4. V. Ferdinánd. (1835–48.)
4. V. Ferdinánd. (1835–48.)
A rendek hódolata. A kormány kényuralmi törekvéseí. Vita a királyi czím fölött. A főrendek hazafiatlan magatartása. A király leirata. A főrendek elleni gyűlölet. Wesselényi ügye. Általános kedvetlenség. A megyék állásfoglalása Wesselényi mellett. A rendek felirata. A főrendek ellenkezése. Hűtlenségi kereset Balogh János ellen. Széchenyi megalapítja a lánczhíd-részvénytársasságot. A Duna-gőzhajózás, a Vaskapu-munkálatok, a Duna-szabályozás ügye. A lánczhíd alapkövének letétele. A reformok ügyének elhalasztása. A Ludoviceum, a magyar nyelv s a köznevelés ügye. Az anyagi érdekek emelése. Törvényjavaslat reáliskolák és műegyetem felállítására. A kormány makacskodása. A rendek ingerültsége. A törvényelv szövegének megállapítása. Az országgyűlés befejezése. Erőszakoskodó kormánypolitika. Pálffy Fidél gróf kanczellár. A „Társalgási egyesület” feloszlatása. Az országgyűlési ifjak perbe fogása és elitélése. Kossuth Lajos elfogatása. A „Törvényhatósági Tudósítások” betiltása. Pest-megye felirata. Kossuthot hűtlenségi kereset alá vonják. Elitélése. Wesselényi elitélése. A pesti árvíz. Általános ingerültség. A nemzetiségi mozgalmak. A pánszlávizmus terjedése. Kollár János működése. Az illyrizmus. Gáj Lajos, a panszlávizmus vezére. Röpirata. A turopoljai nemesek hazafias magatartása. A reform-eszme terjedése. Bezerédy István. A nemzeti színház felállítása. Pestmegye küldöttsége a királyhoz. A küldöttség visszautasítása. Általános elégedetlenség. A „fontolva haladók” pártja. Ráday Gedeon gróf ügye. Változás a kormányban. Királyi rendelet a vegyes házasságok ügyében. Lajcsák váradi püspök pásztorlevele. Az országgyűlés egybehívása. Kölcsey Ferencz halála. Batthyány Lajos gróf, a főrendi ellenzék vezére. Az ellenzéki kaszinó megalapítása. Az országgyűlés megnyitása. A sérelmek ügye. A főrendiház magatartása. A pestmegyei sérelem. A felirat. A kormány kitérő válasza. Az „Országgyűlési Hirlap” ügye. A „Főrendi Napló”. Az ellenzék föllépése a törvénytelen itéletek ellen. A főrendek ellenkezése. Széchenyi beszéde. A nádor alkudozásai Deákkal. A kormány márczius 24-iki leirata, Az amnesztia. Az országgyűlés berekesztése. Fontosabb törvények. Az örökváltságról s a jobbágyok örökösödéséről szóló törvény. A hitel- és váltó- törvények. A zsidókra vonatkozó törvény. A vegyes házasságok kérdésének s a városok országgyűlési szavazatának elhalasztása. A nemzeti nyelv érdekében hozott törvények. A „Nemzeti Szinház” javára tett ajánlat. A büntető törvénykönyv ügye. A megyék mozgalma a reformok ügyében. Pestmegye s a honorácziorok. Kossuth megindítja a „Pesti Hirlap”-ot. Működésének hatása. Széchenyi állásfoglalása Kossuth ellen. A „Kelet Népe”. Deák Ferencz közvetítő működése. A kormány megindítja a „Világ” czímű hírlapot. Dessewffy Emil gróf halála. A nemzetiségi mozgalmak erősbödése. A pánszlávok folyamodványa. Az illyr-pártiak erőszakoskodása. A vármegyék felirata. Változások a horvát kormányban, Királyi leirat. Széchenyi elnöki beszéde az Akadémiában. Wesselényi röpirata. A szathmármegyei tizenkét pont. A városok, az adó s az anyagi érdekek kérdése. A nemesség adózásának kérdése. Kossuth czikkeinek hatása. A követválasztási küzdelmek. Az ólombotos hazafiak. Az adó kérdésének megbuktatása. Széchenyi „két garasos adó”-terve. Az anyagi érdekek istápolása. Az „Iparegyesület” megalapítása és működése. A vámszövetség kérdése. A kereskedelem föllendülése. A pesti kereskedelmi bank megalapítása. Erdélyi állapotok. Önkényuralom. Országgyűlés Szebenben. A királyi előadások. Kornis János gróf kormányzó. Az unió kérdése. Az erdélyiek visszautasítják. A kormány visszaveti a nemzetiségi törvényjavaslatot. Az erdélyi nemesség szűkkeblűsége. A magyar országgyűlés kihirdetése. Választási visszaélések. Királyi előadások. A rendek válasz-felirata. Törvényjavaslat a nemzeti nyelv ügyében. A horvátok kihívó magaviselete. A király leirata. Klauzál Gábor indítványa. A vallás kérdése. Vurda Károly kanonok. Megállapodás a vallás ügyében. Királyi leirat a vegyes házasságok ügyében. A rendek ujabb felirata. A vallás kérdésének elintézése. Az országgyűlés s az illyr mozgalmak. A korteskedés megszüntetésére irányzott törekvés. A reformkérdések. A büntető törvénykönyv ügye. A hitelintézet. A városok ügye. A főrendek ellenkezése. Pálffy József gróf nyilatkozata. Bezerédy István indítványa. Felirat a királyhoz. Erdély uniója ügyében. Anyagi érdekek. A fiumei vasút. A központi vasút. Felirat a vámrendszer megváltoztatása érdekében. A radikális reformok. Nem-nemesek birtokjoga és hivatalképessége. A közös teherviselés elve. Indítvány a házi adó ügyében. A főrendek következetlensége. Az 1839–40-iki országgyűlés eredményei. A magyar nyelvre s a vallásra vonatkozó törvények. Egyéb törvények. A közmunkákat szabályozó törvényczikk. Az „Országos Védegylet”. Fontossága, hatása. Változás a kormány politikájában. Kolovrat miniszter indítványa. Metternich herczeg emlékirata József nádorhoz. A nádor észrevételei. Titkos bizottmány kinevezése. A bizottmány munkálata. Uj igazgatási rendszer életbe léptetése. Változás a kormányban. Majláth Antal gróf szabadságolása. A kanczellária ügyeinek vezetését Apponyi György gróf veszi át. Jósika Samu báró erdélyi alkanczellár. Meghasonlás az ellenzék kebelében. Kossuth lemond a Pesti Hirlap szerkesztéséről. A lapot a „czentralisták” veszik át. Adminisztrátorok kinevezése. Elégületlenség. A megyék föllépése. A honti és bihari sérelmek. Horvátországi sérelem. A kormány kezébe veszi a reformügyet. A „Közlekedési bizottság” felállítása. A „Tiszavölgyi Társulat” megalakulása. A József-ipariskola felállítása. A népnevelés rendezése. A görög-keletiek vallás-változtatásának szabadsága. Apponyi György gróf kanczellár. Az ellenzék hazafias magatartása. A „Gazdasági egyesület” buzgólkodása. Kereskedelmi társaság. A szolnok-váczi vasút megnyitása. A fiumei vasut ügye. Széchenyi vasúthálózati terve. Erdélyi állapotok. A jobbágyság sorsa. A rendek szükkeblűsége. Az 1846-iki országgyűlés megnyitása. Jósika Samu báró főkanczellár. Az úrbér rendezése. Urbéri törvény. Az országgyűlés bezárása. Magyarországi események. A konzervativ párt tömörülése. Programmja. A Közhasznu gyülde. Az „Ellenzéki Kör.” Széchenyi István gróf állásfoglalása. „Politikai Programmtöredékek” czimű munkája és annak hatása. Az ellenzék szervezkedése. Az „Ellenőr” czimű zsebkönyv. József nádor halála. Érdemei. István főherczeg kir. helytartó. Körútja, beiktatása Pestmegye főispáni székébe. Ferencz József főherczeg első szereplése. Az ellenzéki „Nyilatkozat.” Az országgyűlés összehívása. Követválasztási mozgalmak. A horvátok állásfoglalása. Változások a kormányban. A pártok állása. Az országgyűlés megnyitása. A nádorválasztás. Királyi előadások. A válaszfelirati vita. Somsics Pál és Kossuth indítványa. Széchenyi indítványa. A rendek Kossuth indítványát fogadják el. A főrendiház Szerencsy István javaslatához járul. A közteherviselés és örökváltság tárgyalása. Az ősiség eltörlése. A sérelmek tárgyalása. A horvátországi sérelem. A Részek ügye. Az adminisztrátori kérdés. A királyi leirat és hatása. A felirati vita. Lónyay indítványának elfogadása. Az ellenzék felháborodása. Kossuth felszólalása. Szemere Bertalan felirati javaslata. Apponyi tervei. Az európai helyzet. A párisi események hatása Magyarországra. Kossuth indítványa. A rendek elfogadják. A főrendek ellenkezése. A bécsi forradalom. Metternich herczeg bukása. Apponyi lemondása. A főrendek elfogadják Kossuth feliratát. Márczius 15-ike Pesten. A tizenkét pont. Országos küldöttség Bécsben. Az első felelős minisztérium kinevezése. Az országgyűlés permanencziában. Az udvar a minisztériumról szóló törvényjavaslatot vonakodik megerősíteni. A márczius 29-iki királyi leirat. Általános ingerültség. Az országgyűlés állásfoglalása. Uj leirat. A miniszterium kinevezése. Az országgyűlés bezárása. Az 1848-ik törvények. A miniszterium fogadása Budapesten. Mozgalmak a nép között. Az osztrák kormány ellenséges magatartása. Jellasics József báró horvát bán. A nemzetiségek fészkelődése. A horvátok ellenséges indulata. A zágrábi horvát nemzeti gyűlés. Horvát küldöttség a királynál. Küldöttségük fogadása az országgyűlésen. A szerbek követelései. Az oláhok. A balásfalvi nemzeti gyűlés. A felvidéki tótok. A szerbek kihágásai. Vérengzések. A karloviczi gyűlés. Határozatai. A kormány intézkedései. Jellasics törvénytelen működése. Önkéntes hadsereg felállítása. Bankjegyek kibocsátása. Érczalap gyűjtése. Általános lelkesedés. Unió Erdélylyel. Ausztriai állapotok. Az Ausztriához való viszony rendezésének ügye. A bécsi miniszterium illetéktelen beavatkozása. Támogatja a szerb és horvát lázadókat. Ujabb bécsi forradalom. Az udvar menekülése Innsbruckba. A magyar kormány kérelme Ő Felségéhez. Az udvar feltételei. Királyi kéziratok Jellasics ellen. Horvát és szerb küldöttség Innsbruckban. A horvátok kivánságai. Jellasics javaslata a horvát tartománygyűlésen. János főherczeg Ausztria helytartója. Az udvar pártolja a horvát mozgalmat. A bécsi miniszterium fenyegető átirata. A magyar kormány válasza. Emlékirat a horvát ügyben. János főherczeg sikertelen közbenjárása. Jellasics föltételei. Az országgyűlés megnyitása. A trónbeszéd. Kossuth javaslata az ország védelméről. Az országgyűlés megajánlja a pénz- és haderőt. Válaszfelirati vita. Ellentét a miniszterium tagjai között. Az országgyűlés küldöttsége a királyt az országba hívja. A király kitérő válasza. Az augusztus 15-iki leirat. Radeczky olaszországi győzelmei. A reakczió nyilt föllépése. A hadsereg felállítása. A költségvetés tárgyalása. A szerb lázadás. Fehértemplom hősi magatartása. Szent-Tamás többszöri sikertelen ostroma. Batthyány és Deák Bécsben. Augusztus 31-én kelt királyi leirat. Az osztrák miniszterium emlékirata. A király a bécsi minisztérium föltételeit elfogadja. A képviselőház küldöttsége Bécsben, A Jellasicshoz intézett királyi kézirat. Eszterházy miniszter lemondása. A képviselőház küldöttségének fogadtatása. A magyar miniszterium lemondása. Az országgyűlés az osztrák miniszterium emlékiratát elveti. A nádor leirata. Kossuth visszaveszi miniszteri tárczáját. Az országgyűlés jóváhagyja az 5 frtos bankjegyek kibocsátását s a nemzeti seregnek toborzás útján való ellőálítását. A király Batthyányt megbizza a miniszterium megalakításával. Batthyányi ismét lemond, majd fölterjeszti az uj miniszteriumot. Az országgyűlés a bécsi országgyűléshez fordul. Jellasics betörése. Kiáltványa. Teleki Ádám gróf vonakodik ellene harczolni. A nádor sikertelen békekisérlete. Lemondása. Móga az új fővezér. Kossuth a népet fölkelésre buzdítja. A király Vay Miklós bárót bizza meg az uj miniszterium megalakításával. Lamberg grófot kinevezi a magyarországi hadtestek főparancsnokává, A képviselőház a királyi leiratokat törvényteleneknek nyilvánítja. Lamberg gróf meggyilkolása. A király Majláth Györgyöt ideiglenesen helytartóvá nevezi ki. Majláth a kinevezést visszautasítja. Batthyány sikertelen békekísérletei. Csata Pákozd mellett. Fegyverszünet. Jellasics seregével Bécs felé szökik. Tartalékseregét Ozoránál elfogják. Batthyány Lajos gróf Bécsben. Récsey Ádám törvénytelen kinevezése. Az október 3-iki királyi nyilatkozat. A képviselőház érvénytelennek nyilvánítja. Récsey lemondása. Az ország kormányát a képviselőház a honvédelmi bizottmányra ruházza s annak elnökévé Kossuth Lajost nevezi ki. A bécsi forradalom. Latourt megölik. Az udvar Olmützbe menekül. Jellasics egyesül Windischgrätz seregével, amely Bécset ostromolja. Windischgrätz felszólítása a magyarországi tisztekhez. Az arra adott válasz. „Pártütőkkel nem alkuszom!” A schvecháti ütközet. Görgei Arthur az új fővezér. Korábbi szereplése. Erdélyi állapotok. A balásfalvi második népgyűlés. Ideiglenes kormány. Az oláh lázadás. Barnucz és társainak kegyetlenkedései. A zalathnai vérfürdő. Puchner báró és Urbán alezredes ellenséges magatartása. Az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés. A székelyek szétverik az oláh lázadókat és Urbán seregét. Vásárhely bukása. A császáriak egész Erdélyt hatalmukba kerítik, Windischgrätz kiáltványa. A király ujabb manifesztumai. A felső dunai sereg hazafias nyilatkozata. V. Ferdinánd lemondása. Ferencz József trónralépése.
I. Ferencz halálának hírére a rendek azonnal küldöttséget menesztettek Bécsbe, hogy az uj uralkodónak megvigye a nemzet hódolatát. A követeket fényes lakomával tisztelték meg, a melyen Metternich herczeg viselte a király képét. A lakoma végeztével a herczeg a búcsúzó rendeknek válaszolva, odafordult Zichy István grófhoz, a kit az olasz udvarokhoz követül küldtek, hogy a trónváltozás hírét megvigye, s így szólt hozzá: „Mondja meg a gróf az illető udvaroknak, hogy a monarchia kormányrendszere szebb diadalt aligha ült valaha, mint néhány nap óta e fővárosban. Egy negyvenhárom évig uralkodott fejedelem elhalt, az uj fejedelem a trónt elfoglalja és minden a régiben marad, minden csendes és lojális, miként látja.”
Metternichnek igaza volt: Ferdinánd trónraléptével semmi sem változott. A beteges és gyenge akaratú király helyett atyjának végső intézkedése értelmében Lajos főherczeg és Metternich herczeg intézték a kormány ügyeit, akik nem hogy változtatni akartak volna a kormányrendszeren, de sőt még szigorúbban készültek fellépni, hogy a szabadelvű törekvéseket elfojtsák.
A kormány kényuralmi törekvései mindjárt Ferdinánd trónralépte után lettek nyilvánvalókká, mikor a királyi czím kérdése került szőnyegre. Ugyanis a rendek a királyt születésnapja alkalmával feliratban üdvözölvén, ebben Ferdinándot „e néven ötödiknek” czímezték, ami egészen helyes volt, mert tényleg négy koronás királyunk viselte a Ferdinánd nevet, azzal pedig, hogy Ferencz 1804-ben felvette az osztrák császári czímet, a magyar királyok czím- és névsorában semmi változás sem történt. Különben Ferencz maga is kijelentette akkor, hogy a császári czím fölvételével Magyarországot az ausztriai császárság tartományává tenni és önállóságában csorbítani épességgel nem szándékozik. Mégis a főrendek – kétségkivül Bécsből vett utasítás folytán – azt kivánták, hogy az uj királyt a rendek I. Ferdinándnak czimezzék, a mely czímet mint ausztriai császár viselte. Természetesen ebbe nem egyeztek bele, mert ezzel mintegy elismerték volna, hogy Magyarország megszünt önálló ország lenni s beleolvadt az osztrák császárságba. Hónapokon át vitatkozott a czím-kérdésen a két tábla egymással. A hazafiatlan főrendek tizenhétszer vetették vissza a rendek üzenetét, mig végre a kormány látván, hogy a dolgot tovább erőszakolni nem tanácsos, követte Deák Ferencz tanácsát, melyet a nádornak adott, s azzal vetett véget a mindinkább elmérgesedett vitának, hogy a király maga jelentette ki leiratban, hogy magát, mint magyar királyt V. Ferdinándnak fogja nevezni és neveztetni. Makacs ellenkezésökkel azt nyerték a főrendek, hogy csak növelték az ellenök táplált gyűlöletet.
A czímkérdéssel egyidejűleg felmerült Wesselényi ügye is, a mely nem kevéssé fokozta az általános kedvetlenséget, mert a kiváló hazafi perbe fogásával a szólás-szabadságot látták megtámadva a rendek. A megyék a magukévá tették az ügyet és utasították követeiket, hogy a szólás-szabadság védelmére keljenek. A kormány eljárása ellen Beöthy Ödön a bihari követ emelt elsőben szót. Kimutatta a Wesselényi ellen emelt vád alaptalanságát és hivatkozott a nádorra, a ki egy alkalommal a szólás-szabadságot a „konstituczió palládiumá”-nak nevezte; végül indítványozta: intézzenek a királyhoz erélyes feliratot, melyben kérik, hogy a szólásszabadságon ejtett sérelmet rögtön orvosolja s a Wesselényi ellen indított pert szüntesse be. Az indítványt a rendek elfogadták, de a főrendek a felirat elküldését határozottan ellenezték. A rendek annál makacsabbul védték álláspontjukat, mert a szólásszabadságon ujabb sérelmeket is követtek el: Zemplén- és Békés-megyékbe királyi biztosokat küldtek a megyegyűléseken történt szabadelvű nyilatkozatok megtorlása végett, Balogh János barsi követ ellen pedig hűtlenség czímén pert indítottak, mert országos ülésben Wesselényi szavait szóról-szóra ismételvén, a magáévá tette. Azonban a kormány a Balogh ellen megindított keresettől kénytelen volt elállani, mert Bars-megye nem látta fenforogni a hűtlenség esetét, Baloghot állásában megerősítette és utasította, hogy menjen vissza Pozsonyba és foglalja el követi székét. A Wesselényi érdekében indítványozott feliratot azonban még sem sikerült a főrendekkel elfogadtatni.
Az úrbéri törvényjavaslat tárgyalása alkalmával a rendek meggyőződvén arról, hogy a jelen országgyűlés nem kedvező a reform-munkálatokra nézve, ezek tárgyalását későbbre halasztották. Inkább egyes kérdések eldöntését s az elvek tisztázását tették feladatukká, hogy a jövő országgyűlések reform- törekvéseit elősegítsék. Ez indította őket a lánczhíd tervének pártolására s a sérelmek tárgyalására is. A lánczhíd tervéről már föntebb szólottunk. E tervnek a főrendek közt sok ellenzője volt, mert tudták, hogy ez az első lépés a nemesi kiváltságok eltörlésére. Azonban Széchenyi nem tágított, s mikor végre tervét biztosítottnak hitte, hozzáfogott a részvénytársaság megalakításához. Megnyerte Sina György bankárt és Pestre hozatta az angol Clark mérnököt, hogy a híd tervét elkészítse. A vámfizetésre vonatkozó törvény iránt már 1833 nyarán tette meg az indítványt. Ennek következtében bizottságot küldtek ki, hogy a hídügygyel kapcsolatos kérdéseket kidolgozza. A Duna-gőzhajózás érdekében is fáradozott Széchenyi. 1833-ban mint kormánybiztos az Al-Dunához sietett, hogy személyesen vezesse a Vaskapu-munkálatokat. Ezeknek az volt a czéljok, hogy a Duna medrét hajózhatóvá tegyék s hogy a folyó partján a sziklás hegyoldalba utat nyissanak. Befolyására azután 1835 elején az országgyűlés a Duna szabályozása iránt is feliratot intézett a kormányhoz. Az al-dunai munkálatok elért eredményei Széchenyinek biztos kilátást nyujtottak arra, hogy a tervezett lánczhíd sikerülni fog. Miután Sina bankárral megegyezésre jutott, a törvényjavaslat a rendek tábláján megtétetett. A többség pártolta, s a főrendek szintén hozzájárultak. Ez egyedül Széchenyi fáradozásainak volt köszönhető. A törvény tehát szentesítést nyert. Ennek értelmében mindenki, a ki a hídon átkel, személy-, rang- és osztálykülönbség nélkül vámot tartozik fizetni. A vámilleték megállapításával s a szerződésnek a részvény-társasággal való megkötésével a nádor elnöklete alatt egy országos bizottság volt megbízva. Ez a szerződéses éveket nyolczvanhétre állapította meg, melyeknek elteltével a hídvám megszünik s a híd a nemzet tulajdonába megy át. A lánczhíd-törvény nagy fontosságú, mert előkészítette az utat a közteherviselés elvének megvalósításához. E törvénynyel egyidejüleg mást is alkotott az országgyűlés, mely szerint akik az ország főközlekedési vonalain vasutat vagy csatornát szándékoznak építeni, akár magánszemélyek, akár társaságok, a törvény oltalma alá vétetnek és többféle kedvezményben részesíttetnek.
V. Ferdinánd király.
(Eybl kőrajzáról; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)
A lánczhíd alapkövének letétele.
(Részlet Barabás Miklós egykoru festményéről, mely a Tört. Képcsarnokban őrizetik. – Morelli G. metszetéről.) – Középen áll Károly főherczeg öccsével: József főherczeg-nádorral, balra tőlük M. Dorottya főherczegnő fiával József főherczeggel, Széchenyi Istvánné grófnő és Hermina főherczegnő; az alapkőtől balra: Tierney Clark Vilmos és Clark Ádám, a híd tervezője és építője. A nádortól jobbra: Vay Miklós báró, Szina György báró, Kopácsy herczegprimás, Majláth György országbiró és Széchenyi István gróf.
A lánczhídat 1840. május 1-én kezdték építeni és 1849-ben fejezték be. 1842. augusztus 24-én történt az alapkő letétele, mely alkalommal Károly főherczeg viselte a király képét. Az ünnepélyes aktusnál József nádor is ott volt nejével, fiával: József főherczeggel és leányával: Hermina főherczegnővel; ott voltak továbbá az ország főméltóságai: a primás, az országbiró, több zászlós úr, Széchenyi István gróf, számos főúr, Szina György báró, Tierney Clark Vilmos, a híd építője, a főváros polgármesterei, Pest-megye főbb tisztviselői s a közélet számos kitünősége. Az alapkő lelétele után Széchenyi István gróf és Tierney Clark az alapkő felett kezet szorítottak egymással, egyik mint szellemi, másik mint anyagi teremtője a nagy műnek. E szép jelenetre lelkes éljenzésben tört ki a közönség.
Minthogy a reformpárt a kormány s a főrendek ellenkezése miatt nem remélhette, hogy a kivánt ujítások életbe lépjenek, ezeket kedvezőbb időkre halasztá s inkább a sérelmekkel foglalkozott. Ezek közül főleg azokra fektetett súlyt, a melyek némi reformot foglaltak magukban. Különösen ki kell emelnünk a Ludoviceum, továbbá a nemzeti nyelv s a köznevelés ügyét. A Ludoviceumra, illetőleg a magyar katonai akadémiára már 1808-ban egy millió frtnál több gyült össze. Ez összeg ujabb adakozásokkal még inkább növekedett, úgy hogy a nádor az országgyűlés sürgetésére Pesten 1830-ban 1˝ millió frt. költséggel nagyszerű épületet emelt a katonai akadémia számára. De az épületet üresen hagyták, állítólag a pénzalap elégtelensége miatt. A rendek erről értesülvén, kijelentették, hogy a szükséges összeget megszavazzák, de követelték, hogy a pénzalap eddigi kezeléséről elszámolás történjék. A kormány nem szivesen teljesítette a rendek kívánságát, de engednie kellett. A számadásokból azután az a különös dolog derült ki, hogy noha az intézet 1830-ig nem is létezett, mégis főigazgatói, aligazgatói, vivómesteri, tánczmesteri s végül szolgai fizetések czímén 1808 óta jelentékeny összegeket adtak ki, így például csak a főigazgatónak 162,000 frtot. Ebből nyilvánvalóvá lett, hogy a kormány elpazarolta a pénzalapot csak azért, hogy az akadémia létre ne jöhessen. A rendek az intézetnek országos költségen való megalapítását elhatározván, kikötötték, hogy az alapszabályokat az országgyűlés készítse el, vagy legalább módosíthassa, hogy biztosítsák az intézet magyar jellegét. A kormány azonban az ajánlatot ily föltétel alatt nem akarta elfogadni, mert attól tartott, hogy ha magyar lesz a tanítás nyelve, mint azt a rendek óhajtották, ez a hadsereg egységének felbontására vezet. Kijelenté tehát, hogy maga állítja fel az intézetet. S ezzel a katonai akadémia ügye egyelőre el volt temetve.
A budapesti lánczhíd.
(A 40-es években készült kép: Havkins Gy. rajza, Sandmann kőrajza; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A nyelv jogkörének kiterjesztése érdekében az országgyűlés csak a következő ujabb engedményeket csikarhatta ki: A törvényeket ezentul nemcsak latinul, hanem magyarul is szerkesztik, kétség esetén a magyar szöveg veendő eredetinek; a királyi tábla előtt magyar nyelven is lehet perelni s magyar nyelven kell hozni az itéletet; minden hiteles kiadványt magyarul lehet szerkeszteni; a hol magyar egyházi beszédeket tartanak, ott az anyakönyveket is magyarul kell vezetni; az aradi oláh szemináriumban a magyar nyelvet is elő kell adni. A nyelv ügyével kapcsolatban az ország fővárosában építendő állandó magyar szinház ügye is szóba került. Az országgyűlés a lánczhíd ügyében kiküldött bizottságot utasította is, hogy a szinház tervét dolgoztassa ki s azt, ha sikerül magán-adakozásból a szükséges pénzt előteremteni, a nádor által kijelölt pesti telken építse is fel; ha pedig ily módon a szinházat nem lehetne létrehozni, felállítása iránt tegyen javaslatot a jövő országgyűlésen.
Az év vége felé királyi leirattal kitűzték az országgyűlés bezárásának idejét, de minthogy még több fontos kérdés várt megoldásra, a rendek az országgyűlés meghosszabbítását kérték. A kormány ebbe bele is egyezett, mert az adó még nem volt megszavazva. Az országgyűlés végső szakában a rendek, különösen az anyagi érdekek emelésén fáradoztak. Törvényeket hoztak Fiume törvényszékeiről, továbbá a gyorsan eljáró biróságokról, vásári és kisebb jelentőségű kérdésekben. Az iparos osztály kiművelése czéljából az ország nagyobb városaiban reáliskolákat, Budapesten pedig műegyetemet kivántak felállítani. E végből törvényjavaslatot is dolgoztak ki, melyben a szükséges költségeket s a felállítandó intézetek tervét és alapszabályait is megállapították. Azonban a kormány nem akarta engedni, hogy a törvényhozás az iskola-ügybe avatkozzék: visszavetette a benyujtott törvényjavaslatot, kijelentvén, hogy a király az említett intézetek felállításáról a körülményekhez képest maga fog gondoskodni; azért e tárgyban törvényt alkotni nem szükséges.
Méltán mondotta a kormány eljárásáról Deák Ferencz, hogy jobban kifejti a nemzeti ellenzék erejét, mint minden technikai intézetek. „Mi nem kérünk a kormánytól sem költséget, sem segélyt, sem tanácsot – mondá – semmiben sem akarjuk megszorítani a királyi jogokat, sem uj jogot nem követelünk magunknak; nem akarunk egyebet, mint törvényt alkotni, mely a népet erkölcsileg és anyagilag kifejthesse. És a kormány közbelép, hogy minket megakadályozzon. De vajjon mi fog ebből következni? Az, hogy számos kebelben felébrendend ama keserű érzet, hogy az osztrák kormány, félvén Magyarország kifejlődésétől, azt elnyomni törekedik haladásában.” Még ingerültebben szólt Beöthy. „Mit várhatunk mi azon kormánytól, melytől soha semmi jó sem származik – mondá – mely háromszáz év óta semmit sem tett a nép kifejtésére. És midőn azt mi akarjuk megkísérteni, azt mondja nekünk legkegyelmesebben: ne törjük mi azon fejünket, majd fog ő maga intézkedni.” Azután czélozva a másnapi evangélium eme szavaira: „Elmegyek ahhoz, a ki engem küldött és ti menjetek, hirdessétek az Isten igéjét napkelettől napnyugatig” – felhivta a rendeket, hogy ők is menjenek hirdetni az igét ama keserű érzelmekkel, a melyeket keblökben magukkal visznek.
Miután az adó meg volt szavazva, a kormány nem látta szükségét az engedményeknek, s azért a legtöbb sérelemre és felterjesztett törvényjavaslatra tagadólag válaszolt. Ez az eljárás természetesen növelte a rendek elkeseredését, nem kevésbbé az a szomorú tapasztalás, hogy az ellenzék soraiból mind többen engednek a csábításoknak s a kormányhoz pártolnak át.
A törvények szövegének megállapításánál ismét merültek föl nézet-eltérések a rendek s a kanczellária között. Minthogy az országgyűlés folyamán a rendek kész törvényjavaslatot terjesztettek fel, melyekre a kormány pontonként válaszolt, a rendek nem látták szükségesnek az addig szokásos egyezkedést. Azonban a kormány kívánságára mégis kiküldöttek egy bizottságot, de azzal az utasítással, hogy a már elfogadott törvényjavaslat szövegén a rendek megkérdezése nélkül semmiféle változást tenni nem szabad. Az elfogadott törvényjavaslatok közül az egyik a Részek visszakapcsolásáról szólt s ebben a többi között az az intézkedés is foglaltatott, hogy a visszacsatolandó megyék a következő országgyűlésre követeket küldjenek. A kanczellária ezt nem akarta elfogadni, kijelentvén, hogy erre nincs felhatalmazása. Azonban a kormány eljárása ellen még a főrendek is felszólaltak s azért a király kénytelen volt az említett törvényt megerősíteni.
Az országgyűlést május 2-án zárták be. A rendek többsége elkeseredve hagyta oda Pozsonyt, mert negyedfél évi nehéz munkájuknak csak kevés volt az eredménye. S az eredménytelenségért egyedül a kormányt s a vele tartó főrendeket érheti vád; azért nem csodálkozhatunk, ha ezek iránt a nemzet fokozódó bizalmatlansággal viseltetett.
***
Pálffy Fidél gróf.
(Egykoru kőrajzról; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Az országgyűlés befejezése után a kormány elhatározta, hogy megfélemlítéssel elnyomja a nemzetben mindinkább nyilvánuló szabad szellemet. Előbb azonban elmozdította Reviczkyt a kanczellárságról s helyébe Pálffy Fidél grófot nevezte ki, egy tehetség nélkül való gőgös főurat, kinek az volt egyedüli érdeme, hogy szigorúan aulikus s a régi rendszer legbuzgóbb pártolója. Talán azt is érdemül rótták fel neki, hogy nem tudott magyarul.
Az uj kanczellárról mindenki föltette, hogy a kormánynak vak eszköze lesz. Valóban annak bizonyult. Alig foglalta el hivatalat, feloszlatta az országgyűlési ifjúság „Társalgási egyesületét” és kiadta a parancsot a vezető ifjak elfogatására. A lefolyt országgyűlés folyamán ugyanis Lovassy László, Szemere Bertalan, Pulszky Ferencz, Vukovics Sebő, Pázmándy Dénes és mások az országgyűlési ifjúság kitünőbb tagjai közül az emberi jogok terjesztésének czéljából egyesületet alakítottak. Gyűléseiken felolvasásokat és beszédeket tartottak, és pedig többnyire demokratikus és republikánus szellemben. Az egyesület tagjai politikai tüntetéseket is rendeztek a kiválóbb ellenzéki követek s ezek között különösen Wesselényi és Kölcsey mellett. Wesselényihez az erdélyi országgyűlésen tanúsított bátor magatartásáért feliratot is intéztek és ugyanakkor az erdélyi országgyűlési ifjakhoz is írtak, felszólítván őket, hogy Bocskay, Bethlen és II. Rákóczy példájára tartsák szent kötelességöknek a szabadság elveinek terjesztését. Az erdélyi országgyűlés követeit fáklyás zenével és beszédekkel fogadták, mikor Bécsbe szándékozván, Pozsonyba érkeztek. Az országgyűlésen több ízben hevesen kifakadtak a kormány s az azt pártoló követek ellen. Mindamellett a kormány nem mert ellenök fellépni, csak annyit tett, hogy néhányat közölök az ügyvédi vizsgálattól eltiltott. Azonban alig oszlott szét az országgyűlés, az ifjak közül többeket: u. m. Lovassy Lászlót és unokaöccsét Ferenczet, továbbá Tormássy Jánost és Lapsánszkyt elfogták és Budára börtönbe hurczolták. Szemere Bertalan, Vukovics Sebő, Pázmándy Dénes, Pulszky Ferencz és Bojtor Endre ellen is ki volt adva az elfogató parancs, de nem voltak otthon, mikor keresték őket, később pedig pártfogóik közbenjárására sikerült elkerülniök az elfogatást.
Az elfogottak ellen felségsértés czimen emelt vádat a fiscus, melylyel tudvalevőleg fej- és jószágvesztés járt. A per époly szellemben folyt, mint annak idején Martinovics és társai ellen. A vádlevélben a feladó neve nem fordult elő; a vádlottakat eltiltották a szabad védelemtől; a királyi tábla titoktartási esküt kívánt a védő ügyvédtől s mikor az a törvénytelen esküt nem akarta letenni, nem engedte meg a védelmet. Ekkép a vádlott ifjak ügyvéd nélkül maradtak. A királyi tábla utóbb kirendelte ugyan a szegények ügyészét titoktartási eskü kötelezettsége mellett, de ezt a vádlottak nem fogadták el. Ily körülmények között a fővádlottnak: Lovassy Lászlónak atyja szólalt fel fia és ennek unokaöccse mellett. De hasztalan tiltakozott a törvénytelen eljárás ellen, hasztalan követelte a szabad védelmet s a törvényes perrend megtartását: folyamodását nem vették figyelembe. Az ügyet oly titokban tárgyalta a királyi tábla, hogy a tanácskozó teremből még a hites jegyzőket is kizárta. A vádlottakat nem idézte maga elé, hanem a maga kebeléből küldött egy pár tagot a vádlottak börtönébe, hogy azokat kihallgassák. A királyi ügyek igazgatója mindent elkövetett, hogy Lovassyra a felségsértés bűnét rábizonyítsa; még a vesztegetéstől sem riadt vissza. De minthogy valóban terhelő bizonyítékokat nem tudott felmutatni, a felségsértés vádját a törvényszék elvetni volt kénytelen. Mégis elitélte Lovassyt tiz évi várfogságra, azzal a megokolással, hogy ellenkezik a törvényes renddel, hogy romlott erkölcsű, továbbá, hogy veszedelmes elveket és véleményeket ápol. Az utóbbiakra nézve felhozta a királyi tábla azt a beszédet, melyet Lovassy az országgyűlésről visszatérő Wesselényihez Pesten mondott. Pedig ebben egy szó sincs törvénytelen törekvésekről. Miután az itéletet a hétszemélyes tábla is megerősíté, a szerencsétlen ifjút a spielbergi várba vitték, a honnan 1840-ben az országgyűlés közbenjárására kiszabadult ugyan, de akkor már lelkileg halott volt: a börtön magánya, a lelki és testi szenvedések megőrjítették. Társai közül Tormássy egy évi, unokaöccse pedig három havi fogságra itéltetett.
Lapsánszky, a kit Lovassy László s a közvélemény árulónak tartott, tiz évet kapott ugyan, de úgy látszik, csak színleg itélték el, mert az itélet kihirdetése után nyoma veszett; s minthogy még az 1840-iki amnesztia után sem került elő, azt hitték róla, hogy Galicziába küldték, s más néven valamely tisztségre alkalmazták.
A királyi és hétszemélyes táblának törvénytelen eljárása országszerte nagy ingerültséget keltett, amely még inkább növekedett, mikor Kossuth Lajost is elfogták. Ő ugyanis az országgyűlés befejeztével uj irott lapot indított meg Pesten, „Törvényhatósági Tudósitások” czímmel, a melyben a megyei gyűlésekről s egyéb a megyei élet körében felmerült eseményekről értesíté a közönséget. E lapnak még nagyobb hatása volt, mint az „Országgyűlési Tudosítások”-nak, s nagy része volt abban, hogy a megyék az elfogott ifjaknak védelmére keltek. Természetes, hogy a kormánynak nem volt inyére ez a lap s azért József nádor útján betiltotta. A nádor a tilalmat elnöki úton közölte Dubraviczky Simonnal, Pest-megye alispánjával, a ki viszont Zlinszky főbiró által értesítette róla Kossuthot. Ez az intézkedés azonban ellenkezett a hazai törvényekkel, a melyek szerint megyei tisztviselők csak a megye határozatát hajthatták végre, a kormánytól leérkezett rendeleteket csak az esetben, ha a megye azokat törvényeseknek találta és végrehajtásukat a tisztviselőknek meghagyta. Kossuth a tilalommal nem törődött, hanem ügyét a megye közgyűlése elé vitte. Pest-megye rendei az alispán s a főbiró eljárását érvénytelennek nyilvánították, Kossuth lapját a köztörvények oltalma alá helyezettnek nyilvánították, a kormány törvénytelen rendelete ellen pedig felírtak s eme határozatukat meg a feliratot pártolás végett a többi megyékkel közölték. A kormány erre erőszakhoz nyúlt. 1837-ben Kossuthot május 4- ikétől 5-ikére virradó éjjel a budai hegyek között, a hol üdülés végett tartózkodott, elfogták s a budai várba, ugyanabba az épületbe hurczolták, a hol egykor a Martinovics-féle összeesküvés részesei voltak elzárva. Házkutatást is tartottak nála s ez alkalommal lefoglalták irományait. Máskép is törvénytelenül jártak el vele szemben. Ügyvédjével csak a királyi ügyész és három katonatiszt jelenlétében beszélhetett. A védiratot sem az ügyvéd nem közölhette Kossuthtal, sem ez észrevételt nem tehetett arra a nélkül, hogy előbb a királyi ügyek igazgatója s a katonai kormány meg nem vizsgálta és meg nem birálta. Hűtlenség czímén emeltek vádat ellene, mert ellene mert szegülni a király parancsának. Mig pere folyt, igen szigorúan tartották. A felügyeletére rendelt tiszt jelenléte nélkül még a porkoláb sem nyithatott be hozzá. Rostélyos ablakának kétharmad részét befalazták, könyvet és íróeszközt nem kaphatott, látogatót nem fogadhatott. A per elhúzódott egy évig, végre a királyi tábla meghozta az itéletet. Három évet mért Kossuthra a már szenvedett egy éven felül. A hétszemélyes tábla szigorúbbá tette a büntetést, ugyanis egy évvel megtoldotta azt.
Kossuth Lajos.
(Geyer-nek a 40-es évek elején készült metszetéről; az Orsz. Képtár metszet- gyűjteményében.)
Jelenet az 1838-iki pesti árvízből.
(Schwinds rajza, Hürlimann metszete; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében. – (A kép a régi Rózsa-teret tünteti fel, a háttérben a városházával.)
Jelenet az 1838-iki pesti árvízből.
(Trentsensky J. kőrajza; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében. – A kép a mai Gizella-teret tünteti föl. A jobbról látható épület a pesti német szinház, mely utóbb (1846-ban) leégett. Az előtérben levő csónakon István főherczeg kiséretével.)
Wesselényi pere szintén ez időben és hasonló viszonyok közt folyt le, azzal a különbséggel mégis, hogy nem fogták el előzetesen, mint Kossuthot. Említettük, hogy az erdélyi királyi tábla makacsságból elmarasztalta Wesselényit. Magyarországi pere majd négy évig tartott. Az ellene emelt vád alapjául Szatmár-megye közgyűlésén mondott beszéde, illetőleg annak némely kikapott mondata szolgált, melyek szerint a kormányt azzal vádolta volna, mintha a jobbágyok örökváltságát csak azért gátolná, hogy a nép és nemesség között emiatt viszály támadván, a reform-mozgalmat elnyomhassa. Wesselényit Kölcsey Ferencz védelmezte egy remek iratban, melyben megczáfolván a tanuk állításait s a királyi ügyek igazgatójának ezekre épített okoskodásait, barátját a felségsértés vádja alól tisztázza. Erre uj vádakat emelt a fiscus Wesselényi ellen. Azzal vádolta, hogy titkos társulatokkal áll összeköttetésben, különösen a pozsonyi ifjak egyesületével és Kossuthtal. Azonban Kölcsey ezeket a vádakat is megczáfolta. Mindamellett a királyi tábla Wesselényit három évi várfogságra itélte. Ez az igazságtalan itélet annál nagyobb felháborodást keltett, mert Wesselényi röviddel előbb számos jelét adta emberszeretetének s ennek következtében népszerűbb volt, mint valaha. Ugyanis 1838. márczius 13-án a jég a Csepel-sziget felső végén megtorlódván, a Duna kiáradt s az ország fővárosát elborította annyira, hogy alacsonyan fekvő utczákban még az emeleti lakásokba is benyomult a víz. Három napig tartott a veszedelem, miközben kétezernél több ház roskadt össze, számos ember a romok alá került és halálos veszedelemben forgott. Ezeknek volt mentőangyaluk Wesselényi. Éjjel-nappal járt-kelt csónakján és szállította a megmentett embereket, vagy élelmi szereket osztogatott ki közöttük. Bátorságaért, emberszereteteért, áldozatra való készségeért országszerte magasztalták, viszont a kormányt az ellene követett eljárás miatt kiméletlenül támadták. Alig volt megye, mely az ő s a többi politikai foglyok érdekében a királyhoz feliratot nem intézett. A kormány mindazonáltal el volt határozva, hogy nem enged. Azért biztosra lehetett venni, hogy a hétszemélyes tábla meg fogja erősíteni a királyi tábla itéletét s hogy Wesselényi börtönbe kerül. Pedig, ha ez megtörténik, elveszti szeme világát, mert huzamosabb idő óta szembajban szenvedett. Hogy e csapástól megmentse, Deák Ferencz Wesselényi megegyezésével folyamodást nyujtott be a királynál, a melyben kérte: engedje meg, hogy barátja elitélése esetén is szembajának gyógyítása végett azonnal Graefenbergbe utazhassék; ha meggyógyul, önként fog jelentkezni, hogy büntetését kiállja, szintúgy, ha a meggyógyulásra bizonyos idő mulva nincs reménység. Deák közbenjárásának csakugyan volt sikere. Ennek következtében Wesselényi, noha a hétszemélyes tábla helybenhagyta a királyi tábla itéletét, néhány napi fogság után engedélyt kapott, hogy Gräfenbergbe mehessen.
Minthogy a megyei gyűléseken többen kikeltek az erőszakoskodó kormány ellen, ezeket is perbe fogták, részint hűtlenség, részint becstelenség czímén. De ezzel csak növelték az ingerültséget.
***
A mind élénkebben nyilatkozó reform-mozgalom ellensúlyozására a kormány a hazában lakó nemzetiségeket is igyekezett felhasználni, főleg a szlávokat, melyek ez időben jutnak nemzeti öntudatra s épúgy, mint a magyarok, nemzetiségök kifejtésén fáradoznak. A szláv nemzetiségek ébredése részben az általános európai áramlatban, részben az orosz propaganda működésében találja magyarázatát. Oroszország már a század kezdete óta igyekezett a hazánk területén és Törökországban lakó szláv népek között befolyásra tenni szert, egyrészt, hogy Ausztriát ellensúlyozza, másrészt, hogy hatalmát e népek fölé is kiterjeszthesse. Már 1821-ben utasítá I. Sándor czár Tsitsakow admirálist, hogy a Francziaországgal szövetkezett Ausztria sakkban tartása végett használjon fel minden lehető eszközt a dél-szlávok fellelkesítésére. Igérjen nekik függetlenséget, helyezze kilátásba egy szláv ország felállítását, legbefolyásosabb embereiknek pedig igérjen érdemjeleket és czímeket. Ez időtől fogva a dél-szláv nemzetiségek mindinkább Oroszországot kezdték a szlávság központjául és védőjéül tekinteni, ettől fogva kezdett tért foglalni a panszlávizmus közöttük.
A panszlávizmus legkiválóbb apostola Kollár János pesti tót lutheránus pap volt, a ki „Sláwy deéra” czímű époszában mig egyrészt egy nagy, egységes szláv birodalomról: Panszláviáról álmodott, s e végből egyesülésre szólítá fel a szláv népeket Oroszország vezérlete alatt, másrészt gyűlöletet keltett a szlávok vélt elnyomói s főleg a magyarok ellen. A költemény nagy hatással volt a szláv ifjúságra, a melyet tanítói és papjai is folyton izgattak a magyarok ellen. A panszlávizmus eszméje annál könnyebben terjedhetett, mert Kollár költeményéről, valamint néhány évvel utóbb megjelent német nyelvű röpiratáról csak évek mulva vett tudomást a magyar közönség. A kormány pedig nem hogy elnyomta volna a mozgalmat, hanem inkább szította politikája érdekében.
Kollár panszlávizmusa egyelőre nem válhatott veszélyessé, de igenis a Horvátországban támadt és „illyrismus” néven ismeretes nemzetiségi mozgalom. A horvátok és magyarok évszázadokon át a közös alkotmány védelme alatt testvéries viszonyban éltek egymással és közösen küzdöttek nemzeti és alkotmányos létökért úgy belső, mint külső ellenségeik ellen. És annyira a magyar államban látták szabadságuk legfőbb biztosítékát, hogy 1790-ben saját elhatározásukból lemondtak az önmegadóztatás jogáról és önkormányzatukról. A magyar nemzetiség megerősödésében pedig annyira nem láttak veszedelmet saját nemzetiségökre nézve, hogy midőn az 1790-iki országgyűlésen elrendelték a magyar nyelvnek az iskolákban leendő tanítását, nem tiltakoztak ellene, sőt inkább gyermekeiket Magyarországba küldték iskolába, a magyar nyelv elsajátítása végett, a zágrábi egyetemen pedig magyar nyelvi tanszéket állítottak fel. Még 1830-ban is Zágráb- és Varasd-megye rendei a tartománygyűlésre küldött követeiknek azt adják utasításul, hogy kivánatos volna, ha a magyar nyelvnek Horvátországban minden módon lehető terjesztését sürgetnék. De a 30-as évek közepe táján egyszerre fordulat áll be. A horvátok a magyarság megizmosodásától saját nemzetiségöket kezdik félteni s hogy ezt biztosítsák, meg akarják bontani a százados kapcsolatot, mely őket Magyarországhoz füzi, el akarnak szakadni az anyaországtól.
A horvátországi nemzetiségi mozgalmakat hasonló tényezők szülték, mint a panszlávizmust: az általános európai áramlat, az orosz propaganda, de főleg a kormány alattomos izgatása. Megindítója és vezére e mozgalmaknak Gáj Lajos volt. Őt tartották egy 1832-ben Károlyvárosban névtelenül megjelent röpirat szerzőjéül. A röpirat, melynek czíme: „Magyarokká legyünk-e?” feltünt szenvedélyes hangjával s oly figyelmet keltett, hogy egy év alatt három kiadást ért. Gáj költeményeiben is izgatott a magyarok ellen. 1835-ben megindította az „Illyrszke Narodne Novine” czímű lapot, melynek czélja volt: a délszlávoknak irodalmi uton való egyesítése. De az irodalmi czélon kívül politikai czél is lebegett Gáj szemei előtt. A délszlávok lakta országokat Karinthiát, Görczöt, Isztriát, Krajnát, Stájerországot, Horvátországot, Tótországot, Dalmácziát, Raguzát, Boszniát, Montenegrót, Herczegovinát, Szerbiát, Bulgáriát és Alsó-Magyarországot egy délszláv birodalomban: Uj-Illyriában akarta egyesíteni. Eszméi mindinkább terjedtek, főleg az ifjúság s a papság körében, és velök együtt terjedt a gyűlölet minden ellen, a mi magyar. Mert Gáj és követői érezték, hogy ábrándjaik megvalósulásának első sorban Magyarország áll útjában. És szenvedélyök annyira elvakította őket, hogy megfeledkeztek mindazokról a jótéteményekről, a melyekben honfitársaiknak mindenkor részök volt, megfeledkeztek arról, hogy a magyarok soha el nem nyomták őket, ellenkezőleg több kiváltságban részesítették.
A horvátok ellenséges indulata 1836-ban nyilatkozott először, mikor követeik ellene szavaztak ama törvénynek, mely a magyar nyelvet hivatalos nyelvvé kivánta tenni. Pedig e törvény csak Magyarországra szorítkozott. Az ellenséges magatartást az osztrák kormány szította fel, hogy ez uton elnyomhassa a magyar szabadelvű törekvéseket. Csakhamar sajnálatos jelenségeknek vagyunk tanui. 1840-ben Zágrábban tűzbe vetik a magyar nyelvtani kézikönyveket s ugyanakkor egy magyar ruhába bujtatott bábot a piaczon összeaprítanak. Oly nagy a gyűlölet a magyarok ellen, hogy Liszt Ferencz 1840-ben Zágrábban hangversenyt adván, híres magyar rapszodiáit nem merte eljátszani.
E veszedelmes mozgalmakkal szemben a magyarságnak csak a horvát birtokos nemesség között akadtak barátjai, mert ezek az illyr törekvésektől politikai és anyagi érdekeiket féltették. Főleg a turopoljai nemesek tüntek ki az anyaországhoz való hűségökkel, a melynek azelőtt is adták tanujeleit. A horvát-magyar párt azonban sokkal gyöngébb volt, hogysem Gáj és társainak féktelenkedéseit megakadályozhatta volna. Az 1840-iki országgyűlésre a horvát követeknek utasításul adatott, hogy minden módon ellenezzék a magyar nyelv jogkörének tágítását s a szabadelvű reformok megvalósítását. A kormány tehát elérte czélját: az illyr párt hozzá csatlakozott és vak eszköze lett a reform-mozgalom elnyomására irányzott törekvéseiben.
Azonban hasztalan akarta a kormány a nemzetet megfélemlíteni, hasztalan szította fel a nemzetiségek gyűlöletét ellenünk: a reformok ügye mindinkább tért foglalt, a nemzet fiai közül mind többen csatlakoztak a szabadelvűség zászlójához. Egyesek és törvényhatóságok versenyezve buzgólkodtak a reformok életbe léptetésén, a menynyiben társadalmi uton lehetséges volt. A nemes lelkű Bezerédy István például jobbágyaival örökváltsági szerződést kötött s így tettleg igazolta, mennyire szívén hordja a jobbágy-nép sorsának javítását. Némely megye a börtön-ügyen javított. Tolna-megye kisdedóvó-képző intézetet és minta-kisdedóvót alapított, Pest-megye pedig részvénytársaság útján felépítette a pesti nemzeti szinházat s így a magyar drámai múzsának az ország szívében állandó otthont teremtett. A gazdaság, az ipar és kereskedelem terén is történtek fontos javítások. De mind e dolgok mellett nem feledkeztek meg a megyék a sérelmekről sem, sőt ezekkel foglalkoztak leginkább. Pestmegye a szólásszabadság és személy-biztonság ujabb megsértése miatt küldöttséget menesztett fel Bécsbe a királyhoz, úgy gondolkozván, hogy a kormány sérelmes eljárása csak néhány császári minisztertől ered, s hogy arról a királynak tudomása sincs. Azonban nem ért czélt, mert midőn küldöttei magukat Pálffy kanczellárnál bejelentették, azt a választ kapták, hogy a király a küldöttséget nem fogadhatja, ellenkezőleg meghagyja, hogy minél előbb térjenek haza, a megye pedig maradjon csendben. Pest-megye küldöttségének eme visszautasítása csak növelte az általános ingerültséget. Széltében beszélték, hogy a küldöttséget a királynak be sem jelentették a kormány vezetői, a kiknek az ország ügyeibe való illetéktelen beavatkozása miatt általános volt a panasz.
A kormány erőszakos eljárása a kormánypárton levő mélyebb belátásu hazafiakat is aggodalommal töltötte el. Attól tartottak, hogy a kormánynak ily eljárása nem hogy elnyomja a reformpártot, de sőt gyarapítja, azonkívül növeli az elkeseredést, a miből súlyos bonyodalmak származhatnak. Azt kivánták tehát, hogy a kormány legyen erélyes, de hagyjon fel az erőszakoskodással és tartsa magát a törvényekhez. De mivel a haladás vágya az ő szívöket is betöltötte, a szükséges reformok életbeléptetését is óhajtották, azonban nem demokrata, hanem arisztokrata szellemben, nem rohamosan, hanem lassan, megfontoltan. A kormánypárti főrendek között ekkép egy uj párt volt keletkezőben, az úgynevezett „fontolva haladók” pártja, a melynek a fiatal, nagytehetségű Dessewffy Aurél gróf, Dessewffy József gróf fia volt a vezére.
A követválasztás mozgalmai a fenforgó körülmények között szokatlanul élénkek voltak. Mind az ellenzék, mind a kormánypárt nagy tevékenységet fejtett ki, hogy többségre jusson. Az utóbbi nem riadt vissza erőszakos lépésektől sem s még a választás szabadságát is megsérté. Pest-megyében ugyanis egyik követül megválasztották Ráday Gedeon grófot, a kit a politikai foglyok mellett való s a királyi táblákat sértő felszólalása miatt becstelenségi kereset alá fogtak. A kormány a választást törvénybe ütköző merényletnek mondta s a megyének királyi leirattal meghagyta, hogy Ráday helyett mást válaszszon követül. Egyuttal tudatta vele, hogy ha a királyi rendelet mellőztetnék, Rádaynak az országgyűlésen való megjelenését erővel is meg fogja akadályozni. Tolna-megyébe, a hol két ellenzéki követet választottak meg, a bukott kormánypárti követek kérésére királyi biztost küldöttek, a ki a választást megsemmisítvén, uj választást rendelt el. De minthogy ismét az előbbi követek nyertek többséget, a királyi biztos nem nyugodott, míg ki nem erőszakolta a konzervativ párti jelöltek megválasztását. Ez alkalommal merült fel először a „pecsovics-párt”-féle elnevezés, Festetich Rudolf gróf egyik tiszttartójáról, a ki a kormánypárti korteseket megvendégelni szokta. Ez az elnevezés utóbb a kormánypártiak gúnyneve lett.
Az országgyűlés megnyitása előtt a kormány személyzetében is nevezetes változások történtek. A gyűlölt Pálffy helyébe Majláth Antal gróf neveztetett ki kanczellárrá, Cziráky Antal országbírót Majláth György váltotta fel, a ki az 1820-iki és 1830-iki országgyűlésen mint királyi személynök általános rokonszenvet vívott ki magának; végül Somssich Pongrácz helyébe Szerencsy István lépett, mint személynök. Mind a három férfiú kinevezését örömmel fogadták, mert jó hazafiaknak ismerték őket, másrészt azért, mert kinevezésökből következtetni lehetett arra, hogy a kormány addigi politikáját megváltoztatni szándékozik.
A vegyes házasságok ügyében április 30-án kibocsátott királyi rendelet szintén erre mutatott. Minthogy az előző országgyűlésen a vallási törvényt nem sikerült megalkotni, a megyék a vegyes házasságokra nézve az 1791-iki XXVI-ik törvényczikket tartották mértékadónak s ennek alapján a reverzálisokat nem ismerték el kötelező erejűeknek. A püspökök e miatt ismételve panaszt emeltek a helytartó tanácsnál, azonban eredmény nélkül. Végre 1839-ben Lajcsák váradi püspök pásztorlevelet bocsátott ki, a melyben a lelkészeket utasítá, hogy vegyes házasságokat ne áldjanak meg mindaddig, míg a felek nem kötelezik magukat, hogy születendő gyermekeiket katholikus vallásban fogják nevelni. Ez a rendelet országszerte visszatetszést szült, nemcsak az ellenzékieknél, de a konzervativeknél, sőt a papoknál is. Bihar-megye a királyhoz feliratot is intézett s a törvény megtartását sürgette. Felszólítására a legtöbb megye hasonlóképen cselekedett. Ennek következtében adták ki a fentebb említett rendeletet, a melyben a király kijelenté, hogy a protestánsok és reformátusok egyházi viszonyairól alkotott régibb törvényeket s ezek között az 1791-iki XXVI-ik törvényczikket is meg akarja tartani. Ennélfogva utasítá a püspököket, hogy ők is tartsák meg ama törvényeket, hozzátevén, hogy „buzgalmukat legfelső kivánatai teljesítésében ama készség szerint fogja mérlegelni, melylyel e kötelességöknek megfelelnek.”
***
A junius 2-án megnyilt országgyűlésen az ellenzék többségben volt ugyan, azonban a főispánok Bécsből vett parancs következtében kivitték, hogy az utasítások többsége a szólásszabadságra nézve a kormány felé hajlott. Pedig a szólásszabadságon fordult meg minden: ha ez veszendőbe megy, veszendőbe megy az alkotmány és helyébe lép az önkény-uralom.
Szerencsére az ellenzék soraiban a nemzet legkitünőbb fiait, élén pedig Deák Ferenczet találjuk, a kit bölcsesége, higgadtsága, szilárd és tiszta jelleme szinte predesztináltak a vezéri szerepre. És valóban első sorban neki lehetett köszönni, hogy a megnyilt országgyűlésen az ellenzék diadalt aratott. Az ellenzéki követek közül különösen Klauzál Gábor, idősb Pázmándy Dénes, Palóczy László és Beöthy Ödön említendők a régiek közül, az ujak közül pedig Szentkirályi Móricz, Pest-megye követe, Pulszky Ferencz, Sáros-megye követe, továbbá Szentiványi Károly és Olgyay Titusz. Kölcsey Ferencz röviddel az országgyűlés megnyitása előtt közéletünk és irodalmunk nagy kárára elhunyt; Bezerédy Istvánt és Balogh Jánost pedig a kormánypárt buktatta meg s így nem jelenhettek meg az országgyűlésen. A konzervativ párt számban gyarapodott. Vezére Zsedényi Ede volt, a ki mellett Zarka János, Ürményi József és Andrássy Károly tüntek ki a megyei követek közül, a városiak közül pedig Vághy Ferencz, Jári és Toperczer.
A felső-házban a konzervativ többség élén Dessewffy Aurél gróf állott, a fontolva haladók vezére, a kihez Apponyi György gróf, Vay Miklós báró és Jósika Samu báró csatlakoztak. A püspökök közül leginkább Lonovics József csanádi püspök tünt ki. A konzervativ-párt s a kormány közöt Mednyánszky Alajos báró, a kamara elnöke, szolgált összekötő kapcsul. Rendesen nála tartották a pártértekezleteket és állapodtak meg a teendők iránt. A főrendi ellenzék most is kisebbségben volt, bár tagjainak száma megszaporodott. A vezérszerepet Batthyány Lajos gróf játszotta, tehetséges fiatal mágnás, a ki ép úgy, mint Széchenyi, korábban katona volt, majd jószágaira vonulván, komoly tanulmányoknak szentelte idejét. Azután beutazta a nyugati művelt országokat, a honnan gazdag tapasztalatokkal tért vissza, a melyeket hazája javára kivánt fordítani.
Deák Ferencz.
(Eybl 1842-iki kőrajzáról; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A reformokat illetőleg Batthyány Széchenyihez csatlakozott, de némileg mégis eltért tőle, a mennyiben az alkotmányos szabadságot s a nemzeti függetlenséget is meg akarta valósítani. Mindjárt az országgyűlés kezdetén szervezte a főrendi ellenzéket, melynek tagjai különösen a független regalisták közül kerültek ki. A fiatalabbak közül kiemelendők: Eötvös József báró és Teleki László gróf. A főrendi ellenzék megalakulására és tagjainak összetartására nagy befolyással volt az ellenzéki kaszinó, a melyet szintén Batthyány alapított.
Az országgyűlést junius 6-án nyitotta meg V. Ferdinánd király. Teendőkül az ujonczállítást, a katonák élelmezésének és beszállásolásának czélszerű rendezését, végül a Duna szabályozását tűzte ki. Az ellenzék azonban előbb a sérelmeket kivánta tárgyalni s ezek között első helyen a szólásszabadságon esett sérelmet. De minthogy az utasítások többsége e kérdésben a kormánynak kedvezett, az ellenzék vezérei jónak látták azt egyelőre elhalasztani.
Csakhamar ujabb sérelem támadt, a melyre nézve az ellenzék biztos többségre számíthatott. Ez volt a pestmegyei sérelem, Ráday Gedeon gróf esete, melyet Pestmegye követe: Szentkirályi Móricz a junius 8-án tartott kerületi ülésen jelentett be. Felszólalása következtében azt a végzést hozták, hogy mig a kormány eme sérelmet nem orvosolja, s mig a mult országgyűlésen felterjesztett, valamint a nyilvánosságot és szólásszabadságot illető sérelmekre kielégítő választ nem ad, sem a királyi előadásokról, sem más tárgyról nem tanácskoznak. Az országos ülés körülbelül hasonló határozatot hozott, ámbár Szerencsy István személynök s a korzervativ-párt mindent elkövetett a kerületi ülés végzésének megsemmisítésére.
A főrendiházban is heves viták folytak e miatt. A főrendek többsége Dessewffy Aurél szónoklatai következtében a felirati javaslatot nem engedte tárgyalás alá venni, hanem visszaküldte azzal a megokolással, hogy az 1790-iki XIII. törvényczikk értelmében mindenek előtt a királyi előadások tárgyalandók. Az említett törvénynek ily módon való értelmezése azonban az országgyűlés tanácskozásait teljesen illuzóriussá tette volna. Azért a rendek ujabb és erélyesebb üzenetben sürgették a felirat fölterjesztését. Azonban a főrendek most sem akartak engedni. Több hétig tartó ingerült vita és ismételt üzenet-váltások után végre julius 28-án kelt leiratában a király a feliratot megelőzve kijelenté, hogy a megyéket képviseletök függetlenségében korlátozni és szabad követválasztó jogukat sérteni nem szándékozik. Ez ugyan megnyugtatta némileg a rendeket, de minthogy a sérelem tényleg nem nyert orvoslást, a többség a felirat tárgyalását ezután is sürgette. Kijelentették azonban, hogy a királyi előadások második pontját tanácskozás alá veszik. Egyúttal üzenetökhöz feliratot kapcsoltak, a melyben az ujonczokra vonatkozó adatok s a Duna szabályozására vonatkozó tervek közlését kívánták. Ugyanezzel a felirattal az előleges sérelmeket is akarták felterjeszteni.
A főrendek hosszas vita után végre elismerték, hogy a nemzetnek jogában áll a sérelmeket a királyi előadások előtt is tárgyalni és felterjeszteni. Azonban abban nem akartak megegyezni, hogy az előleges sérelmek a királyi előadásokra vonatkozó felirattal együtt terjesztessenek fel. Ennek következtében a rendek elejtették a pestmegyei sérelmet. Ez egyébiránt úgyis megszünt, mivel Ráday Gedeon a követségről lemondott. Előbb azonban ünnepélyesen óvást tettek a rendek a követválasztó jognak bárminemű törvénytelen korlátozása ellen. A szólásszabadság sérelmét is hajlandók voltak elválasztani a királyi előadásokra vonatkozó felirattól, melyet október 31-én az előleges sérelmekkel csakugyan felterjesztettek. Az előleges sérelmek ugyanazok valának, a melyekkel már az előző országgyűléseken is találkoztunk, s a melyek mindez ideig nem nyertek orvoslást. Ilyenek voltak: Erdély és Galiczia visszakapcsolása; a magánosok pénzviszonyainak a devalváczió folytán szükségessé vált rendezése; a só árának meghatározására vonatkozó jog helyreállítása; az egyházi javak megadóztatása; a határőrvidék rendezése stb. A kormány azonban most is csak kitérőleg válaszolt s a sérelmeket nem orvosolta.
A sérelmek tárgyalásával egyidejűleg a nyilvánosság s a szólásszabadság kérdésén is sokat vitatkoztak az országgyűlésen. A rendek ismételve sürgették egy országgyűlési hírlapnak előleges czenzura nélkül való kiadhatását, a főrendek azonban az erre vonatkozó feliratot nem akarták felterjeszteni. Oly hírlap kiadását is ellenezték, a mely pusztán az elmondottak hű előadására szorítkoznék. Sőt annyira mentek, hogy még a szabad sajtó elvét is megtámadták. Az országgyűlési hírlap ügye tehát megbukott, azonban a hosszas vitának mégis megvolt az az eredménye, hogy a czenzura korlátait némileg tágították, a mennyiben megengedték, hogy a kerületi és országos ülésekről a lapok ezentúl kimerítőbb tudósításokat közölhessenek, sőt egész beszédeket is, a szónokot azonban nem volt szabad megnevezniök. A kerületi napló sem létesülhetett a kormány s a főrendek ellenkezése miatt, de igen a főrendi napló, a melyet szintén a rendek sürgettek s a mely mellett Dessewffy Aurél és más konzervativ-pártiak is felszólaltak.
Az alsóház ülésterme Pozsonyban.
(Miss Pardoe „The City of the Magyars, or Hungary and her institutions” czimű 1840-ben megjelent művéből.)
A szólásszabadságon esett sérelem, az országgyűlési ifjak, továbbá Wesselényi meg Kossuth perbefogása és elitélése leginkább foglalkoztatta a rendeket. Keserű kifakadások történtek a kormány s a királyi táblák ellen. Az ellenzék a törvénytelen itéletek megsemmisítését s a birák felelősségre vonását követelte, a konzervativ többség azonban azt javasolta, hogy a foglyok szabadon bocsátása érdekében intézzenek kérelmet a királyhoz, a szólásszabadság biztosítása érdekében pedig alkossanak ujabb törvényeket. Végre a rendek megegyeztek oly feliratban, melyben feltárván a szólásszabadságon esett sérelmeket s a birói itéletek törvénytelenségét, arra kérik ő felségét, hogy „a sérelmeket orvosolván, azok következményeit megszüntetni s a nemzetet mindennemű önkény ellen biztosítani méltóztassék.” Üzenetökhöz, melyet ez ügyben a felsőtáblához intéztek, azt a záradékot csatolták, hogy míg e sérelmek orvosolva, a perek megszüntetve s az elitéltek szabadon bocsátva nincsenek, semmi más tárgyalásba nem bocsátkoznak. A főrendek többsége azonban nem engedte meg a felirat fölterjesztését, és minthogy a kormány törvényszegését s a királyi tábla eljárását helyeselni látszottak, nagy lett az ingerültség a rendek között. Erélyes üzenetben kimutatták, hogy puszta szóval hűtlenséget elkövetni nem is lehet, mert régibb törvényeink értelmében a király tanácsosai felelősséggel tartozván, s a király és kormány külön politikai fogalmak lévén, a kormány ellen mondottak nem a királyt, hanem csak tanácsosait illetik.
A főrendiházban is többen szólaltak fel a kormány ellen, közöttük Széchenyi István gróf is. „Bajaink okát – mondá – nem annyira az emberekben, mint heterogen összeköttetésünkben találom t. i. hogy nekünk alkotmányunk van, Ausztriának pedig nincs. De épen, mert ez így áll, valamint kötelességünk alkotmányunkat szeplőtelen épségben tartanunk fenn: úgy a kormánynak is tiszte volna és érdekében is állana, ha velünk összhangban akar élni, alkotmányos kifejlésünket őszintén elősegélni. A kormány valamint felhagyott minket elnémetesítő eszméivel, így hagyjon fel minden összeolvasztási szándékaival is; mert ezt többé nem eszközölheti.” Azonban a főrendek többsége nem engedett. Hónapokon át folytak már a viták, végre a nádor közbenjárására a főrendek beleegyezésöket jelentették ki az iránt, hogy az országgyűlés felhagyva a sérelmek panaszlásával s a szabadszólás elvének vitatásával, a foglyok és perbefogottak mellett kérvényt intézzen a királyhoz. Ezt azonban a rendek nem akarták, mert mint Deák Ferencz követi jelentésében magát kifejezi „A nemzet sérelmeinek panaszlása helyett kegyelemért esdekelni annyi lett volna, mint a történteket tettleg helyeselve, vétek bélyegét nyomni a szenvedőkre és a nemzeti jogok árán szerezni nekik szabadulást. Ilyen áron pedig szabadulni kínosabb lett volna nekik is a szenvedésnél.”
A nádor végre magához hivatta Deákot és szavát adta, hogy kieszközli Bécsben a foglyok szabadon bocsátását, föltéve, hogy a rendek az ujonczügyet tárgyalás alá veszik. Deák a föltételt elfogadta s a rendek hozzá is fogtak az ujonczügy tárgyalásához. De Bécsben eleinte hallani sem akartak a foglyok megkegyelmezéséről. Minthogy azonban a rendek megkötötték magukat, hogy míg a feliratot a főrendek fölterjeszteni nem engedik, addig az ujonczokat nem ajánlják meg, a kormány megelőzve a felírást, márczius 24-én leiratot intézett az országgyűléshez, a melyben a király a szólásszabadság sértetlen fentartását igérte, egyuttal elismerte, hogy a szólásszabadságot az ősi alkotmány is biztosítja s hogy a ki a törvény korlátain túllép, a törvény rendes útján vonandó felelősségre; elismerte továbbá, hogy a birói hatalom függetlenségét sem felülről, sem alulról kérdés alá vonni nem lehet. A nádor a leirat vétele után Deák Ferenczet azonnal magához hivatta és kérte: birná a rendeket arra, hogy föltétel nélkül terjeszszék fel a bevégzett tárgyakat. Egyuttal értésére adta, hogy a kormány a foglyok közül Wesselényit és Lovassyt kész szabadon bocsátani, de Kossuthot nem. Deák azt felelte, hogy az ellenzék csak a nádor ama biztatására fogott az ujonczügy tárgyalásába, hogy a foglyokat kivétel nélkül szabadon bocsátják; e föltételtől tehát el nem állhatnak. A nádor fenyegetődzött, hogy Metternich inkább erőszakhoz nyul, hogysem az ellenzék kivánságát egészen teljesítse; de mikor látta, hogy a fenyegetés nem használ, megigérte, hogy Lajos és János főherczegeknek írni fog. Végre a rendek, bízva a nádor ujabb közbenjárásának sikerében és látva a főrendek ellenkezését, a melylyel a sérelmek fölterjesztését ismételve megakadályozták, elálltak föltételüktől, minek következtében azokat a határozatokat, a melyekben mindkét tábla megegyezett, szentesítés végett fölterjesztették. A szólásszabadságra vonatkozó feliratot azonban továbbra is fentartották, kijelentvén, hogy megmaradnak erre nézve kifejtett elveik mellett és azoknak orvoslását a jövő országgyűléstől várják. Április 29-én a király csakugyan aláírta az amnesztiát, a mit a nádor a május 1-én tartott vegyes ülésen jelentett be. Az amnesztia értelmében mindazok, a kiket a mult országgyűlés kezdete óta politikai okokból perbe fogtak és bebörtönöztek, visszanyerik szabadságukat, a folyamatban levő perek pedig megszüntetnek. Az amnesztia hírére általános volt az öröm. Wesselényit, Kossuthot valóságos diadallal fogadták, mikor Pestre érkeztek. Csak Lovassy nem örülhetett szabadságának, mert mint élőhalott hagyta el a spielbergi börtönt. Az országgyűlést a király május. 13-án rekesztette be.
József nádor aláirása.
Most lássuk az országgyűlés fontosabb törvényeit. A rendek megajánlották a harmincznyolczezer ujonczot azzal a föltétellel, hogy a kiállítás sorshúzás által történjék. A katonaság élelmezésére nézve az országgyűlés s a kormány nem tudott megegyezésre jutni, azért e tárgynak megvitatását egy országos választmányra bízták. Ugyancsak választmányra bízták a Duna-szabályozás ügyét is. E három tárgyat, mint tudjuk, a királyi előadások tűzték ki, reformot egyet sem. A rendek saját kezdeményezésükből mégis több ujítást kivántak életbe léptetni s ezekre nézve királyi szentesítést is sikerült kieszközölniök. Első helyen említendő az örökváltságról szóló törvény. Ennek értelmében a jobbágyok a különféle úrbéri tartozásokat nemcsak évenként válthatják meg pénzzel, hanem örökre is; mindazonáltal továbbra is földesúri hatóság alatt maradnak. A jobbágyok örökösödését is külön törvény biztosította. Teljes személy- és vagyonbiztonságukat azonban, bár a főrendek sem ellenezték, a kormány nem engedte törvénybe iktatni, hanem e tárgyat a büntető-törvény tárgyalásának idejére halasztotta. Nagy horderejűek voltak a hitel- és váltó-törvények is, a melyek nemcsak az ipart és kereskedelmet voltak hivatva előmozdítani, hanem a közteherviselés elvének megvalósulását is, a mennyiben a nemes embert a hitelező irányában mind személyére, mind vagyonára nézve törvény alá vetették. A zsidókra is ráirányult az országgyűlés figyelme. Ezeket a rendek mindama polgári jogokban akarták részesíteni, melyeket az ország nem-nemes lakosai élveztek. Azonban a kormány az amúgy is megnyirbálva fölterjesztett törvényjavaslatot csak csekély részében akarta megerősíteni. A rendek ennélfogva a királyi válaszból csak azokat a pontokat iktatták törvénybe, a melyek a zsidók sorsának javítására szolgáltak.
József főherczeg-nádor.
(Mahlknecht K. metszetéről, mely Ender J. rajza után készült. – Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
A vegyes házasságok kérdése is foglalkoztatta az imént lefolyt országgyűlést: A rendek az egyházi áldás megtagadását sérelemnek tekintvén, annak orvoslása végett a királyhoz felírni szándékoztak. De minthogy a főrendek a felirat felküldését makacsul ellenezték, az alsó tábla levette a napirendről. A lelkiismeret szabadságát s a vallásfelekezetek egymáshoz való viszonyának kölcsönösségét illetőleg a következő törvényjavaslatot terjesztették fel a királyhoz megerősítés végett: A reverzálisok érvénytelenek. A kit tizennyolczadik éveig evangélikus vallásban neveltek, annak vallása többé kérdés alá nem jöhet. A vegyes házasságok, a melyeket katholikus pap jelenlétében, bár egyházi áldás nélkül kötöttek, törvényesekül tekintendők; a vegyes házasságból született gyermekek ezentúl atyjok vallását követik. Ha más vallásuak evangelikus templomot látogatnak, azért az evangelikus papokat kereset alá vonni csak az esetben lehet, ha csalogatták a más vallásuakat. Katholikus gyermekek járhatnak evangelikus iskolába, de a vallásban saját papjuk tanítja őket. Külföldi egyetemeket evangelikus és katholikus ifjak szabadon látogathatnak. Katholikus szülők gyermekeik mellett evangelikus házi tanítókat tarthatnak, de a vallásban katholikus tanítótól vehetnek csak oktatást. Az evangelikusok bárhol állíthatnak elemi iskolákat, a hol szükségesnek tartják. A pap és tanító fizetéséhez, továbbá a templom építéséhez más felekezetek nem kötelesek hozzájárulni. A közhivatalok betöltésénél a vallás nem jöhet szóba; vallása miatt senkit sem szabad eltiltani attól, hogy valahol birtokot szerezzen, vagy lakjék, vagy hogy mesterséget gyakoroljon. A hol elkülönített temetők nincsenek, ott a meglevő temető közösen használható. Magyar ezredeknél evangelikus tábori papokat is fognak alkalmazni.
A püspökök azonban óvást emeltek a többség eme határozatai ellen. Az országgyűlés az óvást nem vette figyelembe, hanem fölterjesztette a törvényjavaslatot a királyhoz. A püspökök látván, hogy óvásukkal nem érnek czélt, a kormánynyal tudatták, hogy a viszály kiegyenlítése végett egy püspöknek Rómába küldését határozták el. Ennek következtében a kormány végleges válaszát a következő országgyűlésre halasztotta. Ugyancsak a jövő országgyűlésre maradt a városok országgyűlési szavazata kérdésének eldöntése is. A városok követei ugyanis összesen csak egy szavazattal birtak. Ez ellen már 1790-ben történtek felszólalások, sőt egyes városok feliratot is intéztek a királyhoz, kijelentvén; hogy inkább leteszik kezébe alkotmányos jogaikat, hogysem a nemesség részéről tovább is megszorítást tűrjenek. 1825-től kezdve majd minden országgyűlésen sürgették a városok küldöttei, hogy miként a megyéknek, úgy a szabad királyi városoknak is külön szavazatuk legyen. A rendek elvben nem ellenezték ezt, de a kivánt jog megadását a városi közigazgatás szervezetének ujjáalakításától kivánták függővé tenni. Az 1825-iki országgyűlése végből egy bizottságot küldött ki, a melynek munkálatát az 1832-iki országgyűlésen tanácskozás tárgyaul ki is tűzték. Azonban a többi reform-munkálatokkal együtt ennek tárgyalása is elmaradt. A városi követek erre elhatározták, hogy mindaddig nem fognak megjelenni a gyűléseken, mig szavazati jogukat helyre nem állítják. A káptalani követeket is csatlakozásra szólították fel, mert ezek ugyanoly helyzetben voltak, mint a városi követek. Ezek azonban Bécsbe küldöttek előbb, hogy megtudják a kormány véléményét. A kormány türelemre intette őket, kijelentvén, hogy a következő országgyűlésen a szavazati jog szabályozásáról gondoskodni szándékozik. A káptalani követek ennélfogva nem csatlakoztak a városi követekhez. Ezek is elállottak határozatuktól s ügyök eldöntését a következő országgyűlésre halasztották. Az 1839–40-iki országgyűlésen csakugyan ismét szóba került a városi követek szavazati joga. A rendek előbbi álláspontjukhoz ragaszkodtak, a városi követek pedig minduntalan elállottak a szavazástól. Végre a rendek azt az indítványt tették, hogy a városok belső viszonyainak s a tövényhozásban való részvétök rendezése iránt egy választmány még az országgyűlés folyamán kimerítő munkálatot adjon be. A munkálat azonban egyéb fontos tárgyak miatt nem készülhetvén el, országos bizottságot küldöttek ki, hogy a jövő országgyűlésre adjon be kész munkálatot, a kormányt pedig megkérték, hogy e tárgyat vegye fel a jövő országgyűlés királyi előadásai közé. A kormány azonban a feliratot válaszra sem méltatta.
Fontos törvényeket hoztak a rendek a nemzeti nyelv érdekében is, a melynek jogkörét még inkább kiterjesztették. Mindjárt az országgyűlés kezdetén az az indítvány merült fel, hogy az üdvözlő küldöttség magyar nyelven fogadja a királyt s a királynét. Az indítványhoz a főrendek s a felség is hozzájárulván, csakugyan magyarul üdvözölték a Pozsonyba érkezett királyt, a mi háromszáz év óta nem történt. Később elhatározták, hogy a királyhoz küldendő feliratokat is csak magyar nyelven szerkesztik, a mihez a kormány szintén hozzájárult. Abba is beleegyezett a király, hogy a törvényhatóságok magyarul irhassanak fel hozzá; továbbá, hogy a királyi helytartótanács körleveleit a törvényhatóságokhoz magyar nyelven adja ki; hogy az egyházi hatóságok a világi hatóságokkal s ezek egymással az ország határain belül szintén csak magyarul levelezzenek, épúgy a magyar királyi udvari kamara a hozzá magyar nyelven író hatóságokkal; hogy a káptalani kiadványoknak kezdő és befejező szavait, valamint a tárnoki szék itéleteit magyar nyelven kell szerkeszteni, hogy az anyakönyveket három év mulva minden községben magyarul kell vezetni, még ott is, a hol a szent beszédeket nem magyarul tartják; hogy plébánosokul, káptalanokul csak oly papok alkalmazhatók, a kik magyarul tudnak. A király azon kivül igéretet tett, hogy rendelkezni fog, mikép a magyar nyelv tudása a katonai határőrvidéken is terjedjen, továbbá, hogy a magyar ezred-parancsnokságok a törvényhatóságokkal magyarul levelezzenek; elismerte végül, hogy az országos pénztárak számadásai magyarul vezetendők.
E törvények alapján a nemzeti nyelv mindinkább elfoglalta az őt illető helyet a közéletben, örömére a hazafiaknak, de nagy bosszúságára a nemzetiségeknek. A horvátok követei még az országgyűlés folyamán nyiltan kifejezést is adtak annak, tiltakozván a magyar nyelvnek ily nagy mértékű terjesztése ellen. De miután nem értek czélt, társadalmi úton folytatták vétkes izgatásukat ellenünk. A rendek érezvén, hogy mennyire szolgál a nemzetiség megerősödésére a magyar szinészet, a Pest-megye és egyesek áldozatkészsége folytán a fővárosban épült és 1837. augusztus 21-én megnyílt „Nemzeti Szinház” biztosítására és fejlesztésére közel 500.000 frtot ajánlottak fel.
A reáliskolák s a politechnikum felállítására vonatkozólag az 1832–36-iki országgyűlésen a kormány azt az igéretet tette, hogy ez iránt maga fog gondoskodni. Meg is bizta a budai tanulmányi bizottságot a tervek kidolgozásával, mégis azok megvalósítását egyre húzta-halasztotta. Azért a közelmúlt országgyűlésen a rendek egy bizottságot küldöttek ki ez ügyben, de minthogy ez munkálatával csak későn készülhetett el, a dolog elintézése a jövő országgyűlésre maradt. A Ludoviceum ügye is szóba került. A rendek ismételve megajánlották a megnyitáshoz szükséges összeget a korábban kikötött föltételek mellett, de a kormány nem is reflektált a rendek ajánlatára, minek következtében a katonai akadémia épülete továbbra is üres maradt.
A pesti nemzeti szinház.
(A 40-es évek elején készült metszetről.)
A büntető törvénykönyvet, melyet már 1790-ben és 1825-ben sürgettek a rendek, és melylyel a kiküldött országos választmányok s a kerületi ülések foglalkoztak behatóbban, ezen országgyűlésen egyéb fontos tárgyak miatt megalkotni nem volt lehetséges. Azért ujabban országos választmányt küldöttek ki mind az alsó-, mind a felsőház kitünőbb tagjaiból, hogy a büntető törvény ügyében a legközelebbi országgyűlésen kimerítő javaslatot tegyen.
***
Az országgyűlés imént vázolt eredményei országszerte élénk örömet keltettek és biztos reményt nyujtottak arra nézve, hogy a nemzetnek a reformok iránt táplált vágya végre valahára teljesülni fog, annál is inkább, mert a kormány addig követett politikájával végleg szakítani látszott. A megyék választmányokat küldtek ki, a melyek a tervezett reformokat megvitatták, sőt hatáskörükben maguk is léptettek életbe egyes ujításokat. Különösen ki kell emelnünk Pest-megyét, a mely üléstermét megnyitotta a nem-nemesek művelt osztálya, az ugynevezett honorácziorok előtt, sőt szavazati joggal is ruházta fel őket, hatalmas lépést tévén ezzel is a társadalmi egyenlőség felé. Az ország első megyéjének példáját más megyék is követték.
A megyei gyűléseken kivül a napi sajtónak is nagy része volt a reformok előkészítésében, az ezek iránt táplált vágy ébren tartásában és növelésében. Különösen 1841 óta kezd a sajtó mind nagyobb szerepet játszani. Ebben az évben indítja meg Kossuth a „Pesti Hirlap”-ot, a melyre a kormány azért adta meg az engedélyt, mert azt hitte, hogy Kossuthot inkább korlátozhatja. „Országgyűlési és Törvényhatósági Tudósításai” már előbb is nagy népszerűséget szereztek Kossuthnak és népszerűségét a kiállott börtönbüntetés még inkább emelte. Uj lapját szokatlan érdeklődéssel fogadta a nemzet és méltán, mert oly hangon szólt hozzá, a minőt addig nem hallott. Programmjában igérte, hogy mérsékletet és illedelmet tart szem előtt a napirenden lévő kérdések megvitatásánál; egyszermind kijelenté, hogy szennyes érdek nem fogja vezetni, hogy meggyőződése nem lesz eladó, hogy észnek és okoknak mindig hódolni fog, de másnak nem; kijelenté – Nagy Pál szavait idézve – hogy „sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársainak heve el nem tántorítja.” Elveire nézve megegyezett Széchenyivel, Deákkal, Batthyányval s általában az ellenzékkel. Ő is sürgette a nemzetiség kifejtését és erősítését, a szabad földet, az ősiség eltörlését, az örökváltságot, a közteherviselést; de míg Széchenyi az arisztokrácziára támaszkodva, az anyagi erők kifejlesztésével akarta a nemzet politikai átalakulását lehetővé tenni, még pedig lassanként, addig Kossuth főleg a megyétől; szóval a közép-nemességtől várt mindent s a fősúlyt nem az anyagiakra, hanem a politikai intézmények átalakítására fektette. Kezdetben mérsékelni látszott érthető elkeseredését a kormány iránt, de annál kiméletlenebbül sujtotta a megyei és társadalmi életben mutatkozó visszaéléseket, a megyei hivatalnokok és földesurak zsarnokoskodását, a mindinkább lábra kapó korteskedést és lélekvásárlást. Azoknak az önző mágnásoknak pedig, a kik a közjót magánérdekeiknek akarták alávetni s a haladást meggátolni, odakiáltá: „Veletek és általatok, ha akartok; nélkületek, sőt ellenetek, ha kell!”
Ez a hang, a visszaélések kiméletlen leleplezése és elítélése természetesen sokaknak visszatetszett, bár a nemzet többségének s főleg az ifjúságnak helyeslésével találkozott. A visszatetszésnek Széchenyi adott kifejezést a „Kelet Népe” czímű munkájában, a mely 1841 nyarán jelent meg. Ebben a művében Széchenyi, noha helyesli Kossuth elveit, a melyek a saját elveivel egyenlők valának, kikel a mód ellen, a melylyel ez elveknek érvényt akar szerezni. Szemére lobbantja, hogy nem a közvéleményt felvilágosítani, hanem a szenvedélyek felizgatásával tévútra vezetni törekszik; hogy gyűlöletessé teszi a birtokot s a tekintélyt, izgat a kiváltságos osztály s a kormány ellen. Nyiltan kimondja tehát, hogy ha eddigi taktikájával fel nem hagy, Magyarországot forradalomba sodorja, a mi egyértelmű a megsemmisüléssel. Széchenyi föllépésében kétségkivül a féltékenységnek is volt némi része, de azt sem lehet tagadni, hogy a „Kelet Népé”-ben valóságos prófétai ihlet nyilatkozik. Széchenyi előre látta, a mi bekövetkezett: hogy a kormány egykönnyen nem fog szakítani hagyományos politikájával, nem fogja egykönnyen beleegyezését adni oly intézmények létesítéséhez, a melyek a magyar nemzet önállóságát, függetlenségét biztosítják. Tudta ő, hogy a kormány s a nemzet ellentétes törekvései előbb-utóbb harczra vezetnek, s minthogy e harcztól nemcsak a haladás ügyét, de a nemzetet magát is féltette, fölemelte tiltakozó szavát Kossuth hírlapi működése ellen. De a közönség nagyobb része nem neki, hanem Kossuthnak adott igazat. Kossuth maga, a ki röviddel előbb Pest-megye egyik közgyűlésén a „legnagyobb magyar”-nak nevezte Széchenyit, szintén könyvvel felelt az ellene intézett támadásra és pedig sokkal mérsékeltebb hangon, mintsem várni lehetett. Az érdekes tollharczba mások is elegyedtek, többi között Eötvös József báró, a ki szintén Kossuth pártjára állott.
Az ellenzék Széchenyi föllépését általában helytelenítette, mert szakadást idézett elő a reform-pártban épen akkor, mikor a legszorosabb egyetértésre lett volna szükség. Deák Ferencz is fölemelte békítő szavát. Még mielőtt megjelent a „Kelet Népe”, írt Széchenyinek és kérte őt, hogy ne törjön pálczát a „Pesti Hírlap” fölött, melynek elveiben maga is osztozik; ne rontsa Kossuth nyilvános állását s a magáét csupán a modor különfélesége miatt; gondoljon inkább arra, hogy mindkettőjök ereje egymás mellett érvényesülhet a haza javára, holott a haza látja kárát, ha egymás ellen törnek. Deák utóbb az országos bizottsági munkálatok tárgyalására Pestre jövén, midőn az ifjúság nagyszerű fáklyászenével fogadta, az üdvözlő beszédre hosszabb beszédben válaszolt, a melyben hangsulyozá, hogy átalakulásunk legfontosabb időszakában nem csupán lelkesedésre, de sokkal inkább hideg, komoly megfontolásra és fáradhatatlan munkásságra van szükség; épen azért az egymás személye és véleménye iránt való türelmet ajánlá és kerülését minden gyanusítgatásnak.
Kossuth Lajos arczképe és aláirása.
(Az arczkép Eybl 1841-iki kőrajzáról; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Széchenyi föllépésében némelyek denuncziácziót is láttak s artól tartottak, hogy a kormány ismét megszorítja a sajtót és végkép eliszonyodik a reformoktól. Azonban a kormány nem érezte szükségét annak, hogy Kossuth hirlapi működését megakadályozza. Mindössze annyit tett ellensúlyozására, hogy egy „Világ” czímű kormánypárti, konzervativ irányú hirlapot indított meg, a melynek névleg Jablanczy Ignácz, valósággal azonban Dessewffy Aurél gróf volt a szerkesztője. Ő is károsnak tartotta a „Pesti Hirlap” hatását, de a veszedelmet, a melyet Széchenyi igen sötét színekkel festett, nem látta oly közelinek. Éles kritikával bonczolta a két ellenfél politikai rendszerét, kimutatva minkettőjök hibáit: a megyék befolyásának mellőzését Széchenyinél s a törvényes hatalom szükséges jogainak mellőzését a megyék irányában Kossuthnál. De az a rendszer, a melyet Dessewffy ajánlott, legkevésbbé sem tetszhetett a nemzet többségének, mert ha megvalósúl, megsemmisíti a megyék önkormányzatát és absolutismusra vezet. Mert Dessewfíy erős központi kormány szükségét hangoztatta, de annak felelősségét a megyék, valamint a törvényhozás részéről kifelejtette rendszeréből. Igaza volt azonban e kiváló férfiúnak, midőn kikelt a megyék statutárius jogának olynemű kiterjesztése ellen, hogy ujításokat hoznak be, a melyek csak az országgyűlést illethetik. Ilyennek vette a többi közt a választói jognak a nem-nemesi osztály műveltebb részére, az úgynevezett honorácziorokra való kiterjesztését, a miről már fentebb szólottunk. Föllépése következtében a kormány utasította is a megyéket, hogy a statutárius jog törvényes korlátait túl ne lépjék. Dessewffy Kossuth vezéri tekintélyét is aláásni törekedett és helyébe Széchenyit vagy Deákot ajánlotta. Föllépése természetesen ingerült hirlapi vitákat provokált, a melyeknek váratlan halála vetett véget 1842 elején. Más szerkesztő kezében a „Világ” épenséggel nem mérkőzhetett a „Pesti Hirlap”-pal, a melynek befolyása napról-napra növekedett.
***
E közben a nemzetiségi mozgalmak mind fenyegetőbb alakot öltöttek. A pánszlávok elégedetlenek lévén Zay Károly gróffal, a protestánsok főfelügyelőjével, a ki a pánszláv iskolai társulatokat részint betiltotta, részint szigorú felügyelet alá helyezte, 1842 tavaszán arra vetemedtek, hogy a királyhoz kétszáz aláírással ellátott folyamodványt nyujtottak be. Ebben felsorolván állítólagos sérelmeiket, arra kérik Ő Felségét, hogy védje meg őket az ellenök szórt rágalmak ellen, nevezzen ki Budán és Pozsonyban több tót czenzort, állítson fel az evangelikus főiskolákban s a pesti egyetemen szláv nyelvi és irodalmi tanszéket, engedje meg, hogy egyházi kormány-ügyekben és az anyakönyvek vezetésében a latin nyelvet használhassák, végül, hogy egyházukat és iskolájukat a magyarosítók túlbuzgalmától mentse meg. Minthogy a bécsi kormány a magyar nemzet ellen való ilyes izgatásokat tétlenül nézett, a népet is próbálták felizgatni a pánszláv lelkészek és tanítók, csakhogy ez nem sikerült.
Veszedelmesebb volt az illyrismus Horvátországban, mert ennek apostolai egyenesen a Magyarországtól való elszakadásra izgattak. Tulajdonképi czéljokat eleinte nem merték bevallani, hanem mint a felvidéki tótok, ők is csak nyelvök, irodalmuk fejlesztését emlegették. De a lapjaikban megjelent költemények, főleg pedig Gájnak egyik röpirata, melyhez az alkotandó Illyria térképe volt mellékelve, nyilvánvalóvá tette törekvéseiket. Minthogy czéljok megvalósításának leginkább Magyarország állott útjában, azon fáradoztak, hogy a Magyarországgal való kapcsolatot lehetőleg gyöngítsék. Hírlapi czikkeik- és költeményeikben a legképtelenebb vádakat emelték a magyarok ellen, hogy fölkeltsék a nép szenvedélyét. Elhitették vele, hogy mint egykor a török, úgy most a magyar készül rájok törni, hogy nyelvöket elvágja s a szláv fajokat kiirtsa, és rámutatva ősi vitézségére, felszólították, hogy köszörülje fegyverét, ne hagyja magát gyáván kiirtani a magyaroktól.
Dessewffy Aurél gróf.
(Eybl 1841-iki kőrajzáról; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Hogy a megyékben megvessék lábukat, a tisztujításokon erőszakkal a maguk embereit ültették a hivatalokba, a mit annál inkább tehettek, mert a kormány emberei, mint például Zágráb-megyében Zdencsay főispáni helyettes és Haulik zágrábi püspök, maguk is elősegítették törekvéseiket. Lassanként a veszélyes mozgalom Horvátország határait átlépve, a katonai végvidéken és Szlavoniában is kezdett terjedni. Sőt a szerbeket is elfogta a nemzetiségi láz, főleg mióta Rajacsics lett karloviczi érsekké. E veszedelmes mozgalmakat a magyar hírlapok s a vármegyék élénken tárgyalták, sőt az utóbbiak egyre-másra írtak fel a királyhoz, a baj orvoslását sürgetvén. A kormány ennek következtében Rudics József bácsi főispánt királyi biztosul Horvátországba küldé, s midőn ennek jelentéséből arról értesült, hogy a zavargókat Haulik zágrábi püspök-báni helytartó, nemhogy csillapítja, de sőt bátorítja, 1842 őszén Haller Ferencz gróf tábornokot bánná nevezte ki. Beiktatása alkalmával a bán kijelentette, hogy mindent el fog követni, mikép a régóta fenálló szövetség a tartomány s az anyaország köztött továbbra is fenmaradjon. Közbenjárásának nemsokára egy királyi leirat volt az eredménye, a melyben a király kijelenté, hogy a nemzeti nyelv művelésének, míg törvényes határok közt marad, nem akarja, hogy gátat vessenek; hogy a horvátok municzipiális jogait és nyelvét minden megtámadás ellen védeni kész; mindazonáltal, hogy további keserűségeknek elejét vegye, megtiltja az „illyr” név használatát s a magyar nyelv törvénytelen megtámadását. E leirat csillapítólag hatott a kedélyekre. Annál kellemetlenebbül érintette a hazafiakat Széchenyi István grófnak a Magyar Tudományos Akadémia 1842, november 27-én tartott nagygyűlésén mondott elnöki beszéde, melyben a nemzetiségi mozgalmakért a magyar túlzókat teszi felelősekké. Széchenyi e mozgalmakban csak reakcziót látott a túlzók ama törekvése ellen, hogy nyelvünket az idegenajkuakra erőszakkal akarják rátolni. A gróf beszéde egyenesen a nemzetiségek malmára hajtotta a vizet. Ezek nem is késtek őt üdvözölni és dicséretekkel elhalmozni; viszont a hazafiak élesen támadták. Igy egykori barátja, Wesselényi, a ki Freiwaldauból, a hol szembajának gyógyítása végett tartózkodott, nyiltan óvást emelt vádjai ellen; Kossuth a „Pesti Hirlap”-ban a beszéd káros következményeire mutatott rá, Pulszky pedig felszólította Széchenyit, hogy bizonyítsa be, mikor „léptük át a törvény határait?” s „hol tolta magát erővel előre a magyarság?” Széchenyi nem válaszolt; annál szenvedélyesebben támadta a liberális pártot, melyet azzal vádolt, hogy az ország vesztére tör. Wesselényi a nemzetiségi kérdést 1843 tavaszán „Szózata magyar és szláv nemzetiség ügyében” czímű röpiratában fejtegeté, a melyben a nemzetiségi mozgalmak ellenszeréül azt ajánlja, hogy Ausztria minden népeinek adjanak szabadságot és alkotmányt. Ez egységessé, erőssé fogja tenni a birodalmat és lehetetlenné, hogy a szláv nemzetiségek Oroszország felé gravitáljanak. Továbbá javasolta, hogy az osztrák tartományok szövetséges államot alkossanak, melynek tagjai volnának: a német tartományok, továbbá Cseh- és Morvaország, azután Galiczia, a lombard-velenczei királyság és Isztria, végül Magyarország, a melynek kapcsolt részei azonban külön szláv igazgatást nyernének. Az állam-adósságot Wesselényi mind az öt ország között arányosan akarta felosztani s meg akarta határozni a kapcsot, a mely az öt országot szövetséges államban egyesíti. Látszik ebből, hogy Wesselényi már 1843-ban kontemplálta azt, a minek megvalósítására napjainkban törekszenek a szláv nemzetiségek Ausztriában.
***
Az országgyűlés megnyitása közeledvén, egyelőre lecsillapultak a nemzetiségi viszályok. A közfigyelem a reformok felé fordult, melyeket a megyék közgyűlésein élénken tárgyaltak.
Szathmár-megye a fő-reformokat tizenkét pontban foglalta össze 1842. február havában tartott közgyűlésén. E tizenkét pont a következő: 1. Az ősiség eltörlése. 2. A hiteltörvény kiegészítése, telek- és adósság-könyv s egy föld-hitelintézet felállítása. 3. Kötelező örök megváltása minden jobbágyföldnek. 4. A kereskedelmi ügyek javítása, a czéhek eltörlése s az egyedárúság megszüntetése. 5. A birtok- és hivatalképesség kiterjesztése minden lakosra. 6. Az adófizetés kötelezettségének kiterjesztése a főpapokra, urakra és nemesekre. 7. Népnevelés. 8. Sajtószabadság. 9. A városok felszabadítása és rendezése. 10. Polgári és büntető törvény szerkesztése, esküdtszékek felállítása. 11. A faggató pör megszüntetése, a vádpör behozatala, a politikai igazgatás különválasztása a törvénykezésitől a megyékben és városokban. 12. Népképviselet.
E pontokat Szathmár-megye a többi megyékkel is közölte. Mindenütt nagy hévvel tárgyalták azokat s a legtöbb megyében az országgyűlési követeknek utasításul is adták. Különösen három kérdést vitattak meg tüzetesebben: a városok, az adó s az anyagi érdekek kérdéseit. A városok mindenképen azon voltak, hogy a legközelebbi országgyűlésen megnyerjék régóta sürgetett szavazat-jogukat. Ezen törekvésükben a reform-párt is támogatta őket, mert érdekében állott, hogy az alsóházat a főrendiház s a kormány ellen erősítse. Ámde a szavazat-jog megadását a reformpárt ahhoz a föltételhez kötötte, hogy a városok követeit ezentúl az összes polgárok s ne csupán a tanács válaszsza, továbbá, hogy a városok a királyi kamarától függetleníttessenek s hogy uj szervezetet nyerjenek. A legtöbb város a rendek föltételét méltányosnak találván, ily értelemben írt fel a királyhoz. Ennek következtében ez rendeletet adott ki, mely szerint ideiglenesen úgy intézkedett, hogy a legközelebbi országgyűlésre a polgárok a maguk összeségéből félannyi választót nevezzenek, mint a mennyi a városi kültanács tagjainak száma, a kik azután ezekkel együtt válaszszák meg a követet.
Kortes-vezér.
(Egykoru metszetről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A nemesség adózásának kérdése nagy hullámokat vert fel mind a sajtóban, mind a megyegyűléseken. Amott Sztáray Albert gróf vetette fel, még pedig a „Hirnök” melléklapjában, a „Századok”-ban. Sztáray a nemesség adómentességét az örök igazsággal ellenkezőnek állítván, azt kivánta, hogy a beligazgatás költségeit kizárólag a nemesség viselje és pedig úgy, hogy a legtöbbet adózót illesse meg a döntő szó a költségek meghatározásában s az adó kivetésében. Nagyobb feltünést keltettek Kossuthnak e kérdésben írt czikkei. Ezekben kimutatta, hogy a házi adó ujabb eredetű lévén, a nemesség adómentességéről szóló régi törvények arra nem is alkalmazhatók. Kimutatta Sztáray elveinek helytelenségét, melynél fogva a házi adóval csak a nemességet akarta megterhelni; mert az igazság, a polgári egyenlőség, a közhaszon s a józan államtan azt kivánja, hogy az adó fizetéséhez mindenki járuljon jövedelme arányában. Az adómentességben Kossuth polgári lealacsonyítást látott. Angliában, Francziaországban, Amerikában csak a rabszolga, a cseléd s a koldus nem fizet adót – úgymond – míg nálunk a birtokos nemes nem járul az államterhek viseléséhez. Az adó kérdésében megjelent czikkek között ki kell emelnünk Dessewffy Emiléit is, a melyeket később „Alföldi levelek” czímen könyvalakban is kiadott. Ő is kivánta a nemesség adózását, még pedig úgy, hogy a beligazgatás költségeit egyenes adózás útján, az országos közlekedés létesítésére szükséges pénzt pedig közvetett adózás útján teremtsék elő. Míg ekképen a sajtó egyhangulag a nemesség adómentessége ellen nyilatkozott, addig a megyékben heves izgatások folytak a régi kiváltság fentartása érdekében. Egyik-másik megye elfogadta a közadózás elvét s azt utasításul is kivánta adni követeinek. De a legtöbb megyében megbukott e magasztos elv a konzervativek erőszakoskodása miatt. Oly heves volt a küzdelem, hogy itt-ott verekedés, vérengzés is fordult elő; a leghevesebb épen abban a megyében, a mely a tizenkét pontot állította össze, t. i. Szathmár-megyében. Mert az 1841. deczember havában tartott közgyűlésre becsődített tyukodi és csengeri nemesek ólmos botokkal fölfegyverkezve jelentek meg s az adó kérdését több más reformmal együtt megbuktatták. A szomorú hírre jutott ólombotos hazafiakat Gaál József állította pellengérre egy akkoriban nagy népszerűségre jutott költeményében, Kossuth pedig a „Pesti Hirlap”-ban kelt ki a megyei élet kinövései ellen, megjegyezvén, hogy ha ez így megy, a magyar nemességnek végórája ütött.
Az adó kérdésének megbuktatásában a kormánynak is kiváló része volt, ebben is meg akarván akadályozni a nemzet haladását, megerősödését. A kormánypárt izgatásainak az volt az eredménye, hogy ötvenhét megye közül csak tizenhat adta követeinek utasításul, hogy a házi adóban a nemesség is vegyen részt. Noha ekképen a közadó kérdése megbukott, az e körül történt visszaéléseknek mégis jó hatásuk volt, mert útját egyengették a képviseleti rendszernek, a mely mellett Kossuth is kezdett agitálni lapjában.
Miután a házi adó kérdése megbukott, Széchenyi egy más adó tervével lépett fel, a melyet „két garasos adó”-nak nevezett el s a mely hivatva lett volna arra, hogy egy országos pénzalap előteremtésére szolgáljon. Széchenyi azt kivánta, hogy minden nemes és nem-nemes évenként két garast fizessen egy-egy hold földje után. Az ekként befolyt összeg öt millió frtra rúgna, a melyre száz milliós kölcsönt kellene felvenni. A kölcsön kamatait s a törlesztésül szolgáló másfél millió frtot az öt milliónyi adóból kellene födözni. Ily módon remélte Széchenyi, hogy harminczöt év alatt, míg az adózás tart, száz millió forint tőke áll az ország rendelkezésére. S mivel a szükséges beruházásokat egyszerre nem lehet eszközölni, a fölöslegből Széchenyi földhitelbankot akart létesíteni, a mely egy százalékkal magasabb kamat mellett biztos alapra a birtokosoknak kölcsönöket adna. Ebből szintén ötven-hatvan millió frtnyi jövedelem származnék s így harminczöt év alatt százhatvan millió frtot lehetne fordítani beruházásokra. A kölcsön letörlesztésével az adó megszünnék. E tervet Kossuth is pártolta, de kikötötte, hogy a nemesség mondjon le adómentességéről, s hogy a kölcsön jótéteményében necsak a nemesek, hanem a jobbágyok is részesüljenek olyformán, hogy a kölcsön adandó összeg felére nézve a földmívelő s adozó jobbágyoknak, és pedig azoknak legyen elsőségük, a kik magukat örökösen megváltani akarják.
A legutóbb lefolyt három év alatt az anyagi érdekek tekintetében is nem egy üdvös lépés történt, de nem a kormány kezdeményezésére vagy támogatásával, hanem kizárólag egyesek és egyesületek buzgólkodása folytán. 1841 elején Balogh Pál indítványára egy „Hasznos ismereteket terjesztő társaság” alakult, a mely nehány hónapi fenállás után „Iparegyesület”-té változott át. Elnökévé Batthyány Lajos grófot választották meg. Az iparegyesület tagjainak buzgólkodása folytán rövid idő alatt szép sikereket mutathatott fel. Mindenekelőtt mesterinas-iskolákat állított fel, azután népszerű előadásokat tartatott, az iparosok számára olvasótermet nyitott s ezt egy szerszám- és gép- mintagyűjteménynyel kapcsolta össze; 1843-ban pedig iparkiállítást is rendezett, kizárólag a hazai ipar termékeiből. A kiállítás révén a hazai ipar készítményeivel megismerkedvén a közönség, azokat mindinkább pártfogásába vette s így aránylag rövid idő alatt elősegítette egyes iparágak föllendülését, mint például a szóda-, czukor- és selyemiparét.
Gróf Batthyány Lajos arczképe és aláirása.
(Az arczkép Eybl 1841-iki kőrajzáról; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Hazai iparunk fejlődését eddig főleg a fenállott vámrendszer akadályozta, a mely Magyarországot mintegy Ausztria gyarmatává sülyesztette. E vámrendszer megváltoztatását, főleg pedig a közbeeső vámvonalak megszüntetését már korábban is sürgették a rendek, de sikertelenül. Ez időben a német vámszövetség megujítása alkalmával felmerült a kérdés: nem volna-e czélszerű, ha Ausztria és Magyarország is a vámszövetséghez csatlakoznék? Különösen az Ausztriával határos megyék kivánták a csatlakozást. Sopron-megye körleveleket is intézett ez ügyben a többi megyékhez. Azonban a hírlapok a csatlakozás ellen nyilatkoztak, mert féltették tőle nemzetiségünket és önállóságunkat. Inkább az Ausztria és Magyarország között fenálló vámvonal fentartásának szükségét hangoztatták, mert ez óvta meg nemzetünket a beolvasztás veszélyétel. Csupán a rendszert kivánták módosítani: védeni kivánták a magyar ipart a külföld iparával szemben mind addig, míg azzal vagy legalább az osztrák iparral versenyezni képes. Az ipar fejlődését a czéhek is akadályozták. Ezért a legtöbb megye azok eltörlését vagy czélszerűbb szabályozását utasításul adta követeinek. Nehány megye Pest-megye példájára a fenálló korlátokat tényleg tágította is, a mennyiben megengedte, hogy mesteri oklevéllel nem biró iparosok is nyithassanak üzletet, csak legényeket nem szabadíthatnak fel.
A kereskedelem föllendülését a közlekedési eszközök hiányos volta akadályozta leginkább. Említettük az 1836-iki országgyűlés amaz intézkedését, mely szerint mindazok a magán-vállalatok, melyek a közlekedés előmozdítását tűzték ki czéljokul, kedvezményekben részesülnek. E törvénynek azonban nem igen volt sikere. Még mindig a pozsony-nagyszombati vasút volt az egyetlen az országban. Felmerült azonban a terv, hogy Pestet Bécscsel a Duna balpartján kellene összekötni vasút által. E terv megvalósítása érdekében egy társaság is alakult, azonban a vasút építését egy ideig hátráltatta egy másik részvény-társaság, a mely Bécset Győrrel akarta összekötni. A hazafiak látván a magán-vállalkozók versengését, közülök többen közköltségen kivánták a szükséges vasútakat fölépíteni. Kossuth a vukovár-fiumei vasút építését tartotta első sorban szükségesnek, hogy tengeri kikötőnket a Dunával s közvetve Pesttel lehessen összekötni. Szó volt ugyanis arról, hogy a bécs-győri vonalat Triesztig meghosszabbítják. Már pedig, ha Triesztet egy mellékvonallal Fiuméval is összekapcsolják, akkor – külső kereskedelmünket is Bécs felé terelik. Mint fontos mozzanatot kereskedelmünk történetében meg kell még említenünk a pesti kereskedelmi bank megalapítását, a mi 1841-ben történt.
***
Mielőtt az 1843-ban megnyitandó országgyűlés lefolyását elbeszélnők, röviden az erdélyi állapotokról kell megemlékeznünk. Ferdinánd főherczegnek királyi biztossá történt kinevezésével Erdély önkényuralom alá került. Szerencsére az önkényuralom nem volt tartós. 1837. április 17-én két évi szünet után Szebenbe országgyűlést hirdettek, melynek tárgyául a rendek hódolati esküjét, a főbb tisztviselők megválasztását s az 1791-iki reform-munkálatok átnézését tűzték ki. Az utóbbiak közül különösen az úrbéri szabályozás tervének elkészítését sürgették a királyi előadások.
Az udvar kéz alatt mindent elkövetett, hogy Ferdinánd főherczeget válaszszák meg kormányzóvá, hogy igy az ideiglenes kényuralom mintegy állandóvá váljék. Azonban nem ért czélt, mert Bethlen János gróf eszélyes eljárása következtében az országgyűlés a főherczeget nem jelölte, hanem másokat, a kik közül Kornis János grófot, noha hatodik helyen volt jelölve, nevezték ki kormányzóvá. A többi főbb hivatalokat is betöltötték, bár nem a rendek óhajához képest. Igy a többi között az erdélyi katholikus püspököt is kinevezték kormányszéki tanácsosnak, pedig jelölve sem volt.
Erdély alkotmányát kétségkivül legjobban biztosította volna, ha Magyarországgal egyesül. Az egyesülést már régebben Wesselényi és Kölcsey sürgették, azonban az erdélyiek tudni sem akartak róla, sőt tiltakoztak ellene s még a Részek visszakapcsolása miatt is feliratot intéztek a királyhoz.
Az 1841-iki országgyűlésen a reform-munkálatokra került a sor. Előbb azonban az elhalt Kornis János gróf-kormányzó helyét töltötték be Teleki József gróffal, az Akadémia nagytudományú elnökével. A reformok közül mindenek előtt azokat óhajtották életbe léptetni, a melyek a nemzetiséget biztosítsák. E végből a magyar nyelvet Erdélyben is állam-nyelvvé akarták tenni. Kivánták, hogy ezen a nyelven szerkeszszék a törvényeket, ezen a nyelven készüljenek a királyi leiratok, ezen levelezzenek a kormányszékek és törvényhatóságok egymással. Csupán a szász hatóságoknak akarták megengedni, hogy tetszés szerint a magyar vagy a latin nyelvet használják. Az egyházi igazgatás és iskola nyelveül is a magyart óhajtották, kivéve a szászok egyházait és iskoláit. Az 1837-iki országgyűlésen még a szász követek maguk is a mellett voltak, hogy ezentúl a törvényeket magyar nyelven szerkeszszék, most azonban hevesen tiltakoztak a törvényjavaslat ellen és különvéleményt kivántak fölterjeszteni a királyhoz. Ellenséges maguktartásának következménye volt azután, hogy a kormány a törvényjavaslatot visszavetette. Az úrbéri szabályzat tárgyalása közben kitünt, hogy az erdélyi nemesség sokkal szűkebb keblű, mint a magyarországi, mert görcsösen ragaszkodott kiváltságaihoz s hallani sem akart oly reformokról, a melyek a nép felszabadítását vagy legalább terheinek könnyítését czélozták. Még kevésbbé akart hallani jogegyenlőségről, általános birtok-képességről és közteherviselésről. Az országgyűlés csupán némi végzéseket alkotott, a melyek a jobbágy-szolgálatokról, közmunkákról s a visszaélések korlátozásáról szólottak. Ezek ellen is számos óvás és tiltakozás történt.
***
A magyar országgyűlést a király márczius 15-én kelt körlevelében május 14-ére hirdette ki Pozsonyba. Megindultak erre a követválasztó mozgalmak. Folyt a korteskedés, etetés-itatás mindkét párt, de különösen a konzervativ párt részéről. Itt-ott véres összeütközés is történt, mint például Zalában, minek következtében Deák Ferencz nem fogadta el a neki felajánlott mandátumot. A konzervativ párt erőszakoskodásának lehetett tulajdonítani azt is, hogy noha a reform-párt emberei többségben voltak, több reform-kérdésben a konzervativek diadalmaskodtak, a mennyiben ezekre vonatkozólag az ő szellemökben készültek a követi utasítások. Igy például az adómentesség megszüntetését csak tizenhat megye kívánta. Horvátországban különösen az illyr-párt erőszakoskodott. Kivitte, hogy az ő jelöltjeit kiáltották ki a magyar országgyűlésre küldendő követekül.
A Pozsonyban összegyűlt rendek soraiban ott találjuk mindazokat, a kik a legutóbbi országgyűlésen magukat kitüntették; csak Deák Ferencz és Nagy Pál, az ellenzék régi vezérembere, hiányoztak. Az elsőnek távolmaradását mindenki fájlalta. Ő lett volna az országgyűlés leghivatottabb vezére. A követi kar tagjai között nem akadt egy sem, a ki a vezérséget úgy betölthette volna, mint ő; mi több, nem is volt közöttük igazi vezérnek való férfiú. Nagyrészt e körülménynek lehet tulajdonítani, hogy a reform-párt aránylag csak kevés sikert tudott elérni. Az alsó tábla tagjai között Szemere Bertalan, Lónyay Menyhért, Vukovics Sebő, Ghyczy Kálmán, ifj. Pázmándy Dénes, Perczel Móricz és Szalay László voltak a kiválóbbak a reformpártiak részéről, míg a konzervativeknél Zsedényi Eduárd és Somsich Pál vitték a vezérszerepet. A felsőházban a reform-párt most is kisebbségben volt és vezére még mindig Batthyány Lajos gróf. A főrendi konzervativ-pártot Apponyi György gróf vezette, a ki mellett a régiek közül Lonovics József püspök, Mednyánszky Alajos és Majláth György országbiró, az ujabbak közül pedig Széchen Antal, Zichy Ferencz és Cziráky János gróf tűntek ki. A pártok élesen elkülönítve állottak szemben egymással. A politikai pártharczokba a nők is belevegyültek. Sűrűn látogatták a karzatot, élénk figyelemmel kisérték a pártküzdelmeket s még szalonjaikban is a politika adott irányt rokon- vagy ellenszenvöknek.
Az országgyűlést a király május 20-án nyitotta meg. Tárgyául kitűzte a büntetőtörvénykönyvre, a katonai élelmezésre, a Duna szabályozására vonatkozó munkálatokat, a megyegyűlés kicsapongásai ellen hozandó törvényjavaslatot, biztosítását a városok részvételének a törvényhozásban, a közlekedés eszközeinek tökéletesbítését, a hiteltörvény hiányainak pótlását, egy országos hitelbank felállítására vonatkozó törvényjavaslat elkészítését, az országgyűlési szállások bérének törvénynyel való biztosítását, végül törvény megalkotását az országos választmányok munkálataira előlegezett félmillió forintnyi összeg megtérítése iránt.
A királyi előadások ezek szerint a reformokra nézve elég kedvezők valának és mégis, mint látni fogjuk, csak nagyon kevés eredményt mutathatott fel az országgyűlés. A rendek válasz-feliratukban örömüknek is adtak kifejezést a királyi előadások felett, egyúttal azonban rámutattak a sérelmekre, a melyeknek orvoslását sürgették. Így nevezetesen, hogy nyelvünk még mindig nem foglalta el az őt megillető helyet; hogy a vallási viszályok most is napirenden vannak; hogy az adozók még mindig csak remélik terheik könnyítését; hogy a fenálló törvénytelen vámszabályok egyre akadályozzák kereskedelmünk és iparunk kifejlődését; hogy a közelmult országgyűlés törvényeit sem hajtották mind végre, nevezetesen a Részeket nem kapcsolták vissza stb. A rendek készeknek nyilatkoztak a királyi előadások egyes pontjainak tárgyalására, de kérték a királyt, hogy a vallási viszályok megszüntetése végett minél előbb adjon választ az 1840. május 7-én fölterjesztett javaslatra; végül arra kérték, hogy válaszait magyarul intézze az országgyűléshez.
A nemzeti nyelv kérdése heves jeleneteket idézett elő. Ugyanis a horvát követek, bár jól tudták nyelvünket s azt a kerületi ülésekben használták is, az országos ülésekben latinul beszéltek. Ennek következtében nehány tekintélyesebb követ a nemzeti nyelvről szóló törvény megalkotását sürgette. Javaslat készült tehát, a mely szerint a törvénykezés, közigazgatás és közoktatás nyelve kizárólag a magyar; a horvátok a közigazgatás és tanítás nyelveül a latint megtarthatják; de a magyar nyelvet az iskolákban tanítani kötelesek; hatóságaik és közhivatalaik a magyarokkal magyarul leveleznek; a horvátok a magyar országgyűlésen magyarul beszélnek; tiz év elteltével királyi kinevezéstől függő hivatalokra csak magyarul tudó horvátok alkalmazhatók. Noha e törvényjavaslatot a többség elfogadta, a horvátok egyre latinul szónokoltak. Kihivó magaviseletük roppant ingerültséget keltett a rendek között. Nem engedték őket szóhoz jutni és heves vita után végzést hoztak, melynek értelmében az alsó táblán mindenki magyarul köteles szólani. Ámde e végzés előtt a horvát követek nem akartak meghajolni. A személynökkel óvást adtak be, a melynek értelmében mindama törvényeket, a melyek az ő hozzájárulásuk nélkül hozatnak, Horvátországra nézve előre érvényteleneknek nyilvánították. És mindaddig nem akartak részt venni az országgyűlés tárgyalásaiban, míg küldőiktől felhatalmazást nem nyertek arra, hogy magyarul szólhatnak. A rendek az óvást visszavetették s még felolvasni sem engedték. A horvát követek erre kapták magukat és egyenesen a királyhoz fordultak. Csakugyan kivitték, hogy a király október 12-én leiratot intézett a rendekhez, melyben meghagyta, hogy mindaddig, míg a törvény másként nem intézkedik, a horvát követeket az eddigi szokás szerint latinul hagyják beszélni. A rendek mindazonáltal az előbbi végzést fentartani akarták, annál is inkább, mert a királyi leiratban törvényhozói joguk korlátozását látták. Ezért a királyhoz feliratot készültek intézni és elhatározásuktól akkor sem állottak el, mikor a konzervativ-párt az országgyűlés feloszlatásával rémítgette őket. Mikor a felirat az országos ülés elé került, Szerencsy királyi személynök inté a rendeket, hogy álljanak el a junius 22-iki határozattól, a melyet nem is tart törvényesnek; s ha a feliratot fel is akarják küldeni a királyhoz: függeszszék fel legalább a magyar nyelv ügyében hozott határozatukat és engedjék szólani a horvát követeket. Át is engedte mindjárt a szót Ozegovics Metellnek, a ki felbátorítva az elnök nyilatkozatától, latinul kezdett beszélni. Azonban alig ejtett nehány szót, a rendek nagy zajjal követelték, hogy magyarul beszéljen; s mivel nem akart, a zaj mindinkább növekedett, úgy hogy végre is leülni volt kénytelen. Több követ felszólítására az elnök ekkor feloszlatta a gyűlést. Másnap, deczember 2-án, kerületi ülést tartottak a rendek e tárgyban. Ez alkalommal Klauzál Gábor megrótta a horvát követeket makacsságuk miatt, egyszersmind élesen kritizálta az elnöklő személynök eljárását, melynél fogva a horvát követeknek csak javasolta, hogy magyarul beszéljenek, de őket a latinul szólásban nem akadályozta, sőt felhatalmazta arra. Indítványozta ezután, hogy a rendek az elnök eljárását, a melylyel a tábla törvényes végzését törvénytelennek mondá és magát a követi testület fölé emelé, nem helyeslik s az ellen óvást tesznek; továbbá, hogy a junius 20-iki határozatukat mindaddig fentartják, mig a fenforgó körülmények meg nem szűnnek. Ha a horvátok továbbra is erőszakoskodnak: ám tegyék; a tábla őket ebben akadályozni nem fogja, de latin kijelentéseiket figyelembe nem veszi, azokat hitelességgel biróknak nem tekinti s a naplóba nem iktatja. Az indítványt a kerületi s utóbb az országos ülés elfogadván, a felirat a felső táblához került. A horvát követek közben folyton latinul beszéltek, de nem sokáig örülhettek diadaluknak, mert a két tábla megegyezett a magyar nyelvet és nemzetiséget illető törvényjavaslatban, a mely azután szentesítés végett Bécsbe küldetett. A rendek kegyeletből az öreg nádor iránt, noha a törvényhozás és tanácskozás nyelvéül a magyart állapították meg, a nádort kivették a törvény kötelezettsége alól, minthogy a magyar nyelvet nem beszélte elég folyékonyan. A nádort ez a gyöngédség nagyon meghatotta; nyomban kijelenté, hogy bár a törvény kötelezettsége alól kivették, mégis – a mennyire agg kora engedi, – igyekezni fog a nemzet közkivánatának e részben is megfelelni.
A vallás kérdése is heves vitákat provokált, különösen a vegyes házasságok kérdése. A követek többsége e kérdésben szabadelvűnek mutatkozott, csak a káptalani követek tűntek ki szűkkeblűségökkel. Dicséretes kivételt tett azonban Vurda Károly kanonok, a győri káptalan követe, a ki az előitéleteken felülemelkedve a vallás szabadságát sürgette, mint a mely egyedül vezethet czélhoz és szüntetheti meg a súrlódásokat. „Alkotmányos, szabad államban a vallásnak, a véleményeknek is szabadoknak kell lenniök” – így szólt. Szavai általános tetszéssel találkoztak, csupán kanonok-társai helytelenítették azokat és óvást emeltek ellenök. Óvásukat a rendek helytelennek, érvénytelennek nyilatkoztatták ugyan, de az egyházi hatóság elitélte Vurdát, minek következtében el kellett hagynia az országgyűlést, hogy más követnek adjon helyet.
A vallás ügyében több napig tartó vita után a következőkben történt megállapodás: A sérelmet, a mely a vegyes házasságokat rosszaló brévékből s az erre vonatkozólag kiadott placetumból származott, külön feliratban terjesztik elő, ezeknek visszavonását és megszűntetését sürgetvén; a pöröket, a melyeket a vegyes házasságokat megáldani nem akaró lelkészek ellen indítottak meg s a melyeket a kormány felkért, küldjék le; mindazokat a brévéket, a melyek időközben placetumot nyernek, a következő országgyűlés elé kell terjeszteni. Még mielőtt e végzéseket fölterjesztették volna, megérkezett a király leirata a vegyes házasságok ügyében, válaszul az 1840. május 7-én kelt feliratra. A királyi leirat nem ellenezte oly törvény alkotását, mely szerint a vegyes házasságokból születendő gyermekek ezentúl mindig az apa vallását kövessék. De a törvényt így kívánta módosítani, hogy a jegyesek szabad szerződés szerint határozhassák meg, hogy a bevett keresztény vallások közül melyikben akarják nevelni gyermekeiket. Csak ha nem sikerülne ily szerződést kötni, akkor követnék a születendő gyermekek apjuk vallását. A királyi leirat annál kevésbbé elégítette ki a rendeket, mert ezzel a reverzálisok más formában ugyan, de mégis törvényesekül ismertetnének el. Ujabb feliratot intéztek tehát a királyhoz, melyben előbbi határozatuk megerősítését kívánták. Egy másik feliratban megrótták a főpapokat, a kik a vegyes házasságoktól az egyházi áldást megtagadták, s azt kívánták, hogy a vegyes házasságokat nem katholikus pap előtt is lehessen megkötni s hogy az ily házasságból született gyermekek is törvényesekül tekintessenek. Hosszas viták után a főrendek többsége is csatlakozott a rendek amaz óhajához, hogy a kormány a mult országgyűlésen felküldött törvényjavaslatot erősítse meg. Ámde a kormány még mindig vonakodott, mig végre egy ujabb feliratra a vallás kérdése megnyugtató elintézést nyert.
Az illyr mozgalmak megszüntetése ügyében is szót emelt az országgyűlés. Felvilágosítást kivánt a kormánytól e mozgalmakra vonatkozólag és megnyugtató választ az iránt, hogy mily lépéseket tett azok megszűntetésére. Azonban a rendek nem értek el többet, mint hogy egy-két izgatót elmozdítottak hivatalából.
A korteskedés megszüntetése érdekében sem tehetett semmit az alsó tábla a főrendek ellenkezése miatt. Pedig a javasolt reformok, mint például a tisztviselőválasztásoknak nem három, hanem hat évenként való megejtése, a titkos szavazás elrendelése, a tanácskozás jogának a táblabirákra, a nemesség előkelőbbjeire s a honorácziórokra való megszorítása, a köznemesség képviseltetése, a főispánok hatalmának korlátozása, kihágásaik bűntetése stb., a bajt kétségkívül nagy mértékben orvosolták volna.
A reform-kérdések közül igen sokat megvitattak a rendek, sajnos azonban csak kevésre nézve sikerült a főrendeknek s a királynak hozzájárulását megnyerni. Nem léphetett életbe a büntető törvénykönyv, melyre nézve legkiválóbb jogtudósaink terjedelmes munkálatot nyujtottak be, s a melynek életbeléptetését általában óhajtották.
A büntető eljárás ezen munkálat szerint az esküdtszékeken nyugodott volna. De az esküdtszékek behozatalát a főrendek szükségtelennek állították. Elegendőnek vélték, hogyha a mutatkozott hiányokat pótolják s ha a börtönrendszeren javítanak. De még ez sem volt keresztülvihető egyrészt az idő rövidsége, másrészt a szükséges költség hiánya miatt. Nem létesülhetett a hitelintézet sem, de nem a főrendek, hanem a kormány szűkkeblűsége miatt, mert nem ismerte el a hitelintézet kinevezendő igazgatójának felelősségét. Már pedig egy felelősség nélkül való igazgató mellett a hitelintézetet, mely hivatva lett volna a földmívelést és ipart előmozdítani és egyes eladósodott birtokosokon segíteni, alkotmányellenes czéljaira a kormány használta volna fel. Különösen fájlalták a hazafiak, hogy nem sikerült a városok ügyét rendezni. Az erre vonatkozó törvényjavaslat értelmében a városok lakosai közvetetlenül választották volna időről-időre a tisztikart s az országgyűlési követeket. Az utóbbiaknak száma tizenhat lett volna. A kormány a felügyeletet pusztán a központi kormányszékek által gyakorolta volna. Ez az utolsó pont volt különösen az, mely a főrendeknek nem tetszett. Ők a városok élére a kormánytól kinevezett főfelügyelőt kivántak állítani, a választásra nézve pedig azt akarták, hogy az ne közvetetlenül, hanem közvetve történjék. A választó jog gyakorlását is korlátozni kivánták. A főrendek egy hajszálnyit sem akartak engedni, a miért kiméletlenül megtámadták őket. Pálffy József gróf, egyike a főrendi ellenzékieknek, kijelenté, hogy a főrendi táblát a nemzeti előhaladás valóságos gátjának tekinti s hogy örömmel fog szavazni e tábla eltörlésére, mely nem egyéb, mint a kormány eszköze. A kormány alattomos munkálkodása következtében a követek utasításait a legtöbb megye módosította, úgy hogy a rendek végre is elvileg elfogadták a főfelügyelői tisztséget, de csak egy szavazat-többséggel. Azon voltak azután, hogy a főfelügyelők hatáskörét lehetőleg korlátozzák. De hasztalan. Igy hát a városi törvényjavaslat nem kerülhetett a király elé. Még azt sem sikerült keresztülvinni, a mit az országgyűlés vége felé Bezerédy István indítványozott, t. i. hogy a városok belső szervezésétől eltekintve, egyelőre legalább a városok országgyűlési szavazatának kérdését döntsék el. A Részek visszacsatolása is abban maradt; Erdélynek Magyarországgal való egyesülése azonban újból szóba került. A rendek ez ügyben ötször intéztek feliratot a királyhoz, a melyben egy országos választmány kinevezését sürgették, de kérelmökre nem kaptak választ.
A mi az anyagi érdekeket illeti, a Kossuthtól indítványozott fiumei vasút építésére vonatkozólag a legtöbb megye pártoló utasítást adott követeinek. Egy fiumei társaság el is készítette a vasút tervét és ajánlatot is tett az országgyűlésnek. Ez egy választmányra bízta a társasággal való egyezkedést, 5% jövedelmet helyezvén a nemzet részéről kilátásba. Ha ezzel vagy más társasággal megegyezésre jutni nem sikerülne, készíttessen a választmány előzetes munkálatokat és terveket, a szükséges költség beszerzésére vonatkozólag pedig adjon véleményt a jövő országgyűlésen. A főrendek a nádor nyilatkozata következtében, mely szerint a kitűzött föltételek mellett a kormány is hajlandó volna a tervezett vasútat felépíteni, ezt egyenesen felszólítani akarták, de a rendek nem lévén bizalommal a kormány iránt, megmaradtak határozatuk mellett. A Pestet Bécscsel és Debreczennel összekötő központi vasút ügyében a szerződést a helytartó-tanács már 1844 tavaszán kötötte meg s így e vasut építését tényleg meg is kezdették.
A vámrendszer megváltoztatását külön feliratban kérték a rendek a királytól, de minthogy a kormánynak ez nem volt szándékában, csak három nappal az országgyűlés bezárása előtt küldte le válaszát, mely puszta igéreteket foglalt magában.
A radikális reformok közül két fontos elvet: az ősiség eltörlését s a jobbágyok örökös megváltását már az 1839–40-iki országgyűlés mondotta ki. Ez elvek életbeléptetése végett egy kiküldött választmány munkálatot készített, a melyet a megyéknek is megküldöttek. De minthogy erre nézve csak későn és hiányosan érkeztek be az utasítások, mindkét ügy tárgyalását a jövő országgyűlésre kellett halasztani. Egy másik fontos elvet azonban törvényileg mondtak ki, t. i. hogy nemesi jószágokat nem-nemesek is bírhatnak. Augusztus 29-én tették meg ez iránt az indítványt, a melyet még az nap el is fogadtak. A nem-nemesek hivatal-képességét szintén törvénybe iktatták. Érdekes, hogy e tárgyban a főrendek túltettek a rendeken, mert míg ezek a bírói hivatalt ezentúl is kizárólag a nemesség számára kívánták fentartani, addig a főrendek az általános hivatalképesség mellett foglaltak állást. Különben a rendek határozata képtelenséget is foglalt magában; mert e szerint a nem-nemes lehetett főispán, kanczellár vagy akár nádor is, szóval betölthette volna a legfőbb tisztségeket, de szolgabiró vagy esküdt nem lehetett. A rendek belátván ezt, végre maguk is elfogadták az általános hivatal-képességet. A közös teherviselés elve nem léphetett életbe, mert a házi adó kérdése a legtöbb megyében megbukott. A rendek ez okból a házi adó kérdését fel sem vetették, hanem egy választmányt küldtek ki azzal: hogy adjon véleményt, miként lehetne az ország közszükségleteit a legczélszerűbben fedezni. A választmány munkálata a közteherviselés elvén nyugodott. Ezt az elvet a főrendek is elfogadták, minek örömére Széchenyi díszruhában jelent meg közöttük. De midőn a házi adó közös viselése iránt tettek nálok indítványt, ez kisebbségben maradt. Csak azt határozták el, hogy egyelőre mindahhoz, a mit a nemzet a közszükségletek fedezésére megajánl, minden honpolgár hozzájáruljon, de a nép csak negyedrészben, mert a hadi adóval és másképen is meg van terhelve. A rendek a közszükségletek fedezésére a jövő országgyűlésig 10,340.000 vagy évenkint 2,585.000 frtot ajánlottak fel, de a főrendek csak 3,000.000 frtot szavaztak meg, évenként tehát egy milliót, azt hozván fel okul, hogy a nemességet csak lassan kell szoktatni az adózáshoz. A főrendek következetlensége nagy ingerültséget keltett. A követek a rendi tábla jogát látták ezzel megsértve s azzal vádolták őket, hogy előre meg akarják buktatni a közteherviselés elvét; mert a megszavazott adóösszeg csekély volta mellett alig lehet valami eredményt felmutatni. A közteherviselés elvének megvalósítása tehát a jövő országgyűlésre maradt.
A tizenkilencz hónapig tartó országgyűlés a kormány s a vele tartó főrendek ellenkezése miatt összesen csak tizenhárom czikkelylyel bővíthette törvénykönyvünket. Ezek között első helyen említendők: a magyar nyelvre és vallásra vonatkozók.
Az első a következő pontokat foglalja magában: A király ezentúl kizárólag magyar nyelven ír az országgyűléshez; a törvényeket szintén csak magyar nyelven szerkesztik; az országgyűlés nyelve is kizárólag a magyar, de a kapcsolt részek követei, ha nem tudnának magyarul, 1850-ig latinul is szavazhatnak az országgyűlésen; a kanczellária s a helytartótanács mindennemű iratait, melyeket az ország határain belül bocsát ki, magyarul tartozik kibocsátani; a hazai biróságok nyelve szintén a magyar lesz ezentúl; a horvát-szlavonországi és magyarországi hatóságok magyarul érintkeznek egymással, csak ha a horvát tisztviselők saját nevükben leveleznek, bár hivatalosan a magyarországiakkal, akkor használhatják a latin nyelvet; Horvátországon belül a latin nyelv használata továbbra is fenmarad, Magyarország határain belül magyar lesz a közoktatás nyelve, Horvátországban csak annyiban, hogy a fő- és középiskolákban rendes tárgyként fogják tanítani.
A vallás ügyében hozott törvény a következőket foglalja magában: A tizennyolcz éves korukig protestáns vallásban nevelteknek vallása, sőt a nőké előbb is, ha férjhez mentek, többé kérdés tárgya nem lehet. A protestáns lelkész előtt kötött vegyes házasságok törvényeseknek ismertetnek el 1839. márczius 15-től kezdve. A törvényhatóságok az ily házasságokat egy év alatt összeírni s az anyakönyvekbe bejegyeztetni kötelesek. Ha valaki a római katholikus vallásról az evangelikus vallásra akar áttérni, ebbeli szándékát két tanú jelenlétében lelkésze előtt kijelenti és négy hét múlva e kijelentést ismétli. Mindkét esetben a lelkész bizonyítványt köteles adni, ha pedig vonakodnék azt kiállítani, akkor a két tanú állítja ki. E bizonyítványokat az áttérni szándékozó bemutatja annak a lelkésznek, a kinek vallására áttérni akar s ezzel az áttérés ténynyé vált. Az áttéréseket a püspökök félévenként a helytartótanács útján Ő Felségének bejelenteni tartoznak.
A többi törvényczikkek közül főbbek a következők: A Magyarországon s a kapcsolt részekben lakó nem-nemesek, a kik nemesi javakkal birnak, nemesség hiánya miatt birtokukban nem háborgathatók. A nem-nemesek ezentúl közhivatalokra is alkalmazhatók.
Fontos még a közmunkákat szabályozó törvényczikk. Ennek értelmében minden egész telkes jobbágy évenként tizenkét napot tartozik szekerével és igavonó marháival közmunkában tölteni; a fél-, negyed- stb. telkes jobbágyok telkükhöz arányosan. A zsellér, a kinek háza van, hat gyalog-napot, a kinek nincs, hármat szolgál. A kiket a törvény eddig közmunkára nem kötelezett, azok ezentúl sem tartoznak közmunkát teljesíteni, szintúgy a zsellérek, a kik tizennyolczadik évüket még be nem töltötték, vagy a kik a hatvanat már meghaladták. A szabad királyi városokban, a szepesi tizenhat városban, továbbá a tengermelléken az eddigi gyakorlat továbbra is fenmarad. Ingyen közmunkát csak utak, hidak és töltések készítésére, javítására és fentartására, továbbá megyei közigazgatási és vizszabályozási munkák czéljaira lehet használni. Ha az év folyamán a közmunkát nem használták fel, annak pótlására senki sem kötelezhető. A közmunkát pénzzel megváltani nem lehet, de magát helyettesíttetni igen. Szükségből egy szekeres napszáma helyett a hatóság két gyalognapszámot követelhet. A közmunka mindenkinek lakóhelyéhez legközelebb és lehetőleg oly időben végzendő, mikor a mezei munka nem sürgős.
***
Az 1843–44-iki országgyűlésnek egyik fontos eredménye volt az „Országos Védegylet” keletkezése. Erre az adott okot, hogy a kormány a rendeknek a vámrendszer megváltoztatására vonatkozó feliratára kedvezőtlen választ küldött vissza. Ugyanis a súlyos körülményeknek kivánta betudni, hogy a nemzeti ipar előmozdítására eddig többet nem tett, egyuttal kijelentette, hogy az ügyet szívén hordja s valamint maga rajta lesz, hogy az ország anyagi érdekeit felvirágoztassa, úgy reméli, hogy a jövőben a rendek is hozzá fognak járulni az akadályok elhárításához. A rendektől kivánt adatokat egyébként a jövő országgyűlésre igérte. A kormánynak eme „Nesze semmi, fogd meg jól”-féle válasza az országgyűlés eredménytelensége miatt amúgy is ingerült kedélyeket még jobban felháborította. Bezerédy István, Szentkirályi Móricz, de különösen Klauzál Gábor felszólalása után, az utóbbinak indítványára a rendek kijelentették, hogy a kormány válaszát a legnagyobb nehezteléssel fogadják, a tárgyat leteszik, de kijelentik, hogy a Magyarország s az örökös tartományok között fenálló vámrendszer törvénytelen, és mivel tulajdonképi czélja az, hogy a magyarországi műipar kifejlődését meggátolja, a rendek pedig az ország függetlenségét idegen érdekeknek alárendelni nem engedik, azért az ország érdekeinek védelmére október 6-án alakult „Országos Védegylet”-et a törvény oltalma alá helyezik. A védegylet elnökéül Batthyány Kázmér gróf, alelnökéül Teleki László gróf, igazgatójául pedig Kossuth Lajos választatott meg, a kinek az egyesület létrejöttében legtöbb része volt. A választmányi tagok sorában az országgyűlés és általában a közélet legkitünőbb emberei foglaltak helyet. A védegylet a hazai ipar felvirágoztatását tűzte ki czéljául. Tagja lehetett mindenki, a ki becsületszavát adta, hogy minden szükségleteit, a mennyire csak lehet, hazai iparkészítményekkel fogja kielégíteni, s hogy az egyesület czéljainak megvalósítására évenként húsz krajczárral járul.
Az egylet a reformok szempontjából is kiválóan fontos volt, mert – mint Battyhány Kázmér gróf az első közgyűlést megnyitó beszédében kifejezte – „az iparvédegylet kiegyenlíti az osztályok, nemzetiségek és vallások közti különbségeket és surlódásokat, összeköti egyazon érdek után való törekvésben a földesurat és a jobbágyot, a mágnást és a nemes embert, a polgárt és a földmívest, a magyart és a szlávot, a németet és az oláhot, s így mindenkit egyazon haza polgárává, s igaz egyenlőséget alapít meg, mely egy közös nagy czél és egy nagyszerű érdek felé versenyzés hasonló képességében áll.”
Egyelőre egyesítette mindazokat, a kik a reformokat óhajtották s e tekintetben a reform-törekvéseknek főeszközévé vált. Nem csoda, ha a kormány és annak pártja ellenséges indulattal viseltetett iránta. A birodalomtól való elszakadásra irányzott törekvést láttak benne, pedig csak tiltakozás volt az ország önállóságát sértő bécsi befolyás ellen. A kormány be is akarta tiltani az egyletet, de József nádor tanácsára ebbeli szándékától elállott. Azonban amit tehetett a védegylet ellen, azt megtette: a hazai és külföldi lapokban népszerűtlenné igyekezett tenni, akadályozta a gyárak alapítását, a gépek behozatalát, a külföldi iparosokat és tőkepénzeseket pedig, kik az országba szándékoztak jönni, lebeszélni törekedett. Mindamellett a védegyleti mozgalmak mindinkább terjedtek, amit bizonyít az, hogy az egyesület fennállásának első két évében a vidéken közel másfél száz fiókegyesület keletkezett.
Az egylet üdvös voltáról csakhamar meggyőződhetett a közönség. Mert iparunk a nagyobb mértékű pártolás következtében mindinkább föllendült, új gyárak keletkeztek, a meglevők pedig a fokozott kereslet folytán élénkebb tevékenységet fejthettek ki, mint azelőtt.
A gyárak felállítását az 1844 végén alakult „Gyáralapító Társaság” lett volna hivatva elősegíteni. E társaság megalapításában az ellenzéknek s a konzervativ-pártnak egyformán volt része. Fájdalom, a pártviszály mindjárt kezdetben megbénította működését, minél fogva nagyobb eredményt nem mutathatott fel.
Hogy a védegylet a hasonló czélú iparegyesületre kedvező hatással volt, természetes. Viszont ez is hathatósan segítette elő amannak működését. 1846 elején egy részvénytársaság felállította az „Iparműtárt”, mely a hazai ipar készítményeit közvetítette egyrészről a gyárosok, másrészről a kereskedők s a közönség között. Ez intézet eszméje az iparegyesületből indúlt ki. Erkölcsi tekintetben is nagy és jótékony volt a védegylet hatása, amennyiben megszüntette a külföldieskedés divatját. Batthyány Lajosné és Károlyi Györgyné grófnők példájára még mágnásnőink is hazai kelmékbe öltöztek. A „honi” pártolása lett a jelszó minden téren, még a tudomány, az irodalom s a művészet terén is. A védegylet eszméjének hatása alatt mágnásaink is mindinkább felhagytak azzal a kárhozatos szokással, hogy idejök nagyobb részét külföldön töltötték, ott költvén el hazai birtokaik óriási jövedelmeit. Jótékony hatása volt a védegyletnek annyiban is, hogy lehetetlenné tette a dohány-monopolium behozatalát, a melyre nézve a bécsi kormány abból a czélból tett kísérletet, hogy a közbenső vámsorompókat megszüntethesse.
***
A bécsi kormány politikájában az 1844-iki országgyűlés befejeztével lényeges változás áll be. A változást Kolovrat miniszternek a minisztertanácshoz benyujtott véleménye, de főleg Metternich herczegnek József nádorhoz intézett emlékirata idézte elő. Kolovrat ugyanis azon okból, mivel a kormány az országgyűlés vezetésébe úgyszólván alig folyhat be, a magyar állapotokat tanácskozás tárgyává kivánta tétetni, különösen abból a szempontból, hogy mikép kelljen azokra felügyelni s azokat vezetni. Ez az indítvány birta rá Metternich herczeget, hogy a magyar állapotokra vonatkozó terveit, szándékait József főherczeg nádorral közölje.
A herczeg emlékiratában mindenek előtt szükségesnek tartja, hogy Magyarország viszonyai fölélénkíttessenek. A nyilvános élet szerinte Magyarországon meg van bénítva, és pedig azért, mert a kormány elvesztette erkölcsi erejét; mert a felső tábla az alsó tábla által, ez pedig a törvényhatóságok által van megbénítva; mert a kormányzat tulajdonképen az ötvenkét vármegye kezében van; mert a demokrata elem a magyar viszonyok összeségével ellentétben áll; és végre, mert nincs lehetőség, hogy a kormány az alsó táblán magának többséget biztosítson. Segélyre van szükség, de az csakis felülről jöhet, mert különben az ország forradalom útján igyekszik szabadulni bajaiból. Mindenek előtt az alsó táblán biztos többség alakítását tartja szükségesnek s azt, hogy a többséget a kormány vezesse; továbbá, hogy a megyék más kormányzat alá jussanak, mint a milyen alatt eddig voltak. Hogy a rendek többségét a kormány felhasználhassa, e czélból szükségesnek tartja, hogy a király necsak az alkotandó törvényeknek – mint eddig – tárgyát tűzze ki, hanem hogy kidolgozott törvényjavaslatokat terjeszszen az országgyűlés elé. A törvényjavaslatokat mindkét tábla kebeléből választott bizottság elé kell terjeszteni és e bizottságok mutassák be azokat a táblának. A törvényjavaslatokat külön e czélra kinevezett biztosok védjék és azok adjanak a rendeknek róluk felvilágosítást.
Metternich emlékiratát e nagyfontosságú kijelentéssel fejezi be: „Nagy veszélyek forognak fenn. Végén állok egy hosszú pályának, mely nagy bajok ellen való harczokkal volt tele. A természet rendje szerint még csak keveset tehetek. De annál világosabban áll szemeim előtt a kötelesség, hogy a mit elfogulatlan szellemem a trón és ország érdekében igaz gyanánt jelöl ki, el ne rejtsem azok előtt, a kik oly eszközökkel birnak, a melyek nálam hiányzanak.”
Metternich a milyen éléslátást tanúsít a létező bajok fölismerésében, oly őszintén mutat rá e bajok kútforrására is. A napoleoni háborúk befejezése után ideje lett volna, – úgymond – hogy a kormány Magyarország érdekében is végre tegyen valamit. De ez nem történt. Ferencz császár hosszú uralkodása Magyarországra nézve semmit sem hozott elő. És pedig azért nem, mert két elem állott harczban egymással: a magyar alkotmányos és a német abszolutisztikus. E meglepően őszinte nyilatkozat a legsúlyosabb vádat foglalja magában s e vád nemcsak Ferenczet, de Metternichet is illeti, akárhogy mossa is kezeit, mondván, hogy Magyarország kifejlesztése érdekében a béke helyreálltával jószándékú előterjesztéseket tett, de azok hatástalanok maradtak; mert hiszen Ferencz kormányának ő volt a lelke.
József nádor helyeselte a herczegtől elmondottakat, de kétségbe vonta, hogy a kormány, ha felhasználja a rendelkezésére álló eszközöket, az országgyűlésen ne tudna magának többséget szerezni. Hogy a kormány kész törvényjavaslatokat terjeszszen az országgyűlés elé, helyes, csakhogy e javaslatok készítését oly egyénekre kell bizni, a kik az alkotmányos fogalmakban jártasok, ismerik Magyarország viszonyait és nemzeti szellemét, sőt még a nemzeti előítéleteket és hibákat is, maguk pedig mentek minden előitélettől. S minthogy minden javítás csak úgy lehet sikeres, ha a közvéleménynyel találkozik, a főherczeg-nádor szükségesnek vélte, hogy a megyék az említett újítást követüknek utasításul adják, hogy az mintegy közkivánatképen kéressék ki ő Felségétől.
Metternich memorandumának eredményeképen julius 4-ikén királyi kézirat ment Majláth Antal gróf-kanczellárhoz, melynek értelmében a király a kanczellár elnöklete alatt Jósika Samu erdélyi és Szőgyény László magyar udvari kanczellariai tanácsosokból, továbbá Paziazzi titkárból álló titkos bizottmányt nevez ki oly czélból, hogy az a legrövidebb idő alatt tervet készítsen: mikép lehetne Magyarországon az alaptörvények föntartása mellett a kormány elevenítő és megvédő tetterejét biztosítani s az anarchiával határos mostani állapotnak véget vetni.
A bizottmány munkálatát október 10-én nyujtotta be s egy hónappal utóbb, november 11-én, a király elrendelte az új igazgatási rendszer életbe léptetését. E szerint jövőben a főispán vagy helyettese lesz középpontja az egész megyei igazgatásnak. A megyében kell laknia, a gyűléseket vezetnie, részt kell vennie a megyei törvényszékek, az árva- és számvizsgáló-székek ülésein, a megyei pénztárt többször meg kell vizsgálnia, az adóbehajtásra ügyelnie, a megyét évenként be kell utaznia, a a törvények számadásait és jegyzőkönyveit meg kell vizsgálnia, a lakosok panaszait meghallgatnia és orvosolnia, fel kell ügyelnie a megyei építkezésekre és utakra, a közmunkák igazságos és méltányos kivetésére. Hivatalos működésükön felül kötelességük lesz a megyefőnököknek az is, hogy a kormánynak a megyékben többséget szerezzenek. Minden fontosabb ügyben ki kell kérniök a kormány utasítását s a szerint eljárniok. Hogy tekintélyöket emeljék, a király felhatalmazta őket, hogy jutalmozásokra és kitüntetésekre indítványt tehessenek s hogy minden alkalmazás vagy előléptetés iránt véleményt mondhassanak. Fizetésöket évi két ezer forintban állapította meg a király, ezenkivül három vagy négy ezer forintnyi tiszti járulékot is engedélyezett számukra a kincstárból; meghagyta nekik a megye pénztárából addig élvezett tiszteletdíjat is. Mindegyik mellé titkárt rendelt, évi hét-nyolcz száz forint fizetéssel. Ha a hivatalban levő főispánok egyéb elfoglaltságuk miatt megyéjöket személyesen nem vezethetnék, vagy az uj rendhez alkalmazkodni nem akarnának, megtartják ugyan méltóságukat, de helyettesítésökre adminisztrátorokat fognak kinevezni, a kik ugyanazt a fizetést és járulékot húzzák, minta valóságos főispánok. A főispánok és adminisztrátorok eljárásukért felelősek; a hanyagok, vagy az ellenzék iránt engedékenyek, vagy azzal összejátszók ellen kellő szigort fognak alkalmazni.
Apponyi György kanczellár.
(Egykoru kőnyomat; az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Az uj rendszer életbe léptetése szükségessé tette, hogy a kormányban is változás történjék. Majláth Antal gróf kanczellárt már annál is inkább el akarták ejteni, mert az elmult országgyűlés vége felé mind nagyobb bizalmatlanság nyilatkozott iránta. Egyelőre szabadságot adtak neki, nehogy elbocsátásával engedményt lássanak tenni az ellenzéknek, a kanczellária ügyeinek vezetését pedig Apponyi György grófra bízták, ama konzervativ párttöredék vezérére, mely Dessewffy Aurél gróf szellemében erős központi kormányt tartott szükségesnek, de a mellett a mérsékelt reformokat is megvalósítani óhajtotta. Egyelőre alkanczellárrá nevezték ki Apponyit, erdélyi alkanczellárrá pedig Jósika Samu bárót, a konzervativ párt egy másik vezéremberét.
A kormány terveinek keresztülvitelére az idő kedvezőnek látszott, mert az ellenzék kebelében épen ekkor meghasonlás támadt. A szakadásra az adott okot, hogy Kossuth a „Pesti Hirlap” szerkesztéséről a kiadójával támadt differencziák miatt lemondott. A lap szerkesztését Szalay László vette át, egy évvel utóbb pedig Csengery Antal, a kik mindketten Kossuthtól eltérőleg nem a megyei municzipálitásban, hanem a czentralizáczióban, a parlamentáris kormányformában látták az alkotmány legfőbb biztosítékát. Kimutatták a megye-rendszer hiányát, kiméletlenül feltárták a dívó visszaéléseket, szóval pálczát törtek a megye-rendszer felett és helyébe felelős parlamentáris kormányt sürgettek, a mely a nemzet akaratának kifolyásaként a végrehajtó hatalmat kezében összpontosítja. Bár erős logikával, széleskörű olvasottsággal hirdették tanaikat a czentralisták – így hívták ez irány híveit, a kiknek soraiban ott találjuk Eötvös József bárót, Trefort Ágostot és utóbb Kemény Zsigmond bárót is – csak igen kevesen voltak, a kik állításaikat helyeselték. A legtöbben a nemzetre nézve veszedelmet jósoltak a tervezett parlamentáris kormányformából, mert attól tartottak, hogy a bécsi kormány e rendszert csakhamar mellőzi és helyébe abszolut kormányt léptet, a mi a megye-rendszer fenállása mellett eddig nem sikerült, noha több ízben megkisérlették. A szakadás annál sajnálatosabb volt, mivel a megyerendszer híveinek nem volt lapjok. Kossuth ugyan tett lépéseket, hogy egy uj lap megindítására engedélyt nyerhessen, s bár maga Metternich herczeg is bíztatta, mikor kihallgatáson volt nála, a kivánt engedélyt még sem kapta meg Apponyi ellenkezése miatt.
1845 elején életbe lépett az uj rendszer. A legtöbb megyékbe adminisztrátorokat küldtek, különösen azokba, a hol az ellenzék többségben volt. Administrátorokul oly embereket neveztek ki, a kik épen nem dicsekedhettek a nemzet rokonszenvével. A kormány fizetett eszközeinek tekintették és annál inkább gyűlölték őket, mert ép oly erőszakos és kiméletlen eljárást tanusítottak, mint az 1825-iki országgyűlést megelőzött években a renitens megyék nyakára küldött királyi biztosok. Hogy mi volt a kormány terve az adminisztrátori rendszerrel? könnyű volt kitalálni. Nem csoda, ha országszerte általános volt az elégületlenség. A megyék közgyűlésein heves felszólalások történtek, különösen Pest-megyében, a hol Kossuth, Eötvös József báró és mások kijelentették, hogy a nemzetet nagy veszély fenyegeti, hasonló ahhoz, mely II. József idejében fenyegette. „Ha a nemzet jogai megőrzésében nem fejt ki elég bátorságot, erélyt, okosságot és kitartást – mondták – az adminisztrátorok, a kik az ország főnemességét a főispáni székekből már is kiszorították, sírját ássák majdan a nemességnek s a megyei rendszernek is, mely egyedüli biztosítéka volt alkotmányunknak.” A legtöbb megye óvást emelt az uj kormányrendszer ellen, s hogy a fenyegető veszélyt elhárítsák, meghagyták az alispánoknak, hogy a megye pecsétjét át ne adják az adminisztrátoroknak s ne engedjék, hogy a megyék belső igazgatásába beavatkozhassanak. Azonban hiába, mert az adminisztrátorok mindenféle fogásokkal, korteskedéssel, erőszak alkalmazásával a hatalmat magukhoz ragadták, a mit annál könnyebben tehettek, mert a katonai karhatalom is rendelkezésökre állott.
Hontban például Luka Sándor adminisztrátor hamis szavazó-lista alapján erőszakosan megválasztatta a maga embereit tisztviselőkül, és midőn az ellenzék a rákövetkező közgyűlésre nagy számban összesereglett, a gyűlést későbbre halasztotta, „mikor a személyes bátorság s a tanácskozás méltóságának fentartásáról kellőleg gondoskodva lesz.” Igy okolta meg erőszakoskodását, pedig nem történt semmi rendzavarás, csak az volt a baj, hogy a kormánypárt kisebbségben volt. Az ellenzék mindazonáltal együtt maradt s a gyűlést megtartotta. Elhatározták, hogy feliratot intéznek a királyhoz, a melyben a megye szomorú állapotának megvizsgálását, az adminisztrátor elmozdítását s a főispán visszahelyezését kérik. Elhatározták továbbá, hogy egy küldöttséget menesztenek a nádorhoz s az országbíróhoz; ahhoz, hogy kikérje közbenjárását, ehhez, hogy rábírja a megyei kormány átvállalására. Végül elhatározták, hogy körlevelet küldenek a többi megyékhez, a melyben ezeket ügyök pártolására szólítják fel.
A hontihoz hasonló eset fordult elő Biharban, a hol Tisza Lajos volt az adminisztrátor. Ez a tisztujítást megelőzőleg közgyűlést tartatott, a melyen felsőbb parancsra hivatkozva mindenekelőtt visszavonatta a rendekkel ama határozatukat, a melynél fogva a nem-nemes honoráczióroknak is szavazati jogot adtak. Noha ennek következtében az ellenzék sorai megritkultak, a választás napján mégis túlnyomó számban gyülekezett össze. Az adminisztrátor ugy akart kifogni rajta, hogy csupa konzervativ-párti embert kandidált, nem törődvén a többség óhajával s a törvénynyel, a mely legalább a volt alispán kandidálását követeli. A választás napján a megyeház udvarát Tisza katonasággal rakatta meg, s hogy a kandidaczió ellen senki fel se szólalhasson, a jelöltek neveinek felolvasása s a szavazás elrendelése után tüstént elhagyta a termet. De a szavazás csak az alispáni állásra történt meg s ettől is távol tartotta magát az ellenzék, minthogy emberei nem voltak kandidálva. A többi állásokra az adminisztrátor a szavazás mellőzésével önkényesen a maga embereit nevezte ki. Az ellenzék meg akarta akadályozni a törvénytelen választás hitelesítését, de az adminisztrátor a tisztikar névsorának felolvasása után azonnal bezárta az ülést s a tisztikar főbb tagjaival eltávozott.
A szenvedett sérelmek orvoslását a megyék hasztalanul várták a kormánytól. Mert ez a hozzá intézett fölterjesztésekre vagy rosszalását fejezte ki s a panaszkodókat szigorúan megrótta és engedelmességre intette, vagy pedig, mint a hogy például Biharban történt, a rendek folyamodványát a megyéhez küldötte vissza tárgyalás és felvilágosítás végett.
Az adminisztrátor ekkor ujabb erőszakoskodást követett el. Nem bocsátotta tárgyalásra, csak egyszerűen felolvastatta a folyamodványt, aztán a becsődített bocskoros nemességgel visszautasíttatta. Az ellenzék három napon át nagy lármával sürgette a tárgyalást s a szólásjog fentartását követelé. Végre a negyedik napon az adminisztrátor a szólni akarókat széksértés miatt kereset alá vonta. Az ellenzék viszont az adminisztrátor ellen indított széksértés czímen keresetet, minek következtében ez a gyűlést feloszlatta. A rendek épen szétoszolni készültek, midőn fegyveres hajdúk törtek a terembe, a kik az ellenzék kiválóbb tagjait megtámadták és többeket közülök meg is sebesítettek.
Hasonló erőszakoskodások történtek Horvátországban is. Midőn Zágráb-megyében a kormány machinácziója ellenére az 1845. julius végén tartott tisztujítás alkalmával a horvát-magyar párt jelöltjét választották meg alispánná, az illyr-pártiak tüntetést rendeztek Haller gróf bán lakása előtt és összetűztek a katonasággal, a mely nem akarta megengedni, hogy a tüntetést Josipovich Antal turmezei gróf lakása előtt folytassák. Ez alkalommal a katonák közé lőttek, mire ezek sortüzet adván, többeket megöltek és megsebesítettek.
Ugyanazon év őszén a kormány tartomány-gyűlést hívott össze, a melyen a legközelebb lefolyt országgyűlés törvényeit kellett volna kihirdetni. A gyűlés tulajdonképi czélja azonban az volt, hogy a kormány a tartomány-gyűlést önhatalmúlag rendezni kivánta. A tartomány-gyűlésen ez alkalommal a régi szokás ellenére csak azoknak adtak szavazat-jogot, a kiket a bán külön levélben meghívott s a kik személyesen megjelentek. Ez intézkedés következtében a nemesség nagyobb része megfosztatván jogától, a sérelmes leirat ellen a királyhoz feliratot akart intézni s a bán közbenjárását is sürgette. De mivel az illyr-pártiak ellenkezése miatt nem érhetett czélt, tiltakozott a további tanácskozás és határozás ellen és a turmezei gróf vezérlete alatt odahagyta a gyűlést. Haller bán mindazonáltal folytatta a tanácskozást, a mely következőképen kivánta rendezni a tartomány-gyűlést: A tartománygyűlés elnöke a bán, távollétében a báni helytartó; ugyanők hívják össze a gyűlést. A tartomány-gyűlésen üléssel és szavazattal bírnak az egyházi rendből: a katholikus püspökök, a karloviczi érsek, a görög-keleti püspökök, a vránai perjel s a káptalanok; a világi rendből: az al-bán, az ország alkapitánya, a főispánok és adminisztrátorok, a birtokos főnemesek, továbbá a megyék, a turmezei gróf, a szabad kir. városok, a báni tábla itélő-mestere és ülnökei, a tartományi főbirószék, a váltótörvényszék elnökei és a zágrábi akadémia. Hogy kellő arány legyen a báni hivatalosok s a megyék szavazatai között, megállapították, hogy a megyéket ugyanannyi szavazat illeti, mint a hány szavazattal bírnak a bántól meghívottak, és pedig a megyék egyenlően osztoznak az összes szavazatok felében, tekintet nélkül a megyékben lakó nemesek számára. A tartománygyűlés e rendezése sérelmes volt, mert a rendezés joga csakis az országgyűlést illette volna meg, a mely 1844-ben a turmezei gróf sürgetésére foglalkozott is e kérdéssel, sőt javaslatot is dolgozott ki, csakhogy ez a kormány ellenkezése miatt nem válhatott törvénynyé. A sérelmet növelte az a körülmény, hogy a magyar-horvát párt a tartománygyűlésből majdnem egészen kizáratott s hogy a kormány a többséget állandóan a maga részére biztosította. Zágráb-megye közgyűléseiből is kiszorult a turmezei nemesség, a mennyiben az ujonnan rendezett tartomány-gyűlés határozata értelmében ezentúl csak egy szavazattal bírt a megye közgyűlésén, s ezt grófja révén gyakorolta.
Az illyr-pártot a kormánynak e nyilvánvaló támogatása annyira merészszé tette, hogy a királyhoz feliratot intézett, a melyben nem kívánt egyebet, mint hogy Horvátország a magyar helytartótanács hatósága alól kivétetvén, külön főkormányszéket nyerjen. Ha e kivánság teljesül, Horvátország tényleg független Magyarországtól. Egyházilag is függetlenné akarták tenni s azért azt kivánták feliratukban, hogy a zágrábi püspökség, a mely addig a kalocsai érsekségnek volt alávetve, érseki rangra emeltessék és alája öt egyházmegye legyen rendelve. A kormány az illyr-pártnak a feliratban kifejezett óhajtását – a külön helytartótanács felállítására vonatkozó kivételével – valamint a tartomány-gyűlésen hozott egyéb határozatokat megerősítette. Nem sokkal utóbb Haller gróf tábornokot a báni méltóságból elmozdították és helyébe a határozott illyr-párti Haulik György zágrábi püspököt nevezték ki báni helytartóvá.
A horvátországi sérelmet a megyék is élénken tárgyalták. Pest-megye ennek ötletéből küldöttséget is menesztett Bécsbe, hogy a királyt a sérelem orvoslására s az uj kormányrendszer megváltoztatására fölkérje. De a küldöttséget nem bocsátották a király elé, sőt a megyei rendeknek eme lépése gáncsoló királyi leiratot vont maga után. Megrótták őket, hogy feliratukban a horvátokat alkotmányellenes törekvésekről s azzal vádolják, hogy az anyaországtól elszakadni kivánnak. A megyék látván feliratuk sikertelenségét, Pest- és Zala-megyék indítványára elhatározták, hogy az adminisztrátori rendszerből eredő sérelmeket a jövő országgyűlés elé terjesztik, addig pedig azon voltak, hogy megvédjék magukat az adminisztrátorok hatalmaskodása ellen, a mennyire lehet.
***
Amint említettük, az 1845 elején életbe lépett uj kormányrendszer értelmében Bécsben nemcsak a kormány központosítását tűzték ki czélul, hanem a reform-ügyet is kezökbe akarták venni. Mindenekelőtt az anyagi érdekek felé fordult a kormány figyelme. A helytartótanács kebelében „közlekedési bizottság” néven új osztályt állított fel, melynek élére Széchenyi István grófot nevezte ki, a kit egyuttal belső titkos tanácsosi méltóságra is emeltek. Bár a kormány emez intézkedése alkotmányellenes volt, mégis örömmel fogadták. Mert kétségtelen jelét látták benne annak, hogy a kormány valóban elő akarja mozdítani a nemzet jólétét.
Széchenyi mindenekelőtt a Tisza szabályozását tartotta feladatának. E végből több ízben beutazta a folyó vidékét, társulatokat alakított, röpiratot írt, Bécsben pedig kieszközölte, hogy a királyi kincstárból a vállalat részére két évig ötven-ötvenezer frtot fizessenek, a só felemelt árának alapjából pedig évenként százezer frtot, míg a munka tart. A még hiányó pénzösszeget kölcsön utján biztosította Széchenyi. 1847 elején megalakult a „Tiszavölgyi Társulat” Széchenyi elnöklete alatt, és kezdetét vette a nagy munka, a melynek eredményeképen mintegy százötven négyszögmérföldnyi posványos, hasznavehetetlen föld termékeny területté varázsoltatott volna át.
A kormány egyéb hasznos intézkedései közül meg kell még említenünk a József-ipariskola felállítását, a melyet a nemzet, mint tudjuk, régóta sürgetett. Az intézetet Pesten állították fel. Ebből fejlődött a budapesti műegyetem. A népnevelést is rendezte a kormány egy javaslat alapján, melyet Szőgyény László, a tanulmányi bizottság elnöke terjesztett elő, azonban emez intézkedést már kevésbbé fogadták rokonszenvesen, minthogy az országgyűlés hatáskörét sértette s a népiskolák főigazgatását a püspökökre bízta. A megyék a népnevelés uj rendszere ellen fel is szólaltak és annak felfüggesztését követelték. De hiába. Azért e tárgyat is a jövő országgyűlésre sérelemként kivánták feljegyezni.
Sérelmesnek találták a kormánynak egy másik, különben üdvös intézkedését, a melylyel a vallás-változtatás szabadságát a görög-keletiekre is kiterjesztette. Ez intézkedésben ugyanis az országgyűlés jogának csorbítását látták, s azért szintén a jövő országgyűlés elé kivánták terjeszteni.
1846. április 5-én Majláth Antal főkanczellár meggyengült egészségére való tekintettel, határozatlan időre, szabadságot kapott. A kanczellária vezetését a királyi leirat értelmében Apponyi György gróf vette át, a ki egyúttal másod-főkanczellárrá neveztetett ki. Apponyi kinevezése mintegy szentesítése volt az uj kormányrendszernek s azért az ellenzék tagjaiban mély aggodalmat keltett. Hogy a kormány tervei meg ne valósulhassanak, az ellenzék vezéremberei szükségesnek látták a kebelében támadt szakadás megszüntetését. Maguk a czentralisták belátták a szorosabb egyesülés szükségét s egyelőre felhagytak a központosítás kérdésének általános tárgyalásával. Izgatásuknak mégis volt eredménye. Mind több és több barátot szereztek a kormány felelősség elvének, a mely elv azután a legközelebbi országgyűlésen váratlanul valósulást is nyert.
A kormány mellett az ellenzék sem maradt tétlen s a reformokat, a mennyire magán- és társadalmi úton lehetséges volt, megvalósítani törekedett. Miután a közös adózás kérdése az országgyűlésen megbukott, az ellenzék tagjai közül többen önként mondtak le a nem-adózás kiváltságáról és adófizetésre kötelezték magukat. Bezerédy István adta e tekintetben az első példát, a melyet azután számosan követtek. A jobbágyság terhein is igyekeztek könnyíteni, a mennyiben egyik-másik földesúr megegyezett jobbágyaival, hogy minden tartozást és szolgálatot örök áron megválthatnak. Ebben is Bezerédy István járt elől jó példával.
A mezőgazdaság, a kereskedelem s a közlekedés emelése érdekében is történtek intézkedések. A „Gazdasági Egyesület” gazdasági tanintézet alapításán fáradozott. Mindenekelőtt a tanárokul kiszemelt férfiakat tanulmányútra küldte. Azután muzeumát, valamint gép- és mintatárát gyarapította, az intézet felállítására pedig az 1848-ik évet tűzte ki. 1842-ben ifj. Szabó Pál, volt trieszti kereskedő a kereskedelmi társaság alakítását indítványozta. A társaság czélja lett volna külkereskedelmünknek önállóvá tétele, Fiume és a magyar tengeri hajózás emelése, gyárak és földmívelők segélyezése, uj közlekedési eszközök megindítása stb. Minthogy az eszmét Kossuth is pártolta a Pesti Hirlapban, az 1843-iki országgyűlés folyamán a hazafiak közül többen tanácskoztak a társaság felállításán. 1844 tavaszán tényleg meg is alakult a társaság Batthyány Lajos gróf elnöklete és Szabó Pál igazgatása mellett. Azonban, noha az első évben kiváló eredményt látszott felmutatni, az igazgató könnyelműsége és hűtlensége miatt már-már a bukás szélére jutott. A második év 84,000 frt veszteséggel záródott, az elrendelt vizsgálat pedig még 65,000 frtnyi hiányt konstatált. Szabó külföldre szökött s így elkerülte a büntetést. A társaság kárát a megszökött igazgató atyja csak részben térítette meg, ennélfogva további működésében kevés eredményt mutathatott fel.
A közlekedés-ügy terén is élénk tevékenységet tapasztalunk. A Duna-balparti vasut-társaság megkezdvén az építést Pestnél Szolnok és Vácz irányában, e vonalak az 1847-ik év folyamán tényleg átadattak a közforgalomnak. A fiumei vasut építése azonban még mindig nehézségbe ütközött. Baj volt, hogy három társaság is akarta e vasutat építeni, s ezek nem tudtak megegyezni egymással. Kossuth és Széchenyi fáradozásai következtében két társaság 1845 őszén végre egyesült, minek következtében elhatározták a vasút építésének a megkezdését. Magas szempontból fogta fel a közlekedésügy rendezését Széchenyi István gróf, a ki ennek sikeres megoldásától a magyar nemzetiség megszilárdulását és felvirágzását is remélte. Eszméit egy külön „Hivatalos jelentés”-nek czímzett munkában ki is adta és az volt a szándéka, hogy a tervezetet a legközelebbi országgyűlés elé terjeszti. Széchenyi vasúthálózat-tervének Pest a központja, a honnan négyféle vonal sugározik ki: a pest-bécsi, a mely hazánkat Németország révén az Északi-tengerrel s az Atlanti-óczeánnal hozta volna kapcsolatba; a pest-fiumei, a mely a Földközi-tenger vidékével; a pest-aradi, a mely Erdélyen át folytatva, a Kelettel kötött volna össze bennünket és végül a pest-kassai, a mely az északra fekvő országokat kapcsolta volna össze Magyarországgal.
***
Mielőtt a nemzetünk életében oly kiváló fontosságú 1847–48-iki országgyűlés lefolyását elbeszélnők, vessünk egy futó pillantást Erdélyországra, a hol 1846. szeptember 9-ére országgyűlést hívtak össze. A kihirdető királyi leirat értelmében az ürességben levő főhivatalok betöltése, továbbá az úrbér szabályozásáról készült munkálat tárgyalása tüzetett ki főfeladatul. Az utóbbi annál sürgősebbnek látszott, mert a jobbágyság sorsa Erdélyben sokkal nyomasztóbb volt, mint Magyarországon. Nem lévén úrbéri törvények, csakis némi hiányos szabályok, a melyeket Mária Terézia adott ki: a jobbágy úgyszólván teljesen ki volt szolgáltatva a főúr önkényének. És noha sokkal kevesebb földje volt, mint a magyarországinak, mégis hasonló szolgálatokat kellett teljesítenie és hasonló terheket viselnie.
Azonban az úrbér rendezésére kevés volt a kilátás, mert a nemesség csak a saját érdekeit nézte és tudni sem akart oly ujításokról, a melyek ez érdekeket sértették. Egyes hazafiak magyarországi példákon lelkesülve, ugyan hajlandók voltak lemondani százados kiváltságaikról a haza jóléte érdekében, de számuk oly csekély volt, hogy szavuk elhangzott, mint kiáltó szó a pusztában. A nemesség Erdélyben annyira irtózott a reformoktól, hogy ezektől való félelmében még közgyűléseket sem igen tartott. Csak mikor a háziadó kérdését pendítették meg egyesek, ébredtek fel a rendek indolencziájukból, de csak azért, hogy a szerintök veszélyes ujítást leszavaztassák. Annyira mentek szűkkeblűségükben, hogy kimondták, mikép nemcsak soha el nem vállalják a háziadót, hanem még azokat az egy telkes nemeseket is fel akarják menteni alóla, kiket régibb törvények a házi adó fizetésére köteleznek.
Az országgyűlést mint királyi biztos Puchner báró altábornagy, Erdély főhadi kormányzója nyitotta meg. A kormány emberei s a királyi hivatalosok túlnyomó számban voltak, az ellenzék elenyésző csekély számban. Az országgyűlés kezdetén megejtették a választásokat. Megválasztották Jósika Samu báró alkanczellárt udvari főkanczellárrá; megválasztották a többi főtisztviselőket is, természetesen jobbára oly egyénekből, a kik a kormánynak voltak hívei. A választások egy hónapot vettek igénybe. Végre hozzáfogtak a rendek az eléjök terjesztett rendszeres munkálatok tárgyalásához. Ezeket az 1843-iki országgyűléstől e czélra kiküldött bizottság készítette el. De minthogy a kormány hanyagságából az úrbéri munkálatot nem nyomták ki, ennek elkészítéseig az országgyűlés három hónapra szétoszlott.
A megyékben azalatt hevesen folyt a vita az úrbér rendezéséről. A rendek versenyeztek egymással a szűkkeblűségben. Határozataikat olvasva látjuk, hogy nem azt tűzték ki elvül: Ki ad többet a jobbágynak? hanem azt: Ki ad kevesebbet? Különben a rendszeres munkálat is rossz volt, mert e szerint az úrbér csak huszonhat év mulva léphetett volna életbe. Életbe léptetését ugyanis az agrár-viszonyok rendezésétől tették függővé. Azt kivánták a munkálat készítői, hogy előbb fel kell mérni az országot, szabályozni és elkülöníteni egymástól az úri- és jobbágy-birtokot, megállapítani a királyi haszonvételeket stb. Mindennek keresztülvitele legalább huszonhat évig tartott volna. Az útbér rendezésének ily hosszú időre való elhalasztása pedig komoly veszélyt vont volna maga után. Mert miután Mlagyarországon az úrbéri viszonynak a kor követelményeinek megfelelő rendezése úgyszólván csak hónapok kérdése volt, a kiáltó ellentét a magyarországi és erdélyi viszonyok között az erdélyi jobbágyságot okvetetlenül lázadásra bírta volna. Ép azért küzdött a csekély számú ellenzék minden erejével az úrbért szabályozó munkálat ellen és kivánta, hogy az úrbért rögtön léptessék életbe.
Három hónapi szünet után az országgyűlés azonnal tárgyalás alá vette az úrbéri munkálatot. Az ellenzék egyik kiváló tagjának: Kemény Dénes bárónak indítványára a rendek kimondták, hogy a hűbéri viszonyok rendezését forrón óhajtják, s minthogy ez örökváltság nélkül nem lehetséges, a rendszeres bizottságot utasítják, hogy erre vonatkozólag tervet dolgozzon ki. Addig is kijelentették, hogy az úrbéri intézkedések tárgyalásához hozzáfognak. Azt is kimondta az ellenzék, hogy elhatározzák az úrbér azonnal való behozatalát, úgy azonban, hogy a többi agrár-viszony rendezését ne akadályozza.
A tíz hónapig tartó tanácskozások nem végződtek kielégítő eredménynyel. Az ellenzék szónokai kimerítették az argumentumok tárházát, hogy a többséget a jobbágyság sorsának enyhítésére és általában az úrbéri viszonyok méltányos rendezésére bírják. Sokan, látva küzdelmök eredménytelenségét, lemondtak a követségről és elhagyták az országgyűlést; mások óvást emeltek az elkészült javaslatok ellen. De mindezen lépéseknek az önző többségre nem volt hatásuk. Az úrbériség meghatározásánál az 1819-iki összeírást vették alapul, holott ez összeírás egészen hibás volt s nagyon is kedvezett a földesuraknak. De az országgyűlés még ennél is kevesebbet akart adni a jobbágyoknak, mert kimondta, hogy ha nincs annyi a kezén, a mennyinek az összeírás szerint lennie kellene, a jobbágynak be kell bizonyítania, hogy a hiányzó részt törvénytelenül vették el tőle; ellenkező esetben azt nem tekintik úrbériségnek, hanem a földesúr birtokának. Csupán annyi engedményt akartak tenni, hogy a fölös földeket az úrbérestől hét év mulva rendelték elvétetni, a mit azután a kormány akként módosított, hogy a határidőt tizenkét évben szabta meg. Egyébképen jóváhagyta a hozott határozatokat.
Az urbéri törvény nemcsak könnyített a jobbágyság sorsán, hanem ellenkezőleg megnehezítette azt, mert kevesebb földet juttatott neki, mint a mennyi eddig kezén volt s mégis ugyanannyi terhet, szolgálatot kívánt tőle, mint azelőtt. Szerencsére az 1848-ik év az erdélyi jobbágyra nézve is meghozta a megváltást, Erdély lakosaira is kiterjesztvén az 1848-iki törvények áldásait. Különben az elnyomott nép aligha lázadásba nem tör ki és lángba nem borítja Erdélyt.
Az országgyűlést november 10-én fejezték be.
***
Ugyanez időtájban, mikor az erdélyi országgyűlés bezárult, Magyarország közéletében nevezetes események történtek. A konzervátiv-párt szorosan tömörülve 1846. november 12-én gyűlést tartott, a melyen Széchen Antal gróf a párt megbizásából annak programmját egy hosszabb beszédben kifejtette. A párt mindenekelőtt hadat üzent az ellenzéknek és nyiltan kijelenti, hogy támogatni fogja a kormányt, a melyet alkotmányosnak, törvényes uton haladónak ismert el. Támogatni fogja mindama javítások keresztülvitelében, a melyeket akár a kormány, akár az országgyűlés kezdeményezett, vagy ezentul fog kezdeményezni „az alkotmány, a nemzetiség és a közbirodalom egységének eszélyes szem előtt tartása mellett.” Viszont reméli, hogy a kormány a szükséges reformokat az ő segítségével akarja keresztül vinni. S minthogy a párt meg van győződve arról, hogy a szükséges törvényes intézkedéseknek a legközelebbi országgyűlésen okvetetlenül meg kell valósulniok, ennek lehetővé tétele minden konzervativnek kötelessége. A legfontosabb teendők közül megemlíti a programm a szólás-szabadság biztosítását, az úrbéri viszonyok kiegyenlítésének könnyítését, a katonai élelmezés ügyét, a büntető-törvénykönyv szerkesztését s a börtönjavítást, a polgári törvénykezési rend javítását, az ország anyagi szükségleteinek kielégítését, a megyei közigazgatás javítását, a királyi városok országgyűlési szavazata kérdésének elintézését s általában a városok belső viszonyainak javítását, a nemesi birtokviszonyok rendezését, a földbirtoknak nyujtandó olcsó és könnyű hitelről való gondoskodást, a vám- és kereskedelmi ügy szabályozását, a bányatörvény szerkesztését, végül az egyesületek és társulatok iránt való intézkedéseket. Mindez intézkedéseket azonban csak akkor kivánta a párt életbe léptetni, ha a főbbekre nézve a kormány teszi az első lépést s „ha a kormány alkotmányos erejét, az ország alkotmányos állását, a birtok mérséklő befolyását, a tulajdonjog szentségét, a közbirodalmi kapcsolat szilárdságát, nemzetiségünk érdekeit s a békés reform lehetőségeit megszilárdítják.”
A gyűlés a programmot egyhangulag elfogadta s egyuttal megállapította az eszközöket és módokat, a melyekkel a jövő országgyűlésen többségre juthat. E czélból kilencz tagú központi választmányt küldött ki azzal, hogy a kormánynyal érintkezésbe lépjen s a kormány szándékairól tudomást szerezzen. Szükségesnek tartotta a gyűlés a párthívek gyűjtését, az évenként Pesten tartandó összejöveteleket, továbbá azt, hogy a főispánok és adminisztrátorok a központi bizottságnak megyéik állapotáról időnként jelentést tegyenek, hogy azokhoz képest a párt intézkedhessék a megyei tiszti választások, valamint a követválasztások ügyében. Klubbot is alapítottak a konzervativ-pártiak „Közhasznú Gyülde” czímen, mintegy ellensulyozására az „Ellenzéki Kör”-nek. Az utóbbi a „Nemzeti Kör”-ből fejlődött, a mely kezdetben az irodalom s a művészet támogatását tűzte ki czéljául, később azonban mindinkább politikai klubbá alakult át.
A konzervativ-párt a nemzet többségét nem elégíthette ki, mert e párt tagjai nem annyira az alkotmányt akarták szilárdítani, mint inkább a kormány hatalmát, a mely pedig elég nagy volt s folyton veszélyeztette alkotmányunkat; továbbá, mert a tervezett reformok csak részlegesek voltak s nem terjeszkedtek ki a nemzet egész életére; végül, mert radikális reformokról a programmban szó sincs. Nincs szó arról, hogy a nemesség kiváltságairól lemondjon, nincs szó törvény előtt való egyenlőségről, közteherviselésről, népképviseletről stb.
Különösen növelte a konzervativ-párt erejét Széchenyi István gróf. Ő ugyan a pártokon kivül állónak kívánt tekintetni, de minthogy részt vett a konzervativek nagygyűlésén s mert 1847 elején megjelent „Politikai Programmtöredékek” czímű röpiratában nemcsak mentegette a kormányt elkövetett mulasztásaiért, hanem úgy nyilatkozott, hogy „századok óta nem volt korszak, melyben a kormány a törvényszerűség, nemzetiség és alkotmányossággal való megbarátkozás dolgában szebben állott volna, mint épen most” s azért az ellenzéket nemcsak szükségtelennek, hanem veszedelmesnek tartotta; végül: minthogy a kormány felszólítására hivatalt vállalt, azt kellett hinni róla, hogy a konzervativ-párthoz hajlik. Említett röpirata sok port vert fel. Kiméletlen hangon támadja benne Kossuthot, a ki – mint mondá – „csak fantáziával és önhittséggel van szaturálva; a ki mindent kezd és mindenbe beleviszi a könnyenhívőket, de bevégezni semmit sem tud; a ki el van talán látva elég talentummal egy nemzeti nagy kórház megalapítására, de egy sülyedésnek indult nemzetet regenerálni nem képes; a ki midőn népeket gondol boldogítani, csak felizgatójuk; a ki honunk instituczióit teljes zavarba bonyolítja és nemzetiségünket végkép leejti lábáról; s a kinek működése általában több kárt, mint hasznot okoz.” Ép azért a haza szent nevére kérte, hogy lépjen le az agitáczió veszélyes teréről és mondjon le a politikai vezérségről.
Kossuthnak ez ujabb megtámadása a nagy hazafi részéről természetesen visszatetszést keltett, de még inkább művének ama pontjai, melyekben a kormány védelmére kel s az ellenzék ellen fordul. „Hazánkban – úgymond – minden kidől sarkaiból, ha az ellenzék többségre vergődhetnék, a mit mostani körülményeink között egyenesen haza-gyilkolásnak kellene tekinteni. Minden magyarnak tehát, a ki jobban szereti hazáját, mint saját magát, szoros kötelessége mindent elkövetni, hogy a magyar ellenzék most túlsúlyra ne emelkedjék.”
József nádor halálos ágyán.
(Marschalko János 1847. január 13-án, hat órával a halál bekövetkezése után, gipszöntvényt vett a nádorról. Erről készült Steinrucker Lipótnak kisebbitett másolatban bemutatott kőrajza. – Az eredeti kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A konzervativ-párt szervezkedése az ellenzéket arra bírta, hogy szintén szorosabban egyesüljön s a legközelebbi teendőkre nézve megállapodásra jusson.
1846 nyár óta a pesti vásárok alkalmával tartott összejöveteleken nagyjából megegyeztek a párt vezérei a főbb elvekre nézve, de egyelőre nem akartak programmot kibocsátani, nehogy a konzervativeknek fegyvert adjanak a kezökbe. Elveiket a lapokban fejtegették. Azonban mivel a czenzura a szabad véleménynyilvánítást akadályozta, az Ellenzéki Kör politikai zsebkönyv kiadását határozta el, a mely Bajza József szerkesztésében „Ellenőr” czím alatt 1847 nyarán meg is jelent. Hogy a czenzura megjelenésének gátat ne vessen, Lipcsében adták ki, a honnan úgy csempészték be.
A pártszervezkedés napjaiban gyászhír terjedt el az országban. Meghalt az öreg nádor, a ki ötven évig viselte az ország első méltóságát, melyet nehéz körülmények között is a nemzet megelégedésére igyekezett betölteni. 1845. szeptember 25-én volt félszázados évfordulója annak, hogy nádori helytartóvá nevezték ki s ez alkalommal Budapesten fényes ünnepélyeket tartottak tiszteletére. Még nagyobbszerű ünnepélyekre készült a nemzet József főherczeg nádorrá választásának 50-ik évfordulójára. De röviddel ez évforduló előtt a nádor súlyosan megbetegedett és több havi betegség után 1847. január 13-án, a nemzet őszinte bánatára elhunyt. A reform-korszak egyik kimagasló alakja szállt vele sírba, a ki őszinte barátja volt a magyar nemzetnek s annak szellemi és anyagi haladásán fáradhatatlanul munkálkodott. Pest városa is sokat köszönhet neki. Mindenképen azon volt, hogy Magyarország legszebb városává, igazi világvárossá legyen. E végből felállította az elnöklete alatt működő szépítő bizottságot, a mely ellenőrizte a város építését; és résztvett mindazon intézetek és vállalatok létesítésében, a melyektől a főváros felvirágzását remélte. Igy kiváló része volt a „Magyar Tudományos Akadémia,” a „Nemzeti Muzeum,” a „Ludoviceum,” a „Nemzeti Szinház,” a „Lánczhíd” stb. keletkezésében. Bár hiányosan beszélte nyelvünket, mégis magyar érzelmű volt. Gyermekeit magyar szellemben neveltette s magyar érzelmének azzal is kivánt kifejezést adni, hogy az uralkodó család többi tagjaitól eltérően bajuszt viselt.
Legfőbb kivánsága volt, hogy fia: István főherczeg kövesse a nádori méltóságban. Két nappal halála után csakugyan V. Ferdinánd király kinevezte az ifjú főherczeget Magyarország királyi helytartójává s a hétszemélyes tábla elnökévé. A főherczeg csak augusztus végén foglalta el méltóságát; akkor érkezett vissza Csehországból, a melynek kormányzója volt. Visszaérkezése után nemsokára körutra indult. Bejárta az egész országot Erdély kivételével, s mindenütt a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel fogadtatott. Körútjából 1847 ősz utóján jött vissza Budára, hogy magát Pest-megye főispáni székébe iktattassa. A beiktatás október 6-án történt, mely alkalommal az ifjú Ferencz József főherczeg, most uralkodó királyunk, teljesítette a beiktató tisztét, királyi biztos minőségében. Az ifjú főherczeget, a ki Magyarországon ez alkalommal szerepelt először nyilvánosan, rokonszenvesen fogadták s e rokonszenv lelkesedéssé vált, midőn tiszta kiejtéssel, magyar nyelven elmondott beszédében hálát adott a királynak, a miért alkalmat adott neki Magyarországba azon perczben lépnie, midőn ez egy boldog korszak küszöbén áll, és midőn kijelentette, hogy mindig ünnepelni fogja a napot, a melyen a magyar néphez való élénk ragaszkodásának nyilvános jelét adhatta.
***
István főherczeg-nádor.
(Bekel J.-nak természetről készült kőrajza. – Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Ferencz József főherczeg.
(Kriehuber kőrajzáról; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
A Programm-Töredékek-re több czáfolat jelent meg, mégis tartani lehetett attól, hogy a műnek káros lesz a hatása. Azért az ellenzék programm kibocsátását határozta el. A programmot, melyet a párt megbízásából Deák Ferencz szerkesztett, a junius 5-én tartott gyűlésen általános helyesléssel fogadták az ellenzék főemberei, és nemsokára „Ellenzéki Nyilatkozat” czímen közzé is tették. Ebben mindenek előtt hangsulyozzák, hogy legfőbb feladatuknak tekintik a kormány folytonos ellenőrzését. Erre a jelen körülmények között annál nagyobb szükség van, mert „a kormánynak sem általános rendszerében, sem eljárása részleteiben nem látnak valamely ujabb, a réginél törvényszerűbb, méltányosabb és közérdekeinkre kedvezőbb fordulatot.” Mert nemcsak régi, súlyos sérelmeink várnak orvoslásra, hanem ujabb sérelmeket is követett el a kormány, midőn Horvátországban a tartománygyűlés szerkezetét egyszerű parancscsal megváltoztatta s a megyék élére a törvényes főispánok helyett helyetteseket nevezett ki, a kiket mintegy a megye fölé emelt külön hatóság gyanánt kiván tekinteni. Szükségesnek tartják az alkotmány biztosítékainak növelését és erősítését is. Ilyennek tekintik első sorban a kormány felelősségét, a melyet minél előbb életbe kivánnak léptetni. Alkotmányos biztosítéknak tekintik továbbá a nyilvánosságot, a gyülekezés és egyesülés jogát, s a sajtószabadságot. A nemzet erejének gyarapítása és önállásának biztosítása végett szükségesnek tartják Erdélynek Magyarországgal való egyesítését, továbbá a honpolgárok minden osztályainak érdekegységét nemzetiség és alkotmányosság alapján. Végül kijelentik, hogy czélszerű reformok létesítésén is fognak fáradozni. De minthogy e tekintetben a kormánytól nem sokat lehet várni, élni kívánnak az indítványozás jogával, s azért kötelességüknek tartják nyilván és világosan kijelölni az életbe léptetendő reformok főbbjeit. Ezek a következők: közteherviselés, népképviselet, törvény előtti egyenlőség, az úrbéri viszonyok megszüntetése kármentesítés mellett s az ősiség eltörlése. Működésükben nem fognak megfeledkezni ama viszonyról, mely közöttünk s az osztrák örökös tartományok között fenáll, de szigorúan ragaszkodnak az 1791-iki X. törvényczikkhez, mely Magyarország önállóságát biztosítja. Készek a birodalmi tartományok érdekével netalán ellentétben álló magyar érdekeknek igazságos és méltányos kiegyenlítésére kezet nyujtani, de abban sohasem fognak megegyezni, hogy az összes kormányzási rendszer egységének – mit némelyek a monarchia egysége gyanánt szeretnek főelvül emlegetni – minden érdekeink, még alkotmányosságunk is feláldoztassanak.
***
Igy kijelölvén a teendők sorát s az utat, a melyen mindkét párt haladni kivánt, a nemzet türelmetlenül várta a legközelebbi országgyűlés megnyitását. Végre szeptember 17-én megjelent a királyi leirat, a mely az országgyűlést november 7-ikére, Pozsonyba összehívja. Századok óta ezúttal először adtak ki magyar meghívó levelet. Ebben az országgyűlés teendői gyanánt a nádorválasztás s „az ország boldogságának növelésére s a közjó gyarapítására kívánt többféle nagyfontosságú törvényes intézkedések” voltak megjelölve.
A követválasztó mozgalmak érdekesebb momentumai: hogy csak kevés megyében döntötték el a választást kortestömegekkel, s hogy oly véres jelenetek, mint az előtt, például mint az 1843-iki országgyűlést megelőzőleg, nem fordultak elő; továbbá, hogy Kossuth Lajos Pest-megyében, Széchenyi István Mosonban választatott meg követté. Utóbbi csak azért lépett fel követjelültül, hogy Kossuth működését ellensúlyozza. Végül megemlítendő, hogy Pest-megye példájára több megye csak általános utasítást adott követeinek, mert az eddig fenállott rendszer helytelenségét mindinkább belátták. Nehogy azonban az általánosságban adott utasítások mellett a kormány a követeket a maga részére csábíthassa, a követeket esküvel arra kötelezték, hogy hat év lefolyása alatt semminemű kormány-hivatalt vagy kitüntetést nem fogadnak el. Különben az utasításuk többnyire a párt-programmok szellemében készültek el s azért részletesebb ismertetésük felesleges. Kivételt egyedül Horvátország tett, melynek október 18-ára hirdetett tartománygyűlése oly utasításokat adott követeinek, a melyekben a reformoknak úgyszólván alig akadunk nyomára. A horvátok semmit sem akartak tudni közteherviselésről, a nemesség adózásáról; ők subsidiumokból akarták fedezni a haza közszükségeinek költségeit; a czenzurát is fenn akarták tartani s az adminisztrátori rendszerrel is meg voltak elégedve. Csak három pontja az utasításoknak, t. i. az ősiség módosítása, az örökváltság könnyítése s a hitelbank felállítása mutatott némi haladásra. Előbbi merev álláspontjukról különben elhagytak a horvátok, a mennyiben követeiknek utasításul adták, hogy az országgyűlésen magyarul beszéljenek.
Az országgyűlés megnyitását megelőzőleg a kormány személyzetében némi változás történt. Bedekovics helyébe Szőgyény László lett első alkanczellárrá, Szerencsy István helyébe pedig a szabadelvűnek ismert Zarka János kanczelláriai tanácsos személynökké. Szerencsy czímzetes állam-miniszterré neveztetett ki épúgy, mint Majláth Antal, a kit a főkanczellári hivataltól forma szerint fölmentettek, a melyre Apponyi György gróf tényleg kineveztetett.
A pártok közül határozott többséggel egyik sem dicsekedhetett. Az országgyűlés kezdetén körülbelül egyforma volt mindkét párt ereje. Az első mérkőzés a kerületi ülések jegyzőinek választásakor történt, nehány nappal az országgyűlés ünnepélyes megnyitása előtt. Ez alkalommal az ellenzék jelöltjei győztek, a mi nem kevéssé növelte annak önbizalmát. A párt vezére Kossuth Lajos volt. Népszerűség tekintetében senki sem versenyezhetett vele. Legfeljebb Deák Ferencz versenyezhetett volna, de ő, noha megválasztották, gyengélkedő állapotára való tekintettel lemondott a követségről. Az ellenzék régibb tagjain kívül Kossuth követtársa: Szentkirályi Móricz, továbbá Szemere Bertalan borsodi, és Pázmándy Dénes komáromi követ, végül az ifjú Andrássy Gyula gróf, Zemplén-megye követe tünt ki leginkább. A régebbek közül Klauzál Gábor és Bezerédy István hiányoztak, mert megyéikben a konzervativ-párt jelöltjei győztek. A konzervativ-párt élén Somsics Pál baranyai és Babarczy Antal csongrádi követ állottak. Széchenyi István egyik párthoz sem tartozott. A főrendi táblán az ellenzék nagyban gyarapodott számban a régibb országgyűlésekhez képest. Vezére ezúttal is Batthyány Lajos gróf volt, kitünőbb tagjai pedig Teleki László gróf, Perényi Zsigmond báró, Batthyány Kázmér, Wenkheim Béla és Károlyi György grófok; Eötvös József báró, a kiváló szónok és író, csak a márcziusi események hatása alatt jelent meg Pozsonyban.
Az országgyűlést a király november 12-én a következő szavakkal nyitotta meg „Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatják. Fogadják bizodalommal.” Ez a beszéd, rövidsége ellenére is, határtalan lelkesedést keltett, mert magyarul mondotta a király. Háromszáz év óta először történt, hogy királya szájából magyar szót hallott a nemzet. Mindjárt a gyűlés megnyitása napján megtörtént a nádorválasztás és pedig egészen úgy, mint Sándor Lipót és József főherczeg választása alkalmával: t. i. a rendek a királyi kijelölést magában foglaló levelet átvették ugyan, de nem bontották fel, hanem István főherczeget egyhangúlag nádorrá kiáltották ki. A királyi előadások csupa oly kérdéseket tűztek ki tárgyalásra, a melyeknek megoldását a nemzet többsége már évek óta várta. Ilyen volt: a városok, a katonai élelmezés, az ősiség és örökváltság, a vám- és közlekedési eszközök, az országos pénztár, az erdélyi részek, a büntető törvénykönyv s a börtönök kérdése. És mind e tárgyakra vonatkozólag a kormány kész törvényjavaslatokat terjesztett a rendek elé.
V. Ferdinánd.
(Az Orsz. Képtárban levő egykoru kőrajzról.)
Az országgyűlés első heteit a válaszfelirati vita töltötte be. A kormánypárt Somsics Pál inditványa értelmében hálát kívánt adni a királynak, hogy nemzeti nyelven szólott a rendekhez, hogy a nádort megerősítette s hogy a nemzettől kívánt reformokat maga indítványozta. Kijelenteni kívánta még, hogy a királyi előadásokat a rendek azonnal tárgyalás alá veszik; végre meg akarta kérni Ő Felségét, hogy a mult országgyűlésről fölterjesztett sérelmeket orvosolja. Ezt a válasz-feliratot az ellenzék nem akarta elfogadni, mert ezzel mintegy hallgatólag helyeselte volna az ujabb sérelmeket, melyeket a kormány elkövetett. Az ellenzék álláspontját Kossuth fejtette ki. Hálával ismerte el a király jóakaró szándékát, a mely a királyi előadásokban nyilvánul, de egyúttal indítványozta, hogy a felküldendő válaszfeliratban a rendek mutassanak rá azokra az akadályokra is, a melyek a király szándékának utjában állanak. Hangsúlyozta, hogy hazánknak az 1791-iki X-ik törvényczikkben kimondott önállósága, függetlensége nem valóság, a miből sokféle baj származik. Második akadálya haladásunknak, hogy sérelmeink orvoslatlanok maradnak, sőt a régi sérelmekhez ujabbak járulnak, minők: az adminisztrátori rendszer behozatala, a horvát tartománygyűlés önkényes rendezése stb. Kossuth eme beszéde azért is érdekes, mert mintegy magában rejti az 1848. márczius 3-án elmondott és következményeiben oly nagy fontosságú beszédének csiráját. E beszédében is hangsúlyozza a felelős parlamentáris kormány szükségét, ebben is rámutat a káros következményekre, a melyek az osztrák s a magyar ellentétes kormány-formákból erednek, és a dinasztia érdekében állónak mondja az absolut kormányrendszer mellőzését s az alkotmányos kormányrendszer behozatalát. „Az lészen a Habsburg-ház második alapítója – e nevezetes kijelentést tette beszéde folyamán – a ki ezen rendszert konstituczionális irányban reformálandja.”
Egy harmadik indítványnyal Széchenyi lépett fel. Részben csatlakozott Kossuthhoz, de az uj rendszabályok okozta aggodalmait a nemzetnek csak részben akarta felemlíteni. Legjobban a Pesten évenként tartandó országgyűlést kivánta kiemelni. Hosszas vitatkozás után november 27-én megtörtént a szavazás Kossuth és Széchenyi válaszfelirati indítványa felett, miután Somsics a magáét időközben visszavonta. A rendek négy szónyi többséggel Kossuth indítványát fogadták el s ezzel nyilvánvalóvá lett a kormánypárt kisebbsége. Azonban a főrendiházban a többség elvetette a képviselőház felirati javaslatát s a helyett Szerencsy István főpohárnok indítványát fogadta el, a mely nagyjában megegyezett Somsics indítványával. A kormánypárt remélte, hogy az adminisztrátorok segítségével majd pótlék-utasításokat eszközölhet ki a követek számára s hogy sikerülni fog Somsics indítványát elfogadtatni. Erre azonban nem került a sor, mert Kossuth indítványára a képviselőház letette a felirati javaslatot azzal az elhatározással, hogy a sérelmeket külön feliratokban, részletesen terjeszti fel a királyhoz.
A válaszfelirati vita befejeztével azonnal a két legfontosabb reformot: a közteherviselést és örökváltságot vették tárgyalás alá. Az elsőre nézve Szemere Bertalan tette meg az indítványt november 29-én. Kossuth remek beszéde után, a melyben a nemesség érdemeit méltánylá, a kérdést november 31-én három czím alatt szavazatra bocsátották. A házi adó többséget nyert, a hadi adó kisebbségben maradt, az országos pénztár pedig szinte egyhangúlag fogadtatott el. E kérdésben egyuttal országos bizottságot küldöttek ki. A főrendiházban a kormánypárti többség már-már megbuktatta volna a házi adót, ha a nádor egy közvetítő indítványnyal nem lép fel. Azt indítványozta t. i., hogy a főrendek hozzájárulnak az alsóház javaslatainak országos választmány által leendő kidolgozásához, de az egyes adónemek megvitatását és elfogadását addigra halasztják, mig a jelentés elkészül. Az indítványt elfogadták. A régi adómentességnek csak egyetlen pártolója akadt: Vécsey Miklós báró.
Az úrbériség örökös megváltása tárgyában Lónyay Gábor tett indítványt. Rövid tanácskozás után indítványát elfogadták, országos választmányt küldvén ki, melynek feladata volt, hogy az úrbéri terheknek a földesúr teljes kármentesítésével eszközlendő megváltásáról részletes javaslatot dolgozzon ki. Az ősiség eltörlését Somsics Pál indítványozta általános helyeslés mellett.
Közben az ellenzék a sérelmeket is szőnyegre hozta. A horvátországi sérelem ügyében az országgyűlés választmányt küldött ki annak megvizsgálása végett: vajjon a horvát tartománygyűlésnek önkényes szabályozása s a nemességnek jogaiban való korlátozása az országgyűlés vagy a horvát tartománygyűlés elé tartozik-e? Elismerte a horvátországi követeket, Josipovits túrmezei gróf felszólalása ellenére. Noha a horvátországi sérelem ügyében ily mérsékletet tanusítottak a rendek, a horvát követekkel mégis összeütközésre került a dolog, a magyar nyelvről alkotandó törvény tárgyalása alkalmával. Ugyanis míg a rendek többsége a horvát hatóságoknak a magyarországiakkal való érintkezésében a magyar nyelvet akarta hivatalos nyelvvé tenni, addig Horvátország beligazgatásában meg akarták hagyni a latin nyelvet. A horvát követek tiltakoztak ez ellen, a hivatalos nyelv meghatarozását a maguk jogának állítván. A rendeknek szűkkeblű eljárása, a mely ellen a főrendiházban Batthyány Lajos gróf is felszólalt, nagy mértékben növelte a feszültséget, a mely a magyarok és horvátok között már régóta fenállott. A márcziusi napokban a rendek elhagyták ugyan korábbi álláspontjukat, de engedékenységük már akkor nem igen változtathatta meg a dolgok állását.
A Részek ügyében Kossuth szólalt fel. Két óráig tartó remek beszédében oly kimerítően tárgyalta e kérdést, hogy senki sem mert a konzervativek közül a kormány védelmére kelni. Indítványát, mely szerint a százados botrányos sérelem orvoslásának kieszközlése végett a nádor közbenjárását kérjék ki, a rendek egyhangúlag elfogadták.
A legnagyobb hullámokat az adminisztrátori rendszer kérdése verte fel. Nem csoda, mert ennek eldöntésétől függött: vajjon Apponyi továbbra is kormányon marad-e, vagy megbukik gyűlölt rendszerével együtt. Az alsóház az adminisztrátori sérelem ügyében mindjárt a válaszfelirat letétele után bizottságot küldött ki, a melynek elnöke Bernáth Zsigmond, előadója pedig Kossuth volt. A kormánypárt biztosra vette a kormány bukását, ha Kossuth munkálatát az országgyűlésen felolvassák és tárgyalás alá veszik, annál is inkább, mert a követek többsége az adminisztrátori rendszer megszüntetésének sürgetését kapta utasításul. Azért az ügyet kompromisszum útján szerette volna elintézni. A közbenjáró szerepére Lónyay János, Bereg-megye főispánja vállalkozott, a ki a konzervativ-párt megbízásából úgy nyilatkozott a nádor előtt, hogy ha a kormány a közteherviselésre, az örökváltságra s a városok rendezésére vonatkozó törvényjavaslatokat elfogadja, ezenfelül az ellenzéket az adminisztrátori rendszer elejtéséről előleges nyilatkozattal biztosítja, a többség a sérelem tárgyalásától örömest eláll. A nádornak tetszett a terv, de a bécsieknek nem volt ínyökre. Apponyi mégis kieszközölhetni remélte a kívánt engedményeket, ha az adminisztrátori kérdést az ellenzék leteszi. A kormánypárt tervét erre Lónyay Menyhért, Lónyay János fia, ki azonban az ellenzékhez tartozott, Kossuthtal közölte. De minthogy Kossuth Apponyi elmozdítását szabta első föltételül, megszakították vele a további érintkezést s az ő háta megett igyekeztek a kormánypárt tervének barátokat szerezni. Kossuthnak ugyanis sok írígye és titkos ellensége volt, a kiket megnyerhetni reméltek. Valóban megnyerték Szentkirályit, Pázmándy Dénest és Lónyay Gábort, a kik a kormánypárt tervét elfogadhatónak találták, föltéve, hogy a kormány irásbeli nyilatkozatot ad arról, hogy a három reformkérdésre vonatkozó törvényjavaslatokat elfogadja, azon kivül az adminisztrátori rendszer elejtése iránt kibocsátandó királyi leirat fogalmazványát közli velök. Apponyi, csakhogy elkerülje bukását, e kivánságot teljesítette.
Nem sokára, 1848. január 30-án, leérkezett a királyi leirat. Ebben a király sajnálkozását fejezi ki, hogy az adminisztrátorok kinevezése folytán tett intézkedései Magyarországon aggodalmat és ingerültséget keltettek. Mert ez intézkedésekkel csak a megyei és országos kormányzást akarta sikeresebbé tenni. Hogy a még mindig létező aggodalmakat teljesen eloszlassa s a kedélyeket minél előbb megnyugtassa, kijelenti, hogy a főispáni helytartóknak nagyobb számban történt kinevezésével sem a megyék törvényes állását, sem a főispáni hivatal hatáskörét, sem az ország törvényes önállóságát veszélyeztető rendszer fölállítása nem volt szándékában: egyedül a megyei közigazgatást és igazságszolgáltatást akarta gyorsabbá, szabatosabbá, hatályosabbá tenni. És miután semmit sem óhajt inkább, mint hogy alkotmányszerűen járjon el Magyarország kormányzásában, a főispáni helytartóknak kinevezését csak kivételes esetekben fogja alkalmazni, a megyei szerkezetet pedig s a főispáni hivatal méltóságát ezentúl is teljes épségben meg fogja őrizni, s az utóbbit, mihelyt az akadályok megszünnek, törvényes hatóságába helyezni. Mindezek után reméli, hogy az országgyülés intézkedéseit fiúi bizalommal kiséri és törekvéseit azon komoly törvényhozói feladatokra fordítja, a melyeknek szerencsés megoldásától az ország jövő boldogsága függ.
A királyi leirat egyik pártot sem elégítette ki, különösen nem az ellenzéket, mert a sérelmet tényleg nem orvosolta, csak üres igéreteket foglalt magában.
A leirat tárgyalása előtt az ellenzék három napig tanácskozott a teendőkről. Végre abban állapodott meg, hogy eláll a választmányi munkálat s a sérelem részletes tárgyalásától, de a leiratban adott puszta igérettel nem elégszik meg, hanem a sérelemnek még az országgyűlés folyamán leendő orvoslását kívánja. Nevezetesen, hogy ama megyékben, a hol adminisztrátorok működnek, főispánokat nevezzenek ki, akikkel a kanczellár közvetetlenül ne érintkezzék, hanem a törvények értelmében a királyi helytartótanács útján intézze rendeleteit a kormány a megyékhez. Ily értelemben tették meg az indítványt a február 5-én tartott kerületi ülésen a királyhoz felküldendő válasz tartalmára nézve, míg Lónyay Menyhért, a ki a titkos tervbe avatottak közül egyedül maradt hű a korábbi megállapodáshoz, azt indítványozta, hogy a nemzet fejezze ki háláját a fejedelem iránt, a miért aggodalmait megszüntette. A kormánypárt korifeusai Lónyay indítványát pártolták, Kossuth ellenben az ő pártjának indítványa mellett szólalt fel. Szavazásra kerülvén a dolog, Lónyay Menyhért indítványa többséget nyert, mert Sopron egyik követe utasítása ellenére Lónyay indítványára szavazott, s arra szavaztak a horvát követek is.
A szavazás eredménye óriási felháborodást keltett az ellenzék soraiban, a melynek csillapultával Kossuth szólalt fel, keztyűt dobván a kormánypártnak e szavakkal: „E szavazat következtében az országgyűlésen béke többé nem lehet. Legyen hát harcz. És lesz harcz az utolsó perczig!” Indítványozta végül a választmányi munkálat fölvételét. Az elnök nem mervén kimondani a végzést, az ülés eredménytelenül és nagy izgatottságban ért véget. Több napi vitatkozás után végre az ellenzék egy felirati javaslatot fogadott el, melyet Szemere Bertalan szerkesztett s a mely lényegében megegyezett az ellenzék korábbi indítványával. De az uj feliratot a kormánypárt nem tartotta elfogadhatónak. A vita mind hevesebbé kezdett lenni, mi közben mindenféle aggasztó hírek terjedtek el. Rebesgették, hogy ha az ellenzék nem enged, a kormány feloszlatja az országgyűlést. Apponyinak valóban ez volt a szándéka, sőt még szigorúbb rendszabályoktól sem riadt volna vissza. El volt határozva arra, hogy ha az országgyűlés feloszlatása után az ellenzéki követek és főrendek közül többen Pozsonyban vagy Pesten maradnának és gyűlést tartanának, őket elfogatja, az Ellenzéki Kör-t bezáratja, teljhatalmú királyi biztost küld Pestre s a megyegyűlések tartását ideiglenesen felfüggeszti. Szándékának végrehajtásától azonban egyelőre elállott. A terjesztett rémhírek ellenére Kossuth mégis kijelentette, hogy az ellenzék nem fogja tűrni, mikép a gyűlöletes és veszedelmes adminisztrátori rendszer gyökeret verjen. Mások kijelentették, hogy ha a sérelmet nem orvosolják, nem szavazzák meg a hadi adót.
Az ellenzék ujabb felirata szavazás alá bocsáttatván, végre többséget nyert. A főrendek is elfogadták a párisi forradalom hírére, de miután a fenálló kormányrendszer a közbejött események folytán megbukott, a felirat tulajdonképen tárgytalanná vált.
***
Az európai népek szolidaritása sohasem volt inkább érezhető, mint 1848 tavaszán, midőn a február végső napjaiban kitört párisi forradalom hírére déli és nyugati Európában mindenütt mozgalmak támadtak, a melyeknek czélja volt: a zsarnoki kormányrendszer megbuktatása s a nép jogainak kivívása. Olaszország, Németország különböző államaiban sorra fölkelt a nép s lerázta a szolgaság jármát.
A párisi események Ausztriára és Magyarországra sem maradtak hatás nélkül. Ez a hatás mindenek előtt abban mutatkozott, hogy a bécsi bank pénzjegyeinek értéke iránt a közönség elvesztette bizalmát: megrohanta a bank pénztárait, hogy papirpénzét ezüstre váltsa fel. Ennek ötletéből márczius 3-án Balogh Kornél, Győr-megye követe indítványozta: kérjék meg Ő Felségét, hogy a bank forgalomban levő jegyeinek fedezése iránt a nemzetet fölvilágosítani és megnyugtatni méltóztassék. Az indítványnyal azonban az ellenzék nem volt megelégedve, mert el volt határozva, hogy felhasználja az alkalmat az alkotmány megszilárdítására és kifejlesztésére.
Ez az eszme Kossuth agyában fogamzott meg s ugyanő adott annak kifejezést márczius 3-án tartott nagyhatású beszédében. Miután kijelenté, hogy a bécsi bank állapotának részletes taglalásába nem bocsátkozik, fölkérte a rendeket, hogy a „perczek roppant felelősségének érzetében emeljék fel az országgyűlés politikáját ama magaslatra, melyet az idő kiván.” A mutatkozó bomladozás egyedüli okát a fenálló kormányrendszerben látván, a dinasztia s a haza érdekében feliratot indítványozott Ő Felségéhez, melynek főbb pontjai ezek: A legujabb események a rendek kötelességévé teszik, hogy figyelmöket azokra fordítsák, a miket az uralkodóház iránt való hűség, az összes birodalom iránt való törvényes viszony s a haza iránt való kötelesség megkíván. Három század óta alkotmányos életét nem hogy ki nem fejthette a nemzet, de minden gondját fentartására kellett fordítania, és pedig azért, mert a birodalmi kormány nem lévén alkotmányos irányú, sem kormányunk önállásával, sem alkotmányos életünkkel összhangban nem lehetett. Eddig ez az irány csak alkotmányosságunk kifejlődését hátráltatta, most a trónt s a birodalmat döntheti veszélybe, ha tovább is fenmarad. A király reformokra hítta össze a rendeket s ők régi óhajtásukat látván teljesítve, készséggel fogtak a munkához. Elhatározták, hogy a nép terheiben osztoznak, az úrbéri viszonyokból való kibontakozást kármentesítéssel eszközlik, s így kiegyenlítik a nép s a nemesség közt lévő érdekeket. Elhatározták a katonák élelmezésével és elszállásolásával járó terhek könnyítését; a királyi városok és szabad kerületek rendezését; a népnek politikai jogokban való részesítését; a földmívelés, ipar és kereskedelem előmozdítását. De alkotmányos életünk is igényel fejlesztést, s minthogy mindez csak úgy valósulhat meg, ha annak végrehajtásával független nemzeti kormány lesz megbízva, a rendek az eddig fenálló kormányrendszernek magyar felelős ministeriummá történendő átalakítását reformjaink alapföltételének és lényeges biztosítékának tekintik. Rámutatván azután az Ausztriában mutatkozó mozgalmakra, a trón szilárdsága s a birodalom egysége érdekében mulhatatlanul szükségesnek tartják, hogy a király fejedelmi székét minden uralkodói viszonyaiban alkotmányos institucziókkal környékezze, vagyis más szóval: hogy az örökös tartományoknak is adjon alkotmányt. Hogy pedig az átalakulás kérdése minél előbb nyerjen megoldást, a rendek arra kérik a királyt, hogy a helytartótanács tagjai közül alkalmas egyéneket küldjön ki, a kik mint a király megbizottjai az országgyűlés tárgyalásaiban közvetetlenül részt vegyenek, s a kellő felvilágosításokat megadják.
Az indítványt s a felirati javaslatot az országgyűlés csaknem egyhangúlag elfogadta, ámde a főrendeknél megakadt. A nádor, az országbíró, a tárnok egymásután Bécsbe utaztak, hogy a teendők iránt utasítást vegyenek. Ekképen az elnök és helyettesei távol lévén, napokon át nem lehetett tárgyalni. Bécsben a kormány emberei a váratlan események hatása alatt úgyszólván fejöket vesztették. Kezdetben erőszakos eszközök alkalmazásával vélték elhárítani a veszélyt: azonnal fel akarták oszlatni az országgyűlést és teljhatalommal felruházott királyi biztost kiküldeni. Később abban állapodtak meg, hogy leiratot intéznek az országgyűléshez, melyben a király a rendeket a királyi előadások tárgyalására s a hallgatóság megfékezésére utasítja, ellenkező esetben az országgyűlést feloszlatni volna kénytelen. E leirat Apponyinak volt a terve, a kit az utóbbi napok izgalmai ágyba döntöttek, minek következtében a leirat nehány napig késedelmet szenvedett.
E közben Bécsben mind nagyobb lett a forrongás, főleg a polgárság s a tanuló ifjúság körében. Márczius 13-án több ezernyi néptömeg az alsó-ausztriai rendek ülésterme elé vonult s őket arra kényszerítette, hogy küldöttséget meneszszenek a császárhoz, a mely a nép kívánságairól felvilágosítsa. A nép egy része visszamaradván s a rendek házát megszállván, a felvonuló katonaságot bántalmazni kezdte, mire ez Albrecht főherczeg parancsára sortüzet adott s a tüntetők közül többeket megölt. A szétrebbent és „fegyvert!” kiáltó néptömegnek egy része a „Burg” felé igyekezett, a hol a rendek küldöttsége órákon át hiába várta a bebocsátást. Végre Lajos főherczeg fogadta a küldöttséget, a mely átnyújtotta a nép kivánságait és azok teljesítésének biztosításául mindenek előtt Metternich elbocsátását követelte.
A főváros fenyegető hangulata mellett az ellenkezés súlyos következményekkel járt volna. Azért némi vonakodás után a nép kívánságait mindenben teljesítették Metternich herczeget hivatalától fölmentették, a tanuló ifjúságot s a polgárságot felfegyverezték. Az utóbbinak felfegyverzése márczius 14-én történt. Ugyancsak márczius 14-én eltörölték a czenzurát, márczius 15-én pedig a császár örökös tartományainak alkotmányt adott. A forradalom tehát Bécsben teljes diadalt aratott, a minek kivívásában nagy része volt a pozsonyi eseményeknek; főleg Kossuth márczius 3-án tartott beszédének, a melyet egyes szónokok a bécsi népnek felolvasván, lelkesedését a legmagasabb fokra emelték.
Ha a pozsonyi események hatással voltak a bécsiekre, viszont a bécsiek nem maradtak hatás nélkül a pozsonyiakra sem. Arra a hírre, hogy Bécsben kitört a forradalom, a nádor, a ki márczius 13-án érkezett vissza, azonnal tanácskozott a főrendiház konzervativ tagjaival. A rendek házában Kossuth közölte a legujabb eseményeket: Metternich bukását és Apponyi lemondását, egyúttal indítványozta: szólítsák fel a nádort, hogy a főrendiházban azonnal tartson ülést, küldjön ki bizottságot, a mely a sajtó- törvényjavaslatot, s egy másikat, a mely a honvédelemre vonatkozó javaslatot dolgozza ki és terjeszsze elő. Az indítványokat egyhangúlag elfogadták. A nádorhoz küldött bizottság azzal az örvendetes válaszszal tért vissza, hogy a főherczeg még az nap tart ülést a főrendiházban, és rajta lesz, hogy a feliratot a főrendek elfogadják. A főrendek a bekövetkezett események hatása alatt nem mervén többé ellenkezni, élénk helyesléssel tették magukévá a feliratot, amelyet azután márczius 15-én az országgyűlés 72 tagból álló küldöttsége felvitt Bécsbe, hogy átnyujtsa a királynak.
Ugyanazon a napon Budapesten is nevezetes dolgok történtek. A párisi események élénk érdeklődéssel találkoztak a fővárosi közönség, különösen pedig az egyetemi ifjúság s az Ellenzéki Kör tagjai körében. Az Ellenzéki Kör az országgyűléshez peticziót akart benyujtani, a melynek pontjait Irinyi József állította össze következőképen
„Mit kíván a magyar nemzet? – Legyen béke, szabadság és egyetértés.
1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a czenzura eltörlését. 2. Felelős miniszteriumot Budapesten. 3. Évenkénti országgyűlést Pesten. 4. Törvény előtti egyenlőséget, politikai és vallási tekintet nélkül. 5. Nemzetőrséget. 6. Közteherviselést. 7. Az úrbéri terhek megszüntetését. 8. Esküdtszékeket képviselet és egyenlőség alapján. 9. Nemzeti bankot. 10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. 11. A politikai státus-foglyok bocsáttassanak szabadon. 12. Kívánjuk az uniót Erdélylyel.
Egyenlőség, testvériség, szabadság.”
Petőfi Sándor.
(Barabás Miklósnak 1848 tavaszán természet után készült kőrajzáról, mely Petőfit nemzetőri ruhában, karján nemzeti szinű szalaggal, mellén az ország koronátlan czimerével, oldalán széles karddal ábrázolja.)
Az egyetemi ifjúság márczius 19-én a Rákoson nagy reform-lakomát szándékozott tartani s erre aláírási íveket bocsátott ki. De a Kör márczius 14-én délután tartott közgyűlésén Klauzál Gábor indítványára azt határozták el, hogy a peticzióra országszerte gyüjtenek aláírásokat, és csak azután küldik fel az országgyűléshez. Az ifjuság e határozattal elégületlen lévén, Petőfi, Jókai és Vasvári Pál a bécsi eseményeknek a késő esti órákban érkezett hírére elhatározták, hogy másnap a tettek mezejére lépnek. Márczius 15-én a kora reggeli órákban az Úri-utczai Fillinger-féle kávéházba mentek, a hol Jókai felolvasta a tizenkét pontot, Petőfi pedig elszavalta a reform-lakomára készült „Nemzeti dal”-t. Mindkettő gyujtó hatással volt a jelenvoltakra. Ezek azután Petőfi és Jókai vezetése alatt a Hatvani- és Ujvilág-utcza sarkán levő orvosi, majd a Ferencziek-terén lévő mű-egyetemre, végre az egyetemre mentek. Mind a három helyen ismétlődött a kávéházi jelenet. A több ezer főre felszaporodott lelkesült tömeg a „Nemzeti dal” refrainjét: „Esküszünk, esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk” hangosan ismétlé. Landerer és Heckenast hatvani-utczai nyomdája elé vonultak azután. Itt a nép nevében lefoglalván egy sajtót, azonnal hozzáfogtak a tizenkét pontnak s a „Nemzeti dal”-nak nyomásához. A szabad sajtó első termékeit lelkesült örömmel fogadta a nép, midőn előtte felmutatták és közötte szétszórták.
A szabad sajtó kivívása.
(A „Leipziger Illustrirte Zeitung”-ban megjelent egykoru rajzról.)
Délután a Pest-városi tanács s a választott polgárság is magáévá tette a nép kívánságait, a rend- és közbátorság fentartására pedig bizottságot választott, a mely eleinte tizennégy, később nyolczvankét tagból állott s a mozgalmas napokban nemcsak a rend őre volt, hanem mint a fővárosi és részben az országos közvélemény irányítója, az országgyűlés működésére is jelentékeny befolyást gyakorolt.
A városi közgyűlésből Nyári Pál vezérlete alatt küldöttség indult Budára a helytartótanácshoz, hogy kieszközölje Stancsics Mihály író szabadon-bocsátását, a sajtószabadság kimondását s azt az ígéretet, hogy a katonaság a rend fentartásába nem avatkozik. A küldöttséget ezernyi nép kísérte. A helytartótanács rövid értekezlet után beleegyezett a nép kívánságának teljesítésébe, mire Stancsicsot börtönéből kihozták és lelkes éljenzések között Pestre kísérték. A kivívott „békés forradalom” örömére másnap fényes kivilágítást rendeztek a főváros lakosai. Az utczákon csak úgy hullámzott a nép, az emberek szeméből lelkesült öröm sugárzott, mellökre nemzeti színű kokárdát tűztek, a házak falait pedig nemzeti színű zászlókkal diszítették.
Petőfi a Muzeum terén elszavalja a Nemzeti dalt.
(Egykoru képről, mely a „Nemzeti Dalnak” Kálozdi J.-tól irt dallama czimlapján jelent meg.)
Ugyanezen a napon (t. i. márczius 16-án) az országos küldöttség István nádor vezetése alatt Bécsben Ő Felsége elé járult és átnyújtotta az országgyűlés feliratát. A király rövid válaszában megköszönte a magyar nemzet hűségét és kijelentette, hogy kívánságát lehetőleg minél előbb teljesíti. Azonban az udvar legbefolyásosabb tagjai: Lajos és Ferencz Károly főherczegek, valamint a kormány vezető emberei eleinte huzódoztak. Nem akartak eleget tenni a magyar nemzet kívánságának. A császári palotában egyik tanácskozás a másikat érte. De minthogy a Pozsonyból és Pestről érkezett hírek következtében nem látszott tanácsosnak a további ellenkezés, márczius 17-én reggel a király a nádorhoz intézett leiratában kijelentette, hogy hajlandó az országgyűlésnek felelős miniszterium alkotása iránt kifejezett kivánságát elfogadni. Egyszesmind megbízta a nádort, hogy jelöljön ki alkalmas egyéneket, a kiket miniszterekül kinevezhet; gondoskodjék továbbá arról, hogy a miniszterium hatásköre iránt az országgyűlés czélszerű törvényjavaslatokat alkosson, kellő figyelembe vételével az örökös tartományokkal való s a pragmatica sanctión alapuló kapcsolatnak. Ezeket azután a többi törvényjavaslatokkal együtt terjaszszék fel hozzá szentesítés végett.
A leirat értelmében a nádor Batthyány Lajos grófot, a főrendi ellenzék vezérét bízta meg a miniszterium megalakításával, a ki azután közéletünk legkiválóbb embereit terjasztette fel kinevezés végett, nevezetesen: belügyminiszterül Szemere Bertalant, Borsod-megye követét, pénzügyminiszterül Kossuth Lajost, közmunka- és közlekedésügyi miniszterül Széchenyi István grófot, honvédelmi miniszterül Mészáros Lázár huszárezredest, vallás- és nevelésügyi miniszterül Klauzál Gábort, igazságügyi miniszterül Deák Ferenczet és végül az Ausztriával közös s a kül-viszonyok miniszteréül Eszterházy Pál herczeget. Maga Batthyány Lajos gróf nem vállalt tárczát.
Hogy a nemzeti átalakulás műve minél gyorsabb befejezést nyerjen, az országgyűlés elhatározta, hogy a legsürgősebb törvényjavaslatok részletes tárgyalásáig permanencziában marad, egyszersmind a városok, a szabad kerületek s az egyházi rend követeit oly szavazati joggal ruházta fel, minővel a megyei követek bírtak. Egymásután tárgyalta azután a fontosabbnál fontosabb törvényjavaslatokat: a közteherviselésről, az úrbér és a papi tized megszüntetéséről, a városok rendezéséről, a nemzetőrség felállításáról, a népképviseletről, a sajtószabadságról, a felelős miniszterium hatásköréről, Erdélynek Magyarországgal leendő egyesüléséről stb.
A miniszteriumról szóló törvényjavaslatot Bécsben a korábban tett igéret ellenére vonakodtak megerősíteni s a miniszterium kinevezését is késleltették. A vonakodás oka abban rejlett, hogy attól tartottak, mikép a független miniszterium, különösen a pénz- és hadügyminiszterium felállításával felbomlik a monarchia egysége és nagyhatalmi állása meggyengül. Már arról beszéltek, hogy nem volna-e czélszerű az országgyűlést feloszlatni, hogy így a kénytelenségből tett engedményeket vissza lehessen vonni? Az e miatt netalán támadható elégületlenség lecsillapítása végett korlátlan hatalmú kormánybiztost akartak küldeni az országba, kellő katonai erővel. De minthogy kellő katonai erővel és pénzzel nem rendelkezett a kormány, kénytelen volt engedni, mindazonáltal lényeges módosításokat akart tenni a miniszteriumról szóló törvényjavaslaton.
Az udvar vonakodásának híre az országban, de főleg Pesten nagy ingerültséget keltett, a mely a legmagasabb fokra hágott, midőn a márczius 29-én Pozsonyba leérkezett királyi leirat szerint Ő Felsége a nádornak teljhatalommal való felruházása iránt tett kijelentését visszavonja, továbbra is fentartja az udvari kanczelláriát, az uj miniszteriumot ennek alárendeli és különösen a pénzügy- és hadügyminiszterium hatáskörét korlátozza, a mennyiben elrendeli, hogy az eddig Bécsbe küldött magyarországi jövedelmek ezentúl is Bécsbe küldessenek, a tisztek kinevezése s a sereg alkalmazása pedig továbbra is kizárólag a király joga marad. A leirat közös ülésben felolvastatván, Batthyány és Kossuth felszólalására az országgyűlés a márczius 17-én adott királyi szó minden elcsavarását a királyi szék s a nemzet iránt való vakmerő és bűnös játéknak nyilvánítá, egyúttal közbenjáróul felkérte a nádort, remélvén, hogy az ő támogatásával a miniszterium ügye a lehető legrövidebb idő alatt a nemzet kivánsága szerint elintézést nyer. Hogy mily ingerült volt az országban a hangulat, mutatja az, hogy Pozsonyban a leirat egy példányát elégették, Pesten pedig márczius 30-án félre akarták verni a harangokat s a polgárságot fegyverre szólítani. Az ingerültség csak márczius 31-én csillapodott, midőn uj leirat érkezett, a mely lényegében megerősítette a miniszteriumról szóló javaslatot. A pénzügyminiszteriumra vonatkozólag a leirat megjegyzi, hogy addig is, mig a jövő országgyűlés a közös költségek aránya iránt intézkedik, a királyi udvartartás, a közös diplomáczia s a közös hadsereg költségeire vonatkozólag ideiglenesen rendelkezzék az országgyűlés. A hadügyet illetőleg a honvédelmi szerkezet megállapítása s a hadi ajánlatok körül való rendelkezés a törvényhozást illeti, a katonaságnak az országban való elhelyezése és béke idején való alkalmazása pedig a királyi helytartót, illetőleg a miniszteriumot. De a magyar hadseregnek az ország határain kivül való alkalmazása, nemkülönben a katonatisztek kinevezése csakis a király elhatározásától függ.
Batthyány Lajos gróf.
(Barabás M.-nak 1848-ban készült kőrajzáról. – A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
A határőrvidék képviseltetéséről szóló törványjavaslatot is csak hosszas vonakodás után erősítette meg a király, miután a nádor s a miniszter-jelöltek kezességet vállaltak az iránt, hogy a határőrvidék katonai szervezetében egyelőre semmi változás nem történik.
V. Ferdinánd aláirása.
(Az 1848-iki törvényeknek az Orsz. Levéltárban őrzött eredeti példányáról.)
Április 7-én a király kinevezte a miniszteriumot, április 11-én pedig bezárta az országgyűlést. A rendek a prímási palota termeiben gyülekeztek, a hol a király e szavak kíséretében adta át a nádornak a szentesített törvényeket: „Hív magyar nemzetemnek szívemből óhajtom boldogságát, mert abban találom fel a magamét is. A mit tehát ennek elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom Neked, kedves öcsém, és általad az egész nemzetnek, úgy mint a kinek hűségében leli szívem legfőbb vigasztalását és boldogságát.” „Nagyobb örömmel nem tölthette volna el Felséged hív magyarjait – így válaszolt a nádor – mint hogy ezen örökké emlékezetes országgyűlés berekesztésére körünkben személyesen megjelenni méltóztatott. Egy boldogított, háladatos nép környezi itt Felséged királyi székét. És a nemzet szíve soha forróbb szeretettel, több hűséggel nem dobogott fejedelme iránt, mint dobog most Felségedért, ki a jelen törvények szentesítése által honunk ujjá-alkotója lett.” A király a kiséretében volt Ferencz Károly és Ferencz József főherczegekkel, valamint a királynéval még az nap elhagyta Pozsonyt, az országgyűlés pedig szétoszlott.
Az első felelős magyar miniszterium.
(Szamosy Elek egykoru kőrajzáról. – Eredetije az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Deák Ferencz, Kossuth Lajos, Mészáros L.
Eszterházy Pál hg., BATTHYÁNY LAJOS GRÓF, Szemere Bertalan
Eötvös József br., Széchenyi István gf., Klauzál Gábor.
A törvények, a melyek az uj Magyarországnak képezik alapját, a következők: A végrehajtó hatalmat a király távollétében a nádor és királyi helytartó gyakorolja, és pedig a független magyar miniszterium által. A királynak és nádornak rendeletei csak úgy érvényesek, ha a miniszterek egyike aláírja. A miniszterek eljárásukért felelősek. A miniszterelnököt a király távollétében a király jóváhagyásával a nádor nevezi ki. A miniszterek egyike állandóan Ő Felsége személye körül lesz s az országot mindama viszonyokban képviseli, a melyek hazánkat az örökös tartományokkal közösen érdeklik. A miniszterek az országgyűlés mindkét tábláján üléssel bírnak; vád alá helyezésöket az alsóház rendeli el, de a felsőház tagjaiból alakult bíróság ítél felettök. Az ország jövedelmeinek és szükségeinek kimutatását a miniszterium az alsó táblán évenként tartozik bemutatni jóváhagyás végett, szintúgy a multra vonatkozó számadást. Az országgyűlést a király minden évben Pestre hívja össze a nép választott képviselőiből. A képviselőket három évre választják. Választó joggal bírnak mindazok, a kik eddig is bírtak azzal, azonkivül az országnak mindama lakosai, tekintet nélkül a bevett vallások közti különbségre, a kik huszadik évöket betöltötték, személyökre nézve függetlenek s a kiknek a városokban 300 frt értékű, egyéb községekben pedig negyed teleknyi ingatlanuk van; az iparosok közül azok, a kik állandóan egy segéddel dolgoznak, továbbá, a kik legalább száz pengő forintnyi biztos jövedelmet tudnak kimutatni; végül az oklevéllel biró honorácziorok, a lelkészek, tanárok, jegyzők és tanítók. Választható minden választó, ha huszonnegyedik életévét betöltötte. A megyék több választó kerületre osztatnak; minden kerület egy-egy képviselőt küld az országgyűlésre. A képviselőház 377 képviselőből áll, ezekhez járul 31 horvát és 69 erdélyi képviselő. Az országgyűlést Ő Felsége elnapolhatja, berekesztheti, feloszlathatja, de az uj országgyűlés a feloszlatástól számított három hónap alatt összehívandó ismét. Az országgyűlés a számadásnak s a költségvetésnek letárgyalása előtt be nem rekeszthető és fel nem oszlatható. A főrendiház elnökeit a király nevezi ki, a képviselőház elnökét a ház maga választja. Mindkét ház ülései nyilvánosak. A közterheket az ország s a kapcsolt részek minden lakosai egyenlően és aránylagosan viselik. Az úrbér s egyéb földesúri tartozások, mint a robot és dézsma, örökre megszüntetnek. A rövidséget szenvedett földesurakat az ország fogja kielégíteni s erre nézve a legközelebbi országgyűlés fog határozni. Az egyházi rend a tizedről minden kárpótlás nélkül mond le. Az ősiség eltöröltetik. A megyei szerkezetet népképviselet alapján fogják rendezni, addig pedig a megyei hatóságot egy minden osztályból választandó nagyobb bizottság gyakorolja. A sajtószabadság biztosítására ideiglenes szabályok alkottatnak. A sajtóvétségek felett esküdtbíróság ítél. Az oktatás és tanulás szabadsága biztosíttatik. Az unitárius vallás a törvényesen bevett vallások közé vétetik fel. A bevett vallásfelekezetek között a törvény egyenlőséget és viszonosságot állapít meg. A személy- és vagyonbiztonság, továbbá a közcsend és béke fentartása érdekében nemzetőrséget állítanak fel, a melynek tisztjeit a kapitányon alul az őrsereg választja, a kapitányon felül pedig a miniszter ajánlatára Magyarországon a nádor, a kapcsolt részekben pedig a bán nevezi ki. A városok függetlenül választott képviselő-testület és tisztikar által intézik ügyeiket. Törvényen kivül csak a bírói hivatalt teljesítő tisztviselők nem mozdíthatók el.
***
A miniszterium tagjai április 14-én érkeztek le Budapestre, a hol őket nagy lelkesedéssel fogadták. Helyzetök nem volt irígylésre méltó. Az ország kormányának szervezése sok nehézséggel járt, a mit fokozott a szabadsághoz nem szokott népnek itt-ott mutatkozó erőszakoskodása, főleg azonban az osztrák kormánynak s a hazánkban lakó nemzetiségeknek ellenséges magatartása. A nép a szabadság első mámorában nem elégedett meg azzal, a mit kapott, hanem a földesúréból is akart foglalni, a városokban pedig, főleg Pozsonyban, Székesfejérvárott és Vágujhelyen a zsidókat támadta meg és fosztogatta.
E mozgalmak azonban csak elvétve fordultak elő s a kormány erélyesebb föllépésére rövid idő alatt megszüntek. Sokkal több bajt okozott s végre is törésre vezetett az osztrák kormány ellenséges magatartása. A dinasztia csak az események nyomása alatt, kényszerűségből egyezett bele a nemzet kivánságainak teljesítésébe, és mindjárt kezdetben el volt határozva, hogy az adott engedményeket a legelső alkalommal visszaveszi. Már a márcziusi napokban megkezdte átkos működését a reakczió, midőn márczius 24-én, tehát a magyar miniszterium kinevezése előtt, Jellasics József bárót, a báni ezred parancsnokát, a magyarok ismert ellenségét a báni méltóságra emelte, őt szemelvén ki a horvátok részéről megindítandó ellenforradalom vezéreül. Sajnos, hogy e kinevezés egy magyar embernek: Jósika Samu báró alkanczellárnak ajánlatára történt.
A nemzetiségeknek fészkelődései szintén Bécsből eredő titkos bujtogatásoknak voltak eredményei. Pedig kezdetben rokonszenvvel fogadták az országgyűlés vívmányait, melyeknek áldásaiban a magyarokkal együtt voltak részesülendők. Legelsőbben a horvátok árultak el ellenséges indulatot, midőn a márczius 25-én tartott nemzeti gyűlésükön Jellasics Józsefet bánná kiáltván ki, kivánságaikat harmincz pontba foglalták s azokat a királynak átnyujtani határozták. Kérvényök bevezetésében azt mondják, hogy mint eddig, úgy ezután is a magyar nemzettel szoros kapcsolatban óhajtanak maradni. Ez a kijelentés azonban a kérvény tartalmával épen nem egyeztethető össze, mert kívánságaikból nyilvánvaló, hogy el akartak szakadni tőlünk. Mindenekelőtt azt kivánták, hogy Jellasics bánt erősítsék meg méltóságában és ruházzák fel mindazon hatalommal, mely egy nemzetfőt megillet. Azután kívánták, hogy május elsejére Zágrábba országgyűlést hirdessenek, hogy Dalmácziát s a katonai őrvidéket Horvátországba kebelezzék s hogy mindazokat a részeket csatolják vissza, a melyeket régebben a magyar vármegyékkel, vagy a német örökös tartományokkal egyesítették. A magyartól független felelős miniszteriumot is kivántak, továbbá kivánták, hogy nemzeti alapítványaikat ezentúl az ő pénzügyminiszterök kezelje; hogy a katonaság esküt tegyen az alkotmányra s hogy azt nemzeti nyelven vezényeljék; hogy a hivatalokra kizárólag horvátokat alkalmazzanak, a közigazgatásban és köznevelésben csak a horvát nyelvet használják, hogy évenként országgyűlést tartsanak stb. Hasztalan bocsátott az országgyűlés Kossuth indítványára felszólítást a horvát néphez, a melyben biztosítja, hogy Magyarország a horvátok nemzetiségét kellő tiszteletben fogja tartani; hasztalan egyezett bele abba, hogy a horvátok tartományuk beligazgatásában saját nyelvöket használhatják, csak az anyaországgal való érintkezésben s a törvényhozásban használják a magyar nyelvet; hasztalan intézett a pesti központi bizottság is meleg, testvéries felszólítást a horvát testvérekhez: a horvátok az udvar szolgálatában álló illyrpártiak bujtogatása folytán mind ellenségesebb magatartást kezdtek tanúsítani irányunkban.
Kérelmöket a zágrábi nemzeti gyűlés küldöttsége márczius 29-én adta át a királynak, a ki a kanczellár jelenlétében kijelenté, hogy méltányos kivánságaikat tekintetbe fogja ugyan venni, de mindazokat, a melyek a törvényekkel, az alkotmánynyal s a magyar korona egységével ellenkeznek, mint királyi esküjével megférhetetleneket, határozottan kárhoztatja. A küldöttség vezetői mégis meg voltak elégedve küldetésök eredményével, mert titokban biztatták őket, s mert Jellasics kinevezése kezeskedett arról, hogy terveiket meg fogják valósítani.
A horvát küldöttség ügyét Jozipovics túrmezei gróf az országgyűlésen is szóba hozta s ez iránt Horvátország követétől felvilágosítást kivánt. De miután a követ kijelentette, hogy neki a dologról hivatalosan tudomása nincs, s hogy Horvátországban nem lévén tartománygyűlés, a küldöttség nem tekinthető Horvátország képviselőjének: az országgyűlés a kapott felvilágosításban megnyugodott annál inkább, mert a horvátok látszolag nem részesültek kedvező fogadtatásban a királynál.
Jellasics kinevezése szemet szúrt ugyan, de nem tételezték fel róla, hogy a kinevezendő miniszteriumnak az engedelmességet felmondja.
A horvátokkal egyidejűleg a szerbek is előállottak követeléseikkel. Küldöttséget menesztettek az országgyűléshez, a melyet ez nyílt ülésben fogadott. A szerbek nemzetiségeik elismerését, nyelvöknek saját ügyeikben való használatát, vallásuk függetlenségét, egyházi, iskolai és alapítványi ügyeik önálló igazgatását, egyházuknak az unió ellen való biztosítását, elvett templomaik visszaadását, évenként nemzeti gyűlés tarthatását, a szerbeknek közhivatalokra való alkalmazását, a határőrvidéknek az ország többi részével egyenlő állapotba helyezését s több effélét kívántak. Különben szónokuk elismerte, hogy kérelmeik legnagyobb részét az országgyűlés már is teljesítette, és beszédét azzal fejezte be, hogy „a szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért fognak élni és halni.” A beszédre Kossuth válaszolt. Rámutatott arra, hogy a mit a szerbek kivánnak, nagy részben már teljesült. Többi kérelmökre is megnyugtató választ adott. Az ülés után a küldöttség tagjai Kossuthnál tisztelegtek s itt már nyiltan kijelentették, hogy mint külön nemzetiség külön kormányt akarnak, s ha kívánságukat az országgyűlés nem teljesíti, máshová fordulnak segítségért. E fenyegető szavakra Kossuth ingerülten kijelenté, hogy ez esetben a kard fog dönteni. E szavakat azután a magyar kormány ellenséges szándékának bizonyítékául tüntették fel a szerb nép előtt.
Az oláhok is kezdetben rokonszenvet tanúsítottak nemzeti átalakulásunk iránt, és ennek az április 30-án tartott balásfalvi népgyűlésen kifejezést is adtak. Ez alkalommal elhatározták, hogy május 15-én ugyancsak Balásfalván nemzeti gyűlést fognak tartani, hogy a tervezett unió s az oláhok kivánatai tárgyában határozzanak. A reakczió szolgálatában álló szászok és Saguna görög-keleti oláh püspök, valamint Nopcsa László volt hunyad-megyei főispán és mások izgatásai következtében a második balásfalvi gyűlésen, a melyen vagy 15,000 ember vett részt, már ellenséges indulat volt tapasztalható ellenünk. A gyűlésen elhatározták, hogy kérvényt nyujtanak át az erdélyi országgyűlésnek s a császárnak, a melyben azt kivánják, hogy Erdélyben negyedik törvényes nemzetül ismerjél el őket; hogy évenként nemzeti gyűlést tarthassanak; hogy a két görög egyház egyesíttessék s a többi vallásokkal egyenlő jogot nyerjen; hogy az úrbér s a dézsma, továbbá a bánya-tized kárpótlás nélkül eltöröltessék; s hogy az ipar és a kereskedelem szabad legyen; továbbá kivánják a szólás- és sajtószabadságot, a gyülekezési és egyesülési jogot, esküdtszékeket, határőrökül és nemzetőrökül való kizárólagos alkalmazásukat, a hajdan oláhoktól bírt földek visszaadását, papjaiknak az állam által való ellátását, iskoláiknak államköltségen leendő felállítását, tanítóik választhatását, a közterhek aránylagos viselését, uj alkotmányt és büntető rendszert, az unió tárgyalásának felfüggesztését mindaddig, mig a román nemzet az erdélyi országgyűlésen képviselve nincs stb.
Legkevesebb eredménye volt az izgatásnak a felvidéki tótok között, a mi főleg a kormány erélyes föllépésének volt köszönhető. A szerbekkel és horvátokkal azonban nem boldogult a kormány. A szerbek április végén Karloviczról a görög-keleti egyház-községekhez intézett körlevelükben azzal a vakmerő követeléssel állottak elő, hogy mint önálló és független nemzetiségnek Baranya-, Bács-, Szerém-, Torontál-, Temes- és Krassó-vármegyékből, továbbá a határőrvidék némely részéből külön tartomány alakíttassék a szerb néptől választott deszpota igazgatása alatt, s hogy Horvát-, Szlavón- és Dalmátországgal véd- és daczszövetségre lépjenek. Az izgatások következtében mind nagyobb fokra hágott a gyűlölet a magyarok ellen úgy, hogy egyes helyeken, mint Nagykikindán és Ó-Becsén véres jelenetek is fordultak elő. A miniszterium a fenyegetett helyekre Csernovics Pétert, a híres Csernovics Arzén patriárka ivadékát királyi biztosul küldte ki, a ki a főbb czinkosokat megbüntette s a rendet az említett két helyen helyreállította. A szerbek megnyugtatása végett a miniszterium május 27-ére Karloviczra kongresszust is hirdetett. Ezek azonban időközben Rajacsics érsek felszólítására Ujvidéken gyültek össze, a honnan május 14-én Karloviczra menvén át, Csernovics tiltakozása ellenére megtartották nemzeti gyűlésöket, a melyen Rajacsics érseket patriarkává, Suplikácz ezredest pedig vajdává választották, s a következő határozatokat hozták: A szerb nemzet az osztrák uralkodó-ház s a magyar korona alatt politikailag szabad és független. A szerb vajdaság alkatrészei a Szerémség a Határőrvidékkel, Baranya- és Bács megyék a sajkások kerületével, a temesi bánság s annak határőrvidéke. A szerb vajdaság szoros szövetségre lép Horvát-, Tót- s Dalmátországgal. Negyvennyolcz tagból álló bizottság (odbor) választatik, hogy megállapítsa a Horvát-, Tót- és Dalmát-országgal kötendő szövetség föltételeit és szükség esetén összehívja a nemzeti gyűlést. A király megkérendő, hogy az oláhok szabadságát és egyenlőségét is kijelentse. Minthogy a szerb nemzet ügyében ezentúl az odbor rendelkezik, a miniszteriumtól hirdetett kongresszust nem fogják megtartani. A nemzeti gyűlés költségeit az odbor a nemzet pénztárából fedezi. E határozatokat egy küldöttség Ő Felsége elé fogja terjeszteni. A legközelebb tartandó horvát országgyűlésre az odbor követeket küld, hogy ott a szerb nemzet érdekeit képviseljék.
A karloviczi gyűlés hírére a nádor Rajacsics érseket a gyűlés következményeiért, valamint a május 27-ére kitűzött kongresszus megtartásáért felelőssé tette. Rajacsics azonban kijelenté, hogy őt semmiféle felelősség nem terhelheti, miután ő csak a nemzet akaratát teljesíti. A szerb nemzet a karloviczi gyűlést nemzeti gyűlésnek ismerte el, a régi alakú kongresszust örökre eltörölte, azért a miniszteriumtól kihirdetett gyűlést nem tarthatja meg. A királyi biztos is írt az érseknek s őt a kormány iránt való engedelmességre intette, de az érsek a levelet elolvasásra sem méltatta, hanem az odborhoz utasította, a mely azt a piaczon elégette. A kormány erre Vukovics Sebőt, Temes-megye alispánját is kinevezte királyi biztossá, s míg Csernovics Bács-megyében, addig Vukovics a temesi kerületben működött. Egyúttal a közoktatásügyi miniszteriumban a görög-keleti egyház számára külön osztályt állítottak fel a budai szerb püspök vezetése alatt. A királyi biztosok erélyes eljárása arra birta az odbort, hogy Rajacsics vezetése alatt a császárhoz küldöttséget meneszszen; egy másikat Prágába a szláv kongresszusra küldött, a népet pedig táborba szólította, a nemzeti jogok és kiváltságok védelmére.
***
A szerbek mozgalmainál nem kevésbbé aggasztó volt Jellasics horvát bán magatartása, a ki április közepén a nélkül, hogy méltóságába beiktatták volna, megkezdte reakczionárius működését. A magyar kormány mindenképen azon fáradozott, hogy a horvátokat megnyugtassa s hogy a kölcsönös bizalmat Magyar- és Horvátország között helyreállítsa. Azért Batthyány miniszterelnök felszólította a bánt, hogy május 10-éig bármikor jőjjön fel Pestre, hogy vele a horvát nemzet kívánságai s a teendők iránt értekezzék. Azonban a bán a felszólítást visszautasította, okul a dinasztiának az 1848-iki törvények által sértett érdekeit hozván fel, a melyeket mint katona és hű alattvaló megvédeni tartozik.
Jellasics József báró.
(Kriehuber 1848-iki kőrajzáról. – A kőrajz a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
A törvénytelenségeknek hosszú lánczolata jellemzi a bán ezutáni működését. A parancsainak nem engedelmeskedőket lázadóknak nyilvánította s ellenök rögtönítélő bíróságot állított fel. Végkép megszüntette Horvát- és Tótországnak, valamint a magyar tengermelléknek Magyarországgal való kapcsolatát. A közjövedelmeket lefoglalta s nyiltan hirdette, hogy az ellenforradalom élére áll és mindent a régi lábra állít vissza. Mert a magyarok erőszakkal csikarták ki a kapott engedményeket – úgymond – ő azonban a hű horvátokkal és határőrökkel császárját megmenti és visszaadja neki régi hatalmát. A papokkal és más ügynökeivel felizgatta a népet, majd beutazván a tartományt, a horvátokat harczra buzdította a magyarok ellen. Hasztalan eszközölt ki a miniszterium a királytól kéziratot, a melyben Jellasicsot a miniszterium iránt való engedelmességre inti; hasztalan parancsolta meg neki a nádor, hogy törvénytelen rendeleteit vonja vissza; hasztalan küldötte ki Hrabovszky tábornokot királyi biztosul, hogy a bánt hivatalától és katonai tisztségétől felfüggeszsze és ellene hűtlenségi keresetet indítson: Jellasics a Bécsből nyert titkos utasítások alapján a királyi leiratot egyszerűen félretette, a nádor s a miniszterium leveleit felbontatlanul visszaküldte, a királyi biztost pedig csak mint császári altábornagyot engedte át a határon, a ki a Jellasicscsal való találkozás után – bizonyára megtudván a dolgok valódi állását – magát biztosi hivatalától fölmentetni kérte.
Ily körülmények között, minthogy az országban lévő s amúgy is csekély számú hadseregben bízni nem lehetett, önkéntes hadsereg felállításáról kellett gondoskodni. Egyelőre tiz zászlóaljat állítottak fel, jobbára tanuló ifjakból és iparossegédekből. E tiz zászlóalj volt magva a nagy hírre jutott hősi honvéd-seregnek. Pénzt is kellett előteremteni, mert mikor a miniszterium megkezdte működését, az állampénztárban alig volt több félmillió forintnál; s minthogy a jövedelmek nagy része már be volt hajtva, a felszaporodott kiadások fedezése végett Kossuth bankjegyek kibocsátását határozta el, a mely czélból a pesti kereskedelmi bankkal szerződésre lépett olyformán, hogy aranyban és ezüstben öt millió forintot tesz le, minek alapján a bank tizenkét és fél millió forint értékű papir-pénzt bocsát ki. Az ércz-alap előteremtése végett a kormány felszólította az ország polgárait, hogy nélkülözhető érczpénzöket, aranyukat, ezüstjöket tegyék le kölcsön vagy ajándékképen a haza oltárára. A felszólításra a pesti nemzeti kaszinó 20,000 frtot és összes ezüstjét, Széchenyi István gróf egy mázsánál súlyosabb ezüstneműjét, Zichy Manó gróf öt mázsa ezüstjét adta; közülök mások is adakoztak vagyonuk arányában.
A haza e szomorú napjaiban fiainak áldozatkészsége, a szabadságért való általános lelkesedés volt az, a mi a nyomott kedélyeket némileg fölemelé. A haza veszedelmének híre külföldre is elhatott és hazaszökésre csábította a künn katonáskodó magyarokat. Örvendetes esemény volt Erdély egyesülése is az anyaországgal, a melyet a május 29-ére hirdetett országgyűlés Wesselényi Miklós báró indítványára május 30-án nagy lelkesedéssel egyhangúlag kimondott. A miniszterium az unióról alkotott törvényjavaslat megerősítéséig azonnal átvette Erdély kormányát, a Bécsben székelő erdélyi kanczelláriát megszüntette és ideiglenesen teljhatalmú kormánybiztosul Vay Miklós bárót nevezte ki. Az országgyűlés az unió részleteinek kidolgozása végett bizottságot küldött ki és megbizta, hogy a miniszteriummal egyetértőleg járjon el. Egyuttal kimondotta a jogegyenlőség elvét, megállapította a magyar országgyűlésre küldendő erdélyi követek számát (összesen 73), s több az 1848-iki törvényekkel egyező törvényczikket alkotott.
***
Metternich bukása után Ausztriában a kormány vezetését alkotmányos miniszterium vette át. Minthogy azonban a miniszterium tagjai a régi kormányrendszernek voltak hívei s annak politikáját követték, nem csoda, hogy kezdettől fogva ellenséges állást foglaltak el a magyar kormánynyal szemben. És pedig annál inkább, mert a felelős magyar miniszterium felállításával elmulasztotta az országgyűlés Ausztriához való viszonyunk szabatos megállapítását; így például nem állapították meg, hogy mily arányban járuljon Magyarország az udvartartás, a hadsereg s a diplomáczia költségeihez; nem állapították meg, hogy a fenálló államadósságból Magyarország mennyit vállaljon magára stb. Az utóbbira nézve a király még április 7-én, azon a napon, midőn a felelős magyar miniszteriumot kinevezte, leiratot intézett István főherczeg-nádorhoz, a melyben minden aggodalom elhárítása végett az országgyűléstől kimondatni kéri, hogy az egész monarchián fekvő közös államadósság a magyar korona alatt lévő tartományokra is aránylagosan átruháztassék. A nádor s a miniszterek ama kijelentésére, hogy a jelen országgyűlés e kérdésben semmit sem végezhet, az udvar kötelező nyilatkozatot kivánt, melynek értelmében a nádor s a miniszterium a legközelebbi országgyűlésen mindenképen azon lesznek, hogy Magyarország az államadósságból a kivánt évenkénti tiz millió forintot elvállalja. A kormány eme készsége ellenére az osztrák hivatalos lapban egymásután jelentek meg a mérgesebbnél mérgesebb czikkek ellenünk. A magyar miniszterium mellőzésével az osztrák miniszterium önhatalmúlag rendelkezett a magyar pénz-ügyben: a magyar bányák termékeit Bécsbe rendelte szállíttatni, a pesti sóhivatalt utasította, hogy a császári dohánybeváltó pénztár számára százezer forintot vegyen fel a magyar állampénztárból. Később, mikor Kossuth magyar bankjegyek kibocsátását határozta el, azt követelte, hogy azokat ne bocsássák forgalomba, mert ez az osztrák bank szabadalmát sérti, s midőn tényleg kibocsátották a magyar egy és két forintos bankjegyeket, megtiltotta, hogy azokat az osztrák közpénztáraknál elfogadják.
A magyar hadügybe is beavatkozott a bécsi miniszterium. A hadparancsnokságokhoz továbbra is rendeleteket küldött, minek következtében ezek a magyar miniszteriumnak megtagadták az engedelmességet. Pedig a királynak május 7-én Latour gróf hadügyminiszterhez intézett kézirata értelmében a hadparancsnokságok a magyar katonai ügyek kormányzására nézve csupán a magyar miniszterium alatt állottak volna. A Bécsből vett utasításoknak volt következménye, hogy Léderer báró főhadparancsnok a miniszteriumtól kiküldött bizottságot nem bocsátotta be a budai fegyvertárba. Midőn később Léderer ellenkező állítása ellenére kiderült, hogy a fegyvertárban 14 000 darab fegyver van, az ifjúság és polgárság május 10-én macskazenét adott Léderernek, mely alkalommal a készen álló katonaság a tömeg közé rohant és többeket megsebesített. A miniszterium ez ügyben vizsgálatot rendelt el, de ennek nem volt foganatja, mert Léderer Bécsbe szökött. A miniszterium ismételve sürgette megjelenését, de ez nem történt meg, hanem igenis az, hogy Léderert altábornagygyá léptették elő.
A szerb és horvát lázadókat is támogatta a bécsi kormány. Pénzt, fegyvert küldött nekik, sőt katonai erőt is bocsátott rendelkezésökre.
Május 15-én Bécsben ismét forradalom ütött ki, minek következtében az udvar Innsbruckba menekült. A magyar kormány e körülményt Magyarország javára kivánván felhasználni, azzal a kérelemmel járult Ő Felségéhez: tenné át székhelyét Pestre. Remélte ugyanis, hogy ez esetben a nemzetiségi mozgalmak egy csapásra megszünnek. Az udvar hajlandó volt a magyar nemzet kivánságát teljesíteni, de föltételül szabta, hogy a legközelebbi országgyűlés szavazzon meg 40,000 katonát az olaszok ellen működő hadsereghez. A miniszterium ez iránt biztosítást adott, de kivánta, hogy a segély megszavazása után a király azonnal jőjjön Pestre, addig is tiltsa el Jellasicsot a további ellenségeskedéstől. Május 29-én a király Jellasicsot azonnal Innsbruckba rendelte, a hová Batthyány miniszterelnök is elutazott, hogy a bánnal értekezzék. Azonban a bán az ujabb királyi kéziratra sem hederítve, az általa önhatalmúlag hirdetett tartománygyűlést junius 5-én megtartotta, a melyen Horvátország főkapitányává kiáltották ki. És miután méltóságába beiktatták és Szlavóniát és Dalmácziát is fönhatósága alá rendelték, küldöttséget indítottak Innsbruckba, a melyhez a szerbek is csatlakoztak, Rajacsics érsek vezetése alatt. Időközben Batthyány a miniszterium lemondásával fenyegetőzvén, a király parancsára meg nem jelent bán ellen ujabb kéziratokat eszközölt ki. Az egyik „a horvátokhoz és szlavonitákhoz”, a másik „a határőrökhöz” volt intézve. Az elsőben el vannak sorolva Jellasics bűnei, melyeknél fogva eljátszotta a király kegyét, úgy hogy kénytelen őt báni méltóságáról és katonai tisztéről letenni és perbe fogatni; egyúttal inti a horvátokat, hogy tartózkodjanak minden kihágástól; a hatóságoknak pedíg megparancsolja, hogy Jellasicscsal és társaival szüntessék meg a hivatalos érintkezést. Az udvar azonban e kéziratokat csak akkor akarta kihirdetni, ha Jellasics Innsbruckban meg nem jelennék, s ha a miniszterium a legközelebbi országgyűlésen, a melyet a nádor május 19-én julius 2-ára Pestre hírdetett ki, azonnal indítványozza az olaszországi sereg számára kivánt 40,000 ujoncz megajánlását. Ezalatt a Budapesten maradt miniszterek elhatározták, hogy János főherczeget kérik fel közbenjáróul. Batthyány erről értesülvén, a kapott kéziratokkal Bécsbe sietett, s miután János főherczeget a közbenjárói tiszt elvállalására bírta, visszatért Budapestre, a kéziratokat pedig a külügyminiszterium levéltárába tétette. Azonban a „Közlöny”-ben mégis megjelentek azok, minek következtében a viszony Horvátországgal még jobban elmérgesedett.
A horvát és szerb küldöttség junius 16-án érkezett Innsbruckba. Három nappal utóbb a király fogadta a küldötteket, de csak mint magán-személyeket. Előbb Jellasicsot bocsátotta maga elé, a kinek kijelentette, hogy ellenszegülése mélyen sértette őt, s ezért Hrabovszky bárót vizsgálatra küldötte ki. De minthogy a békés kiegyenlítést óhajtja, utasítá a bánt, hogy János főherczeg közbenjárását a Magyar- és Horvátország közt levő kapocsnak fentartására használja. Ezután a küldöttségek járultak a király elé, a ki átvevén Jellasicstól és Rajacsicstól a folyamodványokat, a szerbek felé fordulva kijelentette, hogy nem hagyhatja jóvá a Karloviczon tartott törvénytelen gyűlés választásait és végzéseit. Törvényszerű, rendes úton előterjesztendő kivánságaikat egyébiránt teljesíteni kész. E végből a magyar országgyűléshez, a magyar miniszteriumhoz s a szerbek törvényes nemzeti kongresszusához utasította őket.
A horvátok a következő kivánságokkal állottak elő: Minthogy a létező magyar kormányt el nem ismerhetik, kérik Ő Felségét, hogy annak minden, Horvátországra és Dalmácziára vonatkozó rendeleteit semmisítse meg, s adjon ezen országoknak a bán elnöklete alatt külön felelős kormányt. A hadi, kereskedelmi és pénzügy továbbra is a bécsi miniszterium alatt maradjon, de mindegyik kormányához az említett országok részéről nevezzenek ki egy-egy felelős tanácsost. A hivatalos nyelv kizárólag a horvát legyen. Belügyeiket az egyesült országok gyűlésén, a külügyeket az ausztriai központi országgyűlésen tárgyalják. Dalmácziát, Horvátországot és Szlavóniát egyesítsék. A Magyarországban lakó nemzetiségekkel az eddigi barátságos viszonyt a pragmatica sanctio értelmében, s a szabadság, egyenlőség és testvériség alapján ezentúl is fentartani kivánják. De hogy mikép történjék ez, azt csak akkor fogják meghatározni, ha kérelmökre kedvező választ nyernek, s ha Magyarország állása az összes monarchia irányában világosabban fog kitünni. Az állami tisztviselőket s a bírákat a király jóváhagyásával a bán nevezi ki. A pereket ne felebbezzék ezentúl Magyarországba, hanem állítsanak fel az egyesült országok számára külön főtörvényszékeket. Verőcze-, Pozsega- és Szerém-vármegyét a gradiskai, brodi és péterváradi határőrvidékkel Alsó-Szlavónia néven, továbbá a fiumei, buccarii és vinodoli kerületeket is Horvátországhoz kapcsolják. Mindeme kivánságok kieszközlése végett az illyrpárti Kullmer Ferencz bárót a király személye mellé a horvát nemzet képviselőjévé választották.
Ferencz Károly főherczeg.
(Kriehuber kőrajzáról. – A kőrajz a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
A fogadtatás után mind a bán, mind az érsek Ferencz Károly főherczeg-trónörökössel, az udvari párt fejével értekezett több ízben, a ki mindkettőjüket kitüntető szivességgel fogadta. Eszterházy miniszterrel is beszélt a bán, késznek nyilatkozván a békés kiegyenlítés megkísérlésére János főherczeg közbenjárása mellett, de csak oly föltétel alatt, hogyha hazája függetlenségét elismerik. Innsbruckból Jellasics Bécsbe ment a János főherczeggel való értekezés ürügye alatt, de tulajdonképen azért, hogy a bécsi miniszterekkel a Magyarország ellen intézendő támadás ügyében értekezzék.
Visszatérvén a küldöttség, Jellasics a tartománygyűlésen javasolta, hogy intézzenek feliratot János főherczeghez, az alkudozások alatt készüljenek a háborúra, ennek tartamára pedig ruházzák fel diktátori hatalommal. Feliratukban a horvátok már nemcsak azt kivánták, hogy Horvátország független legyen a magyar kormánytól, hanem a béke föltételéül kikötötték még, hogy Magyarország had- és pénzügye az osztrák miniszterium kezében legyen. Ebből nyilvánvaló, hogy a bán a reakczió kész eszközévé lett s hogy Horvátország függetlensége csak üres jelszó volt. Mert valójában az egységes Ausztria lebegett szemei előtt.
János főherczeg Ausztriában császári helytartóvá neveztetvén ki, értesíté a magyar kormányt, hogy személyesen nem mehet többé Horvátországba. De felhívta, hogy egyik tagját küldje fel Bécsbe, a hová ugyanakkorra a bánt is megidézte.
Hogy Jellasics az udvar megbizásából járt el, s hogy a horvát mozgalom ennek pártolásával történt, onnan is kitünik, hogy Kullmer bárót tárczanélküli miniszterré nevezték ki, s hogy a bécsi miniszterium junius 29-én felszólította a magyar kormányt igyekezzék Jellasicscsal minden áron kibékülni, különben Magyarországnak felmondja a semlegességet. De netovábbja volt az arczátlanságnak, midőn a bécsi miniszterium néhány nappal később azt követelte a magyar kormánytól, hogy a Horvátországban lévő császári királyi hadsereget lássa el pénzzel, s midőn jelenté, hogy a magyar miniszterium rovására Jellasicsnak már 150,000 frtot küldött seregtartásra. Pedig tudvalévő dolog volt, hogy a bán ellenünk fegyverkezik. A magyar kormány a nevetséges fenyegetőzésre azt felelte, hogy mindaddig, a mig Ausztria és Magyarország egy fejedelmet ural – minthogy az osztrák császár maga ellen nem viselhet háborút – miniszteriuma sem mondhatja fel a magyar királynak a semlegességet; s az osztrák miniszterium a horvátokat annál kevésbé pártolhatja, mert ezek pártütők és pártütésüket maga a király, a ki egyszersmind Ausztria császárja, felségsértésnek nyilvánította. Különben kijelentette a magyar kormány, hogy a magyar korona önállóságából egy hajszálnyit sem enged. A mi pedig a horvátoknak pénzzel való ellátását illeti, erre vonatkozólag Kossuth kijelenté, hogy a horvátoknak az osztrák miniszteriumtól küldött pénzt nemcsak meg nem téríti, hanem az ily segélyezést a király ellen való pártütés segélyezésének kell tekintenie.
János főherczeg közbenjárásától a miniszterium az eddigiek után semmit sem remélt. Mégis a főherczeg kérdésére: mit volna hajlandó tenni a horvátok irányában, a magyar kormány terjedelmes emlékiratban kifejtette a maga álláspontját. Egyuttal elhatározta, hogy Batthyány az országgyűlés bezárása után Bécsbe utazzék alkudozás czéljából. De mivel János főherczeg a frankfurti birodalmi gyűlésre utazott, a horvát ügyben az értekezletet el kellett halasztani. Julius vége felé a főherczeg visszatérvén, Batthyány Bécsbe sietett, a hová Jellasics is megérkezett, a kit a bécsi tisztikar kitüntetéssel fogadott, sőt fáklyás zenét is adott neki. Jellasics a kibékülés alapjául a következő három pontot terjesztette elő: 1. Hogy a magyar pénz-, had- és külügyminiszteriumot az osztrák császári miniszteriummal egyesítsék. 2. Hogy a magyar országgyűlésen a horvát nemzetiségnek és nyelvnek a magyarral teljes jogegyenlőséget adjanak. 3. Hogy a magyarországi szerbek kivánságait teljesítsék. E föltételeket természetesen nem lehetett elfogadni s így a háború elkerülhetetlen volt.
***
Ily körülmények között érkezett el julius 5-ike, a melyen István nádor a király megbízásából a Pest-városi vigadó nagy termében megnyitotta az országgyűlést, az elsőt, a mely népképviseleten alapult. A trónbeszédben a nádor a király nevében ünnepélyesen kijelenté, hogy valamint változatlanul el van határozva a magyar korona egységét s az ország épségét mind külső támadások, mind belső szakadások ellen megvédelmezni s az általa szentesített törvényeket fentartani, úgy mind ő maga, mind királyi házának valamennyi tagja szigorúan kárhoztatják azok vakmerőségét, kik a törvényes hatalom iránt való engedetlenséget Ő Felsége legmagasabb akaratával megférhetőnek, vagy épen királyi háza érdekében történőnek merik állítani. Megemlíté ezután, hogy az olaszországi háborút még nem lehetett befejezni. Végül ama reményének adott kifejezést, hogy a magyar nemzet képviselői az egymással válhatlanul egybeforrott trón és alkotmányos szabadság érdekében erélyesen intézkednek.
Az 1848-iki pesti országgyülés megnyitása.
(Egykoru kőrajz után készült metszetről.)
A képviselőház megalakulván, elnökké ifj. Pázmándy Dénest, alelnökökké pedig Pálffy Jánost és Almássy Pált választotta meg. A felsőház elnökévé Majláth György országbirót, alelnökké pedig Perényi Zsigmond báró főispánt nevezték ki.
A haza veszélyes állapotában az országgyűlés legsürgősebb teendőjének látszott az ország védelméről való gondoskodás. Azért julius 11-én, a ház első érdemleges ülésén Kossuth Lajos lefestvén az ország szomorú állapotát, felszólította a képviselőket: szavazzák meg a haza védelmére szükséges 200,000-nyi sereget s az ehhez szükséges 42 millió frtnyi hitelt. Erre az ellenzék vezérének: Nyáry Pálnak példájára a képviselők felugráltak székeikről és jobbjukat ég felé emelve, lelkesen kiálták „Megadjuk! Megadjuk!” – Kossuth a nemzet áldozatra való készségének e nagyszerű megnyilatkozása után kezeit mellén összetéve s a ház előtt mélyen meghajolva, így szólott: „Leborulok a nemzet nagysága előtt és csak azt mondom: Annyi energiát a kivitelben, a mennyi hazafiságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a pokol kapui sem döntik meg!”
A pénz- és haderő megajánlása után a válaszfeliratot tárgyalta az országgyűlés. Az e fölötti vitát julius 22-én fejezték be. A válaszfeliratban az országgyűlés rágalomként visszautasítja mindama híreszteléseket, melyek szerint az udvar a zavargó nemzetiségeket alattomban támogatja. Kijelenti továbbá, hogy örömmel nyujt segédkezet Ő Felségének oly béke megkötésére, mely egyrészről a trón méltóságának, másrészről az alkotmányos szabadságnak s az olasz nemzet méltányos kivánságainak megfelel, föltéve, hogy az országban a rendet és békét helyreállítják, s erkölcsi és anyagi épségét biztosítják. A válaszfelirat ez utóbbi pontját Kossuth fogalmazta, a ki az előző vita alkalmával mint a miniszterium szószólója nem tartotta magát a miniszter-tanács megállapodásához, hanem tulságos őszinteségével ismételve kompromittáló nyilatkozatot tett, úgy hogy Batthyány kénytelen volt felszólalni ellene. E kellemetlen inczidens folytán nyilvánvalóvá lett az ellentét, a mely a nemzet nagy hátrányára a miniszterium tagjai közt fenállott.
A belső béke legfőbb biztosítékául a király jelenlétét tekintvén, az országgyűlés Teleki László gróf indítványára küldöttséget menesztett Bécsbe, hogy Ő Felségét az országba hívja. A király a küldöttségnek nem adott egyenes választ, csak azt igérte, hogy ha lehet, az országgyűlést személyesen fogja bezárni. Nehány nappal utóbb, augusztus 15-én kelt leiratában ismételte igéretét s az országgyűlés bezárásának napjául szeptember 17-ét tűzte ki. Egyuttal kijelentette, hogy meg fogja védeni az országot mindazok ellen, a kik parancsának s a törvényes hatóságoknak nem engedelmeskednek, a minthogy tényleg meghagyta a horvátoknak, hogy béküljenek ki és Magyarország határát átlépni ne merészeljék, az összes hadsereget pedig utasította, hogy a lázadók legyőzésében buzgalmat tanusítson. Még mindig ámították a nemzetet, de midőn Radeczky olaszországi győzelmeinek híre érkezett, a reakczió nem alakoskodott tovább, hanem nyiltan lépett fel ellenünk. Visszavonatták a királylyal a nádornak adott teljhatalmat, nehogy a hadsereg felállítására s a 42 millió frtnyi hitelre vonatkozó törvényjavaslatokat megerősíthesse. Bechtold tábornokot, a ki a lázadó szerbek ellen működött, titkon utasították, hogy a „szerb hű fegyvertársak” ellen elhatározó csapást ne intézzen, Jellasicsnak pedig meghagyták, hogy a betörésre készen álljon.
A veszedelem mind fenyegetőbbé válván, sürgősen gondoskodni kellett az ország védelméről. Az országgyűlés augusztus 16-ától 19-éig tárgyalta a hadsereg felállítására vonatkozó törvényjavaslatot, a mely szerint 40,000 gyalogos és 4000 lovas azonnal kiállítandó; ujonczozás alá esik minden polgár, a ki 19-ik évét betöltötte; a szolgálati idő hat év. A kormány részint politikai, részint stratégiai okokból az uj sereget az osztrák rendszer szerint akarta felállítani, mig a képviselők egy része azt követelte, hogy a hadsereget azonnal magyar lábra állítsák. Végre abban állapodtak meg, hogy az országban lévő magyar ezredek harmadik zászlóalját egészítsék ki a régi rendszer szerint, a fenmaradt ujonczokból pedig szaporítsák a honvéd-zászlóaljakat s ezeket magyar lábon szervezzék. A szolgálati időt négy évre szállították le.
Nyomban rá a költségvetést tárgyalta az országgyűlés, és pedig az 1848. év második felére s az 1849. évre vonatkozót. A bevételt körülbelül huszonhat és fél millió forintban, a kiadást kilenczvenegy millió forintban állapították meg. A mutatkozó hiány fedezésére kamat nélküli pénzjegyeket kivánt a pénzügyminiszter kibocsátani, a melyekből 1852-től kezdve évenként legalább három millió forint értékűt törlesztenének. A pénzügyminiszter előterjesztését az országgyűlés egyhangúlag elfogadta s az ujoncz- állításra vonatkozó törvényjavaslattal együtt megerősítés végett Bécsbe küldötte.
A szerb lázadás ez időben már javában dühöngött. A szerbek szerbiai önkéntesekkel – szerviánusokkal – gyarapodva, megerősített táboraikból meg-megrohanták a védtelen helységeket, melyeknek lakosai hozzájuk csatlakozni vonakodtak. Felgyujtották a házakat, elhajtották a marhát, kirabolták és halálra kínozták a lakosokat s annál inkább garázdálkodhattak, mert az ellenök küldött csapatok vezérei csak immel-ámmal harczoltak. Rendesen későn érkeztek a veszedelem szinhelyére, vagy ha közeledésökre az ellenség megfutamodott, embereiket az üldözéstől visszatartották. Legtöbbet szenvedett a felkelőktől Fehértemplom városa, a melynek derék német lakosai törhetetlen hűséggel ragaszkodtak a haza ügyéhez, s a támadó szerbeket ismételve visszaverték. A szerbek egyik főfészke volt a bácsmegyei Szent-Tamás, a melyet árkokkal és sánczokkal megerősítettek, s a hol jelentékeny haderőt gyűjtöttek össze. Szent-Tamást julius 14-én ostromolták első ízben a mieink Bechtold altábornagy vezérlete alatt, de sikertelenül. Augusztus 19-én második ostromot intézett Bechtold a lázadók eme fészke ellen, s bár a szerbek ágyúit elnémítani s a sánczokat egy helyen megmászni sikerült, az ostromlók a vezér parancsára visszavonulni voltak kénytelenek. Sikertelenül ostromolta Szent-Tamást szeptember 21-én Mészáros Lázár hadügyminiszter is, a ki az árulással vádolt Bechtold lemondása után vette át a fővezérletet.
Az ujoncz-állításra s a 42 millió frtnyi hitelre vonatkozó törvények szentesítésének kieszközlése végett Batthyány és Deák augusztus utolsó napjaiban a miniszterium megbizásából Bécsbe mentek. Küldetésök czélja volt, hogy a bécsi miniszteriummal s a reakczió pártjával utolsó kisérletet tegyenek a kiegyezésre: ha kell, áldozatok árán is. A két minisztert az alatt az ürügy alatt, hogy Ő Felsége beteg, nem bocsátották a király elé. Több napi várakozás után Ferencz Károly főherczeghez fordultak tehát, a ki az osztrák miniszteriumhoz utasította őket, ez pedig azt válaszolta, hogy Magyarország ügyei hatáskörén kivül esnek. Batthyány erre kijelentette, hogy nem Magyarország belügyeiről, hanem a magyar-osztrák viszonyokról kivánnak értekezni, de az osztrák miniszterek azt felelték, hogy ebbe sem bocsátkozhatnak Ő Felségének megbízása nélkül.
E közben augusztus 31-éről keltezve egy királyi leirat s ehhez kapcsolva az osztrák miniszterium emlékirata érkezett a nádorhoz, a magyar miniszteriummal leendő közlés végett. Az emlékiratban az osztrák miniszterium azt fejtegeti, hogy Magyarország köteles az osztrák államadósság egy részét magára vállalni, továbbá, hogy a márcziusi törvények, különösen azok, a melyek Magyarországnak a had-, pénz-, kereskedelmi- és külügyekben független kormányt biztosítanak, a monarchia fenállását veszélyeztetik. Ezekben tehát olyan módosítást tart szükségesnek az osztrák miniszterium, a mely Magyarországnak a pragmatica sanctio által megállapított kapcsolatát az összes birodalommal helyreállítja. A király leiratában az emlékiratra utalva, mindenek előtt a magyar-horvát viszályok kiegyenlítését sürgette, minélfogva elrendelte, hogy a magyar miniszterium nehány tagja legfeljebb tizennégy nap alatt Bécsbe jőjjön, hogy a horvát kérdésben végleg határozzanak. Előleges föltételül az osztrák miniszterium kivánta, hogy az alkudozáshoz a bánt s az illető országrészek megbizottját meghívják; hogy minden ellenségeskedést Magyarország, a kapcsolt részek s a határőrvidék közt megszüntessenek; hogy a bán és Rajacsics érsek ellen tett intézkedéseket visszavonják; végre, hogy a határőrvidéket ideiglenesen a bécsi hadügyminiszter alá rendeljék. A király e föltételeket elfogadta.
Ez okmányokat a miniszterium nem jelentette be a képviselőháznak, de fölkérte, hogy utolsó békekisérleteiben támogassa. Erre a képviselőház Kossuth indítványára száz tagú küldöttséget menesztett Bécsbe oly kérelemmel, hogy a király ne halogassa tovább a julius 11-iki határozatok szentesítését, jőjjön le Budára, távolítsa el köréből a reakcziót, parancsolja haza a külföldön lévő és ellenség előtt nem álló magyar katonákat, a benn levőket utasítsa kötelességeik pontosabb teljesítésére s vegye ki Horvátországot a jelen katonai hatalom alól, hogy törvényes kivánságait az egyenlőség, testvériség és szabadság alapján elintézhessék. A küldöttségnek meghagyták, hogy negyvennyolcz órán túl ne időzzék Bécsben, hanem jelentse ki, hogy ha rögtön meg nem hallgatják, a halogatást tagadó válasznak veszi. Egyúttal két bizottságot küldöttek ki: egyiket, hogy Európához s a nemzethez intézendő manifesztumot készítsen, s egy másikat a Magyar- és Horvátország között fenforgó viszályok kiegyenlítése végett.
Az országos küldöttség szeptember 5-én hagyta el a fővárost. Alig hogy eltávozott, híre érkezett, hogy Fiumét Jellasics biztosa elfoglalta; Teleki Ádám gróf, a Drávánál állomásozó magyar sereg vezére pedig egy Jellasicshoz intézett nyomtatott királyi kéziratot küldött be a képviselőháznak, Neustädter báró, a varasdi horvát tábor parancsnokának kiáltványával együtt, mely szerint a horvát sereg néhány nap mulva átlépi Magyarország határát. A kézirat szeptember 4-éről kelt s benne a király visszavonja a Jellasics ellen junius 10-én kibocsátott rendeleteket, mert meggyőződött – úgymond – a dinasztia s az összes monarchia iránt való hűségéről és ragaszkodásáról. Kezdetben a miniszterium e kézirat valódiságán kételkedett, mert nem volt rajta miniszteri ellenjegyzés. De Deák kérdésére Ferencz Károly főherczeg kijelentette, hogy a kézirat hiteles, minek következtében Eszterházy Pál miniszter rögtön lemondott.
A küldöttséget csak szeptember 9-én fogadta a király, miután a képviselőház elnöke: Pázmándy Dénes által elmondandó beszédet az udvar kivánságára Deák Ferencz német fordításban adta be, s a királyra nézve sértőknek talált kifejezéseket módosították. A király válaszában sajnálkozását fejezte ki, hogy elgyöngült egészségi állapota miatt nem mehet le Budára. Igérte azonban, hogy a szentesítés végett fölterjesztett törvényjavaslatokat meg fogja vizsgálni. Egyuttal kijelenté, hogy a magyar korona birodalmának törvényeit, integritását és jogait királyi hite szerint fenn akarja tartani, a többi pontokra nézve pedig, a mennyiben még nem volnának elintézve, a legrövidebb idő alatt a miniszterium utján fogja tudatni szándékát. A küldöttség a ki nem elégítő királyi válasz után szótlanul távozott és tüstént visszaindult Budára.
Minthogy a király válasza iránt a magyar minisztereket meg sem kérdezték, ezek visszaérkezésök után szeptember 10-én lemondtak, Szemere, Deák, a szerbek ellen működő Mészáros és Széchenyi István kivételével.
Szemere nem mondott le, mert attól tartott, hogy ha a kormány lemond, másikat nem fognak kinevezni helyette. Deák a ház tudta nélkül nem mert lemondani, de midőn társai szept. 11-én székeiket tüntetőleg odahagyták, ő is hasonlóan cselekedett. Mészáros az alvidéken, a szerbek ellen működött s így a kormány elhatározásáról nem volt tudomása. Széchenyi pedig kétségbeesvén a haza sorsán, néhány nappal előbb megőrült és Döblingbe az őrültek házába vitetett.
Szeptember 11-én az országgyűlés mindkét háza ülést tartott, a melyen az osztrák miniszterium emlékiratát egyhangúlag elvetették. A nyilvános ülésben Pázmándy jelentést tett a küldöttség eredménytelenségéről, azután felolvasták a nádor leiratát, a melyben a házat értesíti, hogy a miniszterium lemondását elfogadta, továbbá; hogy az uj miniszterelnököt Ő Felségének megerősítés végett fölterjesztette, s hogy míg a megerősítés le nem érkezik, a kormányt maga veszi a kezébe. Kossuth a nádor levelét törvénytelennek nyilvánítá, s mivel véleménye szerint az ország a fenforgó fenyegető körülmények között egy perczig sem maradhat kormány nélkül, kijelenté, hogy tárczáját az uj miniszterium megalakulásáig visszaveszi. Tényleg el is foglalta a miniszteri széket. Indítványozta azután, hogy a nádor a melléje adandó ideiglenes miniszterium útján egész terjedelmében vegye át a kormányzást, miután a király betegsége miatt nem folytathatja.
Míg a küldöttség a nádornál járt, Kossuth két indítványt terjesztett elő t. i. hogy addig is, míg a hitelre vonatkozó törvényjavaslatot Ő Felsége megerősíti, a képviselőház az 5 frtos bankjegyeknek forgalomba tételét helyesli; továbbá, hogy míg a katonaállításra vonatkozó törvényjavaslat szintén királyi szentesítést nyer, a miniszterium a megszavazott sereget toborzás utján nemzeti lábon állítja ki, a melybe a rendes katonaság átléphet. Másnap Kossuth ujabb indítványnyal lépett föl, azzal hogy kérjék meg a nádort a miniszterium megalakítására. Batthyány erre kijelentette, hogy István főherczeg őt bízta meg a miniszterium megalakításával. Kossuth őt egész erejéből pártolni igérte mindaddig, míg meg nem győződik arról, hogy eszközei a jó szándék mellett is veszélybe döntik a hazát. A nádor ugyanaz nap tudatta, hogy miután az ország nem lehet el végrehajtó hatalom nélkül, a megerősítés végett fölterjesztett miniszterelnököt: Batthyány Lajost lemondásának visszavételére bírta, hogy rendeleteit ellenjegyezhesse. A király elfogadván a miniszterium lemondását, a maga részéről is megbízta Batthyányt, hogy ideiglenesen vezesse a kormányt. De mivel Batthyánynak föltételeire kitérőleg válaszolt, ez megint lemondott. A ház kérésére azonban visszavonta lemondását és fölterjesztette az uj miniszterium tagjait, név szerint: Ghiczy Kálmánt, Szentkirályi Móriczot, Erdődy Sándor grófot, Vay Miklós bárót, Kemény Dénes bárót, Mészáros Lázárt és Eötvös József bárót. Kossuthot, kinek politikáját nem helyeselte, s kiről tudta, hogy Bécsben nem fogják megerősíteni, mellőzte Batthyány. Mivel az osztrák miniszteriumnál a magyar kormány hiába tett kísérletet a békés kiegyenlítésre, az országgyűlés Kossuth indítványára a bécsi országgyűléshez fordult. Szoros szövetséggel kínálta meg az alkotmány és szabadság közös megoltalmazása végett, egyuttal késznek nyilatkozott az érdektalálkozások barátságos kiegyenlítésére. Azonban e lépésnek nem volt meg a kívánt sikere, mert a bécsi országgyűlés reakczionárius többsége nem akarta fogadni a magyar országgyűlés küldöttségét, hanem utasította, hogy kívánságát nyujtsa be írásban. E felszólításnak pedig a küldöttség nem akart eleget tenni.
Szeptember 11-én Jellasics harminczötezernyi, felerészben fölkelőkből – szerezsánokból – álló seregével betört az országba. Magyar nyelven szerkesztett kiáltványában a magyarokat „kedves barátai”-nak czímezi és kijelenti, hogy csak azt a pártot akarja megfékezni, a mely Ő Felsége iránt az engedelmességet megtagadta s a békét megháborította; továbbá, hogy csak a megsértett királyi jogot akarja helyreállítani. Ugyanakkor a katonaságot csatlakozásra szólította fel, minthogy a fejedelem jogainak oltalmára nyúlt fegyverhez. A Dráva-melléki sereg nem akadályozta meg a bán betörését, hanem Nagy-Kanizsáról Keszthelyig vonult vissza. E válságos pillanatban a sereg parancsnoka: Teleki Ádám gróf Csányi László kormánybiztossal tudatta, hogy Jellasics ellen harczolni nem fog, s ha e miatt a biztos nem gondoskodik a sereg élelmezéséről, egész táborával Jellasicshoz megy át. Telekit e kijelentésre az bírta rá, hogy híre járt, mikép Pesten kikiáltották a köztársaságot.
Az országgyűlés erre Batthyány indítványára fölkérte a nádort, hogy vegye át a sereg vezérletét és egyúttal tegyen kísérletet a békés kiegyenlítésre. A nádor csakugyan elvállalta a megbízást és szeptember 16-án a táborba indult. Noha szándékát a király is helyeselte, Jellasicsot személyes találkozásra nem sikerült rábírnia. A találkozásnak a Balaton melléki Szemes falu közelében, a „Kisfaludy”-gőzös fedélzetén kellett volna megtörténnie. De a bánt tisztjei nem engedték a hajóra menni, nehogy veszély érje, a nádor pedig nem tartotta rangjához illőnek, hogy a partra kievezzen, a mint azt Jellasics kivánta. A nádor azután titokban elhagyván a tábort, Budára, onnan pedig Bécsbe távozott és beadta lemondását. Majd elhagyta Bécset is és kiment Németországba, schomburgi birtokára s ott élt 1858-ban bekövetkezett haláláig. Távozását Batthyány előtt a királytól vett állítólagos parancscsal igazolta, mely megtiltja neki a magyar ügyekben való további részvételt és meghagyja, hogy az országból távozzék.
Mivel a bán nem tudta előmutatni a király parancsát, mely őt betörésre utasítja, Teleki seregének tisztikara Csányi kormánybiztos fáradozásai folytán utóbb elhatározta, hogy Jellasics seregével szembeszáll. Mégis két ezred az ellenséghez pártolt át. Teleki a tisztikar határozatára megváltoztatta előbbi elhatározását, de minthogy az előzmények után nem bíztak többé benne, lemondott a vezérségről, melyet helyette Móga altábornagy vett át.
E közben Jellasics a Balaton keleti partján rabolva, pusztítva fölfelé nyomult, a magyar hadsereg pedig a nyugati parton követte. A bán közeledésére mind nagyobb lett a rémület a fővárosban, minek következtében Kossuth szeptember 24-én elhagyta Pestet és Czegléden, Nagykőrösön, Kecskeméten, Szegeden s az Alföld más városaiban a népet fölkelésre buzdította. Szavára néhány nap alatt mintegy tizenötezernyi ember indult a horvátok ellen.
Lamberg Ferencz gróf altábornagy.
(Kriehuber 1849-ben készült kőrajzáról. – A kőrajz a cs. és kir, családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Szeptember 27-én a képviselőházban több királyi kéziratot olvastak fel, a melyekben a király Batthyánynak tudtul adta a nádor lemondását s azt, hogy a fölterjesztett miniszterium nem nyert megerősítést. Az uj miniszterium megalakításával Vay Miklós bárót bízta meg a király, Batthyányit pedig utasítá, hogy mindaddig vezesse a kormány ügyeit, míg Vay át nem veszi. Egy másik leiratban a király közölte Batthyányval, hogy a Magyarországon lévő hadtestek főparancsnokává Lamberg Ferencz gróf altábornagyot nevezte ki, a kinek feladatává tette, hogy fegyverszünetet eszközöljön, egyenlítse ki a viszályokat és állítsa vissza a birodalom magyar és nem magyar országai között a teljes egyetértést. E kéziratok vétele után Batthyány azonnal Székes-Fejérvárra sietett, hogy Lamberggel találkozzék s őt a törvényesség megtartására bírja. Azonban a képviselők többsége szept. 27-én éjjel az útjából visszatért Kossuth indítványára a miniszteri ellenjegyzés nélkül kelt állítólagos királyi leiratokat törvényteleneknek és érvényteleneknek nyilvánította, Lamberg grófot a főparancsnokságtól eltiltotta, egyszersmind kinyilatkoztatta, hogy a ki a törvénytelen és alkotmány-felforgató állítólagos királyi leirat végrehajtásához vagy terjesztéséhez segédkezet nyujt, az ország törvényes alkotmánya felforgatásának bűnében részes. Batthyány a táborba érkezvén, Jellasicsot, a ki szeptember 26-án ellenállás nélkül bevonult Székesfejérvárra, a királyi nyilatkozat értelmében az ellenséges lépések megszüntetésére szólította fel, a Jellasics táborában vélt Lamberget pedig találkozásra hívta meg. A bán azonban kijelenté, hogy a királyi nyilatkozatot nem tartja hitelesnek s annak nem tesz eleget. Lamberg pedig már Pestre indult s így a találkozás közte és Batthyány között nem történhetett meg.
A fővárosban a királyi nyilatkozatok és Jellasics közeledése miatt óriási volt az ingerültség, a mely még fokozódott, mikor híre terjedt, hogy Lamberg gróf Budán van s a király parancsából az országgyűlést feloszlatni készül. A gróf délután bérkocsin Pestre menvén, a hajóhídon egy puskákkal, kardokkal, kaszákkal felfegyverzett csoport útját állotta, és megtudván kilétét, meggyilkolta. Hulláját a hídon s az utczákon végig a Károly-kaszárnyába vonszolták, este a hatóság parancsára a Rókus-kórházba vitték, a honnan másnap csendesen eltemették. Az országgyűlés, értesülvén a gyilkosságról, rosszalását fejezte ki fölötte s a tett elkövetői ellen vizsgálatot rendelt el.
A meggyilkolt Lambergnél több kéziratot találtak. Az egyik Batthyányhoz volt intézve, a melyben a király utasítja, hogy a Majláth György országbíróhoz intézett rendeletet, mely szerint a király a helytartói tiszt ideiglenes viselésével bízza meg, továbbá az országgyűléshez intézett leiratot, a melylyel azt deczember elsejéig elhalasztja, lássa el aláírásával és hajtsa végre. Batthyány ezeket kézhez vevén, Jellasicshoz ment, hogy rábírja az ellenségeskedés abbanhagyására. Azonban a bán, bár elismerte a kézirat hitelességét, nem tett eleget Batthyány kívánságának. Batthyány ekkor Bécsbe sietett, hogy a kapott rendeletek törvénytelenségét kimutassa és megakadályozza, hogy Lamberg meggyilkolása miatt valami ujabb csapást mérjenek a nemzetre. Majláth, a főrendiház hazafias érzelmű elnöke szintén Bécsbe utazott, hogy előadhassa az okokat, a melyek miatt a neki szánt hivatalt el nem fogadhatja s hogy az ez iránt netalán teendő további lépéseknek elejét vegye.
Szeptember 29-én Jellasics Pákozd mellett megtámadván seregünket, ez az előtte való napon tartott hadi tanács értelmében elfogadta az ütközetet és Jellasics hadait több órai küzdelem után, a melyben különösen a tűzérség tüntette ki magát, visszaszorította. A következő napon Jellasics három napi fegyverszünetet kért. Megadták neki oly föltétel alatt, hogy mindkét sereg helyén maradjon. A fegyverszünet idejét azonban a bán arra használta fel, hogy egész seregével Bécs felé szökött. Szökését csak későn vették észre, s bár üldözőbe vették, utól nem érhették. A tartaléksereget azonban, amely Róth és Philippovics tábornokok vezetése alatt állott, a Perczel és Görgei vezetése alatt ellenök küldött fölkelők Ozora közelében bekerítették és megadásra kényszerítették. A foglyokat hazakísérték, miután esküvel igérték, hogy soha többé Magyarország ellen fegyvert nem fognak, a tiszteket pedig a két tábornokkal együtt a fővárosba küldték. De minthogy az előbb haza bocsátott fogoly horvátokat esküjök ellenére ismét fegyveres szolgálatra kényszerítették, az országgyűlés Batthyány Kázmér baranyai főispánt utasítá, hogy a fegyverviselésre kevésbbé alkalmas foglyokat bocsássa csak szabadon, a többieket pedig küldje fel Pestre. Perczel azután a Muraközbe vonult s azt a horvátoktól megtisztította, Görgei pedig csapataival Ausztria felé indult.
Magyar népfölkelők.
(Pettenkoffen K. kőrajzáról. – A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Batthyány bécsi útjának következményeképen október 2-án a király elfogadta a grófnak a kormányról való lemondását, egyúttal felszólította, írja alá Vay Miklós bárónak miniszterelnökké és Récsey Ádám tábornoknak a király személye körüli miniszterré történt kinevezését. Batthyány Vay kinevezését aláírta, de Récsey kinevezésének aláírását megtagadta, mert nem volt joga hozzá. És minthogy értesült arról, hogy a király Jellasicsot teljes hatalommal Magyarország főparancsnokává akarja kinevezni, figyelmezteté a bécsi miniszteriumot e lépés veszedelmes voltára, egyúttal inté Récseyt: ne engedje magát a készülő államcsínyre eszközül felhasználni. Récsey becsületszavát adta, hogy ezt nem fogja tenni, mégis aláírta, még pedig mint miniszterelnök (!), az október 3-án kelt királyi nyilatkozatot. Ennek értelmében a király feloszlatja az országgyűlést, mert Kossuth Lajos és követői által törvénytelenségekre ragadtatta magát és szeptember 27-én oly határozatot hozott, minek következtében Lamberget meggyilkolták; az országgyűlésnek nem szentesített határozatait érvényteleneknek nyilvánítja; Magyarországot és Erdélyt hadi törvények alá veti s a hatóságok gyűléseinek tartását felfüggeszti; a magyarországi hadak főparancsnokságát teljes hatalommal Jellasicsra ruházza és kötelességévé teszi, hogy Lamberg gyilkosai ellen a törvény teljes szigorát alkalmazza; a közigazgatást ideiglenesen a miniszteri tisztviselők intézik, a monarchia közérdekei ügyében az egyes országok képviselőinek közreműködésével fognak intézkedni.
Batthyány keserű szemrehányásokat tett szószegéseért Récsey tábornoknak. Ez úgy látszik maga is megbánta tettét, mert lemondott a bitorlott miniszterelnökségről és kérte a királyt: vonná vissza az október 3-án kelt manifesztumot.
Batthyány lemondása után külföldre szándékozott menni s e végből útlevelet is vett Bécsben. Előbb azonban családjához utazott. De midőn értesült, hogy egy Jellasicstól hazaküldött horvát csapat Vasmegyén megy keresztül, s e miatt ott népfölkelést rendeznek, ikervári jószágára ment azon szándékkal, hogy a fölkelőkhöz csatlakozzék. Azonban útközben lebukott lováról és karját törte, minek következtében egész deczemberig a közügyektől visszavonulni volt kénytelen.
Az október 3-án kelt királyi nyilatkozatot október 7-én olvasták fel a képviselőházban, a mely azt Kossuth indítványára érvénytelennek nyilvánítá, egyszersmind kijelenté, hogy a ki Jellasicsnak engedelmeskedni mer, honárulónak tekintetik s vele a hadi törvények értelmében fognak elbánni. Egyszersmind elhatározta Récsey perbefogását és megidézését. Végre, miniszterium nem lévén, a kormányt a honvédelmi bizottmányra ruházta s annak elnökévé Kossuth Lajost nevezte ki.
Jellasics „oldal-fordulatá”-nak hírét nagy megütközéssel vették Bécsben. Azonnal elhatározták, hogy segítséget küldenek neki, s hogy a monarchia minden haderejét Magyarország leigázására fordítják. Midőn ennek következtében Latour hadügyminiszter október 5-én több zászlóaljat Magyarországba indított, hogy Jellasicshoz csatlakozzanak, ezek megtagadták az engedelmességet. A bécsi nép pedig, amely rokonszenvezett velünk, s a mely tudta, hogy hazánk szabadságával az övé is elbukik, október 6-án fellázadt, a katonaságot a városból kiűzte, Latour hadügyminisztert megölte és holttestét lámpára akasztotta. A bécsi képviselőház azután küldöttséggel járult a császár elé és kérte, hogy az október 3-án kiadott manifesztumot vegye vissza. De a császár kitérően válaszolt, s az udvarral együtt másnap Olmützbe távozott. Távozása előtt egy nyilatkozatot adott ki, melyben kijelenté, hogy jogait a nép ellen védelmezni fogja.
A magyar képviselőház a bécsieknek köszönetet szavazott, a miért megakadályozták a Magyarország ellen küldött seregek elindulását, egyúttal viszonzásul utasítá Móga tábornokot, hogy Jellasicsot Ausztriába üldözze. Kár, hogy ez nem történt előbb. Seregünk nem üldözte eléggé a bánt s nem merte átlépni a Lajthát. Igy történt, hogy Jellasics seregével átment Ausztriába s hogy egyesülhetett Auersperg seregével, a mely Bécset fenyegette. A képviselőház határozatára ugyan seregünk két ízben átlépte a határt, de visszahúzódott ismét a nélkül, hogy valami nagyobb dolgot vitt volna véghez.
A király a lázadó Bécs megfenyítését Windischgrätz herczegre bízta, a kit egyúttal a monarchia területén lévő összes hadak főparancsnokává nevezett ki, az olaszországiak kivételével. Windischgrätz Bécset ostrom alá vevén, meghagyta a Magyarországban szolgáló tiszteknek, hogy azonnal táborába menjenek, különben hadi törvényszék elé állítja őket. E felszólításra Kossuth, Pázmándy és Csányi, a kik a Parendorfnál állomásozó magyar táborba érkeztek, azt válaszolták, hogy a herczeg kinevezése nem lévén törvényes, a magyar sereg fölött semmiféle hatalmat nem igényelhet. A tisztekhez intézett felszólítása ellenségeskedés Magyarország ellen, a melyet még fokoz az a körülmény, hogy Jellasics hadosztályait parancsnoksága alá vette s így magát a Magyarország alkotmányos trónja, állami létele és törvényei ellen való pártütés vezérévé tette. Isten, a népjog s az emberiség nevében felszólítják tehát, hogy jogsértő szándékával hagyjon fel, Jellasicsnak Ausztriába futott seregét fegyvereztesse le és adjon huszonnégy óra alatt biztosítást arról, hogy Magyarország ellen ellenséges lépést megkísérteni nem akar; végre felszólították, hogy Bécs ostromával hagyjon fel. A felszólítást Ivánka Imre ezredes adta át a herczegnek, a kinek korábban hadsegédje volt. A herczeg az iratot elolvasván, azt válaszolá: „Pártütőkkel nem alkuszom!” Midőn Ivánka visszatérés közben a horvát táboron átment, Jellasics a népjog nyilt megsértésével letartóztatta, azon ürügy alatt, hogy Martonvásáron a magyarok az ő küldöttjét elfogták. Pedig ez nem történt.
Hogy a szorongatott Bécsnek segítséget nyújtson, Kossuth elhatározta, hogy Ausztriába vezeti seregünket. Ennek következtében seregünk harmadízben átlépvén a határt, október 30-án Schwechátnál megütközött a nagyobb számú ellenséggel, de visszavonulni volt kénytelen. A csata után Móga altábornagy lemondott a vezérségről, a melyet Kossuth megbízásából Görgei Arthur vett át.
E férfiú, ki hivatva volt arra, hogy a szabadságharczban elsőrangú szerepet játszszék, korábban mint királyi testőr, utóbb mint főhadnagy szolgált az osztrák seregben, majd lemondván katonai rangjáról, Prágában kémiai tanulmányokkal foglalkozott. Április elején hazajött s midőn felállították az első tíz honvéd-zászlóaljat, felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak, a mely őt századossá, utóbb nemzetőri őrnagygyá nevezte ki. A közfigyelmet azzal vonta magára, hogy szeptember 30-án Zichy Ödön grófot, a kinél Jellasics-féle proklamácziókat találtak s a kiről kitudódott, hogy az ellenséggel czimborál, elfogatta és hadi törvényszék itélete alapján a Csepel-szigeten fölakasztatta. Az ozorai győzelem részben az ő közreműködésének volt köszönhető. Az Ausztria ellen Kossuth felszólítására történt támadás tervét is ő készítette el s a schwecháti csatában kitüntette magát. Midőn a vezérséget Kossuth Görgeire ruházta, egyszersmind tábornokká nevezte ki őt.
A schwecháti csatát követő napon Bécs megnyitotta kapuit Windischgrätz előtt. Ez esemény után biztosra lehetett venni, hogy az osztrák sereg nemsokára Magyarországot fogja megtámadni. Azért a Görgei vezérlete alatt álló sereg védelmi állást foglalt el a nyugati határ mentén.
***
Erdélyben is egyre folyt az aknamunka ellenünk Puchner báró főhadparancsnok vezetése alatt; különösen az oláhok között, a kiket ellenállásra és fegyverkezésre szólítottak fel. Ezek szeptember 16-án ismét népgyűlést tartottak Balásfalván, a hol a Szebenből jött szászoktól és nehány katonatiszttől felbátorítva kijelentették, hogy az uniót s a magyar miniszteriumot nem ismerik el; hogy csak a császártól akarnak függni; hogy erdélyi országgyűlést tartsanak, a melyen ők is képviselve legyenek; hogy az osztrák alkotmányt Erdélyre is kiterjeszszék, s hogy alakítsanak ideiglenes kormányt, a melynek tagjai a népesség arányában oláhok, szászok és magyarok legyenek. A nép eloszlása után a vezetők közül mintegy kétszázan Balásfalván maradtak, a kik titokban elhatározták, hogy a magyarokat kiirtják s egy önálló Dáko-Romániát állítanak fel. Egyszersmind ideiglenes kormányt is szerveztek Barnucz elcsapott tanár elnöklete alatt, Erdélyt pedig prefekturákra és tribunátusokra osztották fel.
Barnucz és társai a népet fegyverre szólítván, csakhamar megkezdődtek azok az iszonyú kegyetlenségek, a melyekre csak egy vad, műveletlen tömeg képes. Megrohanták a nemesi udvarházakat, iszonyú kegyetlenséggel megölték az urakat, nem kímélvén sem kort, sem nemet; megtámadták a magyarok lakta helységeket s tömegesen mészárolták le az embereket. Igy Kis-Enyeden október 18-án 140 magyart gyilkoltak meg. De legiszonyúbban dühöngtek e vadállatok Zalathnán.
E várost október 23-án rohanta meg egy tízezer főnyi lázadó csoport; felgyújtotta, a menekülő lakosságnak pedig útját állotta. Miután az oláhok esküvel ígérték, hogy bántatlanul Gyula-Fejérvárra kísérik öket, a zalathnai nemzetőrség letette a fegyvert. A fegyvertelen tömeget azután egy tarlón legyilkolták. Több százra ment a legyilkoltak száma. Csak néhányan kerülték el a halált. A lázadók visszatérve Zalathnára, a kincstári hivatalt kirabolták és mindent elpusztítottak.
A katonaság is mind fenyegetőbb magatartást tanusított. Szeptember 14-én Urbán, a második oláh-ezred parancsnoka, levelet intézett a megyékhez, a melyben kijelenti, hogy miután a márcziusi vívmányokat a császártól kierőszakolták s ezek a birodalom fenállását veszélyeztetik, ő ellenök fog működni. Egyszersmind megtiltja a magyar miniszterium iránt való engedelmességet és felhívja az oláhokat, hogy a császár s a birodalom védelmére minden száz főtől egy-egy ujonczot küldjenek Naszódra. Hasonló felszólítást intézett a megyékhez, az első oláh-ezred parancsnoka Riebel őrnagy, a ki az oláh ujonczokat Hátszegen gyűjtötte össze. Puchner báró, az erdélyi főhadparancsnok pedig, a kit Vay Miklós báró királyi biztos több ízben hiába szólított fel, hogy Urbánt utasítsa rendre, alattomban maga is szította a lázadást: megparancsolta az ezredeknek, hogy kivüle senkitől se fogadjanak el rendeleteket, október 18-án az összes erdélyi katonaságot Szeben alá rendelte, kibocsátott kiáltványában pedig terrorizmussal vádolván az országgyűlést, melyet szerinte Ő Felsége manifesztumaival megsemmisített, tudtára adta Erdély lakosainak, hogy miután Ő Felsége Magyarországot hadi törvény alá rendelte; a veszély megszüntéig Erdély kormányát kezébe veszi. Felszólítá tehát a hatóságokat, hogy rendeleteinek engedelmeskedjenek. A kormánybiztosokat, ha működésüket abban nem hagynák, hadi törvényszék elé ígérte állíttatni. Az ujonczállítást megszüntette, a nemzetőröket pedig katonai kormány alá rendelte.
Windischgrätz Alfréd herczeg.
(Prinzhofer 1848-ban készült kőrajzáról. – A kőrajz a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Erdély lakosai közül egyedül a székelyek maradtak hűek a nemzeti ügyhez. Az agyagfalvi mezőn október 16-án és 17-én tartott nemzeti gyűlésükön kimondották, hogy mind a szászokat, mind az oláhokat a testvériség karjaival készek magukhoz ölelni, de megkívánják, hogy a király által szentesített törvényeknek s a magyar miniszteriumnak engedelmeskedjenek; kimondották továbbá, hogy tekintettel az oláhok kegyetlenkedéseire, mind az öt székből minden 19–40 éves férfi táborba szálljon; hogy a nemzetőrök és honvédek egyenesen a magyar miniszteriumtól függjenek; hogy a szebeni főhadparancsnokságtól rendeleteket elfogadni tilos; hogy a várak őrizetére magyar katonaságot kell alkalmazni; végül, hogy Urbán mint hazaáruló bűnhődjék. Fővezérül Zsombory Sándor ezredest választották meg. Noha csak hiányosan voltak fölfegyverezve, mégis több helyütt szétverték a lázadó oláh csapatokat. Majd Urbán ellen indultak, s miután Sárpataknál és Vajda-Szent-Ivánnál megverték, Szászrégen elhagyására kényszerítették. Nemsokára azonban Gedeon tábornok Marosvásárhelynél megtámadta a Szászrégenből oda vonult székely hadat és megfutamította. Vásárhely bukása maga után vonta a székely sereg teljes feloszlását, s így a császári hadvezérek a lázadó oláhoktól támogatva Erdélyt egészen hatalmokba kerítették. Magyarországból jöttek ugyan kisebb-nagyobb csapatok az erdélyiek segítségére, s ezek az oláhokat itt-ott szét is verték, de végre is ki kellett vonulniok.
***
Mielőtt Windischgrätz az országba tört, még egyszer felszólítá az országban lévő császári-királyi tiszteket, hogy tizennégy nap alatt térjenek vissza a császári zászlók alá, különben hadi törvényszék fog itélni fölöttük. Az ország lakosaihoz is intézett kiáltványt, a melyben felszólítja őket, hogy Kossuthtól és „pártütő társai”-tól elállván, nyujtsanak segédkezet neki, hogy a császár akaratát békés úton végrehajthassa. E nyilatkozatokat a királynak két ujabb manifesztumával küldötte be. Az egyikben, a melyet „Magyarország népeihez” intézett a király, Kossuthot és pártját pártütőknek és hazaárulóknak nyilvánítja, mint a kik az 1848-iki engedményeket a birodalom megkárosítására használják fel. Ellenök nevezte ki Windischgrätzet és meghagyja: hogy a herczeg rendeleteinek mindenki föltétlenül engedelmeskedjék; hogy a papirpénz kibocsátását hagyják abba, úgyszintén az ujonczok toborzását; végül a feloszlatott országgyűlés végzéseit semmiseknek nyilvánítja. A második manifesztum „a földművelőkhöz” volt intézve, a kiket a király arról biztosít, hogy a robot és dézsma alól ezután is föl lesznek mentve. Felvilágosítja őket, hogy Kossuth és társai kényszerítik fegyveres beavatkozásra, mert ők gyilkolták meg Lamberget, ők csábítják és csalják meg a népet. Felszólítja tehát őket, hogy Windischgrätzhez csatlakozzanak.
Miután ez ujabb királyi manifesztumok nem voltak miniszteri ellenjegyzéssel ellátva, az országgyűlés ezeket is törvényteleneknek nyilvánítá és nem bocsátkozott tárgyalásukba. A felső-dunai sereg azonban nem hagyta azokat szó nélkül. Visszautasítá az ármány és árulás vádját, melylyel a magyar nemzetet illetik, mert ez megmaradt királya iránt való hűségében; e vádat azokra hárítja, a kik a király esküjét a sárba tapossák. Egyszersmind kijelenti, hogy Magyarország alkotmányának védelmét igaz ügynek tartja és minden megtámadás ellen védelmezni fogja; kijelenti, hogy midőn a fejedelem s a nemzet között minden érintkezés lehetetlenné van téve, az országgyűlésben ismeri fel azt a hatalmat, mely egyedül intézkedik törvényesen Magyarország ügyei fölött, s hogy e hatalom kifolyását: a honvédelmi bizottmányt tekinti jogszerű kormányának.
Néhány nappal utóbb, deczember 2-án egy második királyi manifesztumot tettek közzé, melyben V. Ferdinánd király alattvalóinak tudomására hozza, hogy meggyőződvén arról, mikép népeinek boldogságán szívének óhajtása szerint nem képes munkálkodni többé, lemond a trónról, s hogy ez öccsének: Ferencz-Károly főherczegnek önkéntes lemondása folytán ennek fiára: Ferencz-József főherczegre száll. Feloldja tehát alattvalóit a neki tett hűségeskü s a hódolat kötelessége alól, és meghagyja, hogy ezentúl I. Ferencz-József Ő Felségét ismerjék el törvényes urokul.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
