A DANKA SIRÁLY. Larus ridibundus L. 1766. | Madaraink

A DANKA SIRÁLY.
Larus ridibundus L. 1766.

I. tábla

[Larus cinereus Scor. – Sterna obscura LATH. – Larus atricilla, naevius, PALL. – Larus erythropus GM. – Larus canescens BECHST. – Larus capistratus TEMM. – Larus brunneicephalus CASS. – Xema (Chema) ridibundus, capistratus BOIE. – Xema pileatum BRHM. – Chroicocephalus ridibundus EYT. – Gavia capistrata BP. – Chroicocephalus pileatus BRHM. – Chroicocephalus capistrarus SWINH.]

I-ső tábla

DANKA SIRÁLY LARUS RIDIBUNDUS (L) KORMOS SZERKŐ HYDROCHELIDON NIGRA (L)

Népies nevei: sirály, csüllő (Alföld, Erdély); vízigalamb és nagy halászmadár (Fertő, Velenczei tó), hógalamb (Csallóköz), dunai halászmadár, sirálymadár, siráj, sirál; danka sirály (Szabolcsm.), kaczagó és nevető sirály.

Jegyei: majdnem varjúnagyságú, csőre nem igen erős, kissé kampós, orrlyukai, a csőr tövéhez közel, hasítékalakuak; az első két evező fehér, az egész toll fekete szegéssel, mely hegyén legnagyobb, a külső felén legkeskenyebb, sokszor az első evezőtoll hegye előtt meg is szakad s a fehérség az egész külső szélt elfogja.

Leirása. Az öregek nyári tollazata: egész fej csokoládébarna, mely szín a torkon lejebb terjed, mint a tarkón; a szem mögött félholdalakú fehér foltocska; hát halvány hamuszürke; nyak, egész alsórészük és farkuk fehér; a has és begy tája néha, a madár életében, rózsásan lehelt; a három első nagy evező csak fehér és fekete, a negyedik belső felén már hamuszürkés is, a többiek feketék és hamuszürkék, fehérség nélkül; a fiókszárny fehér és világos hamuszürke; lábak és csőr karminpirosak úgy a szemgyűrü és szem is. Téli tollazat: a fej fehér, a szem előtt kis feketés, a fül táján nagyobb szürke folt; a csőr hegye sötét szaruszínü, egyébként, valamint a lábak is, sárgásvörös. A fiatalok egész alsórésze fehér, úgy homlokuk is és a nyak oldalai; fejbúbjok és tarkójuk fehér alapon barnásszürke; a szem előtt kis feketés folt, úgy a fültájon is; a nyak felül világos rozsdásbarnán habozott, a hát barnás fehéresen szegett tollakkal, a hát alsó része világos hamuszürke, épp így a szárny is, de a középső szárnyfedők barnák, világosabb rozsdás és szürkés szegéssel; a harmadrendű evezők szintén ilyenek, a másodrendűek világosszürkék, az első rendüek, mint az öregekéi, de a fekete színt rajtuk feketebarna pótolja; a láb és csőr eleinte világos hússzínü, majd kissé megbarnul s később vörössárga lesz; szemük sötétbarna.

Mértéke: H. 39–41; Sz. 30,6–32,6; F. 11–14,2; L. 4–4,7; Cs. 3,3–4,5 cm.

Hazája nagy darab földre terjed; előfordul egész Európában a 60° é. szél.-ig, Ázsiában, s lemegy Afrikáig. Magyarországon a legközönségesebb vizimadarak közé tartozik; tavaknál, folyóknál, mocsaraknál mindenütt előfordul; helyenkint, mint a Fehérmegyei «Sárréten», a Fertőnek délkeleti részein s különösen a Velenczei tavon nagy telepekben költ. Kiválóan kedveli azokat a vizeket, melyek környékén vetések, szántó földek vannak.

Nemének legjellemzőbb madara s ha nálunk sirályról van szó, rendesen ezt értjük. Ő az a lenge, könnyü röptü szárnyas, mely tóvidékeink egyik igazi ékessége s a mocsaras rónák egyhangúságának is festői eleme. Elterül előttünk a sikság, fák és bokrok lombkoronáján alig akad meg a szempillantás, zöld és zöld a nádas, vizinövényes, pázsitos a környék, csak itt-ott barnállik a szántás, ugar vagy kisült gyep, avagy kisebb nagyobb síkvizek csillámlanak fel helyenkint, megnövekedve nagy «tisztásokká», rónavizekké, melyekben visszatükröződik a kék ég azon szépségében vagy felhős szürkeségében, s ha verőfény van, megfürdik bennök az aranyos nap képe, elszórva sugarait a sima vizek felszinén, hogy megkápráztassa a tekintetet. Ilyen vidék fölött «letyeg», kóvályog, ide-oda csapkod a sirálymadár, akárcsak fehér kendővel játszanék a szellő! Himbálódzik a levegőégben, lecsap a mocsárba, a vízre; sír, sivalkodik, rikácsol, kaczag hozzá s megeleveníti a képet. Különösen ha csapatosan látjuk, el-elgyönyörködhetünk rajtuk, mert nyugtalanságuk, repülésük merész szépsége, fehér szinük mind hozzájárulnak, hogy jelenségük megkapó legyen.

Még leszállva is szépek. Elevenen, fürgén futkosnak ide-oda a földön; úszva alig merülnek a vízbe, hanem fehér habokként fenn ringatódznak a szintájon, mintha csak lábaik merülnének abba.

A mint a szabad tengeren a sirályok kisérgetik a hajókat s hüséges barátai a hajósnépnek, úgy kisérik nálunk a vizenjáró réti embereket s köztük azokat, kiket keresetük legjobban a tóságokhoz, vizek környékéhez köt: a halászságot. Igazában az ő madaruk a sirály, s ők a «halászmadár» elnevezéssel el is ismerik ezt a viszonyt. Nem csoda tehát, ha a magyarság törzsökös hajtása, a halász, szemében figyelem tárgya. Ő kiséri legéberebben életjelenségeit, elszórakozik rajta fáradságos munkája közben, s üres perczeiben ladikjából feltekintget hozzája. Ez a közvetetlenség vitte reá arra a tapasztalatra, hogy a sirályok nyugtalan csapongásából, nagyon is «beszédes» viselkedéséből «förmeteges» idő közelgetésére következtessen s az eget is kémlelje, nehogy «valami váratlan idő» érje a láp szabadabb helyén. ARANY JÁNOS is, kinek lantja oly gyönyörűen tudta tolmácsolni az igazat és a magyarság faji életét, kifejezi ezt, mikor mondja:

«Rijjongva sirálygént, mely zivatart érez.»

És ő is, TOMPA MIHÁLY 1S, együtt néztek és láttak jól a néppel, csakúgy mint éreztek. Mikor TOMPA a Bodrogközt festi, lehetetlen nem látni magunk előtt a híven rajzolt képet:

«Hol vándor eszterágak
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok
Örvény ölébe tünnek,
Hol a sirály habokra csap,
Gyorsan miként a gondolat –
Midőn halászni megy».

Vagy a mint PETŐFI irja:

«Itten a lapályon
Egy ér nyulik végig, még sem mozdul habja,
Csak akkor locscsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja».

S mikor ugyanő azt irja:

«És a tó közepén gyorsszárnyú halászmadarak
Hosszú szárnyaikkal le s fölszállonganak»

hát nemcsak azt tudjuk, hogy helyesen mondja, de azt is, hogy a danka sirályt érti, mert a csérek inkább a szélvizek fölött járnak.

Nem találó-e ez s nem látjuk-e a sirályt lecsapni gyorsan, ötletszerűen zsákmányára, vagy a vizet érintve le- és felsuhanni? És madarunk sírása, jajgatása a szabadvizek fölött, szinte példázója a zokogásnak, mikor mondjuk «úgy sír mint a sirály». Nevében is benne van a sirás, mely e jajveszékeléséből származott s mely költőinknél, mint jól festő jelző, majdnem mindig neve előtt szerepel. Vörösmarty is mondja:

«A csüllő sir, csapong
A puszta habokon».

De legigazabban TOMPA következő sorai beszélnek:

«Hol jajongva röpked, légben a gyors sirály
Ott vagyok én boldog . . .»

A maga személyét állítja oda a költő, mintegy tolmácsát a magyarság java magjának: hiszen hol volna nemzetünk gyökere, hazánk szive tája, ha nem ott az Alföld aranykalászos, lápos, rétes, fenekes rónáján, ott a hol a sirálymadár is – éppen e táj legjellemzőbb madaraként – jajgat, siránkozik??

De térjünk vissza a természethistória elakadt fonalához.

A danka sirály költözködő madár. Legnagyobb részök tél idejére bucsút mond vidékeinknek s azok, melyek a tóságok beálltával nyilt folyóvizeinknél visszamaradnak s tengődnek, míg ezeket is elborítja a jégpánczél, inkább északibb tájakról szakadoznak hozzánk. A mieink a Földközi tenger, Ádria partvidékeire és délibb nyilt vizekre húzódnak s csak kikeletkor, a jégtakaró pusztulásával köszöntenek be ujra. Márczius közepe táján szoktak érkezni. Eleinte kisebb társaságokban, majd mindig nagyobb csapatokban tünedeznek föl s napközben is utaznak, hogy régi otthonuk táját felkeressék. Mert oda térnek vissza, a hol először látták meg a napvilágot, akár csak a fecskék, melyek évről-évre vissza-visszaszállnak régi fészkükhöz. Költési helyükre megérkezve, javarészt már nyári tollazatban vannak, fejük megbarnult, csak itt-ott találkozik köztük nehány fehér fejü, mely nálunk vedlik át, illetőleg kapja meg sötét sapkáját.

Utazás közben a párok már egymáshoz tartanak s czélhoz jutván, azonnal elfoglalják ismerős zsombékjukat, ott pihenve ki az ut fáradalmait. A régi fészket azonban elpusztította a jég, hó, tehát újat kell rakni. Költési tanyául a tónak, mocsárnak azt a táját szokták választani, mely nem esik egészen közel a parthoz s a hol régi nádtorzsok, szemetes buczkók magasodnak ki; szóval nem a tiszta nádast keresik, hanem a kopottas aggottast, a hol nádvágó, tolókasza nem igen dolgozhatott.

Még mielőtt a friss nád hajtásai felütnék hegyüket a vízből, már kezdik hordani a nádszálakat, tűzhelyük alapjához. Ha belefáradnak a munkába, nagy csapatba verődve kiszállnak valami közeli kopár félszigetkére, homokos partra s belepik azt, hogy csak úgy fehérlik rajta a száz és száz sirály, mint valami hófolt. Itt csevegnek, rikácsolnak, kaczagnak, egyesek a levegőben csapkodnak, a szélvizekben keresgélnek; majd az egész csapat «fellázong» iszonyú rikácsolással, kaczagással, felkerekedik mind magasabbra olyan hangzavar közt, hogy szédül tőle az ember füle. Kiszabadult tollas zsák tartalmához hasonlít a folyton följebb és följebb emelkedő madársereg, a míg oly szörnyű magasságba jutottak, hogy a szem csak mint apró pontokat különböztetheti meg, ha ugyan megláthatja még. Itt a «felhők honában» szárnyukat eleresztik, mint a sas, csendesen úsznak a légben s örvénylenek, köröznek, rikácsolásuk is alig hallatszik már le. Ilyen náluk az égi érzelem, a szerelem megnyilatkozása!

Rendkívül társaságszerető létükre fészkeiket is telepekben rakják. Szomszédságukban rendesen szerkők, csérek is fészkelnek, de nem telepjükön. Az építésben nem nagy mesterek. A nádat egyes helyeken egyszerűen letördelik, a víz fölé hajtogatják s erre vagy zsombékokra száraz nádszálakból csonka kúpalakú fészket raknak, mely alkotmány tetejét kimélyítve, fűszálakkal, nádlevelekkel rakják és bélelik ki. A «Sárréten» (Fehérmegye), hol a tanyájukat nem tóban, hanem mocsárban találtam, még egyszerűbben építettek. Itt csupa zsombékot leptek meg, melyek hangyabolyszerűen, csillagsással benőve, emelkedtek ki a pár ujjnyi mély vizesből. Ezek tetejét kitaposva kis mélyedést csináltak s azt kirakták száraz sáslevelekkel. A Fertőn meg inkább lapos és kisebb fészkeket találtam, mint a Velenczei tavon, alakjuk sem volt kerek, hanem körtealakú. A fészkek kisebb nagyobb távolban állnak egymástól, néha azonban helylyel-közzel 2–3–4 össze, egymás hátára van építve; a fertői fészkeknél mindig a körtealak megnyulása szolgált össze, illetőleg egymás mellé. Manapság hazánkban úgy hiszem legnagyobb danka sirálytelep a Velenczei tavon lévő. Hajdanta a Tisza mellékén és egyéb tóságainknál is akadtak ily terjedelműek, de azoknak már vége, a vízszabályozások, lecsapolások nyomán örökre elpusztultak.

A velenczei telep úgy 3–4000 fészekből állhat, de fekvése évenként a nádviszonyok szerint változik. Ha ugyanis télen a tó jól be volt fagyva s a nádat «letolhatták», a telep szaggatott lesz, oda csomósodik a sirály, a hol «bukros» rigyák, le nem kaszálható nád maradt; ha meg a jégviszonyok nem engedték jól a nádvágást, sok «tavali» maradt, akkor a telep is összefüggőbb, egységesebb. Annyi bizonyos, hogy fészkelésök rendes helyét körülbelül megtartják, csakhogy utóbbi években újabb telepek is keletkeztek a tó más részein is, a mi a madarak szaporodását bizonyítja.

Április közepére a fészkek megépültek, sőt egyesekben már tojásokat is találunk. Java kotlásuk azonban e hónap második felére és május elejére esik. Egy fészekalj két, többnyire három, ritkán négy tojásból szokott állani. Tojásaik szinezete változékony, de főjellegük: agyagsárgás alapon kisebb szürkés és nagyobb kacskaringós, rendetlen alakú sötétbarna foltok; néha az alapszin kékeszöld vagy olajbarna a rendes foltozással.

Tojásmérték: H. 48–56; Sz. 35,8–38 mm.

A párok 17–18 napig felváltva ülik a fészket s igen ragaszkodnak jövendő családi boldogságukhoz. Ha ladikkal bejárunk telepjük közé, a közeli fészkek tulajdonosai azonnal felszállnak s borzasztó siránkozással csapkodnak fejünk fölött. Hatalmas a látvány, ha puskalövést teszünk itt. A dördülésre mind egyszálig rögtön felriadnak s olyanforma benyomást kapunk, mintha a zöld nádasból óriási hópelyhek az ég felé szállonganának. A következő pillanatban vad összevisszaságban, leírhatatlan zsivajkodással lebegnek, vágnak ide-oda, sokszor alig pár méternyire suhanva el fejünk fölött, majd fészkeikre csapkodnak s ismét ladikunk felé; szinte átérezzük nagy féltésüket, keserű aggodalmukat. Épp így tesznek, ha valami sas, nádi kánya, gém vagy egyéb veszedelmesebb madár közeledte házi békéjöket megzavarja. Rögtön száz és száz sirály egyesül s közös erővel veti magát a hivatlan betolakodóra; csapongnak feléje, üzik, hajtják szörnyű sivítás, krekegés közt, míg csak biztos távolra nem kergették s rossz szándékát dugába nem döntötték. Otthonukhoz való féltékeny ragaszkodásuk annyira megy, hogy ártatlan madarakat sem igen türnek ott meg. Ezért fészkeik közt szárcsa-, récze-, vöcsökfészket nem igen találhatunk, hanem a megszállott területet kizárólagosan birtokolják. Nagy ritkaság, ha mégis merészkedik valami idegenfajú madár köztük költeni, s ezért mint különös esetet jegyzem meg, hogy egy izben a kis poczgémet (Ardetta minuta) találtam fészkelve a sirálytelepen, még pedig úgy, hogy egyik magasabban rakott sirályfészek oldalát kimélyítette s oda rakta tojásait.

A halásznépség egész nap a tóban «kódorogván», nádi kánya, gémek szintén gyakran telepjük közelébe kerülvén, napközben sok zavartatás éri őket s nem ülhetik nyugodt békében tojásaikat, hanem gyakran kénytelenek a fészkek fölött kóvályogni, zajongani. A jóságos nap azonban részt vesz a költés munkájában s melegsége segít akkor, mikor a gazdák elhagyják a fészket. Féltékenységük, családjuk gondos őrzése akkor hág tetőpontra s nyilvánul legodaadóbban, mikor fiókáik kikeltek. Ezek a barnássárga és párduczosan sötétbarnán foltozott pelyhes kis jószágok végtelen kedves állatkák. Néhány napig a fészekben maradnak s csak jobban megerősödve hagyják el, de még mielőtt kitollasodtak volna. Ilyenkor látogatván el a telephez, mindenfelé úszkáló, a nádalján bujkáló, mekergő sirály fiókákat láthatunk. Sebesen eveznek a ladik előtt s anyjuk hivogatóan repkedve vagy elejbök leszállva s a vizen ide-oda forgolódva, csalogatja őket a rejtekhely felé. Több évben fogtam ilyen pelyheseket – merítő hálóval könnyű dolog ez – s szabadon a kertben tartottam. Mindjárt első nap mindenféle ételmaradékot mohón falatoztak s egy hét mulva annyira megszelidültek, hogy élelmükkel közeledvén hozzájuk, a tyúkoknál és csirkéknél is bizalmasabban, örömük hangos nyilvánításával, félig futva, félig repülve siettek kezemből a nyujtott eleséget kicsipkedni. Különösen szerették a turós csuszát; ezt oly mohón kapkodták, hogy sietségökben szinte fuldokoltak. A legmulatságosabb azonban az volt, mikor úgy egy-egy ujjnyi sügért vagy más kisebb halat dobtam eléjök. Négyen-öten egyszerre neki estek s marakodtak a prédáért. A melyiknek sikerült a foglalás, rögtön elosont a többitől s csak mikor biztonságban érezte magát, «igazította el» csőrében a halacskát s fejjel lefelé nyelte el. Megtörtént azonban, hogy a kis sirály szeme nagyobb volt mint a szája, s az aránylag nagy hal megszorult a torkán, úgy, hogy farka vége kiállott a csőrből. Ilyenkor nagyokat nyeltek s fejöket felemelgetve, nyakukat összerántogatva igyekezték a tulságos falatot legyőzni, valóságos bukdácsolást vittek véghez, a mit a halásznyelv így fejezett ki: «czikákulnak». Ez a kómikus czikákulás jó ideig tartott s mikor már sehogy sem volt eredménye, a sirályfiók vizhez szaladt, kortyokat nyelt, míg csak lecsúszott a veszedelmes csemege. Roppant falánkságuk megbámulni való volt.

A telepen az öreg sirályok fiókáikat eleinte majdnem kizárólag rovarokkal táplálják. Megfigyelhetjük, hogy a hímek, kajtárok – azok, melyeknek nem jutott pár – a fészkelés kezdetén a telep szomszédságában lévő síkvizeken nagy, zárt csapatokban úszkálnak, de a mint a költés megkezdődött, ezek a csapatok megfogyatkoznak s egész napon át – bizonyos vonalakat betartva, akár a csókák – a vízről a közeli vetésekre, szántásokra, majd vissza a vízre szállnak. Miért teszik ezt? Azért, mert a szántóföldön nekik is csak annyi dolguk akad ez időben, mint magának a mezei munkásnak, a szántóvetőnek. Szinte elfehéredik a barna szántás, hol az ekevas dönti fel a barázdákat! A sirályok százai követik nyomon s szedik a pajorokat, csimaszokat, kártékony rovar álczákat, rozsbogarakat; közbe egy-egy egér is beadja a kulcsot s cserebogaras években, a fákat körülrajzó erdő és lomb ellenségei sincsenek biztonságban. Mohón kapdossák, falják őket, akárcsak a fecskék a legyeket. Éppen májusban van a cserebogarak hónapja, összeesik ezzel a sirályok szaporítása, a tojások általános megfakadása. A temérdek éhes és roppant falánk állatkáknak tehát hordják a cserebogarakkal együtt az ezernyi kukaczot, férget, rovarpajort. Rengeteg mennyiségre van szükségök, mert a telep nagy és étkes. Elképzelhetjük hát, minő haszon háromlik a sirályok révén mezőgazdaságunkra, de erdő és gyümölcsgazdaságunkra is. A hal ilyenkor igen mellékes nekik; később is inkább silány kis halakat lakmároznak; sügeret, keszeget, a minek nagyobb értéke úgy sincs.

Miután a költés nagyfontosságú időszaka bevégződött, a fiatalok egy ideig ugyan még a telep táján maradnak, de mikor annyira «nevellődtek», hogy világba léphetnek, kiúsznak a nagy vizekre, majd az öregekkel együtt járnak a mezőkre s jórészt ott időznek rovarászva, időközben többször vissza-vissza nézve a vizekre is. Augusztusban azután eloszladoznak, kóborolnak ide-oda idegen tájakra, de nem költözködnek még. – Csak mikor a hideg idő beköszönt s hajnalonkint «pöngő jég» keletkezik a tószéleken, hogy késöbb jégpánczél fojtsa el a vizek lélekzetét, – búcsúznak el végleg. Egy részök azonban – kivált északibb vidékről valók – ekkor is nyilt folyókhoz huzódik, mint pl. a Duna rakodó partjaihoz s ott szedegeti a hulladékokat. Ezek már mind fehér fejűek, mert nyári, ékes tollazatukat felcserélték az egyszerű, az évszakhoz jobban illő téli köntössel.

A költés szakát kivéve, mikor jámborrá teszi a családi gond, madarunk óvatos, vigyázó állat; messze kerüli az embert, vadászt s lőtávolon kívül tart. E mellett azonban kiváncsi, mint rokonai is, a mi nagy torkuságával, kiváló ehetnémségével, de félénkségével is kapcsolatos. Valami szokatlan tárgy, feldobott papiros, kendő, tarka vagy vörös kutya megjelenése azonnal felkelti figyelmét, odaszáll s kémlel, noha kellően ügyelve biztonságára.

Táplálékát – mint már említettük – főleg kártékony rovarok, földi giliszták, pondrók, pajorok teszik, ezeken kívül – föleg költés után – apró halak, hulladékok, dög. Falánkságát tanusítja, hogy egynek gyomrában 10 darab tücsköt, 24 csimaszt és 48 lisztkukaczhoz hasonló kukaczot találtam. Mező- és némileg erdőgazdaságilag is nálunk kiválóan hasznos és kiméletre nagyon méltó madár. Hogy mennyire alkalmazkodott a mezőgazdasághoz s mennyire változott meg eredetileg halevő természete, annak világos példáját a Fertő vidékén tapasztaltam. Az utóbbi években ugyanis a hal teljesen kipusztult e tóból, a sirályok ennek daczára sem tágítottak megszokott helyeikről, hanem a part mentén levő nagy legelőkre, kaszálókra, mezőkre járnak s szöcskékből, bogárságból, kukaczokból élnek. 1897 szeptember végén ezernyi ezer vonuló sirálylyal találkoztam itt, melyek a tó környékének rovar-életét tizedelték. Rendes kezelésű, jól gondozott halastavainkon telepekben nem költ, az ott időszakosan megjelenő néhány darab kárt sem igen tesz, azokon a helyeken pedig hol sűrűbben, nagy mennyiségben fordul elő és telepesen fészkel, azt a parányi kárt, mit a halászatnak okoz, egyéb fontos és kiadó működésével százszorosan helyreüti. Daczára ennek, elég ellenséges lábon áll vele a vadász, különösen a koczapuskás és kezdő. Roppant virtust találnak ezek a veszedelmes emberi ragadozók a sirályok lepuffogatásában, főleg fészkelő helyök táján, mikor az aggódó anyamadarak majdnem bottal is leüthetők. A szegény halász tojásait is szedi konyhájára, a pénzsóvár – ha alkalma, összeköttetése van – tovább megy s nagy mennyiségben szállítja a tojásokat a vadkereskedőhöz, kiknek révén piaczra kerülnek, hogy a bibicztojásból nyalakodó «letört» világfiak jóhiszeműleg elköltsék. Az, hogy az étlap sirálytojást nem ismer, nem tartozik a dologhoz, elég, hogy hasonlítsanak a bibicztojáshoz és ízesek legyenek. Pedig nagyon kár! Itt a természethistoria tanúsága nagyon helyén való.

Állati ellenségei közt legveszedelmesebb a vizi patkány (Hypudaeus amphibius), mely rendesen a sirálytelepek közelében, a zsombékokon, szintén telepekben rakja meg fészkét s lakmározik sirálytojásból, fiókából. A vizikigyó (Coluber natrix) azonképpen pusztítja tojásait, nemkülönben a barna rétihéja (Circus ćruginosus) – ez a hires tojásrabló – valamint a dolmányos varju és szarka is, ha ugyan a sirályok éberségét sikerül kijátszaniok.

Mindenesetre fogadjuk védelembe a danka sirályt, mert vízkörnyéki tájainknak vonzó jelensége ő s megtelepedései, kisebb kiadásban, azokat a fölséges, óriási arányú madárképeket juttatják eszünkbe, melyek az északi madárhegyek táján, egész ősi mivoltukban bontakoznak ki; működése pedig – éppen tanyái körül – az emberi érdekeknek kiválóan hasznos.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me