Csillag
Csillag 1. A csillagos égbolt látványa mindig lenyűgözte az embert. Elsősorban az égitestek megszámlálhatatlan sokasága miatt (1Móz 15,5; 5Móz 10,22; 1Krón 27,23; Neh 9,23; Jer 33,22; Náh 3,16), de amiatt is, hogy közülük mindegyiknek megvan a maga helye, ill. pályája (1Móz 1,14kk; Zsolt 19,6-7; 74,16; Jer 31,35) s a többiekétől eltérő, sajátos fényessége (1Kor 15,41). Nem egy csillagot vagy csillagzatot név szerint is említ a B, de ezeknek az azonosítása még nem sikerült hiánytalanul. Annyi bizonyos, hogy a köszíl a Kaszás-csillagot, a kímá pedig a Fiastyúkot jelöli (Jób 9,9; 38,31; Ám 5,8). A többiekre nézve megoszlanak a vélemények: mazzálót (2Kir 23,5) = az állatöv csillagképei mint sorscsillagok, vagy (inkább) a bolygók mint szerencsecsillagok; mazzárót (Jób 38,32) = az esthajnalcsillag, a Hiádok, vagy (leginkább) az állatöv csillagképei; cás (Jób 9,9) vagy cajis - a fiaival együtt (Jób 38,32) = a Nagymedve a Kismedvével, vagy az Oroszlán a Szűz néhány csillagával, vagy (legvalószínűbben) az Aldebaran meg a Hiádok; hadré témán, azaz »Dél kamrái« (Jób 9,9) = a D-i égbolt csillagzatai (pl. Kanopusz, Kentaur, Dél Keresztje), vagy a Circulus Austrinus, vagy az állatöv D-i fele.
2. Az ókori pogány népek körében általános volt az a meggyőződés, hogy a csillagok döntő módon befolyásolják a földi történéseket (vö. ASZTRÁLIS GONDOLKODÁS). Ebből a világszemléletből sarjadt a CSILLAGJÓSok és CSILLAGÁSZok nagyra becsült mestersége, az ASZTROLÓGIA (ld. ott). Az ókori MÁGUSOK a csillagos eget isteni kinyilatkoztatásnak tekintették, a hét »planétát« (a Napot, Holdat és az akkor ismert öt bolygót) pedig - egyebek között - egy-egy istenség jelszerű megjelenésének. Babilóniában pl. a Napot Samas, a Holdat Szin, a Jupitert Marduk, a Vénuszt Istár, a Szaturnuszt Ninurta, a Merkurt Nabu, a Marsot Nérgal istennel azonosították - és imádták. A legősibb ékírásban az istenség jele a csillag volt.
3. Izráelben a csillagimádat minden formáját radikálisan tiltotta a törvény (2Móz 20,4-5; 5Móz 4,19). Erre a törvényre nyilván azért volt szükség, mert a csillagimádás mint kísértés jelen volt Izráel körében is (vö. Jób 31,26-28). Ott volt a mezopotámiai és egyiptomi örökségben (Józs 24,14-25), és ott volt a környező népek asztrális kultuszaiban. Különösen kritikussá vált a helyzet az erősen asztrális beállítottságú asszír birodalom terjeszkedésének idején, a Kr. e. 8-7. szd.-ban. Az É-i országrész (Izráel) lakói körmenetben hordozták Ninurta képmását, akit SZIKKÚT és Kijjún (= Szakkút és Kéván) néven tiszteltek (Ám 5,26; ApCsel 7,42-43), és leborultak az »ég minden serege« előtt (2Kir 17,16). A csillagkultusz azután átterjedt a D-i országrészre (Júdára) is (Ézs 3,18; Jer 7,17-18; az »ég királynője« = Istár), és ebben a nép asszírbarát vezetői jártak elöl rossz példával (2Kir 21,3.5 par; Jer 8,2). A Manassé által bevezetett udvari asztrálkultusznak Jósiás véget vetett ugyan (2Kir 23,4-5.11; Zof 1,5), de Júda utolsó éveiben újra találkozunk vele (Jer 19,13; 44,16kk; Ez 8,14.16). A POLITEIZMUS véglegesen csak a babiloni fogsággal tűnt el Izráel életéből.
A B szerint a csillagok az egyetlen Teremtő alkotásai (1Móz 1,14kk; Jób 9,9; Zsolt 8,4; 136,7-9; 148,3-5; Ézs 40,26; Ám 5,8). Az embernek nincs hatalma rajtuk (Jób 38,31-33), Isten azonban korlátlan Úr fölöttük (Jób 9,7; Zsolt 148,3-6; Ézs 40,26). Ő szabta meg számukat (Zsolt 147,4; Ézs 40,26), ő jelölte ki helyüket és pályájukat (Jób 38,31-33; Zsolt 19,5-7; 148,6; Jer 31,35), és ő állította be őket a földi élet szolgálatába (1Móz 1,14kk; Józs 10,12-14; Bír 5,20; Zsolt 136,7-9; Jer 31,35; Mt 5,45). Jahvéhoz képest még a csillagok sem elég fényesek (Jób 25,5). Ennélfogva az ember sorsa nem az istenített csillagok szeszélyeitől, hanem egyedül a csillagok Urának való engedelmességtől függ (Jer 44,2-6). Ő az, aki ítéletet gyakorol az engedetlenek fölött, s ennek jeléül vagy eszközéül felhasználja a csillagokat is (Ézs 13,10; 34,4; Ez 32,7-8; Jóel 2,10; 4,15; Mt 24,29 par; Jel 6,12-13; 8,10.12; 9,1).
4. A csillag mint szimbólum elsősorban az uralkodói dicsőség jelképe a B-ban. Ézs 14,12 Babilont, ill. annak királyát mondja fényes hajnalcsillagnak - és bukását csillaghullásnak. Bálám próféciájában a csillag a Móáb fölött győzedelmeskedő Izráel, ill. annak királya (4Móz 24,17). Ezt a próféciát a zsidóság Dávidra s a tőle származó Messiásra vonatkoztatta (vö. »Dávid csillaga«), míg az ÚSZ Krisztusra (Jel 22,16; vö. 2Pt 1,19). A »Csillag fia« nevet vette fel BAR-KOCHBA, a Kr. u. 132-ben kitört zsidó felkelés vezére is. Dán 12,3 az Isten népének igaz tanítóit hasonlítja a csillagokhoz. Krisztus a hit harcában győzőknek ígéri jutalmul a hajnalcsillagot (Jel 2,26- 28). A holdsarlón álló, napba öltözött asszony, akinek fején 12 csillagból font korona van (Jel 12,1): az Isten népének szimbóluma. A Jel 1,20-beli 7 csillag a 7 kisázsiai gyülekezet 7 angyala. (A csillag = angyal azonosítással az APOKALIPTIKUS irodalomban sűrűn találkozunk.) Vitatott a Dán 8,10 és a Jel 12,4 csillagszimbolikája. Az égről lesodort csillagok jelképezhetik a megtámadott teremtési rendet, a megtizedelt Isten-népét és (a Jel-ben esetleg) a bukott angyalok seregét.
5. A »betlehemi csillag« (Mt 2,1kk) minden valószínűség szerint nem a Halley-üstökös (ahogyan ezt sokáig hitték), hanem a Kr. e. 7-ben lejátszódott »coniunctio magna«, vagyis a Jupiter és a Szaturnusz találkozása a Hal jegyében. (E ritka jelenség csak minden 749. esztendőben fordul elő.) Az ókori Közel-K (egyik) »asztronómiai szótára« szerint a Jupiter az uralkodó, a Szaturnusz Izráel, a Hal pedig az utolsó idők szimbóluma. Innen érthető, hogy a NAPKELETI BÖLCSEK az utolsó idők újonnan született királyát éppen Jeruzsálemben keresték. (Isten mindenkit a maga nyelvén szólít meg, hogy azután elvezessen Krisztushoz.)
HI
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
