hagyomány
hagyomány: teol.-i értelemben hitet követelő üzenet közvetítése, rendszerint szóbeli úton. Tartalma független a közvetítőtől, aki csak hordozza a közölt tényeket. A gör. megfelelő (paradószisz) többnyire a tartalomra vonatkozik, de ritkábban magát a folyamatot is jelölheti. Rokon kifejezések: paradoké, depositum (1Tim 6,20; 2Tim 1,12.14) v. martürion (ApCsel 4,33; 1Kor 1,6; 2Tim 1,8; ® tanúság). – Már az ÓSz-ben szokásban volt a vallási értéket továbbadni. A papság közvetítette a ® Tórát, amelyhez igazodni kellett (MTörv 17,18; 19,7–13; 31,9; Ag 2,11 kk.; Mal 2,7). Ezdrás pap, aki különösen is buzgólkodott a mózesi törv. ügyében (Ezd 7,6.10.25), a kapott értékeket a Tórában jártas írástudókra bízta (Neh 8,7.9: leviták). Ezek körében csakhamar kialakult a szóbeli Tóra, megkülönböztetésül a leírt Tórától. Az írástudókat, akik zömükben nem papok voltak, a farizeusok felkarolták; lehetséges, hogy a szadduceus papi családok hatásának, ill. hatalmának csökkentésére, akiket a Hasmoneusok támogattak. Maga a kifejezés (tradidi quod et accepi) a hellenista korban (talán a Makkabeusok idejében) jöhetett létre a zsidóság körében: megfogalmazásában jellegzetesen zsidó, de nyomokban hellén hatás is érződik benne. – A zsidó ellentétpárok, mint továbbadni és átvenni, mondani és hallani, adni és kapni betekintést nyújtanak magába a folyamatba. A tanító rabbit apának tekintették, aki ad, ajándékoz, a hallgatóság (= a tanítványok köre) viszont a megajándékozott fiú volt, az, aki kapott. A tanítónak először is meg kellett neveznie a forrást, aztán amit mondott, azt a Teremtőnek (az Igének) nevében kellett mondania, és csak azt adhatta tovább, amit hallott (vö. Iz 53,1; Jer 49,14); Abd 1: az ún. semuah – a magyar fordításban az üzenet – az, amit a próf. hallott. Így tehát a ~t ® haggada (teol.-ilag) v. ® halacha (erkölcsileg) formájában a legnagyobb pontossággal adták tovább (mintegy megismételve; ® Misna). – A hellenista hatást az újabb kutatók is tagadják, de szembeötlő, hogy a ~ fogalmát gör. műszó jelöli. A paradószisz a hellenizmusban a. m. ’titokzatos, szakrális tanítás’; a kifejezés itt valójában a misztériumkultusz „misztikus” ~ára utal: aki ezt a ~t átvette, az beavatottnak számított. A szt. aktus kétséget kizáróan egy szt. isteni üzenet közléséből állott (Kol 2,3 és 1,26; vö. Bölcs 14,16). – Az ÚSz-ben a szinoptikusok által használt kifejezés: „az ősök hagyományai” (Mk 7,5.13) a rabbik ~aira céloz. Ezt a ~t, amelyet Josephus Flavius és Philo is említ, Jézus elvetette, mert ellentétben álltak a természetes erkölcsi törv.-ekkel, ezért ezek az ev.-okban úgy szerepelnek, mint a „ti hagyományaitok” v. az „emberek hagyományai” (Mk 7,8.9.13; Mt 15,3.6). – Pál leveleiben a rabbinista ~ világos megfogalmazást kapott; az ap. jártas volt a zsidó tanításban, és ennek módszereit is jól ismerte (ApCsel 22,1–3; 26,3–5). – a) 1Kor 11,23: egyértelműen a ~ továbbadásának folyamatára utal. Amit Pál kapott, azt adta tovább a közösségnek. Ugyanígy 15,3: Pál azt hagyta a hívőkre, amit maga is kapott. Pál tehát a ~ közvetítője volt. – b) 15,1: itt szembeötlő az ev. és a ~ azonosítása, továbbá a következő versekben a személyes tanúságtétel (15,5–7: szemtanúk; 15,15) és az a hangsúly, amely a szóbeli közlésre, az igehirdetésre esik (15,12). – c) A hallgató „kapja” az áthagyományozott tanítást, mintegy befogadja (a szokásos gör. kifejezés paralambanein: 15,1.3; Gal 1,9.12; Fil 4,9; Kol 2,9; 1Tesz 2,13 stb.); az ap. elvárja tőle, hogy szilárdan kitartson benne, állhatatosan ragaszkodjék hozzá (1Kor 11,2; 15,1; 15,2; 2Tesz 2,15). – d) Fil 4,9: az ap. kevés, de sokatmondó szóval összefoglalja az egész kérdést: „Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok tettekre”. Pál egész életével „közvetítette” az általa továbbadott ~t; a tanítás befogadása egyértelmű példája követésével, ahogy régen a zsidó tanítvány is mindenben követte mesterét. – Az ÚSz többi kv.-ei hasonló képet mutatnak; vö. Lk 1,2; ApCsel 7,38; 16,4; 2Pét 2,21; Júd 5; Jak 1,19; 2,10–11; 5,10. – A zsidó ~nyal való egyezéseken kívül (pl. a hallás szükségessége: Róm 10,14; Mt 26,13; Mk 16,15; a szellemi atyaság: 1Kor 4,15) a keresztény ~ talán a hellén misztériumvallással is mutat némi rokonságot (1Tesz 2,13). Ugyanakkor megvannak a maga saját vonásai is. – A ~ a magáról ® kinyilatkoztatást adó Istenen alapszik. A ~ közvetítőinek sora Istennel kezdődik (Róm 1,1; 15,16; 2Kor 11,7; 1Tesz 2,2.8 kk.; 1Pét 4,17), Krisztussal folytatódik (Róm 15,19; 1Kor 9,12; 2Kor 2,12; 9,13; 10,14; Gal 1,7; Fil 1,27; Zsid 3,1), majd az ap.-okkal (Jn 15,15; Gal 1,16; 2,2), köztük Pállal (Róm 16,25) és az általuk beiktatott tanítókkal (1Tim 1,3.18; 4,11; 6,20; 2Tim 1,6), utánuk következnek a tanítók által kijelölt presbiterek (öregek) és felügyelők (1Tim 3,2–7; 5,22; 2Tim 2,2), végül a hívők (2,2). A ~ tehát teljesen új értelmet kap: ® Isten igéje (1Tesz 2,13). – A legfontosabb szerep Krisztusé. „Az Úrtól kaptam” szavak (1Kor 11,23) éppoly kevéssé foghatók fel Pál különleges látomásaként, mint a „nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából” kitétel (Gal 1,12). E helyeken Pál nem a ~ eredetéről szól, hanem az erőről, amellyel ő mint ap. a ~t továbbadja. Ez az erő a Lélek ereje (vö. 1Kor 15,45; 2Kor 3,17); végső fokon minden ~t a Lélek szentesít. Az ap.-i karizma arra szolgál, hogy aki megkapja, olyan hűen közvetítse, amit Krisztustól kapott, amilyen hűen csak lehetséges.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
