XI Beköszönt az ősz
XI
Beköszönt az ősz
Beköszönt az ősz
Evelin jócskát szenvedett, amíg beköszöntött a bujdosi udvarházba az ősz, mint a gyalogpostás, aki végre hangjegyfüzeteket, érzéseket, olvasmányokat hoz táskájában, amelyek elmulattatnak, felejtetnek. Végre pirosodni kezdett a táj, bicegett a szél a ligetben, csörgő hangok hallatszottak alkonyattal a kertből, a falevelek próbálgatták a nemsokára elkövetkező koncertet, dobolt az éj a kéményben, padláson, az útszéli napraforgókat össze lehetett téveszteni a lesoványodott madárijesztőkkel.
A nyarat a Sóstón töltötte Evelin, mint valaha anyja, nagyanyja s valamennyi asszonyrokona. Talán még ugyanazon szobákban is lakott a düledező svájci házban, ahol valamikor az anyja epekedett a gólyáért. Szinte visszamenekült az ősei vidékies, falusias szokásaihoz, midőn a nagyvilági Maszkerádi rövid jelenet után elhagyta Bujdost. (Kakuk pontosan kézbesítette Pistoli úr hátrahagyott levelét.) A smaragdszemű kisasszony nyugodtan kijelentette, hogy a bizonyos fiatalemberhez (aki néhány esztendőre megzavarta Evelin életét, és nevének kezdőbetűit beírta a szívbe és a háztartási könyvbe, álomköpönyegben vizitelgetett, és megsarkantyúzta a leány gondolatait) Maszkerádi tartja a jussát. Bepakolt s elutazott utána a fővárosba.173
„Ültess tyúkot!” – tanácsolta Evelinnek, amidőn utoljára beszélt vele. Evelin szótlanul, elcsendesedve, mozdulatlan arccal várta, amíg barátnője házából kitakarodik. Mily jó volt aztán ismét falusi kisasszonynak lenni!
A sóstói tölgyek alatt magános kis padokon nézegetni a napsugár nyári foltjait; esténként a tópartról hallgatni kistatai Virágh Aladár telekkönyvvezető úr fuvolázását; összeráncoltatni ujjai hegyét a szikes fürdővízben; jó szagú ebédeket enni; délutánonként megvárni a nyíregyházi talyigákat, amelyek mulatni vágyó urakat hoznak az erdőn át; a termetes és előkelő külsejű Benczi Gyula cigányprímást hallgatni, aki úgy állt bandája élén, mint egy törvénytelen gróf –; és sokat unatkozni, mert ide unatkozni, pihenni jártak a nyírségi asszonyok, kövér, fehér lábukkal halkan lépegettek az éberlaszting cipőkben, a vállfűzőt nyugalomba helyezték, a könnyű, lenge nyári öltönyökben egész télire kiszellőzködtek, amint elmúlt a majális vagy a juniális, és a Sóstón átvette uralkodását az áldott nyári csendesség. Evelinnek nem nagy fáradságába került felújítani a gyermekkori ismeretségeket a környékbeli asszonyságokkal. A pesti gőg, a pesti tél elvitte őt darab időre e tájról, a jóemberei, rokonai társaságából, de íme, nyomban szívükre ölelték a megtértet a tekintetes asszonyok, amint Evelin közeledést mutatott. Hogy tudnak szeretni, simogatni, barátkozni, hűségesek lenni a nemes asszonyságok a Nyírségben! Mintha valóban testvérek volnának valamennyien rang- és vagyonkülönbség nélkül. A férfiak lehetnek a megyeházán alispánok vagy csak megyei írnokok, az asszonyok egymás közt a legjobb barátnők, testvérek, akik szorgoskodó szívvel egyesülnek minden bajban, szenvedésben, gyermekszülésben, betegségben. A takarékpénztárak váltókölcsöneit nemegyszer az asszonyok szavazzák meg, a házasulandó fiatalembert közös erővel tologatják a kiválogatott kisasszony felé. És közös a gond, ha egy leány nem tud férjhez menni. S így a sóstói nyárnak a legtöbb beszélgetése azon forgott, hogy miért is nem megy már férjhez Evelin, aki jó és nemes, mert ezen a tájon született; s szívével és kezével bármely férfit boldoggá tehetne.
Jó nyár volt ez. Édeskés, mint a krém a pincegádorban. Nyugodt, mint a szél ingása a lapos mezőkön. Derült, mint a madárkák dalolása hajnalban. A tiszta, nyugodt, igénytelen élet küszöbe volt ez. A sóstói testes asszonyságok az erdei padon úgy kötögették egymáshoz szavaikat, mint a harisnyaszemeket, ezt vagy amazt kommendálgatván174 Evelinnek a vármegye nőtlen urai közül – Evelin halkan elmosolyodott magában, amikor Álmos Andor neve is felmerült a listában. (Az érzelmes agglegény a világért sem mutatkozott a Sóstón. Mintha időt akart volna adni Evelinnek a csendes meggyógyuláshoz.)
Olyan volt ez a nyár, amelynek naplójában bízvást fehéren maradhatnak a lapok. Céltalan, szenvedélytelen napok fordultak, mint a szélkakas leng ide vagy oda. Legfeljebb tán a vidéki régi történeteket lehetett volna felírogatni, amelyeket a tekintetes asszonyok mondogattak el az árnyékhosszú délutánokon. De ezeket a történeteket nem szokás feljegyezni, mert úgyis mindenki a memóriájában hordja. A nagy fák tudják, a levélréteg emlékszik rá, a mozdulatlan szürke tó magába zárja, a vándormadár magával viszi, a varjú károgja majd télire a néma fehér mezőkön, az agarászok elnyargalnak vele rőt őszben: ki volt boldogtalan ezen a tájon? Kinek az élete fordult napraforgó módjára a boldogság napja felé, s kinek konyult le idő előtt bús feje a tavaszi viharokban? A sárga cipős, macskabajszú, széltől recézett arcú nyírségi gavallérok és rezedahajú, áhítatos mosolyú, szerény, kedves leányok, asszonyok történetei halkan élnek tovább a tájon, mint a pókfonál úszik majd őszkor a tarló felett.
Egy őszi napon mégiscsak beállított Álmos Andor Bujdosra.
– Régen várlak – mondta Evelin, s a kezét nyújtotta.
– Én pedig rég készülődöm hozzád – felelt egyszerűen Álmos. Komolyság, csendesség, meggondoltság volt a hangjában s a mozdulataiban. Olyan merengőnek látszott, mint egy régi fotográfia.
A szél zörgette az üres mákfejeket, a kerten vörösbarna árnyak suhantak át, a kerítés kőfal zsindelytetőzete megroppant, és a nedvesedő moha alatt korhadt.
– Sok reperálni való volna itt, mielőtt beköszönt a tél – szólt Álmos. – Nem akarod, hogy rendbe hozassak egyet-mást a házad körül?
– Nagyon hálás vagyok.
– Valószínűleg a kályháid sincsenek a legjobb állapotban. Hosszú telet jósolnak az öregemberek, s te még nem fűrészeltettél fát. És a kamarád?
– Az rendben van, Andor, elég jó gazdasszony vagyok.
– Majd megalkuszom az áccsal, kőmívessel, ehhez én jobban értek, mint te – folytatta Álmos. – A rózsafáidra tétess szalmabundát. Csapóvasakat kell felállítani a rókáknak, amelyek az idén nagyon elszaporodtak.175
A házőrző ebeidet majd kimustrálom. Küldök két farkaskutyát. Azok majd vigyáznak az udvarodra.
– És talán te is vigyázol rám néha.
– Nem tudom, milyen állapotban van méhesed, a szerszámkamrád és az istállód. A gabonád, a borod, a hízóid… Majd mindennek utánanézek, mielőtt rád köszönt a tél.
– Máris rövidek a délutánok, és hosszúak az esték.
– Azt akarom, hogy mindened meglegyen, ha már elhatároztad, hogy falun töltöd az esztendőt, mint valamennyi ősöd, atyádfia. A padláson megnézem a kiteregetett diókat, mogyorókat és almákat. A kéményben utánanézek a sonkáknak. A fagylaltkészítő és szódavízgyártó gépeket rendbe hozom. Megrendelem a legújabb hangjegyfüzeteket és játékszereket. Ha beállítana a két vadászkalapos, feltűnő kabátú pesti hírlapíró, aki Aufrecht és Goldschmidt könyveit árulja, csak nyugodtan írd rá a nevedet az ívekre. A könyv nélkülözhetetlen társaság falun. Én mindennap megnézek valamit a lexikonban vagy a szótárban.
– Azért mégiscsak egyedül leszek.
– Ha kedved lesz, eljössz velem vadászni, amint komorabb az ősz. A szabadban, ásító mezőkön, aluszékony erdőkben, elgondolkozott vadvizek mentén gyorsan múlnak el a délutánok. Aztán leveleket kell írni, és a tyúkültetők, bricskák, vén hintók szívesen elindulnak a környékről, hogy a látogató asszonyokkal, leányokkal betérjenek a házadba. A Nyírségben soha sincs olyan mély sár, hogy az atyafilátogatást be kellene szüntetni. Vígabban pattog a tűz, ha vendég van a háznál, gyorsabban járnak az órák, a cselédek fürgébbek, a napok barátságosabbak. Esténként dominó vagy preferánsz járja, mint akár Oroszországban. Néha táncra perdülnek a fiatalok, midőn gyorsan felszedik a szőnyegeket. Van hegyaljai borod az öregurak részére, szerednyeid a plébánosoknak, vinkód a távoli atyafiaknak, kisüstönfőtted a vadászoknak, cseresznyepálinkád az asszonyoknak, rumod a kártyavetőknek, szódavized a fiataloknak és Parád csevicéje az én számomra. Majd csak elmúlik az idő.
– Bár nem mindig lesznek vendégeim, és akkor nagyon szomorú leszek.
– Ha egyedül vagy, és úgy érzed, hogy közeleg a végtelen bánat lelked kapujához – már ágaskodik a szomorúság a kulcslyuknál… akkor eljövök én, és csendesen leülök a sarokba. A zongorádon176 eljátszod az új zenedarabokat vagy a klasszikusokat. Felolvasok neked könyvekből, amelyeket én szeretek. Vagy csendesen elbeszélgetünk az életen, mint azok, akik a temetőben találkoznak egy sírdomb mellett. Ajánlanám is, hogy a kertben egy mesterséges sírt ássunk, a Pistoli barátunk részére. Dombot és hantot, keresztet és nevét a sírra, ahol elgondolkozhatnánk nemes barátunk életén. Más úgysem emlékezik rá a vidéken. Ha mi is elfelejtjük, céltalan volt egész élete.
– Pistoli nagyon sokra becsült téged…
– Férfi volt, aki megértett.
– S én már nem tudnálak többé megérteni?
– Várjuk meg a telet. Az elsőt, a másodikat, a harmadikat… Várjuk meg a vidék egyhangú estéit, holdjárásait, farkasüvöltéses éjszakáit. Az órákat mindennap vigyázva felhúzzuk, az emlékeinket eltemetjük, a meleg kályha mellett nyugodalmasan üldögélünk, triktrakot játszunk, és sohasem írunk egymás tudta nélkül levelet, bármilyen borús az alkonyat.
– Én várni fogok.
– A bolond élet csak rohanjon mások országútjain, mi a napraforgókat nézegetjük, hogyan nyílnak, növekednek, hervadnak. Daliák voltak még nemrégen, de most őszidőben háztetőt fednek velük.
(1918, Margitsziget)177
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
