Zsidóknak írt levél
Zsidóknak írt levél, Zsid: deuterokanonikus úsz-i irat. – I. A címzettek és keletkezésének körülményei. Tartalmából világosan látszik, hogy a címzettek belefáradtak hitükbe és – részben – elmaradoztak az összejövetelekről (10,25). Nyilvánvalóan vonzódtak a megszokott kultuszhoz, ezért törekedhetett a szerző arra, hogy e kultusz viszonylagosságára rámutasson. Emiatt sokan a ® zsidókeresztények közt keresték a címzetteket, annál inkább, mivel az érvek is az ÓSz-ből valók. Kétségtelen, hogy a ® pogánykeresztények bibliai ismereteit nem szabad alábecsülni, és az is föltehető, hogy nagy érdeklődést tanúsítottak a zsidó rítusok iránt (vö. Gal 4,9; 5,1), de mégis inkább zsidókeresztényekre kell gondolnunk. Ezt a föltevést a 200 óta ismeretes cím is támogatja. Jóllehet biztos, hogy a zsidókeresztények gyakran fölkeresték a Templomot, így aligha lehetett honvágyuk a templomi kultusz után, a címzetteket mégsem kell okvetlenül Jeruzsálemben keresnünk. Ellenkezőleg: e föltevés ellen több érv is felhozható. A Zsid 6,10 csak nehezen hozható összhangba azzal, hogy Jeruzsálemben az egyh. segélyre szorult. Nem is az elöljárók (hégumenoi), hanem a központi hatalom alá tartozott (13,7.17). Ugyanígy: a szóban forgó föltevés Pál szerzőségét is kizárja, mert Pál már nem térhetett vissza Jeruzsálembe (vö. 13,23). Helyesebb tehát, ha a címzetteket nem Jeruzsálemben keressük, hanem Antióchiában v. Pellában (C. Spicq), Kisázsiában (A. M. Dubarle), v. ahogy a legtöbb protestáns és néhány katolikus exegéta is gondolja (pl. M.-J. Lagrange), Rómában (vö. 13,24). Rómában az egyh. a szeretet gyakorlásáról volt ismert (6,10), az elöljárókat hégumenoinak nevezték (pl. Kelemen levele 1,3) és itt találjuk Római Szt Kelemen személyében a levél első tanúját is. Spicq úgy véli továbbá, hogy a levél tartalmából kikövetkeztethető: a levél olyanoknak szól, akiket a levita papi rendből kizártak (vö. ApCsel 6,7). A ~nek a Kelemen-levél (96) előtt kellett keletkeznie, sőt vsz. még Kr. u. 70 előtt, mert a szerző nem említi a Templom pusztulását. (Ezt ugyan János sem teszi, aki biztos, hogy későbben írt, de a ~ tárgya ex professo a Templom kultuszának mulandósága.) A pontos keltezés összefügg a szerzőség kérdésével. – II. A Keleti egyh. – ameddig csak nyomon követhető – mindig Pált tekintette a ~ szerzőjének. Egyiptomban is nagyon régtől tanúskodnak Pál szerzősége mellett: Pantaenus (180 k.), Alexandriai Kelemen és Origenész, bár ő egy harmadik személlyel is számol (írnokként). Ny-on korán idézték a levelet (Római Szt Kelemen), de a szerzőre való hivatkozás nélkül, és kb. 350-ig nem számított a ~ kánoninak, így tehát Páltól valónak sem; K hatására 350 és 450 között került be a kánonba. Eredetisége ellen főleg ezt a 3 érvet hozzák fel: 1. Nyelve és stílusa jelentősen eltér Pál leveleinek nyelvétől és stílusától. Jóllehet a szerző számára a gör. idegen nyelv volt, mégis tiszta a nyelvhasználata, a stílusa kiegyensúlyozott, távol áll attól a szenvedélyességtől, amely hasonló esetekben jellemezni szokta Pál stílusát (vö. Gal). – 2. Páltól eltérően a szerző nagyon pontosan idéz, legtöbbször a LXX-val összhangban. Az idézetek másképpen vannak bevezetve, mint Pálnál. – 3. A fő érv a tartalmat érinti. Kétségtelen, hogy a ~ sokat tartalmaz Pál gondolataiból, pl. Krisztus közreműködése a teremtéskor (1,2 kk.; vö. Kol 1,15), megaláztatása (Zsid 2,14–17; vö. Fil 2,7), méltóságban az angyalok fölé emelése (Zsid 1,3–14; vö. Ef 1,20 kk.) stb., de a központi kérdést, Krisztus főpapságának kérdését hiába keressük a biztosan Páltól való levelekben; ugyanakkor a ~ sem érinti a többi levél fő mondanivalóját, központi kérdését. Már Origenész (Euszebiosz, Egyháztörténet VI,25) egy írnok föltételezésével próbálta áthidalni a nehézséget, de ez a megoldás nem kellően árnyalt válasz. Ha Pálban látjuk a szerzőt, akkor legalább azt föl kell tennünk, hogy ő adta a megbízást és ő határozta meg fő vonalaiban a levél tartalmát. Másfelől: nem lehet a tartalmat és a formát egymástól elszakítani, mert a ~ műszóhasználatában már teol. rejlik. Így azt kell föltennünk, hogy Pál megbízott a levél megírásával egy írnokot, aki jól ismerte egész gondolatvilágát, egyébként azonban teljes szabadságot élvezett. Maga jóváhagyta a levelet és saját kezűleg zárta le. Hogy ki volt ez a „szerzőtárs” írnok, azt nem tudjuk. Némelyek gondoltak Lukácsra, Kelemenre, Istvánra, Szilásra, Júdásra (Dubarle), Arisztionra (Chapman), Aquilára és Priszkára (Harnack) stb. A legtöbbször mégis Barnabás került szóba (vö. Tertullianus, De Pudititia 20; Bornhäuser, Dibelius, Riggenbach, Strathmann stb.). Napjainkban többen emelnek szót Apolló mellett (Manson, Osty, Spicq). Az ApCsel 18,24–28 Apollóról adott jellemzése valóban illik a ~ szerzőjére. Ugyanakkor ellene szól e föltevésnek az, hogy a hagyomány (az alexandriaiakat is beleértve) egyöntetűen hallgat róla. – A levél egysége ellen nemigen hoztak fel érveket. Némelyek a Zsid 13 eredetiségét arra hivatkozva vonják kétségbe, hogy erőteljesebb páli vonásokat mutat, mint az 1–12, jóllehet gondolati tartalmuk közös. – III. Tartalom és felépítés. A ~ központi kérdései: Krisztus főpapsága, az ÓSz és az ÚSz egysége és a keresztények hontalansága a földön. – 1. A ~ a megváltást kultikus drámaként állítja elénk. Krisztus a főpap (3,1; 4,14; 8,1; 9,11), a közvetítő Isten és az ember között (5,1). Ő a világ alkotója (1,1–3), fölötte áll az angyaloknak (1,4–14; 2,5–17), mindenben hasonló lett hozzánk (2,16–18; 5,7), hogy együtt érezhessen velünk és közbenjárjon értünk (4,15; 5,2; 7,25). Ahogy a Lévi törzséből való főpap belépett a szentek szentjébe az áldozati állat vérével, hogy a kiengesztelődést kieszközölje (9,7; vö. Lev 16,14 kk.), Krisztus is belépett a mennyei szentélybe (Zsid 4,14; 6,19; 9,24), hogy saját vérét ajánlja fel az Atyának (9,12; 12,24). Csak egyszer halt meg, de állandóan felajánlja áldozatát Istennek (9,28). – 2. Ezeket a gondolatokat a szerző az ÓSz-ből vett párhuzamokkal világítja meg. A ~ az első nagyobb méretű és átfogóbb kísérlet az ÓSz krisztológiai értelmezésére. Az ÓSz nem csupán a kifejtett gondolatok igazolására szolgál, hanem – a hit forrásaként – egyszersmind Krisztus személyére és küldetésére is új fényt vet. Az ÓSz így „keresztény” kv. a szerző számára, amelyet csak a beteljesedés (7,11), vagyis az ÚSz ® eónja felől lehet helyesen értelmezni és megérteni. A régi kultusz csak hasonlít a mennyei liturgiához, annak mintegy az előképe (9,9; 11,19). Így csupán a mennyei liturgia igaz a szó jánosi értelmében; más szóval ez az ősminta (analogon primum), amelytől minden más a nevét kapja (8,2; 9,24). Az ÓSz árnyék (8,5; 10,1): nem csupán azért, mert a későbbi valóság tökéletlen előképe, hanem azért is, mert azzal, mint léte egyetlen okával szervesen összefügg. – 3. Krisztus nem egymagában vonul be az égbe, hanem mint az első és (vö. 2,10; 6,20) a pásztor (13,20), aki utat nyit a hívőknek (10,20). A ~ a hívő életét úgy állítja elénk, mint zarándoklatot a mennyei szentélybe (vö. 4,16; 12,22); a liturgikus menetben Krisztus, a főpap van az élen és magával viszi övéit. A földön hontalanul úton vagyunk az Atya háza felé (11,13), ahol az örök főpap lakása van (3,2–6; 10,21); egy új kivonulás van folyamatban az Ígéret földjére (13,13 kk.). Ez az út a hit útja (10,22; 11,6) a szó legtágabb értelmében: a kinyilatkoztatott igazság elfogadására (12,25), a hűséges kitartásra és az állhatatosságra (3,7–4,13; 6,11; 10,32–36; 12,7), valamint az Isten gondviselésébe vetett rendíthetetlen bizalomra, az ősatyák példája szerint (11). – A ~nek nincs szigorú logikával felépített szerkezete, jobban mondva: saját logikája van; bizonyos kérdések ismétlésén és összekapcsolásán alapszik, amelyeket a szerző egymás után koncentrikus körökben tárgyal. A levél nem teol.-i tanulmány, hanem írásba foglalt prédikáció (13,22; vö. ApCsel 13,15). Azt, hogy a levelet homíliának szánták, az olyan részletek tanúsítják, mint a Zsid 2,5; 5,11; 6,4 kk., valamint a néhány szónoki túlzás, mint pl. 6,4–6. A teol.-i elemzések a figyelmeztetések megalapozására szolgálnak. A fő kérdés Krisztus főpapsága (7,1–10,18); ezt készíti elő Krisztus isteni és emberi természetének bemutatása (1,5–5,10), és ehhez csatlakozik – mintegy a kérdés lezárásául – az a hitre való felbátorítás, amelyet a 10,19–13,21 tartalmaz. Nagyobb tanító jellegű közbevetések: 3,1–4,16 és 5,11–6,20. Az egészet egy klasszikus mintára készült bevezetés (1,1–4) és egy személyes jellegű befejező rész (13,22–25) foglalja keretbe.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
