Pesti kalap
Pesti kalap
A pesti nők valaha olyan csinosak és tiszták voltak, hogy senkinek sem kellett elkívánkozni a városból, aki itt nyugdíjából éldegélt: ingyen legeltette a szemét.
Az ember bizalommal várta az öregségét. Lehetőleg teljes penzióval visszavonul a hivatalából, vagy életjáradékot vesz, hogy minden eshetőségre biztosítva legyen. Elhordja régi ruháit, a szalonkabátokat, a hímzett fehér mellényeket, az ünnepélyekre tartogatott köcsögkalapot: a nyugdíjas önmagát ünnepli, senkitől sem függ többé, senki előtt sem kell meghajolni, gőgösen vágja könyvecskéjét a hónap elsején az adóhivatal elé. Függetlenség és szabadság, mindennap. Az ember szert tett valamely rendjelre vagy címre, amiért elnökké választják egy asztaltársaságban, ahol kedélyes butaságokkal telik az idő. Hazamenet, amíg a bütykös, fáradt lábak megszabadíttatnak a lábtyűktól: már kezdődik az elbeszélése a mamának, hogy mit mondott ez vagy amaz, öreg pajtás, régi barát… És így a mama is kiélvezi a magáét, mint akár fiatalkorában, amidőn azok a pajtások, barátok még buzgón udvaroltak, szépeket hazudtak és jószagú pedrővel látták el bajszukat. Ha némi szerencséje és összeköttetése van a nyugdíjasnak: kaszinóelnök lehet valahol. Milyen hatalom, tekintély, sőt ünnepély volt egy kaszinóelnök például a Józsefvárosban, amikor a polgárság még javában virágzott! A trafikban a legjobb szivart kapta. A hentes, mészáros, fűszeres kedvébe járt. Visszaköszöngetésekkel, kézszorításokkal telt el sétája. Pártügyekben tanácskozott, kis tanítónők tőle várták megválasztásukat, ezüstlakodalmán a polgármester mondta a pohárköszöntőt, és ha olykor éjfélig a kaszinóban maradt, a família otthon meg volt győződve, legalábbis megbukott a kormány.
A nyugdíjas volt a legboldogabb ember a városban. A szép időnek, hamiskodó tavasznak, régi szeretős ősznek ő volt a legnagyobb élvezője.50 Néki építették a Halászbástyát, az ő részére tartották a zenés miséket, a promenádon őreá mosolyogtak a gyermekkertésznők, a börze előtti játszótéren a nevelőnők az ő kedvéért vetették keresztbe a lábukat, hogy a térdük látszott. A Stefánián korai tavaszkor a nyugdíjas tartott szemlét, és elefántcsontfejű sétapálcájával intett a városi őrnek, ha valamit nem talált rendben. A Ligetben levette a kalapját, amint a nap sütni kezdett. Hiába harangoztak a Fasorban, a toronyban, a nyugdíjas csak akkor indult el hazafelé, mikor az ő órája mutatta a delet. Ezt az órát a műegyetemi órához igazította, és hetenkint ellenőrizte pontosságát, ami csak egy kis sétába került. Ő volt az, aki sohasem dobta el újságját, miután kiolvasta. Gondosan összehajtogatva eltette zsebébe. Milyen bolond a világ, ha az újságból nézi az ember! Szerencsére nem minden igaz, amit a hírlap ír. Az írók pedig kötözni valók. Némelyiket meg sem lehet érteni. Ő volt az, aki sohasem sietett Pesten, ebben a vadul élő városban. A cipője mindig fényesre volt kefélve, a nadrágját otthon a mama vasalta, a kalapjáról a könyökével dörzsölte le a port. A borbéllyal vitázott, ha nem borotválta elég lassan és alaposan – hiszen ő ráért. Méregbe gurult, ha valamely portékának az ára egy krajcárral emelkedett. Ő tudta a messzi boltokat, ahol olcsón lehet vásárolni. És ő tudta azokat a régi anekdotákat, nótákat, amelyekre már senki sem emlékezett a városban. Már csak ő találta meg az Ősz utcát, az Ötpacsirta utcát, a Zerge utcát. De nem tudta teljes biztonsággal, hogy merre van a Lipót körút. A mosóintézetet feljelentette, ha kirojtosodtak a gallérjai. A szabónak öt forintot küldött minden elsején – tán még az esküvői frakkját, a hivatalnoki ferencjózsef-kabátját, a tanácsosi bundáját törlesztette. Ő volt az, akinek az „idejében”, „korában” minden másképpen volt. A nők vallásosak és erkölcsösek. A férfiak tisztelettudók. Mindenkinek kijár a respektus vagyona vagy rangja után. Ő volt az, aki kitalálta az újságpapirosból való ülőpárnát, amelytől nem fényesedik a nadrág. Ő járt karonfogva az öreg élettársával temetésre, esküvőre, egyéb ingyenmulatságra. Ő járt korán reggel vizet inni az artézi forráshoz, térzenét hallgatni (a bosnyák zenekar előadásában) a császárfürdői platánok alá. Ő ment fel a Gellérthegyre napfölkeltét nézni, ő rándult ki gyalog Máriaremetére, ő szaladgált a kormányhoz, hogy a nyugdíjasoknak adjanak félárú vasúti jegyet, pedig soha életében nem utazott sehová. Ő tudta, krajcárig, a bélyegilletéket, a tisztviselői fizetéseket, hány krajcár van egy forintban, és mennyit51 keres a főpincér a borravalóból. Ő volt az, aki a szájától vont el minden krajcárt, hogy öregségére gyűjtsön… Rakta, rakosgatta harminc-negyven esztendeig a forintocskákat. És most itt van megöregedve, nyugdíjasan, élvezni vágyóan a takarékosság, munka gyümölcsét. S ráeszmélt, hogy egész életének elvonultsága, garasfogdosása, kielégületlen gyomrának korgása, aszkéta nyomorúsága mit sem ért. Egy jó kalapot sem vehet azon a pénzen, amit azelőtt egy egész esztendeig megtakargatott. Érdemes volt így élni?
(1920)52
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
