát a szakállnak ifjabb Ábrányi Kornél is, pedig nem is volt teli szakálla, csak amolyan pofaszakálla. Mégis elegendő volt ahhoz, hogy Ferenc József lecsukassa.524 Braun Sándor már okosabb volt. Hallgatott Jászai Mari szavára, leborotváltatta szakállát, bajszát. De nem tudom, miért volna még mindemellett Mikes őrült?

– Azért, kérem, tisztelt közgazda úr, mert most 1914-ben, amikor csapataink diadalmasan haladnak előre, Mikes úton-útfélen azt híreszteli, hogy a háború befejezése az lesz, hogy II. Vilmos császárt ketrecben fogják végighúzni Európán, és intő példa gyanánt mutogatják a népeknek. Azonkívül most, amikor Anglia leggyűlöletesebben viseli magát velünk szemközt, Mikes úr csak annyi időt vesz magának, hogy a Metropole söntésben megvacsorázzon, aztán rohan vissza a Miksa utcai szerkesztőségbe, ahol éjjel-nappal egy új angol regény fordításán dolgozik. A regény címe a Szenvedélyes barátok, írója pedig Wells. Kinek fog itt angol regény kelleni, amikor Angliával hadiállapotban vagyunk? Hát ilyesmit csak egy őrült ember cselekedhet.

– Maga marha! – szólt ásítva Reinitz. – Inkább azt mesélje el, hogy mi van a „vadakkal” a New York karzatán. Milyen áron adják most a „kis irodalmi felvágottat”, amely magának az egyetlen napi tápláléka?

…Ebben a percben lépett be a Három Hollóba Ady Endre.

A Három Holló-beli társaság nem szokta valami nagy nyájaskodással fogadni a bevetődő asztaltársasági tagokat. Ady sem számított itt többnek, mint egyszerű vendégnek, ki éjszakai kóborlásában a Hollóba bevetődik. Kezet fogni sem volt szokás itt, de még csak arra sem figyeltek fel, ha valaki tévedésből jó estét kívánt. A vörös Grajnának pláne rendes szokása volt, hogy minden újonnan érkezett asztaltársasági tagnak nyomban hátat fordított, mintha valamely régi haragot táplálna irányában. (Grajna néha művészetté emelte a neveletlenkedést. Kazár zsidónak nevezték, akik nem tudták lenyelni magaviseletét.)

Zuboly is csak éppen csippentett a szemével Ady felé, mintha az összeesküvéshez új cimborát keresne benne – mert Zuboly nagyon jól tudta, hogy még koránt sincs vége a hitvitának. Csak két óra felé járt az idő.

Reinitz szokása szerint a levegőbe nézett, valami melódiát dúdolgatott magában (talán valamely Ady-költemény megzenésítése volt útban), egyébként észre sem vette az újonnan érkezettet.

Csak a púpos Löffelmann tartotta érdemesnek a megjegyzésre, hogy új vendég is érkezett.525

– Was wünschen Sie? – kérdezte asztalkendővel a hóna alatt.

Az újonnan érkezett gyomrának gyakran volt szüksége vöröshagymás, savanyú ételekre... Sűrűn járta a párizsi ecettel, olajjal, hagymával… Egyébként néha nagyobb étvágya is volt a vendégnek, amikor dobozszámra ette a szardíniát, máskor ímmel-ámmal egy darabka szalonnát falatozott. Mikor evett, a fogai néha látszottak, mint akár a Petőfié és mint azoké, akik szegény fiúk voltak, és a száraz kenyeret is meg kellett enniök. Keze, ruhája tiszta maradt evésnél. Sőt hétköznapos ivásnál is.

Mikor az első falat hagymát megropogtatta a fogai alatt, és ráöntött egy pohár bort, hirtelen jövő ingerkedéssel fordult a lesben álló Zubolyhoz:

– Mondja, maga örmény, kinek a csontját rágja ma este? Zuboly hunyorintott egyet, aztán könnyedén sóhajtott, vontatottan beszélt:

– Jól van! Hát maga is ellenem jön... Nem bánom... De magának mint magyar nemesembernek megmondom azt, amit ezeknek a zsidóknak nem tartottam érdemesnek megmondani. Én nem vagyok örmény. Az én őseim szabad hajdúk voltak! Jegyezze meg magának. Szabad hajdúk Bocskay meg Thököly urak alatt.

Ady a tányérjába nézett. Vajon fogamzott-e már a vers e pillanatban a költő lelkében, amelyet nemsokára Zubolyról volt kénytelen megírni – Zuboly emléktáblájára, a Central-kávéházba:

Zuboly, nézz bennünket!
Te szabad hajdúságod
S halálos nagypénteked
Él tovább és lüktet
Ereinkben, valónkban
S mikép te mondtad: Jól van.

A vörös Grajna csak facsargatta kezeit, mintha onnan akarná kisrófolni azokat a kellemeteskedéseket, amelyekkel társaságát elmulattatja. Féloldalt fordult Ady felé:

– Csodálom, hogy maga már Pestre kerülhetett. Nem tévesztették el megint a nevét, amikor Pestre hívták!

Zuboly lelkendezni kezdett, csaknem felkukorékolt örömében, mint a kakas, amikor valamely ritka szemet talál:526

– Igaz biz az! Nem tévesztették össze a nevét Nagy Endréével!

Reinitz levette szemét a plafonról:

– Mi van Nagy Endrével?

Zuboly szokott kedélyességével válaszolt:

– Maga botfülű muzsikus! Egész életében állítólagos írók közé jár minden éjszaka, és még azt sem tudja, hogy Floridor – az Celesztin, Ady Endre – az Nagy Endre.

Grajna jóízűen dözsölgette a kezét, a két borotválatlan férfiarc már nekihevülve hajolt össze az asztal felett:

– Szamosújváron mondjon ilyen marhaságokat.

– Jól van! Hát tanulj, Tinó – kezdte Zuboly hátradőlve. – Volt itt Magyar Szó című újság, amelybe annak idején Bánffy Dezső báró, a miniszterelnök írogatta vezércikkeit. Esti lap volt, a Wodiáner-féle nyomdában nyomták, a Sarkantyús utcában, ott volt a szerkesztősége is, egy folyosón a Budapest-ével és a Kis Újság-éval. Pályi Ede doktor volt a Magyar Szó szerkesztője, és összegyűjtött maga körül mindenkit, a vezércikkíró miniszterelnöktől kezdve, aki akkoriban számított a magyar zsurnalisztikában – mégse florírozott az újságja. Mondja, maga marha, tudja, hogy mit jelent az, ha egy újság nem florírozik?

– Csak folytassa, maga Korbuly.

– Hát ennek az újságnak munkatársa volt Inczédy László, akit nemrégiben vágtak ki a Magyarország-tói, Ihász Aladár, az el nem ismert költő és Zboray Aladár, ugyancsak az el nem ismert beszélyíró. Inczédy László hozta a Magyarország-tól magával Zempléni P. Gyulát, aki talán a legtöbb újságregényt fordította Magyarországon, többet, mint a Magyar Bazár akármelyik regényírónője. Tekintély okából tenyérnyi pápaszemet viselt ráncos arca felett, és a fiatal munkatársakat korán reggelenként egy rabszolgahajcsár vérszomjasságával zavarta, hogy olvassák a vidéki lapokat, míg a külföldi lapoknak ő maga személyesen dőlt neki, hogy csaknem olyan kicsiny lett tőlük, mint a New York kávéházban az újsághordó gyerek. Maga persze sohasem hozat újságot a kávéházban, mert sajnálja a piculákat az újsághordó gyerektől, megelégszik azzal, ha barátaitól hallja a legújabb híreket.

– Én nem vagyok senkire sem kíváncsi ebben az országban – felelt nagyot pöffentve Reinitz. – Még magára sem.

– Hát itt az úgynevezett fiatal hírlapírók között volt akkor egy fekete hajú, meglehetősen jól öltözködő, körülbelül húszesztendős forma fiatalember, aki darab ideig csak arról volt nevezetes, hogy mindig527 állott a szerkesztőségben. Állott egy hónapig, állott két hónapig szerényen, szótlanul. Állva felelt Zempléni P. Gyula vérengző kérdésére: átvette-e már a vidéki lapokat? Talált-e bennük valamely érdekes hírt, amelyet a pesti lapok is átvehetnének? Két hónap alatt egyetlenegyszer felelte, hogy igenis talált egy érdekes hírt valamely dunántúli újságban. „Hol van?” – kérdezte Zempléni P. Gyula. A fiatalembert meglepte Zempléni kérdése: „Hol volna? Abban az újságban, amelyből olvastam. Ha akarja, elmondom szerkesztő úrnak”. Zempléni ama régi szerkesztőiskolába járt, amely iskola a hidegvérűség helyett az elmebajt, a tombolást tartotta legcélravezetőbbnek a redigálásban, ezért őrültek házába való jelenethez fogott:

– Nekem akarja elmondani? Ahelyett, hogy megírta volna az újságnak? Hát megint nem dolgozott semmit?

– De igen – felelt egykedvűen a fiatalember, és átnyújtott egy szerelmes verset a szerkesztőnek, amely költemény alá Miklós Armand név volt aláírva.

Zempléni P. Gyula, mint ez már az akkori szerkesztők szokása volt, kétségbeesésében összerogyott:

– Maga akar hírlapíró lenni, szerencsétlen, aki verseket ír vidéki hírek helyett? – üvöltötte.

Az üvöltésre kirohant a szerkesztői szobából Pályi Ede doktor, és mielőtt az ordítozás okát megkérdezte volna, maga is kiáltozni kezdett:

– Már megint áll? Két hónap óta figyelem, mindig áll. Mondja, Miklós kolléga, miért áll tulajdonképpen mindig?

– Mert nem adnak széket – felelt egykedvűen a fiatalember.

– Hát csak annyit akarok elmondani, hogy ez a bizonyos fiatal hírlapíró, aki Miklós Armand költői néven próbálkozott a szerelmi lírával, manapság senki más, mint Miklós Andor, Az Est főszerkesztője.

A vörös Grajna, akármilyen mézédesen beszélt a históriás Zuboly, ragaszkodott a logikához:

– Gyerünk Floridorhoz és Celesztinhez.

– A ló beszéljen maguknak! – harsogott Zuboly. – Ez az állat, ez a muzsikus megint nyitott szemmel alszik.

Reinitz valóban addig nézegette a Három Holló füstös mennyezetét, amíg rendes szokása szerint nyitott szemmel elaludt. Csak a lélegzetvételén lehetett észrevenni, hogy jó mélyen, egészségesen alszik.

De Zuboly mesemondó kedvében volt, azért csak tovább beszélt:

– Itt volt a Magyar Szó-tól még a két Palágyi, akik a Múzeum kávéházban528 nemrégen jöttek rá, hogy nem érdemes a Jelenkor-ral próbálkozni (majd folytatja a meddő küzdelmet Osvát Ernő előbb a Magyar Géniusz-szal, aztán a Figyelő-vel). Menyhért a színházak világában nézett körül, és olyan bírálatokat írt a pesti színházi előadásokról, hogy a Magyar Szó olvasóinak, a vidéki kálvinista papoknak örökre elment a kedvük attól, hogy pesti színházba jegyet váltsanak. Lajos nagy írói bizalommal írta politikai cikkeit, amelyeknek témáját sógora, Pályi Ede szinte mértani képletek, matematikai levezetések, csillagászati jelvények alakjában, Spinoza, Kant, Schopenhauer és az összes rabbinusok és bölcselkedők agyafúrtságával magyarázott meg neki, holott Lajos leginkább verset szeretett volna írni Vajda Jánosról, akit költői ideáljának vallott. Ezek a vezércikktémák igen alkalmatosak lettek volna esetleg egy filozófiai könyv megírásához, de az előfizetők, a falusi református presbiterek, akiknek nem szokásuk, hogy a homlokuk kellős közepébe éket verjenek, hogy annál élesebben tudjanak gondolkozni, de az sem szokásuk, hogy a bal kezükkel hátulról meg vakarják a jobb fülüket: ezek a prenumeránsok nagyot néztek, és részint kétségbeestek a maguk csekély értelmisége felett, részint lemondtak a Magyar Szó előfizetésében való részvételről. Nem volt sem dugóhúzójuk, sem logaritmustáblájuk, amellyel kiszámíthatták, kihúzhatták volna: hová vágnak a Bánffy által inspirált, Pályi doktor által kitervelt és Palágyi L. által írott vezércikkek. Minden tudományos jelvény, amely esetleg egy vegytani képletben előfordulhat: benne volt a Magyar Szó vezércikkeiben. Csak éppen a kottajelek hiányoztak belőlük, de majd megcsinálja később azt is Szomory Dezső, hallja, maga marha?

Reinitz horkantott, és a szék támláján hátrahajtotta fejét, hogy kényelmesen szemügyre vehesse a plafonon azokat a repedéseket, amelyek akkor keletkeztek ott, amikor ebbe a csárdába még nem okoskodó Zubolyok jártak, hanem a közeli Operaházból a pókhasú trombitások.

– A Magyar Szó szerkesztőségébe a Jelenkor Múzeum kávéházi asztalától persze megérkezett Mikes úr is. Hát itt nem rendezett sztrájkot, talán éppen Palágyiék miatt... A Pesti Hírlap-ot elhagyja Kóbor Tamás, holott Légrádyék megfelelő lakásról is gondoskodnak a számára házukban, amely lakásból kényelmesen küldözgetheti le vezércikkeit vagy tárcáit: – az írónak sokat kell otthon tartózkodnia, hogy anya nélkül maradt Noémi leányát kellő gondossággal felnevelhesse. Szőllősi Zsigmond idejárogat a Vasárnapi Újság szerkesztőségéből, hogy segítsen Bánffy Dezső politikáját népszerűsíteni. Salusinszky Imre a529 nyomdában gondoskodik arról, hogy a lap csinosan, mutatósan jelenjen meg, Lengyel Menyhért még a kassai biztosítónál hivatalnok, de már szorgalmasan küldözgeti cikkeit a Magyar Szó-nak. Szalai Béla, a Magyar Bank későbbi igazgatója látja el a közgazdasági rovatot, és Zsoldos László a legnépszerűbb tárcaíró. Roóz Rezső jár a rendőri hírek után... Csupa olyan nevű ember, aki vitte valamire a magyar zsurnalisztikában. És az újság mégsem akart előrehaladni, hiába volt minden erőlködés, a kálvinisták nem akartak előfizetni semmi földi hatalomnak. – Ugyanezért nemsokára szüksége lett Pályi doktornak egy kellő pénzügyi tanácsadóra. A rapid elhatározású P. E. azt a fiatalembert választotta, akinek két hónapig széket sem adtak a Magyar Szó szerkesztőségében.

– Nagy Endréről beszéljen már, maga vén fecsegő! – riadt fel Reinitz, és úgy tett, mintha unalmában menni akarna (holott világos reggel lesz abból, mire a legmélyebb álomba merülve, gyalogosan és pontosan hazatalál a lakására, anélkül hogy bármi baj érné a különböző utcákon).

Zuboly most szokásos csalafintaságával Adyra hunyorított, aki idáig (mert még józan volt) tiszteletteljesen bólintott a felsorolt nevek mindegyikének. (Különösen az tetszett neki, hogy Az Est főszerkesztője is verseket írt valaha.)

– Fiatal erő, fiatal költő kellett a Magyar Szó-hoz… Költő, akit még nem rontott meg Pest, hírlapíró, aki friss hangon tud írni ebben a zsurnaliszta zsargonban – ahol már lassacskán mindenki oly lélektelenül kezdett írni, mint Szvoboda vom Lloyd... A B. H. már felfedezte Szakács Andort és Milotay Istvánt – azonkívül is legalább minden hónapban új nevet dobott be az irodalomba, amelyen a pesti hírlapíró kávéházakban darab ideig elrágódtak. Kihozta Kun Árpádot, a túrkevei asztalosmestert, mint fenomenális regényírót. Szerencsére az asztalos nem hagyta ott gyalupadját, mint az a Szirbik Antal nevű pásztorgyerek a nyájőrzést, hogy szegény koldus legyen Pesten, mert művei a B. H.-ban megjelennek.

Reinitz pöfögni kezdett:

– Azt merészeli mondani, hogy csak annyi felfedezettje volt a Béhának? Rákosi Jenő biztató levelei eljutottak Nyíregyházára egy „fiatal bontakozó írói tehetséghez”, mire az író kapta magát, és Budapestre530 rándult legújabb beszélyeivel a farkasbundájában, amilyen bundát tán a múlt század óta nem láttak Pesten. Mondja, maga nem emlékszik arra a kis termetű emberre, aki kétfelé törött nagy, szürke szakállával olyan volt, mint a törpe király? A New York kávéház tükrei még nem láttak ilyen szakállt. Kicsit boros állapotban jött be éjfélkor a New Yorkba, végigbotorkált a földszinten, a karzaton, már éppen a pincébe akart lemenni, mert tán hallott valamit harangozni arról, hogy ott volt valamikor az Otthon-kör, amikor elébe állott Reisz Gyula, a főpincér: Kit tetszik keresni?

– Írótársakat keresek egész éjszaka, és mindenütt lump cimborákat találok – felelt a furcsa öregúr. – Kálnay László volt, és ügyvédi irodáját hagyta ott, hogy beszélyíró lehessen Pesten. Valószínűleg Rákosi Jenő nézett a legnagyobbat, amikor a „tehetséges, fiatal író” elébe toppant. Miért nyitja ki a száját az olyan ember, aki még ezt sem tudja? – fejezte be pöfögését Reinitz, és már ismét hátradőlt, hogy alvását folytassa, amikor a vörös Grajna kézropogtatása hangzott fel:

– Aztán tudja-e, Reinitz doktor úr, hogy mi lett a vége ennek a bizonyos Kálnay Lászlónak, aki írt is néhány zamatos beszélyt, csak éppen az volt a baja, hogy ötvenéves korában kezdte a pályát? Pesti vándorlásaiban eljutott az Abbázia kávéházig, ahol mint afféle jámbor vidéki fi, azt hitte, hogy író létére az Eötvös-asztalnál van a helye. Le is telepedett a vajda mellé, ahol néhány pohár bor után jó hangulatba jött, és versenyt kezdett anekdotázni Eötvössel. Kitűnt, hogy az ezerszer elcsépelt Ramazetter-anekdotákon kívül a vidéki úriember különb adomákat hozott magával Szabolcsból, Rimaszombatból, amelyeken még kénytelen volt titokban mosolyogni a hűséges Perl öcsém is. A vajda összevonta bozontos szemöldökeit, és „kinézte” a társaságából a vidéki fiskálist. – Ugyanez a sors érte az István fogadóban, ahol az úgynevezett Mikszáth-asztaltársaságnál keresett menedéket – itt Mikszáth nem tűrte, hogy más is nevettesse a társaságot rajta kívül. Még felbukkanik az úgynevezett Kagál-asztaltársaságnál, amelyet Ágai Adolf azért szervezett, hogy hetenként összehordják számára a szorgalmas méhek a legfrissebb élceket, anekdotákat, amelyeket ő majd megír a Borsszem Jankó-ba. Láttuk őt Lipcsey Ádámmal éjszakánként a Balaton kávéházban, amikor is túlkiabálták egymást az anekdoták elmondásával. Kálnay végül is megunta a peleskei nótárius szerepét játszani Pesten, visszatért hazájába tovább ügyvédeskedni, és soha többé nem531 írt se beszélyt, se regényt. Ez az igaz története Rákosi Jenő egyik felfedezettjének.

Zuboly figyelmesen végighallgatta a vörös Grajna előadását, ami nagy dolog volt nála, ám be kellett vallani, hogy erről a furcsa emberről még ő, a mindentudó sem hallott – nem fordult meg az Abbáziában. A hallgatásának még egy oka volt, valami különös merényletre készülődött:

– Rákosi Jenő még valakit felfedezett. A Duk-duk Bandit – mondta.

Ady ritkán szokott zavarba jönni, de most elpirult, mert hiszen ő volt a Duk-duk-afférnak a hőse...

– Erről majd én beszélek, doktor úr, mert ezt én tudom legjobban. Most csak folytassuk, hogy tévesztettek engem össze Nagy Endrével a Magyar Szó-nál.

– Jól van! – szólt Zuboly. – Tehát, mint a Közgazda úr is volt szíves hozzájárulni megállapításomhoz – amiért neki ezennel köszönetet mondok, mert nem vártam volna tőle –, Rákosi Jenő hozta divatba az úgynevezett felfedezéseket. A Béhá akkor olyan tekintélyes újság volt, hogy a többi présnek is utána kellett menni, hogy le ne maradjon. Noha megmozdul az Országos Hírlap is, és hamarosan kirukkol Mikszáth és Vulpes mellett egy új humoristával, bizonyos Lovassy Andorral, aki odahaza Biharországban jó aljegyző volt, még jobb csevegő (kozőr, mint Nagyváradon mondták), de itt, az Országos Hírlap-nál nehezen tudott zöld ágra vergődni. Mikszáth különben sem sokat törődött már a szerkesztéssel, a nógrádi birtokát forgatta fejében, és a bihari urat csak éppen a Tiszák kedvéért „fedezte fel”. – Mozog a Honvéd utcában a Magyar Hírlap, amely egykor Pap Dávidot, a közgazdát adta Magyarországnak, hogy itt csaknem megállítsa a MÁV vonatjait. (Látja, Közgazda úr, a lap hátulsó rovatában is tud érvényesülni egy vérbeli forradalmár.) Későbben nem kisebb ember írja tele az újságot, mint Bródy Sándor, Elta, Horváth Gyula, Szemere Huba (amely két utóbbi ugyancsak zsidónak számított), „felfedeznek” egy különös fiatalembert, bizonyos Lovik nevű pesti ügyvéd Károly nevű fiát, aki olyan jóízű vidéki történeteket írt, mint egy gazdasági praxi, és Csehovot meg Turgenyevet juttatta az ember eszébe. Az Alkotmány felfedezi Petrassevics Gézát, aki állítólag héberül is tud, a Magyarország kirukkol egy Móra István nevű íróval, aki gyorsírással írja le a parasztok beszélgetését. Csak a pesti hírlapok konzervatívok. Ők lehetőleg mindig túladnak532 íróikon, mikor azok öregedni kezdenek. Mikszáth idejében elugrott az öreg Légrády mellől, de Jókai ott ragadt, és meg kellett érnie, hogy nem közölték kéziratait. A Pesti Napló Pékárral, Malonyaival brillíroz… Nem csoda tehát, ha a Magyar Szó-nak, mint új lapnak ugyancsak fel kellett valakit fedezni. Ez a Nagy Endre – Ady Endre-féle affér előzménye, egy új Dreyfus-per.

Zuboly szünetet tartott, mire Reinitz nagyot mordult:

– Talán holnap akarja elmondani?

– Csak türelem, fiatalember. Kifelejtettem Kiss Józsefet A Hét című lapjával, amely már kezdettől fogva mindig új meg új írók felfedezésén munkálkodott, persze inkább a prózairodalom terén, mert hisz a költészet mezején nem kellett Juszuf mellett senkit sem felfedezni. Talán az egy Szalay Fruzsinka kapott kegyelmet, de hát ő női ruhában járt, éppen azért, hogy Jekele bácsi féltékenységét csillapítsa, otthon kipödrött bajsza volt. De a prózaírók bőven jelentkeztek. Ambrus Zoltán, Ignotus, Cholnoky Viktor mellett csakhamar megjelenik Kosztolányi Dezső, és mindjárt figyelmet ébreszt maga iránt Juszufban, mert titkolja, hogy versíró is. Kabos Ede itt írja a legbátrabb novellát. Osvát Ernő tízsoros noteszei megírásával egész estéket eltölt az Otthon-klub írószobájában, igaz, hogy mintaszerűeknek tekinthetők ezek az (o. e.) jegyű cikkecskék... Kupcsay Felicián, aki sokáig küzd az ismeretlenséggel, végre A Hét-ben elhelyezheti hosszú beszélyét. Talán az öreg Kiss József volt a legnehezebben rávehető arra, hogy valakit „felfedezzen”. Átkozottul megvetett minden ismeretlen nevet.

– Hát ebben az időben történik, hogy Pályi Ede, böngészvén a nagyváradi újságokat a Magyar Szó szerkesztőségében: átolvas valamely verset, amely megtetszik neki. A költemény alá Ady Endre volt írva. A szerkesztő estéjét a Nagymező utcai Müncheni serházban tölti a tavaszi sör mellett, még néhányszor keresztülrepkednek fejében az olvasott vers sorai, hazamegy, lefekszik, reggel, mikor felébred, elfelejti Ady Endre nevét, ellenben annál jobban emlékszik Nagy Endréére, akinek néhány humorisztikus tárcáját már olvasta ugyancsak a nagyváradi lapokban. Sebtében kiadja az utasítást Zempléni P. Gyulának:

– Nagy Endre olyan verset írt a nagyváradi újságba, hogy Pestre kell őt hozni. Intézd el a kiadóhivatalnál, hogy táviratilag küldjenek neki tíz forintot, útiköltségül Pestre.

– Másnap megérkezett Nagy Endre Ady Endre helyett a Magyar533 Szó szerkesztőségébe, Pályi csak hetek múlva jött rá a tévedésre, mikor már többször is látta Ady Endre nevét a váradi újságokban.

– Ez a két nagyváradi Endre története.

Zuboly befejezte szavait, mire a vörös Grajna a szokásos kézfacsaráshoz fogott:

– Hm – mondta darab idő múlva. – Én ebben az egész dologban a Mikes kezét látom. Ő szuggerálta a hevülékeny Pályinak ott, a serházban a Nagy Endre nevét.

– Maga hatökör – zúdult fel álmából Reinitz. – Hiszen Mikes a mi barátunk.

– Csak vigyázni kell vele – óvatoskodott a Vörös.

Ebben a percben felnyílott a Három Holló ajtaja, és hóna alatt irattáskával, amelyet tán elsőnek hordott a pesti hírlapírók között, belépett a csárdába a „rejtélyes doktor”. Mikes úr volt ő, aki megjegyzéseivel, fullánkos mondásaival már akkor is nagy szerepet játszott a pesti éjjeli hírlapirodalomban. Mindenkihez volt két megjegyzése: egy csípős, amely a vesékig hatott, és egy kedveskedő, amellyel begyógyította az ütött sebet.

– Mi az – riadt fel Reinitz –, végre megjött az esze, és abbahagyta az angol regény fordítását?

– Úgy látom, a társaságban megint a doktor úr a legrészegebb – felelt a „rejtélyes doktor”. (Pedig igen pontosan tudta, hogy Reinitz soha egy korty alkoholt nem fogyaszt.)

A vörös Grajna fokozott erővel dörzsölgette össze a kezét, mintha valami jó vásárra készülődne. Reinitz elfelejtette lemarházni Mikest. Zuboly éppen olyan gyönyörtelien mosolygott, mintha legalábbis biztosítva látná a házbérét...

Már Ady Endre is lehunyta egy percre a szemét, hogy eltitkolja kedves örömét a jó találkozás felett.

…Mert most következnek azok a negyedórák, amikor mindent és mindenkit kivégeznek, darabokra tépnek, levitrioloznak, meztelenre vetkőztetnek, megseprűznek, hasát felnyitják, és belenéznek, ízekre boncolnak, felakasztanak, és kerékbe törnek: ami és aki a városban él és lélegzik. Most jönnek azok a szent órák, amikor hang talán jelszó mondatik ki: elő a vesével!

Mikes egykedvűen kezdte:

– Már a Helvéciába sem lehet járni. Minden este Somlay színész verekedik ott. Ma este is megverte Lebit.534

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me