Oklevelek magyar szavai
Oklevelek magyar szavai
Még a magyar keresztyénség első két századából sem maradt fönn összefüggő nyelvemlék. Van azonban a XI. s XII. századból számos latin oklevelünk, melyekben igen sok magyar tulajdonnév és köznév fordúl elő. Érdekesek ezek közt a pogány-magyar személynevek, melyeket utóbb a keresztyén keresztnevek teljesen kiszorítottak (pl. szép nőnevek: Gyöngy, Bibor, Játék, Ajándék).
Árpádkori határleíró okelvelekben – minő pl. a tihanyi is 1055-ből – számtalanszor találkozunk utak, vizek, fák és más effélék neveivel, melyek vagy pusztán, vagy latin fordításukkal vannak beleszőve a latin szövegbe, ilyenformán: Locus kert hel nomine ad fenum utilis. Inquadam via vulgariter Arkusuth (azaz árkus út, árkos út). Fjuvius zuchugo (zuhogó-nak híják Háromszékben ma is a patakbeli zuhatagot).
Számos becses adatot szolgáltatnak a latinul írt krónikák is, kivált Anonymusé, Béla király névtelen jegyzőjeé, a XIII. századból s az úgynevezett Váradi Regetsrom szintén a XIII. század elejéről, nagyváradi istenítéletek jegyzőkönyve, végre az Árpádházi királyoktól fönmaradt törvények és szabadalomlevelek. Már ezekben a szétszórt apró maradványokban is nemcsak szókincsünknek találjuk legrégibb példáit, hanem a hangtan és szótan történetéhez is becses adalékokat.
A hangtanra nézve először is azt következtethetjük az akkori írásmódból, hogy a XI., XII. században, s nagyrészt még a XIII-ikban is, a mainál valamivel zártabb lehetett a rövid magánhangzók kiejtése.*
Minthogy a régi s a mai kiejtés közt a zártságra nézve alkalmasint csekély volt a különbség, ezt nem is tüntetem föl az alább idézendő példákban, sem pedig a H. B. olvasásában.
Jelesen azt látjuk, hogy a mai a ebben a korban o-nak van írva, a mai ou-nak, s a mai ë részben i-nek. Például Orod, potok, Ulosz, Bojnuk, Polgár, igyház, Timis – ma Arad, patak, Olasz, Bajnok, ëgyház, Tëmës stb. – Az oklevelek és krónikák számos adata arról tanúskodik, hogy szavaink nagy része eredetielg egy-egy mágánhangzóval hosszabb volt; pl. hodu-útu, bikkszádu, álmu, szerelmü – ma had-út, Bikkszád, ál(o)m, szerel(e)m stb. – Végre az is kitűnik belőlük, hogy sok hosszú magánhangzónak abban az időben még kettős magánhangzó volt; pl. gyisznou-oul, tou, áldou-kút (ezekben tehát ou-ból lett a mai ó), keik-holm kék-halom, Tápei Tápé (itt tehát ei-ből fejlődött a mai é) stb.
De alaktani adatokat is találunk szóban forgó emlékeinkben a szóképzés, sőt a szóragozás köréből is. A képzők közűl legtöbbször fordúl elő a melléknévképző –s és az igenévképző –ó, ő: keikös, kékes, kökényös, agyagos út, álmos; farkas-hálou-hely, kű-hordou-út, zuchogó, szállásadou stb. – Az összetett helynevekben gyakori a 3. személy ragja: vermek-alja, Úr-kuta, vár-erdei, Király-révi. Az 1055-i tihanyi oklevélben a -ra re raggal még mint reá alakú névutóval találkozunk: monyorau-bokor-reá, hodu-úta reá stb. (mogyoróbokorra, hadútra). Anonymusnál megvan a magyar dativus is: Dux locum illum dedit Oundunec patri Ete. Dux dedit terram magnam Tosunec patri Lelu stb.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
