Özvegyasszony virága
Özvegyasszony virága
A szarkaláb már megöregedett, férfi létére a nagymama lila kendőjét viselte, de mindvégig megőrizte érdeklődését a világ dolgai iránt, most is kíváncsian figyelt az üvegház sarkából.
Arról volt szó, hogy két asszony érkezett a virágházba, akik azon tanakodtak, hogy mely virágokat zsákmányolják el innen a maguk számára.
Az egyik asszony kövérke volt, ibolyaszínű szeme volt; a szarkaláb, mikor ellendült mellette szoknyájában, bajuszpedrőszagot érzett, amilyen bajuszpedrőt rendszerint a titkos szeretők használnak. „Talán kedvese van a menyecskének?” – gondolta magában a szarkaláb, és még jobban kinyújtózkodott, hogy semmit se mulasszon a dolgokból.
– Valami ritka virágot szeretnék – pihegett a kövérkés asszony a virágház nedves levegőjében. A ciklámenek csak azt nézték, hogy merre bújjanak az asszony keze elől. Az őszirózsák füleltek, mintha a kertész szavait várnák; de a kertész egykedvűen állongott, ő majd csak akkor szólal meg, ha virágait meg kell védelmezni.
– Valami olyan szép virágot, mint a szerelem! – sóhajtotta az epedő asszony, és a virágok között olyan ijedelem keletkezett, hogy nyomban elfutottak volna, ha lett volna hová. Szerencsétlenségére egy fehér ciklámen éppen a sarkon állott, és nem kerülhette el az asszony szemét. Lenyúlt érte, mint egy csirkéért. A virág megnémult a rémülettől, a szíve úgy vert, hogy majd megszakadt… A kertész segítségére sietett:
– Rosszul tetszett választani. Ez holnapra elhervad.
Az asszony ijedten tette a helyére a cserepet, a fehér ciklámen piros testvéreihez futamodott, és riadtan mesélte nekik, hogy az asszonynak festék van az ajkán. A virágok ilyesmit még sohasem láttak.418
– Hát válassz te előbb! – szólt most a kövérkés asszony a barátnőjéhez.
Ez a barátnő kis termetű volt, de széles szoknyája volt, mint az üvegház környékén a törpefenyőnek. A szarkaláb jó darab ideig szagolgatta, mintha mindent meg akarna felőle tudni. Teremtőm, ennek az asszonynak tömjénszaga volt, mintha sokat tartózkodna a templomokban, ahol nagy szakállas férjért, sarkantyús szeretőért imádkozik. A hangja pedig olyan forró volt, hogy csaknem elhervadt tőle az a cserép krizantémum, amelynek havas feje felett megszólalt:
– Én ibolyát keresek, mert azt lepréselhetem az imakönyvembe!
Most már nem tudom, hogy volt-e ez időben ibolya a virágházban, de ha volt, akkor az nyomban elbújt sorsa elől, amelyet az alacsony termetű menyecske szánt neki. Az ibolya tud futni, mert ő lóháton szokott megérkezni e világra – szellőháton. A szarkaláb harsányan kiáltozott a sarokból:
– Vigyázat! Itt van a préselő!
Az üvegház meglendült a menekülő virágoktól, de a nyájban elmaradt egy kis sánta virág, amelyre nyomban lecsapott az asszony.
– Fehér szegfű! Jó lesz nekem ez is, mert legalább mindig emlékezni fogok a bálakra, ahol a fehér szegfűs urak királynőnek választottak.
A szegfű már menthetetlennek látszott. Elviszik őt innen, hogy ezentúl egy asszonyt emlékeztessen arra, hogy valamikor fiatal és szép volt. Még a virágnak sincs olyan jó szíve, hogy örülne az ilyen nehéz feladatnak. A fehér szegfű tehát ugyancsak meg volt ijedve – ő leginkább egy táncmester babája szeretett volna lenni, mert az üvegházban még nem tanult meg táncolni. A kertész megsajnálta:
– Ilyenkor már nincs illata a szegfűnek! – szólalt meg a kertész.
A tömjénszagú asszony leeresztette a virágcserepet. A virág hibás lábával futamodott társai közé. És ott nyomban elbeszélte, hogy az asszonynak aranyfoga van, nyilván azért, hogy jobban tudjon harapni.
A két asszony tűnődve nézett körül:
– Nincs más hátra, mint hogy a kertész úrra bízzuk, válasszon nekünk valami virágot! – mondták.
A kertész megmozdult, és virágai felé lépett.419
De miután nincsen olyan kertész a világon, aki szívesen válna meg virágaitól, nehezen ment a választás. A kertész kétszer is végigment az üvegházon. Szigorú, de biztató pillantásokat vetett körül. Az ibolyák, ezek a kis alázatosak, letérdepeltek előtte, és lelkükből felfohászkodtak kegyelméért: „Mi mindig jó gyermekeid voltunk!”– mondták összetett kézzel. A szarkaláb úgy kezdett szolgálni, mint egy kiskutya. Az őszirózsák holtan mosolyogtak, mintha már nem volnának alkalmasok az életre. A fehér, sárga, lila krizantémumok önérzetesen emelték fel a fejüket. „Hová lenne nélkülünk kerted dísze?” A ciklámenek oly pirosan hízelkedtek, mint a nők, akik új ruhát akarnak kicsalni, pedig éppen a múlt héten kaptak egyet.
Látván a kertész virágai félelmét, most már maga is kíváncsi lett a hölgyek minőségére. Közelebb lépett a nőkhöz, és úgy tett, mintha a szagtalan, holt krizantémumot szagolgatná, holott szaglószervét arra kényszerítette, hogy virág helyett embert kémleljen.
Mily nagy volt a kertész meglepetése, amikor a nőket spirituszszagúnak találta. Mindenféle fehér és piros likőrök, aranynehéz borok, sőt savanyú spriccerek szaga áramlott a hölgyek környékén. A kertész most már tudta, mit cselekedjen: ezek a nők bánatukban isznak, de már az ital nem tudja megvigasztalni őket, ezért keresik itt a virágházban azt a búfelejtető virágot.
Az üvegház sarkában néma kaktuszok szomorkodtak, mint megcsalt, elhagyott férfiak. Voltak a kaktuszok között olyanok, amelyek még végső helyzetükben is megtartották délcegségüket, mint elszegényedett urak: kardot tartottak, vagy tölgyfalevél formájú alakjukkal ugyancsak a vitézségről beszéltek. De az ilyen kaktuszok már kevesen voltak, elhordták őket azok az asszonyok, akik legfeljebb virágaikban ismerik a hímneműeket.
Voltak ellenben nagy számmal baba alakú, gömbfejű, tüskés, bozontos kaktuszok, amelyek a virágtalanságukban oly mogorvák voltak, mint a szerzetesek, mint azok a férfiak, akik azért se borotválkoznak, mert régen lemondtak az élet hiúságairól. A kertész megérintette kése hegyével a kaktusz szárát, és az fehér kutyatejet eresztett magából.
A nők remegő kézzel nyúltak a kaktuszok tüskéihez, kardjaihoz, dárdáihoz.420
– Ebből viszünk! – mondták ki ítéletüket a kert virágtalan, tüskés, illattalan, zordon növénye felett.
És a kaktusz nem ellenkezett, mert neki mindegy volt, hogy mi történik vele, régen lemondott a világi örömökről… A kertész ezután így szólt virágaihoz:
– Figyeljétek meg, gyerekek, azokat az ablakokat, amelyekben kaktuszt láttok. Ott laknak az özvegyasszonyok.
(1923)421
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
