Ki volt Svájcer Géza Bátorban?
Ki volt Svájcer Géza Bátorban?
– Ez az elhunyt úriember, akinek méltán fájlalja sok jó barátja elhunytát, volt az első kérőm – mond most Sztárayné (Rózsi), alig bírván visszatartani feltörekvő könnyeit.
– Valaha vidám ember volt, habár nem Dohánynál szolgált, mert az ő korabeli fiatalembereknek még nem kellett hivatalt vállalni. Majd ráérnek, ha megházasodnak. Addig csak mulassák ki magukat a jó barátok között, táncoltassák a lányokat, udvaroljanak a mamáknak, legyen gyöngyéletük legalább fiatal korukban, amelyről majd361 lehiggadt, bölcs ember korukban mosolyogva beszélhetnek, az imádott családi körben vagy névnapokon a régi barátokkal.
– Nem volt ez rossz módszer, mert mire a házasság és szakállnövesztés ideje elkövetkezett, az úgynevezett „hivatalos idő” bekövetkezett a férfiak életében; mikor már tapasztalhatták, hogy nem minden nő egyforma a világon, vannak különbségek a szolgálók, gazdasszonyok és úrinők között; – mikor már megtartották a legénybúcsújukat (nem is volt ember, aki a maga legénybúcsúján be ne rúgott és meg nem esküdött volna, hogy sohase házasodik meg); mikor már elégették a régi szerelmes leveleiket, mihaszna emlékeiket, amelyeket különböző nőktől kaptak házasságuk előtt: – végre itt volt a férjnek, családapának, megbízható férfinak való ember, akire az anyák nyugodtan rábízhatták gyermekük boldogságát.
– Ilyen volt az édesapád, Sztáray úr is.
– De nem ilyen volt Svájcer Géza Nyírbátorról – folytatta az özvegy, még mindig alattomos könnyekkel szemében.
– Első báljaimat jártam, még eszembe se jutott a férjhez menés, mert alig töltöttem be tizenhatodik évemet. Más világ volt, a lányoknak nem kellett okvetlenül férjhez menni, mielőtt ki nem táncolták magukat. Bizony végig kellett táncolni egy-két farsangot, míg az ember rátalált a „megfelelőre”. A nyírségi kisasszonyok néha Pest megyébe is elmentek, akár Szolnokra, az agarászbálra, akár Alsó-Dabasra, ahol rokonaink laktak, de Miskolcra, a régi megyebálokra és szüretre, ünnepre, nyáron a jó atyafiakhoz, ahol gondoskodtak táncosokról.
– Úgy emlékszem, hogy a debreceni Arany Bikában, a nagy táncteremben vettem észre először Svájcer Gézát, egy nyúlánk, kissé félszeg, de kapatosságában is kedves fiatalembert, aki régi szalonrokkban, de reggelig járta a csárdást. Baráti körben „tanár úrnak” csúfolták, mert minden mulatozásai mellett is volt benne valamely professzoros komolyság. Már fiatal korában amolyan suta volt, se vérbeli lump, se valódi komoly ember. A barátainak – ezeknek a nyíri pajkosoknak – a biztatására a torony tetejére is felmászott volna, hogy megmutassa, hogy velük egyforma a duhajkodásban, lehetne belőle országos lump, verekedő, bicskás, valódi duhaj is, mert akkoriban ilyenek voltak a virtusok.
– Hát mért nem tette? – kérdezte most Mathilde, akit nagyon kezdett érdekelni anyja első kérője.362
De Sztárayné zavartalanul folytatta:
– Egyszer Újfehértón leereszkedett egy mély, hideg kútba, vödörben, hogy megmutassa, hogy nem fél. Máskor a régi tokaji fahíd alatt, gerendáról gerendára kapaszkodva ment át a Tiszán, a levegőben lógva. Nagy ereje is volt, mert egyszer pofon vágott a bál után, a Betyár kávéházban egy marhakupecet, hogy az mindjárt elterült a biliárd alatt…
Mathilde nevetve előrehajolt a kanapén, határozottan tetszett neki anyja első kérője, Svájcer Géza.
– Hát aztán? – kérdezte visszafojtott, fiatalos nevetéssel, míg anyja hangja egyre bánatosabbra fordult:
– És mindezen virtusok mellett mégse volt echt ember. Legalábbis azt mondták rá a helybeliek; az urak csak legyintettek hőstetteire: „Erőszakos dolog az egész, Sztáray Rózsinak akar imponálni, különben belülről olyan száraz professzor őkelme, mint egy német” – igaz, szegény Svájcer Géza nem volt idevalósi, gazdasági akadémiát járt Debrecenben, Keszthelyen, ahol kitüntetéssel végezte iskoláit, de nem volt idevalósi.
– Talán kikosarazta, mama? – kérdezte Mathilde.
– Igen, mikor már vagy a huszadik bálon veszem észre, hogy ez a gólyalábú fiatalember nyomomban van, mint egy árnyék, táncoltatna reggelig, ha anyám ott nem volna, beverdesné tán még a nagybőgő oldalát is a kedvemért, egy mazurka közben, amelyet nagyon jól lejtett hosszú lábszáraival: megmondtam neki, hogy sohase megyek férjhez. Svájcer Géza fanyarul mosolyogta el magát, és így felelt: „én pedig sohase nősülök meg az életben.” Más idevalósi ember tán másképp felelt volna, és ha echt ember lett volna, másképpen is kellett volna neki felelni. – „Talán felcsap Johannitának vagy Szent Lovagnak, akinek sohasem szabad még kezet se fogni egy nővel?” – kérdeztem mazurka közben. „Nem csapok fel én semmiféle lovagnak, hanem egyszerűen félreállok!” – Hát így sem lett volna szabad felelni szegénynek, mert mikor a mazurka véget ért, hidegen váltunk el egymástól. Többet sohase beszéltünk. Nagy messziről láttuk egymást. Ő valóban nőtlen maradt, sohase mondta ki társaságban a nevemet, virtusokat nem csinált, ült, üldögélt. Ha apádnak, boldogult férjemnek Nyírbátorban volt dolga: leghívebb barátja volt, de rólam sohase tudakozódott.
– Ez volt Svájcer Géza – mond özvegy Sztárayné, és most már komolyan sírni kezdett, az asztalra, az újságra borulva.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
