III.
III.
A megújított nyelvet és a nyelvújítás jogát a nemzeti köz akarva, a társadalom műveltebb osztálya, tehát írók és olvasók elfogadták, magokévá tették és gyakorlatban alkalmazták. A legkedveltebb költők (Kisfaludy K., Vörösmarty, Bajza), kivált a regényírók (Fáy, Vajda, Jósika) a megújított nyelven írtak; az utóbbi a tőle alkotott új szók egész sorait tette közzé regényei mellett. A magyar nyelvű köztanácskozások, hivatalos érintkezések, iskolázás szükségessé tették a bővebb hajlékonyabb magyar nyelvet, melyet az újítás lassankint megalakított. De sokan érezték a dolog nehézségeit is. Az építés rontással járt, a buzgólkodás sietséggel, tévedésekkel. Oly szók találkoztak, melyeket egyesek kénye formált sokszor a köznyelvérzés ellen. Idegen és régi szók helyébe érthetetleneket tettek, hangzásra, formára nézve ízetleneket. Így az újítás mozgalma, noha valódi szükséget pótolt és hasznos munkát végzett, mert egy bővebb, tisztább, csinosabb nyelv alakulását és elterjedését okozta, szükségessé tette a folytonos óvakodást és ellenőrzést.
Ennek a célnak akart megfelelni a Magyar Tudományos Akadémia, mely éppen e végett alapúlt és 1830-tól fogva kezdett a nyelv mívelésén, egyszersmind óvásán munkálkodni. Első dolgává tette, hogy a bővült nyelvnek a nagy közönség számára szótárát adja. Tehát egyelőre köz használatú szótárakat és a tudományszakok szerint különféle, törvénytudományi, filozófiai és mathematikai szótárakat, melyeket a haza legjelesebb tudósai dolgoztak 1834-től fogva. És hogy a nyelv az irodalomban gyarapodjék, de jelleme és szerkezete is épségben maradjon, a múltnak hibái pedig orvosoltassanak, igyekezett a nyelv elemeit, alkotmányát, szavai származásának módjait tudományosan kifejtegettetni és megismertetni. E végre tette közzé a Helyesírás és Szóragozás szabályait (1832–1891. hat kiadásban); A szóragasztékokról (1834), A m. nyelv gyökérszavairól (1839), A m. szókötésről (1846), A m. ékes szókötésről (1847), című pályamunkákat; majd a Tájszótárt (1838) s egy nyelvtant is A m. nyelv rendszere cím alatt (1846). E mellett tevezte egy teljes vagy »nagy« szótár közrebocsátását, melynek »kiadásáról, belső elrendeltetéséről és mikép dolgoztatásáról tervét« és utasítását előbb 1834-ben, majd 1839–40-ben tette közzé. De ez csak 1862-ben és utóbb jelenhetett meg Czuczor Gergely és Fogarasi János által. Bősége becsessé teszi, de származtatása, miről bevetetőleg hosszas tájékozást ad, sok pontban hibás; az utóbbi helyes nézetekkel ellenkezik és a szerzők nyelvbölcseleti túlságait és tévedéseit foglalja magában. Itt említhetjük Fogarasi János Deák-magyar műszókönyvét a törvénytudományból (1833–35) és az akadémia több tagjának orvosi és egyéb műszókönyveit. E időből valók Kunoss Endre Gyalúlata és Szófüzére is, melyek sok jóakaratot tanusítnak, de némely jó új szók mellett számos hibást is közölnek. A tudomány, sőt általában a művelt beszéd szavainak megállapítása végett készítette Bugát Pál, a korabeli nyelvújító tudós orvosok egyike, az elődök nyomain, nagy terjedtségű Természettudományi Szóhalmazát (1844), melyet V. Ferdinándnak ajánlott, kitől díszes emlékérmet is nyert. Nagy gonddal készűlt mű; de sok szó formálásában erőszakot teszen a nyelv természetén és törvényein, e miatt nem használt annyit mint lehetett volna és az újítás ügyének sok ellenséget szerzett. Végre az osztrák kormány a közügyvitel és kivált az iskolák érdekében adatta ki a Magyar-német tudományos műszótárt (1858), mely Toldy Ferenc szerkesztése mellett, legjobb iróinktól dolgozva, teljesebben és megválogatva foglalja magában a megállapodott tudományos újabb nyelvet.
De sem az akadémia munkálkodása, sem magánosok igyekezete nem birta az újítást mérsékelni és túlcsapongásoktól megóvni; az újítás rontva, javítva, tovább haladt. Új ismeretek és tudomány-ágak honosodtak meg az irodalomban és iskolákban, melyeket magyar nevezetek által kellett magunkévá tenni. Az olvasóközönség a negyvenes évek végétől fogva megszaporodván, irodalmi, kivált hirlapírási nagyobb és gyorsabb működés lett szükségessé. Sok fordítás, utánzás, gyarló eredeti dolgozatok, melyek hibáit a »nyelvében élő nemzet» megmaradása érdekében kellett eltűrni. Másfelől meg azok, a kik a nyelv művelésével komolyan foglalkoztak, a megállapodni nem tudott nyelvtudományi alapelvek, kivált az alig tanúlmányozott nyelvtörténet miatt, túlzásokba, tévedésekbe estek. Némelyek lehetetlent akartak, mint előbb is, azt hogy a nyelvből minden idegen eredetű szót kiirtsanak (pásztor: nyájőr, orvos: pép stb.). Mások a rövidítésben voltak korlátlanok s így alakítottak élet nélkül való, életre nem méltó szókat (bar, bód, gerj, terj stb.). Néha szükségtelenül formáltak meglevő és használható szók helyett (hajló: hajla, irányoz: irányít, képezhető: képzékeny stb.). Néha szeszélyeskedő s kényeskedő megkülönböztetések vagy hangzatbeli előny miatt módosították és szaporították az új alkotásokat (status: polgárzat, közállomány, álladalom, állam; elektromosság: gyantásság [Varga Mártonnál], villany, villam, villám; illendőség: illedelem, illem; írásmód: irmodor, irály; szives: szivélyes; nehézség: nehély). Egyik szépítni, másik értelmesíteni akarta a szókat (machina: alkottyú; gépely [régi], gép; organum: léteg, szerv; poeta: költő, költér; poema: költemény, költelem, költély). Néha a tartalomhoz nem találtak megfelelő törzseket (kristály: fag [fagy-tól. Szóhalmaz] jegec; elefánt: fil; egoista: magános; declinatio: szerjelés; conjugatio, szermelés, Bugát). Mások némely képzőkkel igen gyakran és kellő megkülönböztetés nélkül éltek, ez által a nyelv belső tenyészésének rendét, módját zavarták meg; némely képzőket pedig, csak hangzatukért s valamely szónak műszóvá jelezése végett alkalmaztak. (Így például -any, -ály, -ár, -la, -ma, -nya stb.) Az -i képzőt ragos nevek után rakták, félreértvén a régi- és új-népi nyelv ily alakjait: koromi: korombeli, mindenhái, földemi stb., ilyformán számtalan melléknév-forma korcsalakot csináltak (-bai, -rai, veli stb.); nemkülönben a névutókkal (feletti, melletti stb.). Az igekötőket és igéket betű szerint fordították (beállít: einstellen; bekoz: inducere és einholen; betart: einhalten; alábecsül: unterschätzen; visszamarad: zurückbleiben stb.) Még visszatetszőbb volt a szófűzés elferdülése, az által, hogy fordításban a német mondatszerkesztést szolgailag követték s így a névragok és névutók nemzeties használatát mellőzték, a szenvedő alkatú mondatokat és a tárgyesettel járókat mások felett kedvelték; ehhez képest a szenvedő igék s összetett kiható igék (kárpótol, pártfogol stb.) nagyon gyakoriak lettek, a szórendet idegen módra zavarták.
Effélék ellen időnként nyilatkozott a rosszalás. Egyes alakokat rovogattak Vörösmarty és Bajza s társaik is az Athenaeumban, Figyelmezőben és Kritikai Lapokban. Így utánuk is többen tettek a hibás nyelv, gyarló fordítások ellen észrevételt, azt tekintvén fő feladatuknak, hogy a nyelv gyarapodását vezessék és épségét óvják. Különös megbotránkozást okozott pedig éppen az akadémia körében s azon túl is, Bugát Pálnak a Szóhalmaz szerzőjének egy fellépése. Ez az 50-es években a szóalkotás, tehát a nyelvbővítés egy oly módját, sőt, mint maga mondá, rendszerét találta fel, melyet egész terjedésében szándékozott kidolgozni Szócsintan neve alatt (szó-csinálás-tan) az akadémia elé terjeszteni. Ez talán a nyelv egész rendszerére kiterjedt volna, de benne kiváló fontosságuk a ragos nevektől formálandó igéknek lett volna. Ezeket pedig úgy akará alakítni, hogy a mondomány ige helyébe, a hozzá tartozó ragos névhez egy megfelelő igeképző tétetvén így belőle egy összetett ige alakulván, ez fejezné ki az előbbi két szóba foglalt gondolatot. Így: akolbúl kivet: akolbulit stb. A ragok ily alkalmazása ismeretlen a nyelv életében (új szó: kézbesít!); ezért a javaslat ellen felzúdultak az újítás leghatározottabb barátai is. Többek közt kifejezte az efféléken megbotránkozását Arany János, az újítás józan kedvelője s a magyar szellem legméltóbb képviselője, midőn így szólt: »A szócsintan már nem elég rontani a nyelvet: mond-csintan kell, hogy syntaxisunk tönkre jusson. Egyes szók csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsökének, azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesebb ereket, csatornákat képezik, melyekben a fa éltető nedve kereng. Dúljuk fel ezeket, és a fa nem lesz többé.«
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
