I. Legendák és egyházi énekek. | Magyar irodalomtörténet

I. Legendák és egyházi énekek.

A középkori humanizmus a magyar irodalomra nézve hatástalanul virágzott el. A nemzet maga nem hallotta meg szavát, a magyarul írók művein eredménytelenül keressük nyomait. A nagyúri udvarok klasszikus álmodozását nem ismerték a fényes termeken túl; a középkor valódi magyar írója, a szerzetes »törlítő mestör« még mindig annak a szellemnek híve volt, mely néhány századdal előbb, Szent László idejében ülte a nemzeti lélekkel való kibékülését, összeforradását. A klastromi eszmék vezére folyton a Pelbártok faja, kik ördögöknek mondják az antik isteneket, pokol lángjába sülyesztik Plátót, Aristotelest, Horatiost és Cicerót, a szegények jogának szószólói, nem hajolnak meg a bíbor előtt, kérlelhetetlenül hirdetik Krisztus igéjét, szigorú ostorozói a visszaéléseknek, hívei a keresztyén istennek s a régi egyházi hagyományokért küzdenek. A hízelgő panegirikumokat ép úgy nem ismerik, mint a mily kevéssé kívánkoznak humanisra kortásaiknak csinos epigrammjai, szellemes fordulata, pallérozott, csiszolt formái után. A skolasztika és miszticizmus áradatában élve, a himnuszok és legendák légkörében, mint a költészet művelői szentek történetét, martiriumát beszélgetik, vagy istenes énekeket írnak, ezeket hogy vallásos buzgalmukat és áhitatukat kifejezzék, azokat oktatás és buzdítás végett, hogy szerzetestársaik szemét a földi élet hivságainak megutálásában lelkesítő példákra irányozzák.

Eredetit egyik fajban ép oly keveset nyújtanak mint a másikban. Szellemök kész, nagy, idegen irodalomhoz tapadt és megelégedtek az eredetieknek olyan a milyen fordításával. Ha máshonnét nem, napi deák zsolozsmáikból ismerték az egyház himnusz-készletét, ez ódon, áhitatos, magasztos költészetet, a melynek századokon át akadtak lelkes és nagy tehetségű gyarapítói: egy Sz. Ambrus, Sedulius, Venantius Fortunatus, Nagy Szent Gergely, Rabanus Maurus és Aquinói Tamás, a középkornak megannyi fényes szelleme. A papi író ezekhez fordúlt, hogy, főkép eleinte, latinul kevésbbé tudó társainak lelki szükségleteit ez irányban kielégítse; értelmezője lett a latin szövegnek, a mely a karban, az egyház ívei alatt idegenül zengett; s írt, többnyire a nélkül, hogy a költő babérjára vágyódott volna. A versek igéit ültette át, ritmusának, nyelvének, formáinak üde szépsége alig alkották gondjának tárgyát. Nem a költemény, az ének öltözött új ruhába; az imádság, mely szavaiban megcsendűlt, volt a munkának leggyakrabban eszménye. A még fejletlen magyar nyelv csak erőltetve, dadogva bírta követni a himnodikának hittanilag iskolázott latinságát; magát »a verseknek ékesgetését« azután sem nagyon becsűlte az ősi tan, mely a szent iratokban Kempissel fölöslegesnek hirdette a külső díszt, az eloquentia pompáját; a pilises író ritkán tartozott a múzsák fölkentjei, a formák emberei közé, magyarságát nem gazdagította, fejlesztette a népköltészet hatása, és a mi fő, célja sem volt mindig az énekíróé. A kódexekben a deák himnuszoknak egész tömege szólal meg egy darabos, kezdetleges fordításokban, melyeknek folyásán ottan-ottan ha érzik a ritmusnak némi zenéje, ódon zamatú magyarságában csupán elvétve az eredetinek világossága és melegsége, költői eszméjének s képeinek hatásossága. Közönségök nem kívánt sokat, és a chorálra menő himnuszok melódiája, még ha éneklésre számított is, vajmi kevés szigorúsággal kötötte írójuk kezét a formáknak megszabott keretéhez. Azonban egyesek alkottak így is szépet és megnyerőt, bizonyságul, hogy a kezdetleges gyarlóságoknak némely része nem a nyelv, a verselés általános fejletlen voltában, de a fordítóknak tehetségében gyökerezett. A sikertelen kísérletek nagy tömegéből kiváltak egyes darabok, minő a Nádor-kódex Idvöz légy idvösséges hostyája, a Winkler-kódexnek két éneke Krisztus kínszenvedéséről: a Patris sapientia és Emlékezjél keresztyén, a Festetich-kódexeknek O gloriosa Domina-, a Cornides-kódexnek Ave regina coelorum-fordítása, vagy a Szent ének, ki dícséri szíz Máriát, – a hosszú folyamatnak megannyi szebb emléke. A Példák Könyve című kódexben van egy himnusz, melyet »néminemű bölcs« szerzett, »hogy az halált jonkább eszében tarthatná«, s e mű a fordítónak prózájában is hatással szólaltatja meg a középkor szerzetesének sötét világmegvetését, megdöbbentő gondolkodását az életről, melyben mit sem észlel, csupán a halál, az enyészet fagyos előszelét, a port és hamut, a mivé mindennek válnia kell. »Örűlvén nem örűlök sok ideiglen, de ez világnak örömeit elhagyom és az halálra megyek. Elmegyek meghalni. Engemet nem siratnak, sem énértem nem imádnak, de elfeledtetöm még az enyéimtől is, mikoron én meghalok.« Egész kódex-irodalmunkban semmi sincs, a mi erő dolgában e fönséges siralommal vetekednék, semmi, a mi a kor klastromi szellemét jellemzőbb világításban tűntetné föl.

De a kódexek lírája nem csupán a világtól elzárt szűk terűleteken hangzott. Egyes jobb alkotások, mint a Salve mundi salutare kezdetű s a fölfeszített Krisztushoz intézett verses imádság, melyet a magyar kódex-hagyománynyal egyben, úgy látszik, tévesen tulajdonítottak clairvauxi Szent Bernátnak, az időszak egyik legjobb költői tehetségének átdolgozásában, átjutottak a világi közönség ajakára, hosszú életet éltek és csupán a legújabb korban merűltek feledésbe. A fönmaradt emlékeknek lángja, színe öröklődött bennök, mint eleven bizonyság a nép természetes műérzékéről, melyet – annyi társaik közűl – ki tudtak elégíteni. Nem szóltak többé a chorál dallamaiban, nyelvökben több a költőiség, ritmusuk lüktetőbb, szabatosabb, verseikben következetesen fölcsendűl a rím. Megőrizőjük nem is a szigorúan kolostori használatú kódex; világiaknak: Kinizsi Pálné Magyar Benignának, vitézlő Simon uramnak, Pál bírónak imádságos könyvébe írva hirdetik régiségöket. Az, a mi a kor magyar himnuszaiban oly kevés: bennök szólalt meg a magyarság, a nemzeti érzés, melynek a középkorban különös vonást a magyar szentek kultusza kölcsönzött. Szűz Mária, Magyarország védasszonya, hazafi tisztelet tárgya is; Szent István és Szent László királyok a hit és egyszersmind a nemzeti dicsőség hősei voltak. A hazafiak az ő közbenjárásuknak tulajdonították, hogy isten a bűnökbe sülyedt nemzete éltette, s hozzájuk könyörögtek a veszélyek idején. E nézet különösen két himnuszban jutott kifejezésre. Egyik a Peer-kódexnek Szent László királyt dicsőítő éneke, a másik Vásárhelyi András ferencrendi szerzetesnek 1508-ban Máriához intézett litánia-szerű versezete. Szent Lászlót Magyarországnak adta az ég, hogy »dicsekednél te két országban: Magyarországban és mennyországban«; Mária a »törököknek megnyomorítója, királyoknak jó tanácsadója, magyaroknak megoltalmazója«.

Krisztus keresztrefeszítése. (Az Érsekújvári-kódexből.)

Tisztelete különös nemzeti vonás, szeplőtelen fogantatását a legjobb magyar theologusok védik, anyai fájdalmáról a Mária-siralmaknak megható és sajátságos költészete indúl fejlődésnek. Végül Szent István királynak dicséretéről, némely kevésbbé jelentékeny töredéket mellőzve, egy a XV. század végén (1484.) nyomtatott éneknek, az első magyar nyomtatványnak töredéke szól, mint a kinek dicsőséges szent jobbkezét népünknek drága kincsét, szívünknek nagy örömét, óhajtva nézi a magyar.

Krisztus sírbatétele. (Az Érsekujvári-kódexből.)

A legendáknak, szépprózai elbeszélésünk első emlékeinek, gyökerénél a középkornak két neves írója áll, két theologus, prédikáció-szerző és legenda-följegyző: Jacobus a Voragine, a dominikánus barátból lett érsek († 1298–9), nagyhírű könyvével, a Legenda aureával, és az egyszerű magyar ferencrendi testvér: Temesvári Pelbárt († 1504), az ő Stellariumával és Pomeriumával. Mindkettő kedvelt tanítója, mestere a magyar kódexírónak, különösen az utóbbi. Temesvárott született, Krakkóban tanúlt, majd Budán, a János evangelistáról nevezett kolostorban theologiát tanított és mint a szentbeszédirodalom művelője tartalmas és testes munkáival európai hírt aratott. Előttünk mint a meggyőződésnek és erkölcsnek szókimondó hirdetője, mint komoly és sokoldalú tudós, mint a skolasztikusok iskolájának kiváló tanítványa áll, de úgy is mint a keresztyén költészet hagyományainak buzgó felhasználója, ki prédikációiba – korának bevett szokása szerint – a tudatlanok felvilágosítására, »a szundikálók fölserkentésére« példákat, legendákat szövögetett. Kódexeink senkinek sem köszönnek többet mint e rút ábrázatú, fitos orrú embernek, kinél komolyabb s érdemesebb írónk a középkorban egy sem volt; beszédeket, oktatásokat fordítanak tőle; a Mária-siralomnak egyik alapszövegét munkáiból kölcsönzik; felhasználják legendáit, csakúgy, mint az olasz dominikánus gyűjteményét, melyből nagyrészt maga is merítette őket; a rendszeres, vagy legalább rendszeresnek tervezett, az ünnepek sorrendje szerint haladó két magyar legendás-könyv: az Érdy-kódex és a Debreceninek első része az Arany Legenda mellett az ő beszédei után készűl, és főkép az ő Pomeriumából veszik a magyar szentek életét, melyeket ha nem alkotott is önállóan, de Hartvikból, a Codex Lunaelacensis, a korzendonki kézirat valamelyik testvérszövegéből, a régi Gellért-legendából s egyebünnen összeszedegetve, kiírva, ő tett a kódex-író számára leginkább hozzáférhetővé. Így szólalnak meg magyarul az Árpád-kor szent hagyományai: Szent István, Imre, Gellért, Szent László és Erzsébet élete, a jámbor visszaemlékezések, a szentség, a tisztaság, a lemondás és önsanyargatás egyszerű hangú apotheozisai, melyekben sok az idegen hatás, az idegen részlet, az egyházi szellem kozmopolitizmusa, de nem hiányzik a nemzeti lélek odaadó ragaszkodása, derengő világa sem, különösen István és László történetében. A múltnak e dicsőséges alakjait, valamint az énekek, nem csupán szenteknek rajzolták, hanem a nemzet hőseinek is, a kiknek tettei sokszor az egész magyarság érdekeivel összeforrottak, vagy éppen a nemzeti történelem fényes lapjait szaporították. Az örökös tanító célzat törölt legendájok szépségéből, hímporából, de a másokét sem kímélte. A kor szétdarabolta, beszédekbe, oktatásokba illesztgette az elbeszélést, töredékeit »példák«-ká törpítette, a melyekből a lelki szegények – tudták – könnyebben okúlnak, mint az elvont fejtegetésekből. Maga az Érdy-kódex sajátképen prédikáció-gyűjtemény, s a Debreceni, Érsekújvári, Kazinczy- és Cornides-kódexek, kisebb mértékben, hasonló jelenségeknek bő sorozatát őrzték meg az utókor számára. Minél nagyobb a szentnek ünnepe, annál bővebb oktatást fűztek hozzá, annál több sérelem történt a legendán; minél terjedelmesebb volt ez, annál kevésbbé esett áldozatul a beszédíró buzgalmának. A legrégibb magyar vallásos kódex, az Ehrenfeld-féle, a régi »Acta S. Francisci et sociorum eius« nyomán, a XIV. század elejéről, Bódog Ferenc és társairól és őnekik csodálatos mívelkedésekről egész kötetre rúg, s tarka, költői részletekre, a világnézlet nemességére ma is egyik leghatásosabb legendánk, mely nem méltatlan e nagy ember fiaihoz és leányaihoz, a ferencesek és klarisszák szerzetéhez, kik egyszerű, idilli szépségű jeleneteiben őseiknek dicsőségét s az egyszerű szív fönséges vallásosságát ünnepelték. Minden szerzetnek megvoltak kegyelt nagy alakjai, valamennyien buzogtak őseikért, s a ferenciek, majd a dömések példája, kiknek nagy Domokos-legendája szintén fönmaradt, nehezen állott egyedül. Az olvasó szerzetesnek mintegy elmaradhatatlan lelki táplálékává lett a legenda; gyönyör, tanulság és lelkesedés forrása volt neki, az »eleven mártiromság« katonájának, mint a görög harcosokra Tirtaiosz és Solon elégiái. Olvasva, hallva a szentek vértanúságát, a szegény apáca szíve megyuladott »az mennyei jegyösnek szerelmében«, és elbúsongott, hogy nem szenvedhet érette, mint az a mártír, nagy, tépő kínokat, vagy elragadva kiáltott föl: »Akarta volna az úristen, hogy én voltam volna az időben ez velágon, és metéltettem volna ízenként, foltonként … úgy, hogy az én kénom sok ideig lött volna, és hogy az én kénom végezetin elvágták volna az én fejemet!« És miközben mondotta mindezt, szívében érezve mintegy a szenvedés gyönyörét, melyről annyit emlékeznek, »igen vígad vala«.

Részlet a Példák Könyvéből. (Hasonmás, szövegolvasással.)*

A jelenet Szent Margit életéből tárul elénk, az egyedüli teljesen magyar nagy legendából, melyet az utókor örökölt. Margit asszony IV. Béla leánya volt és a »mártiromság érdemét« önsanyargatás és csodálatos mívelkedetek közt a margitszigeti kolostorban kereste. Holta után több kísérlet történt, hogy a szentek közé iktassák, s ily alkalomból V. István idejében Gergely pápa el is rendelte élete megvizsgálását. A vizsgálat jegyzőkönyve alapján s talán a XV. század első felében készűlt legenda krónikaszerű s töredékes munka, melynek előadása is száraz és rideg, az akkori kolostori élet azonban híven van benne rajzolva. Ily körülményesen csak kevés egykorú emlék festette a középkor szerzetesének küzdelmét, aprólékos szokásait, hosszú siralmait és imáit, önmegtagadásának és világ-megutálásának mélységét. E megdöbbentő életnek nincs egyetlen öröme, a mely a földről fakad; leírásában sincs semmi kényesebb ízlés. A szerző előtt egyedül a tettekben nyilatkozó lelki erő és nagyság fénye világolt, s szavaiban ép oly kevéssé volt válogatós, mint a sokszor undorító jelenetek színre-vitelében.

Részlet Szent Margit életének 139-ik lapjáról.*

Alexandriai Szent Katalin verses legendájának első lapja.*
(Szövegolvasással.)

A legendák általános jelleme A Katalin-legenda

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me