1 Mária tanácsért indul halott férjéhez | Krúdy Gyula munkái

1
Mária tanácsért indul halott férjéhez

Szürkült a novemberi napsugár fénylő üstöké, a Duna felől szállongó ködben mindenfelé lovagokat lehetett látni, akik hangtalanul nyargaltak a tájon, mintha nem volna semmi mondanivalójuk a főtéri ház ablakánál álldogáló Mária királyné számára.

Az özvegyasszony élete – gondolta magában Mária, amikor elnézegette a tovatűnő ködlovagokat – a magány, a gond, az elhagyatottság.

Még a legerősebb lelkű királynék is szívükhöz nyúlnak néha a magány óráiban. (Talán Mária óta csak Mária Terézia királynőnk időzött sokáig ebben a házban. De ő boldogabb volt.)

Ekkor megmutatkozott a ködben egy lovag, aki nem nyargalt el megállás nélkül a királyné háza előtt, hanem körben nyargalászott a főtéren, mint ahogyan a lovaglást akkoriban a legjobb mesterek tanították.

– A „püspök” – gondolta magában a királyné, amikor a lovas a ködből kibontakozott, és látható lett nagy, borjúbőrből való, fekete kalapja, amely félig eltakarta arcát, valamint papos köpenyege, amely széles kardszíjjal volt testéhez szorítva. Egyébként fekete szakálla most dértől, ködtől fehérlett, mintha nagy útról jött volna. Már háromszor-négyszer körüllovagolta a főteret, várakozólag nézett a királyné házának aluszékony, vénecske kapuőreire, akik leginkább nem szerettek észrevenni senkit, mert mindenkit azzal gyanúsítottak, hogy pénzért jön a királynéhoz.

Mária azonban az ablak ólomkarikáin át, mint paripaismerő, megfigyelte, hogy a „püspök” lova (e korszak kifejezése szerint) gyermekded, csak egy nyeregalja, nyakas: – az ilyen lónak nagy az ára, lopni kell, vagy pénzért venni. Vajon a „püspök” melyik módszert választotta?

Az ezüstdob megpendült a királyné asztalkáján, és az udvarhölgy intésére a főtéren nyargalászó lovagot a kapusok a házba invitálták. (Igaz, hogy darab ideig sok baj volt azzal, hogy kire is bízhatná lovát a „püspök”, amíg a királynénál időzik, végre egy haramiaképű vénlegényt301 választott ki az őrök közül, aki valóban nagy tisztességnek vette, hogy a szép állású lónak a kantárját tarthatja.)

A széles kalap és a malaclopó köpenyeg eltüntetése után megint csak megjelent Mária királyné előtt a múltkori feszült lovag, aki ruházkodása szerint jöhetett volna akár Granadából is. Most fodorintott paróka is volt a fején, hogy kevésbé legyen felismerhető. Csak nagy csontjait, hórihorgas lábait és tekintetét nem tudta elrejteni az álöltözetben. A hangja is ugyanúgy kongott, mint a pintéreké, akik mély pincékben, hordókopogtatás közben tanulnak meg játszadozni a maguk hangjával és a pince vizes hangjával.

– Felséges asszony – kezdte a „püspök”, és csak derekát hajtotta meg Luther Márton híveként –, vajon megérkeztek már a futárok, akik jelentették, hogy Ferdinánd fenséges úr hatezer fegyverrel elindult a magyar határ felé, és Hainburgig meg sem áll?

Mária királyné csaknem felröppent. Ezt a hírt várta, de a pozsonyi házban senki sem tudta neki megmondani. Sántikálnak itt a hírek is, mint Báthory uram, amikor néhány nap múltán, a pénzküldemény megérkezése után, megint kongani kezdett zsebe. „Átkozottul drága az egészség” – mormogta lefelé konyuló bajsza alatt. Mária megint csak szótlansággal felelt a „püspöknek”, hiába táncoltatta az szemét, mintha valami akadályon át akarna ugratni vele. Szegény Mária királyné már II. Lajos mellett is tudott hallgatni, de pozsonyi időzésében a szomorúság, gyász, bánat lakatjai mellett megismerkedett az óvatosság lakatjaival is.

A „püspök” tehát folytatta szavait, nem volt ideje a királyné kérdését bevárni. (Talán nagyon sietett valahová?)

– Mi úgy tudjuk, hogy az új cseh király azért indult útnak Bécs várából Trautmansdorfon át, hogy fogadalmat tegyen a trautmansdorfi erdőben annál a nagy fánál, amely alatt ősei a magyar koronáról szóló szerződést aláírták.

Máriát láthatólag nem érdekelték a „püspök” szavai. Tudta ő már akkor a fogadalmak jelentőségét. Csak a gyengéknek kell azokat megtartani.

– Mi lesz Pozsonnyal, a pozsonyi várban gunnyasztó vén borzzal, Bornemissza urammal és Zápolyával? – kiáltott fel türelmetlenül a királyné, de szavait nyomban megbánta, amikor az eretnek hibás szemét villogni látta. Habár a „püspök” kongó hangjában nem vett észre semmi elbizakodottságot vagy diadalmasságot, amikor válaszolt:

– A hatezer gyalognak és a kétszáz lovasnak éppen azért raknak most302 szalmazsákot Hamburgban, hogy kéznél legyenek, ha Székesfejérvárott valami történne.

– Ferdinánd bátyám még mindig azt hiszi, hogy az a haramia nem meri megkoronáztatni magát? – kezdte szelíden a királyné. – Ő a jó, istenfélő, aki gyermekkora óta mindig olyan áhítatos volt még gondolataiban is, mintha mindig a szent áldozáshoz készülne, és ezért lelkét, szívét ragyogó tisztaságban tartja… Az én jóságos bátyám, fenséges Ferdinánd úr, a magyarok közül csak a feleségét, Annát ismeri, és azt is én neveltem az innsbrucki kolostorban! Honnan tudná fenséges Ferdinánd úr, hogy ebben az országban annak van igaza, akinek a legtöbb katonája vagy a rókáénál is ravaszabb koponyája van? Az én fenséges bátyám talán élete utolsó leheletéig hiszi, hogy a fogadalmak és törvények túlélik az embereket.

– Hm, a törvények! Éppen ezek a törvények – dörmögte a „püspök”, amikor Mária szünetet tartott. – A hazai törvények, amelyek a Rákosokon jönnek világra, már húsz esztendő előtt Zápolyának adnak igazat, a mostani, székesfejérvári „Rákosra” pedig talán éppen a prókátor Werbőczy fabrikálja már jó előre a törvényeket. A törvények látszólag Zápolyának adnak igazat.

Mária most vakmerő kérdést tett fel:

– A „Doctor” is ezt mondja ott, Wartburgban?

Mária talán először vette szájára Luther Márton nevét, abban a bizalmas formában, ahogyan őt hívei emlegették.

A „püspök” megint csak azzal a különös mosollyal függesztette hamiskodó szemét a királynéra, amely mosolyt tán a máglya lángja se tudná onnan leégetni.

– A Doctor éppen úgy nem szereti Szapolyai Jankót a parasztokon elkövetett gyilkosságokért, amint nem szereti katolikus Ferdinánd őfenségét – talán nem is kell megmondanom, hogy miért.

– Tudja azt a Doctor, hogy Zápolya titkon a török hitre tért, a szultánnal kötött szövetséget, az ördög cimborája?

A püspök csendesen felelé:

– Akinek nincs Istene: az ördöggel kénytelen barátkozni.

Mária királyné olyan mélyen elgondolkozott a búbos kemence emelvényén, hogy gondolatai közepette észre sem vette, hogy az ujjaival a homlokán csigákba pedergeti a haját, de annál inkább fülelt a „püspök”. Mária sóhajtott:303

– És nekem mégis oda kell menni, ahol ez az ördög barátja ütötte fel tanyáját, Székesfejérvárra.

A „püspök”, úgy látszik, már kezdte kiismerni Mária királynét, mert kívánsága nem lepte meg, nyomban kész volt a válasszal:

– Felséges asszonyomnak Hainburgba kell menni, akárcsak októberben: titkon, hogy fenséges Ferdinánd úrral találkozzék. A futár talán már Dévénynél kapaszkodik lovával a csuszamlós sziklaúton…

Mária egyetlenszer megcsóválta fejét, és a „püspök” abbahagyta a megkezdett mondatot, mert takarékoskodott a szóval. Mária legerősebben kifejlett lelki tulajdonsága a makacsság volt. És a „püspök” már tudta ezt. Ezért feszült lovagi állásba helyezkedett, és amennyire ugrándozó szeme ezt engedte, igyekezett mozdulatlan arccal hallgatni.

– Az én helyem most Fejérváron volna, az uram koporsójánál. Miután nem mehetek Fejérvárra mint ausztriai hercegnő és magyar királyné, elmegyek oda titkon, zarándokköntösben, hogy elbúcsúzzak II. Lajostól, hogy utoljára megcsókoljam a homlokát.

Az eretneknek egyetlen arcizma sem rándult a királyné szavai alatt:

– És ki kíséri el felséges asszonyt erre a nem mindennapi utazásra?

– A tisztelendő „püspök”! – felelé Mária, amire az eretnek lovag mégiscsak egy lépést tett hátrafelé, mintha vívás közben védekezne a szívének irányított penge elől.

A királyné azonban ügyet sem vetett a „püspökre”, olyan kiszámított nyugalommal, hangsúlyozás és felindulás nélkül folytatta szavait, hogy rettenthetetlen egykedvűségével még a „püspököt” is zavarba hozta. Most már aztán nem tudta darab ideig még maga a „püspök” sem, hogy voltaképpen mit gondol magában Mária.

– Fel kell használnunk azt az időt, amíg Zápolya Budán az építőmesterekkel tanácskozik, hogy lehetne a királyi palotát úgy átalakítani, hogy azon többé a nyoma se lássék meg, hogy abban valaha Jagellók laktak. Zápolya gyűlöl mindent, ami a Jagellókra emlékeztetné. Hallom, hogy II. Lajosnak a menyegzői ágyát tűzre dobatta. Féltékeny még a holtakra is.

A „püspök” elméje, amelyet éppen úgy szokott köszörülni, mint kardját, most már felröppent pillanatnyi bágyadozásából:

– A vajda, a mi tudomásunk szerint, még azért is tartózkodik Budán, hogy vingárti Horvátot, a rendes kérőjét visszavárja Pozsonyból felséges asszony utolsó válaszával. Ha felséged igent mond vingárti Horvátnak, a304 vajda nem Székesfejérvár felé indul a magyar koronáért, hanem Pozsony felé – felségedért.

– Igaz, Horvát Gáspár, ez a javíthatatlan kérőnásznagy megint Pozsonyban tartózkodik, mégpedig Szalaházy uram, a veszprémi püspök és kancellár házánál. Ezért adtunk a kancellár uramnak dupla részt a négyezer aranyokból, hogy teljen neki a vendégeskedésre. Ne menjen vissza Budára a szegénységünk hírével.

– A kérőket mindenütt szívesen látják. Gyűrűt vagy kosarat ád az asszony, mindenképpen jólesik neki, ha megkérik.

– Ez a Horvát Gáspár uram mondása – felelt a hűvös királyné. – Én nem így gondoltam. Mindenesetre Szalaházy uram darab ideig még marasztalja Zápolya kérőjét. Amíg én megjárom Fejérvárt. És elbúcsúzom II. Lajostól.

A „püspök” most összeráncolta homlokát:

– Felséges asszony, Zápolyának is vannak jól fizetett kémjei a városban…

– Ezért elsősorban a zsidókat, akik mindenképpen szolgálni látszanak Zápolyát, még ma eltoloncoltatom Pozsonyból. Péntek van, nem akarom, hogy még az ünnepnapjukat, a szombatot is itt töltsék. Eisenreich Sebestyén uram már alig várja a napot, hogy a városi poroszlókkal a dévényi határig kísérhesse a zsidókat.

– Sok vendégfogadó esik az útszélen.

– A szegény városkatonáknak is élni kell – felelt Mária egykedvű nevetéssel, mint mindig, ha a zsidókat emlegették előtte. – Ma a kémek innen kitakarodnak, és holdas éjszaka elindulunk Fejérvárra.

A lovag lábujjhegyre emelkedett szőrös, borjúbőr csizmáiban, mintha nem jól hallotta volna a királyné szavait:

– Ma éjszaka elindulunk?

– Úgy van – felelt Mária. – Még maradt száz darab a négyezerből Pempflinger uramnál, amelyet a nádorispán semmi erőszakkal nem bírt elvenni tőle. Ez éppen elegendő lesz útiköltségnek. A „püspök” természetesen, régi szokásához híven, a „Zöld Hordó” pincéjében, a sarokban tölti az éjszakát. Itt majd valaki megüti a vállát, ha elszundikálna gondolataiban.

A „püspök”, akit edzett, viharvert, tapasztalt embernek ismertünk, ez egyszer nem tudott számot adni magának, hogyan került az ódon palotából a főtérre. A homlokát sokáig tartotta két öklével megtámasztva a pince sarkában, amíg jobbról-balról, tetőtől talpig átgondolta azt a dolgot,305 amelybe most keveredett. A Doctortól kellene tanácsot kérni, ha Wartburg nem volna olyan messzire a „Zöld Hordó”-tól. A téli szél kezdte verdesni odakünn a házfalakat, amiből a „püspök” kiszámította, hogy a borús, hóterhes felhők elvonulnak, és holdas éj következik. Fülelt most a sarokból a szélre, amelyet máskor a jó barátai közé számított.

De most ugyan nagyon rosszkor kínálkozott fel vándorcimboraságával a téli szél: a „püspök” Mária királyné karcsúságára gondolt, amely törékenység aligha bírja el az éjszakai utat a téli szél sarkantyúi alatt.

Máskor borosedénye fenekébe szokott nézegetni, most minden fertályórában akadt valami tennivalója az istálló felé vagy az utcán. Nyugtalansága átragadt a sváb bormérőre is, aki egyébként ilyenkor rendszerint bóbiskolni szokott, hordója mellett guggolva.

– Az ilyen éjszakán nem csodálkoznék, ha az ördög besántikálna az ajtón – kezdte volna a beszélgetést a bormérő, de a „püspök” ügyet sem vetett rá.

Valamerről, a főtér túlsó oldaláról néha muzsikaszó foszlányait tépdeste be a szél a virrasztók üres fülébe, mint a vidám gazdasszony szokta az apró tésztát a levesbe. A „püspök” tudta, hogy Szalaházy kancellár kvártélyán muzsikálnak, mint minden este, amióta Horvát Gáspár uramat, az örökös kérőt vendégségben látja magánál a veszprémi püspök. Ugyan, kinek volna kedve elindulni „az üres kosárral”, mikor muzsikaszóval, szép szóval, gyűrűs ígéretekkel marasztalják? Minden este arra koccantak össze a kelyhek, hogy az özvegy királyné makacssága egyszer majd csak megtörik, és valami olyan örvendeteset üzen Zápolyának, hogy megmenti szegénységéből Magyarországot, mert ez a pénztelenség maholnap már elviselhetetlen. Majd csak megjön a jobbik esze a királynénak, mondogatták, és dehogyis eresztették volna útnak a szokott kosárral Horvát uramat.

– Csak mulassatok! – dörmögött magában az eretnek „püspök”. – Majd visszahozok én nektek Székesfejérvárról egy királynét, akinek többé közelébe se mehetnek a mostani püspökök, akik jó aranyakért árulják a bűnbocsánatot. Akik a pogányhitű Zápolyának pénzért eladnák a királynéjukat is. A Doctor bizonyára helyeselné a fejérvári utazást.

És sötét pillantásokat vetett az éjszakából kipirosló házra a kóbor lovag, valahányszor egyet fordult az utcán, a „Zöld Hordó” előtt, hogy az időjárást tanulmányozza.

Az időnek már kezdett amolyan éjfél utáni szaga lenni, a szél csendesedett, és a Duna felett hideglelősen kezdett vitorlázni a növő hold, mint306 a hosszú betegségből talpra állott hajós, aki még nem mer messzi utakra vállalkozni. Csak itt borongott Szent Márton tornyának védelme alatt, mintha Pozsonyon túl mindenhol ellenségei volnának, akiktől reszketni kell.

Mikor a „püspök” ismét kilépett a pince vasalt ajtaján, egy ódon bástyafalból nyúlánk fiatalember lépett elő, aki kézemeléssel intett a holdvilágból a „püspök” felé. A lovag, bár várta ezt a jelenést, mégiscsak megdöbbenve meresztette a szemét az árnyékolt kalapú, sötét köpenyeges ifjúra, mint a varázsló a szellemre, amelyet megidézett. És az megjelent.

– Felség – suttogta a „püspök” –, gondolja, hogy ebben a ruhában felismerhetetlen?

– Ebben a ruhában jártam titkon, ősszel Hamburgban is, és senki nem ismert fel.

A királyné szétvetette a köpenyeg szárnyait: feszes lovagöltöny volt alatta, mint akár a „püspöké”. Kard az oldalán, és borjúbőr csizma a lábán.

– Páncéling is van rajtam, tehát nem kell félni semmitől – biztatta Mária az ingadozó „püspököt”.

A „püspök” nemigen szokott megilletődni, de most akaratlanul is végigpergett néhány könnycsepp füstös szakállán eme gyermeki, hősi önfeláldozás láttára:

– Télben járunk. Ez a ruha nem elég meleg az utazáshoz.

Mária most megmutatta a köpenyege bélését – nyestből, mókusból volt az, akár a „püspöké”.

– A kardom, a tőröm éles, a szívem helyén van, nem félek sem vadállattól, sem embertől, csak az utakat nem ismerem Magyarországon.

– Erdőségeken kell keresztülmennünk, mert a járt utak most telve vannak utasokkal, akik mind Fejérvárra igyekeznek a koronázáshoz – suttogta a „püspök”, mintha ő maga félt volna leginkább a sűrű erdőségektől.

Mária azonban nem engedte sokáig tanakodni az eretneket.

– Az éj halad, indulnunk kell. Azt hiszem, hogy még mindig azt tehetem Magyarországon, amit akarok. Abba a városba kell mennem, ahol ennek az országnak királynéjává koronáztak.

A „Zöld Hordó”-hoz címzett pince gazdája, miután egyetlen vendége, a „püspök” darab ideig nem tért vissza, hangos durranással vágta be a pinceajtókat, és felrakta a lakatot. A mécses elaludt a hasadékok mögött.307

– Bezárták a lovát a „püspöknek”?

A „püspök” csak most nézett körül. A királyné sarkantyús csizmában, de gyalogszerrel érkezett. Nyilván szökve kellett eljönnie a főtéri házból, hogy senki ne vegye észre eltűnését. A „püspöknek”, mint az ilyen kitanult szakadárnak tudomása volt ugyan a Pozsony város alatt meghúzódó összes alagutakról, ismerte azt az utat is, amelyen a királyné szállásáról észrevétlenül a Ventur utcába lehetett jutni – a régi pozsonyi királyi palotába. Vajon ezt a rejtekutat használta Mária?

– Igen – felelt türelmetlenül a királyné –, de a föld alatti üregbe beeresztettem a Duna vizét, hogy senki utánam ne jöhessen. Az asztalomon levelet hagytam Báthory uramhoz címezve, hogy titkos ügyben Hainburgba mentem fenséges bátyámhoz. Nádorispán uram azt hiszi majd, hogy a legszükségesebbért, a pénzért mentem el, ugyanezért megnyugszik, ha nem talál.

A „püspök” a holdvilággal váltakozó árnyékban mind nagyobb csodálkozással nézte az alig huszonegy esztendős Máriát. Férfiruhába öltözötten még férfiasabbnak látszott az arcéle, mint egyébkor. Bánat, gond, félelem, szenvedés még nem hagyta se pókhálóját, se rozsdáját ezen az arcon. Az ifjúság erélyével világított az a bástyafal alatt akkor is, ha a hold valami felbukkanó ezüsthal után a Dunába látszék eltűnni.

– Tehát a föld alatti zsilipet kinyitotta felséged a maga erejéből, holott két férfi négy karja is kevés szokott lenni ehhez a művelethez – morfondérozott a „püspök”.

– Parancsolom, hogy azonnal induljunk – válaszolt a királyné. – Hol van a lova, „püspök”?

– A Halászkapunál, a fürdősök gondjaira bízva. Onnan kijutunk észrevétlenül a városból. Csak azt szeretném még egyszer, utoljára megkérdezni, hogy miért is indulunk erre a nem szokásos útra?

– Már mondtam főtisztelendő úrnak, hogy azonnal induljunk, mert különben meggyűlik a baja. Az ilyenféle embereket még mindig szokás elégetni – felelt Mária.

– Attól nem félek – szólt most kiismerhetetlen hangon a „püspök”. -Csak azt a halálnemet nem szeretem, amelyet éppen felséged bátyja, V. Károly császárunk rendelt el Granadában. A székben való megfojtás, éppen rokonaim és barátaim hurokvetésével, nem kellemetes, mert összeborzolja a szakállt.

– Nagyon jól tudja, „püspök”, hogy tanácsot kell kérnem halott férjemtől, II. Lajostól, aki a székesfejérvári nagytemplomban kiterítve fekszik.308 Tanácsot kell kérnem életem további folytatásáról. És meg kell néznem, hogy valóban az én férjemet, II. Lajost temetteti-e el az a haramia az igazi királyi holttest képében.

A királyné erélyes fellépése megjuhászította a lutheránust. Kardját keze ügyébe készítve, megindult előre a girbegurba, sötét, itt-ott kísérteties holdfénytől reszkető utcákon. A „püspöknek” bő köpenyege elég árnyékot vetett, hogy mögötte Mária elrejtőzhessen.

– A hold még egy-két óráig világítja utunkat, aztán felszáll a köd. Azért darab ideig, amíg megfelelő távolságba érünk a várostól, egy nyeregben kell ülnünk, mint a templárius lovagoknak.

– Mint Godofrédnek és Omárnak – felelt csendesen Mária. – De én nem félek a pokloktól sem.

A „püspök” helyeslőén bólintott, tetszett neki, hogy Mária ismeri a templáriusok két nevezetességét. Majd megállott egy még látható bolthajtás előtt, belépett a falba, és a kardja markolatával titkos kopogtatásokat kezdett, amíg a kapu felnyílott.

– Mehetünk, fiam! – szólt hátra a „püspök” a mögötte meghúzódó Máriának.

Egy-két perc múlva nyeregben ültek. A „püspök” elöl, mögötte Mária.

Mária észrevette, hogy nyergelés közben a „püspök” hosszú csövű spanyol lőfegyvert csatolt a nyereg szerszámához. A „püspök” megsimogatta lova nyakát, majd oldalába vágta sarkantyúját, aztán repülni kezdtek a lovagok lovastól együtt. A sáncárkon túl harmatos, víztől gőzölgő füvesben hagyott nyomot a paripa patkója, ha ugyan reggelre megtalálja azt valaki.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me