5. A szabadságharcz. (1848–49.)
5. A szabadságharcz. (1848–49.)
Ferencz József manifesztuma. Megparancsolja Windischgrätznek, hogy Magyarországot hódítsa meg. A trónváltozás s a képviselőház. Kossuth indítványa, A felső dunai sereg nyilatkozata. Általános fegyverkezés. Simunich és Hurbán visszaszorítása. Windischgrätz betörése. A magyar sereg visszavonulása. Perczel moóri veresége. Az országgyűlés Debreczenbe menekül. Küldöttség Windischgrätznél. Az osztrákok bevonulása Pestre. Windischgrätz kegyetlenkedései. Az országgyűlés elhatározza a szabadságharcz folytatását. Védelmi intézkedések. Bem kiűzi Erdélyből az ellenséget. Seregünk megveri Schlicket. Görgei váczi kiáltványai. Haditervei. Megszállja a bányavárosokat. A selmeczi szeréncsétlen ütközet. Görgei visszavonulása. A branyiszkói csata. Dembinszky a magyar sereg fővezére. A vezérek egyenetlenkedése. A kápolnai szerencsétlen ütközet. Windischgrätz jelentése. Dembinszky lemondása. Görgei ideiglenes fővezér. A diadalmas tavaszi hadjárat. Győzelmes ütközetek Szolnoknál, Hatvannál, Tápió-Bicskénél, Isaszegnél, Vácznál. Welden báró az osztrák hadsereg fővezére. A császáriak visszavonulása. A nagysarlói győzelem. Komárom fölmentése. Buda ostroma és megvétele. Bem sikerei. A piskii, medgyesi, szebeni győzelmek. Bem elfoglalja Brassót. A Vaskapu-szorosnál kivívott győzelem. Perczel Mór ismételten megveri a szerbeket. Elfoglalja Zentát, Szent-Tamást és felszabadítja Péterváradot. A márczius 4-iki császári manifesztum és alkotmánylevél. Hatása. A függetlenségi nyilatkozat. Kossuth az ország kormányzója. Uj miniszteriumot nevez ki. Megállapodások a kormány vezetésére nézve. Viszonyunk a külfölddel. A függetlenségi nyilatkozat következményei. Az orosz intervenczió. A magyar kormány óvása. Manifesztuma. Az országgyűlés elnapolása. Székhelyét Pestre teszi át. Az orosz sereg benyomul Galicziába. Haynau az osztrák sereg fővezére. Viszály Kossuth és Görgei között. A magyar hadviselés hibái. A zsigárdi és peredi szerencsétlen ütközetek. Haynau előnyomulása. Elfoglalja Győrt. A magyar haditerv. Görgei engedetlensége. Mészáros Lázárt Kossuth fővezérré nevezi ki. Csata a komáromi sánczoknál, A kormány székhelyét Szegedre teszi át. Az ellenség előhada megszállja a fővárost. Görgei az oroszok ellen fordul. Ezek elfoglalják Eperjest, Kassát, Miskolczot. Harcz délen és Erdélyben. A titeli sánczok ostromlása. A kátyi vereség. A Hegyes melletti csata. Déva várának elfoglalása, Alkudozás Jankuval. A lázadók felgyujtják Abrudbányát és felkonczolják a magyar hadat a Mariselen. Az oroszok elfoglalják Brassót. Gál Sándor veresége Sepsi-Szt.-Györgynél. Bem sikertelen akcziója Moldvában. A segesvári szerencsétlen ütközet. Petőfi Sándor halála. Bem elfoglalja Szebent, majd a Bánságba siet. A szegedi országgyűlés. Törvényjavaslat a nemzetiségek ügyében. A zsidók emanczipácziója. Dembinszky ujra fővezér. Az országgyűlés elnapolása. A kormány Aradra vonul. Haynau előnyomul Szeged felé. A szőregi csata. Görgei ismételve megveri az oroszokat, mignem délfelé szorítják. Nagy Sándor veresége Debreczennél. A magyar kormány a koronát a czár vejének ajánlja föl. A temesvári szerencsétlen ütközet. Görgei Aradon: Kossuth s a miniszterium lemond. Görgei diktátor. A világosi fegyver-letétel. Damjanich feladja Aradot. A magyar csapatok egymásután leteszik a fegyvert. Komáromot Klapka feladja. A rémuralom kezdete. Az aradi vértanuk és számos hazafi kivégzése és bebörtönzése. Kossuth többekkel Törökországba menekül. A szultán a magyar menekülteket pártfogásába veszi. Az emigránsok Amerikában és Európa nyugati országaiban.
V. Ferdinánd király deczember 2-án kelt manifesztumával kapcsolatban az uj fejedelem Schwarzenberg miniszter ellenjegyzése mellett szintén bocsátott ki nyilatkozatot, melyben tudtul adja trónraléptét és kijelenti, hogy a szabad és korszerű intézmények szükségét elismeri s hogy a maga jogait a népek képviselőivel megosztani kész. Népeivel egyetértve bizonyára sikerülni fog a birodalom minden országát és népét egy nagy államtestben egyesíteni. Hasonló nyilatkozatot adott ki Magyarország számára, melyben kijelenti, hogy ha szíve vonzalmát követhetné, első és legkedvesebb királyi tisztének tartaná, hogy összes törekvéseit magyar alattvalóinak boldogítására fordítsa. De szándékának megvalósítása a jelen pillanatban lehetetlen, mert egy vétkes pártfelekezet hű seregét megtámadta és felségsértő ellenszegülésében folyton megmarad. Ennek zsarnoki nyomása alól az ország lakosainak nagy többségét fegyverrel kell kiszabadítania. Nyugodt lelkiismerettel s azon reménynyel fog eme kötelesség teljesítéséhez, hogy Magyarország népei számára a béke malasztjait, minden nemzetiségek elismerését és biztosítását állandóvá fogja tenni. E végből megerősíti a november 6-án és 7-én kiadott rendeleteket, a melyekben V. Ferdinánd Windischgrätzet hadainak főparancsnokává nevezi ki, az országgyűlést feloszlottnak, Kossuthot és pártját lázadóknak és honárulóknak nyilvánítja. Egyszersmind a maga részéről is megparancsolja Windischgrätznek, hogy Magyarországot fegyverrel hódítsa meg.
A trónváltozás a képviselőháznak deczember 16-án tartott ülésében került szőnyegre. Wesselényi ez alkalommal ajánlotta, hogy a nemzet hajoljon meg a kényszerűség hatalma előtt: fogadja el a manifesztumokat s így tegye meg az első lépést a békés kiegyenlítésre. Viszont Kossuth a manifesztum törvénytelenségét fejtegeté s azt indítványozá, hogy a képviselőház mondja ki: mikép a királyi szék birtokával az országgyűlés híre, tudta és beleegyezése nélkül senki sem rendelkezhetik, ennélfogva a manifesztumokban foglalt családi egyesség s az osztrák koronáról való lemondás Magyarországot nem kötelezi; mondja ki továbbá, hogy mig a király az alkotmányra meg nem esküszik és magát meg nem koronáztatja, addig rendeleteinek engedelmeskedni nem szabad: a ki másként cselekszik, az honáruló. Kossuth indítványát mindkét ház ellenmondás nélkül elfogadta. Hasonlóképen nyilatkozott a felső dunai sereg is, kijelentvén, hogy Magyarország törvényes függetlenségét, az országgyűlés jogszerű tekintélyét s az általa felállított kormányt minden idegen bitorlás, erőszak és megtámadás ellen utolsó csepp vérig védelmezni fogja.
A november 6-án és 7-én, valamint a deczember 2-án kibocsátott manifesztumok nyilt hadüzenetet foglaltak magukban ellenünk. A nemzetnek, ha nem akar gyáván elveszni, minden erejével védenie kellett magát. Szabadsága, önállósága forgott koczkán. Ezeknek védelmére sietett mindenki, a kinek szívében a hazaszeretet lángja égett, a ki erőt érzett karjaiban. Fegyvert fogott az ifjú, fegyvert az agg. A vőlegény elhagyta menyasszonyát, a férj nejét és gyermekeit. Az egész ország táborhoz hasonlított, melyet a szabadság- és hazaszeretet lelkesített. Deczember derekán, Windischgrätz betörése idején százezer ember állott talpon, hogy védelmére keljen a megtámadott hazának.
A nyugati határon már októberben kisérlette meg a betörést Morvaország felől Simunics. Nagyszombatig hatolt, de az ellene küldött honvédsereg visszavonulásra kényszerítette. Deczember elején Hurbán lutheránus pap vezérlete alatt a jablunkai szoroson egy jobbára gyülevész népből álló csapat tört be, de kiüzetett. Deczember 16-án tört be az osztrák fősereg Windischgrätz vezérlete alatt. A herczeg a Duna jobb partján nyomult előre, míg a bal parton Simunics Nagyszombaton át a magyar hadsereget hátba fogni igyekezett. A sokkal csekélyebb számú, nagyobbára gyakorlatlan honvédsereg Görgei vezérlete alatt nem akadályozhatta meg a betörést. Nem is bocsátkozott döntő küzdelembe, hanem harczolva visszavonult Óvár, majd Győr felé. Ennek hírére nagy rémület támadt a fővárosban. Kossuth felszólítá Görgeit, hogy Győrt legalább tíz napig védje, míg Budapestről az államjavakat elszállítják. Azonban Görgei attól tartván, hogy a túlnyomó erővel rendelkező ellenség bekeríti, miután a győri sánczműveket nem találta elég erőseknek, Győrről is visszavonult. Kossuth ekkor Perczelt utasította, hogy ütközzék meg, ha nem áll előtte túlnyomó erő, és igyekezzék Görgei balszárnyához csatlakozni. Perczel a kapott utasításhoz képest Moórnál deczember 30-án csatába ereszkedett az ellenséggel, de vereséget szenvedett.
Az országgyűlés erről értesülvén, Kossuth indítványára elhatározta, hogy Debreczenbe vonul, Batthyány Lajos pedig, ki ismét mandátumot vállalt, azt indítványozta, hogy az országgyűlés menesszen küldöttséget Windischgrätzhez, hogy őt békére vagy fegyverszünetre bírja. Ennek értelmében Majláth György országbíró, Majláth Antal gróf, a volt kanczellár, Lonovics József érsek, Batthyány Lajos és Deák Ferencz Windischgrätz főhadiszállására, Bicskére indultak. A herczeg január 3-án mint magánszemélyeket fogadta őket, de Batthyányt nem bocsátotta maga elé. Miután Majláth György előadta küldetésök czélját, a herczeg kijelenté, hogy a magyar országgyűlést nem ismeri el, mert azt Ő Felsége feloszlatta; fegyverszünetről vagy egyességről szó sem lehet, csak föltétlen meghódolásról. Ő az országot fegyverrel fogja elfoglalni, katonai kormányt hoz be, a további teendőket pedig Ő Felsége fogja meghatározni. Kijelenté egyszersmind, hogy a császárhoz nem bocsátja őket.
I. Ferencz József.
(Einsle festménye után 1849-ben készült kőrajzról. – Az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.)
Január 1-én az országgyűlés tagjai Kossuthtal együtt a szolnoki vonattal elhagyták a fővárost és Debreczenbe menekültek. Ugyanoda szállították a koronát, a bankópréseket s a pénzkészletet. Távozása előtt Kossuth meghagyta Görgeinek, hogy Buda előtt döntő csatát vívjon, szemmel tartva a seregnek a Duna balpartjára való megmentését s a fővárosnak a rongálástól való megkímélését. Minthogy Görgei ezt lehetetlenségnek vélte, a Pesten január 2-án Csányi elnöklete alatt tartott haditanács határozata értelmében seregével a lánczhídon átkelt a Duna balpartjára és Vácz felé nyomult; Perczel tábornok pedig a magyar sereg másik részével a Tisza felé igyekezett, hogy az országgyűlés visszavonulását s uj székhelyét fedezze.
A védtelenül hagyott fővárosba Windischgrätz január 5-én vonult be. Ha seregével mindjárt a Tisza felé nyomul: Perczel seregét könnyű szerrel leveri s az országgyűlést szétkergeti. Ez esetben vége lett volna önvédelmi harczunknak. Ő azonban a főváros elfoglalásával feladatát befejezettnek tartván, tétlenül vesztegelt Budán, s még azt a hibát is elkövette, hogy a magyar papirpénzt meghagyta a forgalomban. A fölkelést kegyetlenséggel vélte lecsendesíthetni. Azért a fővárost s a szomszédos megyéket ostromállapotba helyezte és kiméletlen szigorúsággal üldözte mindazokat, a kik a nemzet ügyéhez ragaszkodtak. Elfogatta Batthyány Lajos grófot és jószágait zár alá helyezte. Czuczor Gergelyt „Riadó” czímű költeményeért hat évi várfogságra itélte, többeket hazánk fiai közül kivégeztetett. Az önként hódolók, mint Móga tábornok és mások sem kerülhették ki a büntetést, mert ezeket is fogságra vetették. A herczeg zsarnoki eljárása azonban csak növelte az elkeseredést, és ellenállásra, daczra ingerlé a kedélyeket.
A képviselők lassan szállingóztak Debreczenbe. Január 9-én tartották meg első ülésöket Palóczy László korelnöksége alatt, a református kollegium imatermében. Általános volt az elcsüggedés, csak Kossuth nem veszítette el bátorságát. Azon volt, hogy a csüggedő kedélyeket fölemelje és hogy bizalmat keltsen a nemzet ügye iránt, a melyet sokan már elveszettnek tartottak. Január 13-án a Windischgrätzhez küldött békekövetség jelentését tárgyalván a képviselőház, Kossuth kifejté, hogy a herczeg nyilatkozata után halál vár a nemzetre, ha megadja magát; míg ha védekezik, megél. Azt a kérdést intézte tehát a képviselőkhöz: „Vajjon fogja-e magát védeni a nemzet?” A képviselők egyhangúlag válaszolták: „Fogja!” Arra hívta fel aztán őket, hogy a harcz befejeztéig maradjanak együtt. Mindannyian felállottak és esküre emelt kézzel lelkesen kiálták: „Együtt maradunk!” Majd kimondották, hogy a nemzet országos lételét, függetlenségét, alkotmányát, nemzetiségét utolsó csepp vérig védelmezni fogja. Ennek következtében Kossuth gondoskodott a papirpénzgyár, a fegyvergyár, a golyó- és lőporgyárak felállításáról; aprópénz hiányában 15–30 krajczáros kincstári utalványokat bocsátott ki, s utóbb réz- és ezüstpénzt veretett. Az ujonczállítást is erélylyel folytatta, úgy hogy január végeig már hetven honvédzászlóalj és tiz uj huszár-zászlóalj állott fegyverben. Mindannyit magyar lábra állították, a honvédelmi bizottmánynak korábbi határozatához képest.
Mindenek előtt azonban az országgyűlés biztonságáról kellett gondoskodni. E végből Perczel a Tisza balpartján állott őrt seregével; a felső Tiszánál egy másik sereg Klapka ezredes vezérlete alatt a Galicziából betört, s a Kassánál (jan. 4.) vívott csata után a Hegyalja felé nyomuló Schlick tábornok seregét tartotta szemmel; Erdélybe Bem tábornokot, az 1831-iki lengyel forradalom egyik kiváló hősét, a Windischgrätztől ostromlott Bécs védőjét küldötték, a ki Bécsből kiszökvén, Pozsonyban Kossuthnak ajánlotta fel szolgálatait. Bem deczember 7-én érkezett a csucsai szorosnál álló erdélyi hadsereghez. Deczember 18-án megkezdte támadását s egy héttel utóbb már Kolozsvárott volt, a honnan az ellenség nyakra-főre menekült. Január elején Urbán hadát győzte le Bem s a Bukovinába kergette. Azután a székelyek közé indult, a kik minden oldalról ellenségtől lévén körülvéve, a háromszékiek kivételével meghódoltak volt a császáriaknak. Azonban alig jelent meg közöttük Bem, ujra fegyvert fogtak. Bem Szeben ellen fordult velök, hogy Erdély déli részéből is kiűzze az ellenséget.
Schlick tábornok.
(Weger A. metszetéről. – A metszet a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Erdély felől tehát egyelőre nem fenyegette veszély az országgyűlést. Máshonnan sem, mert Schlicket a felső Tisza táján Tarczalnál és Tokajnál legyőzte seregünk. A Hegyaljáról Schlick Kassára sietett, mert arról értesült, hogy Görgei hadával már a Szepességben van. Czélja volt, hogy megakadályozza Görgei és Klapka seregeinek egyesülését s azt, hogy két tűz közé kerüljön. A Közép-Tiszához Windischgrätz Ottingert küldé, de ez nem támadott, hanem beérte azzal, hogy Szolnoknál megfigyelő állást foglalt el.
Görgei Váczig haladván, a tisztikar felszólítására a hadsereg s a maga nevében két kiáltványt bocsátott ki, hogy gátat vessen a tisztek további lemondásának, s hogy együtt tartsa bomladozó seregét.
Az egyik nyilatkozatban Görgei kijelenti, hogy azért vállalta el a neki felajánlott vezérséget, mert Magyarország ügyét igazságos ügynek tartja. Kijelenti továbbá, hogy mint vezér meg fogja állani helyét, habár legjobbjaink is eltántorodnának és megvonnák támogatásukat az igazságos ügytől. Bevallja hibáit, a melyeket kinevezése óta elkövetett, nevezetesen; hogy a honvédelmi bizottmányt czáfolhatatlan okokkal megszünt ostromolni azért, hogy a határvédés s a határzár szerencsétlen eszméivel hagyjon fel, továbbá, hogy engedelmeskedett a honvédelmi bizottmány ama parancsának, hogy seregével a Buda előtt levő első védvonalba húzódjék vissza; mert ezzel a hadsereget oly színben tüntette fel, mintha a döntő összeütközés elől kitérne. Azt hitte, hogy nem követ el törvénytelenséget, ha a honvédelmi bizottmány parancsainak engedelmeskedik mindaddig, míg ez maga-magát nem dezavuálja. De miután január 1-én a honvédelmi bizottmány rögtön elhagyta a fővárost, s még inkább, mert a sereg tudta és beleegyezése nélkül az ellenséges hadak fővezéréhez küldött követség által a sereget fölötte aggasztó, sőt kétszínű helyzetbe hozta: sokakban a hadsereg tagjai között annak a gyanúnak kellett támadnia, hogy ők nem Magyarország alkotmányos szabadságának védői, hanem önző magánérdekek készséges eszközei csupán. Ezért a nélkül, hogy tagadná a honvédelmi bizottmány lojalitását, noha iránta való bizalma megrendült, a hadsereget a felbomlástól való megóvás végett felszólítja, hogy vagy tegye magáévá az eléje tett nyilatkozatot, vagy fejezze ki nyiltan az azzal netalán ellenkező nézetét. Nyilatkozatában a hadsereg kijelenti, hogy hű marad esküjéhez, mely szerint Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmánya fentartásáért minden külső ellenséggel szembe száll. Hasonlóan szembe száll mindazokkal, a kik az országon belül idétlen republikánus izgatásokkal az alkotmányos királyságot netalán felforgatni megkisérlenék. Kijelenti, hogy csak a felelős magyar hadügyminisztertől, vagy ennek helyettesétől fogad el parancsokat s hogy az ellenséggel folytatott bármely egyességnek eredményét csak akkor fogja elismerni, ha egyrészt Magyarország alkotmányát, másrészt a hadtest katonai becsületét biztosítja.
E nyilatkozatokkal Görgei emanczipálta magát a honvédelmi bizottmány, illetőleg annak elnöke: Kossuth Lajos befolyása alól. Tulajdonképen pedig függetlenné tette magát, minthogy a hadügyminiszter nem bírt önállósággal. Czélját azonban, melyet a nyilatkozatuk kibocsátásával magának kitűzött, elérte; tisztikara ezentúl megmaradt és odaadással küzdött a nemzet ügyéért.
Eleinte Görgei Lipótvárt akarta felmenteni, a melyet Simunics körülzárt. E diverziójával Windischgrätz erejét is meg akarta osztani és el akarta vonni figyelmét Debreczentől s az országgyűléstől. Azonban hátvédét a Windischgrätztől utána küldött Csórics Ipolyságnál megtámadván, felhagyott szándékával, és miután főczélját ugy is elérte, Léváról a bányavárosok felé nyomult, a melyeket január közepén hadaival megszállott. Itt lefoglalta a pénz- és ércz-készletet s el volt határozva, hogy a telet a bányavárosokban tölti. De mivel az ellenség három oldalról közeledett, nehogy bekerítse: a Selmecznél Csóricscsal vívott szerencsétlen ütközet után Aulich és Kmethy hadosztályait Rózsahegyen át a felső Vág völgyébe indítá, a honnan a stureczi hágón át Szepes-megyébe huzódtak. A sereg eme részéhez Görgei is csatlakozott. A másik rész a felső Garam völgyén ereszkedett le Szepes-megyébe. Útközben Rózsahegyen Windischgrätz követe kereste fel Görgeit, amnesztiát és fényes ellátást igérvén neki, ha a császári zászlók alá vezeti seregét. Görgei válaszul a váczi nyilatkozatot küldé el a császári hadak fővezérének. Majd a Szepességből Sáros-megyébe vonult, hogy a honvédelmi miniszter parancsa értelmében Klapkával egyesüljön, a mit különben is tenni szándékozott. A Szepességet Sáros-megyétől a meredek Branyiszkó-hegy választja el, a melyet Schlick hadai tartottak megszállva. A branyiszkói hágót a rettenthetetlen bátorságú Guyon ostromolta meg még pedig ujoncz-zászlóaljakkal Minden kanyarulatnál útját állotta az ellenség; gyilkos ágyútüzet intézvén a feltörekvő honvédek ellen. Ezek reggel kilencz órakor kezdték meg a támadást és csak éjfélkor verték ki az ellenséget utolsó állásából. Február 6-án Guyon bevonult Eperjesre, Görgei pedig 10-én Kassára érkezett, a hol Klapkával találkozott. Schlick törekvése, hogy a két hadsereg egyesülését megakadályozza, ekkép meghiúsulván, seregével délnyugat felé húzódott, hogy Windischgrätzhez csatlakozzék.
A váczi nyilatkozat fulánkját Kossuth sokáig érezé. Ez volt oka, hogy midőn január végével a hadsereget szervezték és egységes vezérlet alá helyezték, a fővezérségre nem Görgeit, hanem Dembinszkyt nevezték ki, az 1831-iki lengyel forradalom vezérét, a kit Kossuth megbízásából Párisban Teleki László gróf, a magyar kormány követe szólított fel, hogy a magyar ügy szolgálatába álljon. Kinevezését Kossuth eleinte titokban tartotta, s midőn utóbb a hadügyminiszterium az egyes hadtestek parancsnokaival tudatta, Görgei magába fojtva bosszuságát, napi parancsban felszólította az alatta levő törzs- és főtiszteket, hogy e látszólagos megalázást ugyanazzal az egykedvűséggel fogadják, a melylyel ő lemond hadtestparancsnoki önállóságáról és magát az országgyűlés rendeletének és Dembinszkynek önként aláveti. Tényleg azonban nem engedelmeskedett Dembinszky rendeleteinek, vagy csak kelletlenül, s ugyanígy tettek Klapka és Damjanics. Igaz, hogy e rendeletek helyességét méltán kétségbe vonhatták.
A vezérek egyenetlenkedésének tulajdonítható, hogy a február 26-án és 27-én vívott kápolnai csata ránk nézve elveszett. A csatatért az ellenség tartotta meg a nélkül, hogy a mieinket üldözni merte volna. Noha az ütközet épen nem volt döntőnek mondható, Windischgrätz mégis azt jelentette a császárnak, hogy „a lázadó csordákat Kápolnánál szétszórta és legnagyobb részt megsemmisítette”. Egyuttal ama reményének adott kifejezést, hogy néhány nap mulva Debreczenben lesz s hatalmába keríti „a pártütés fészkét.”
Kossuth s a honvédsereg főbb vezérei.
(Collette A. egykoru kőrajzáról. A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében. – Kossuthtól jobbra Aulich, balra Görgei, a háttérben Perczel, Bem és Dembinszky.)
A kápolnai csata után Dembinszky megparancsolta a seregnek, hogy Poroszlóra vonuljon vissza. Az alvezérek azonban a támadást sürgették és minthogy Dembinszky erre nem volt hajlandó, a tisztikarban mind ingerültebb lett a hangulat ellene. Görgei keserű szemrehányásokat tett neki, s kérte: közölné az alvezérekkel hadi terveit. Dembinszky ezt megtagadta és föltétlen engedelmességet kívánt. Ezért Görgei a kapott rendelet ellenére nem maradt Poroszlón, hanem a többi sereg nyomában hadtestével átkelt a Tiszán. Tisza-Füredre érve a tisztek Szemere kormánybiztosnál sürgették Dembinszky letételét s uj fővezér választását. A viszálynak a táborba érkezett Kossuth vetett véget. Vizsgálatot tartott, amely alkalommal Görgei úgy nyilatkozott, hogy engedetlenségeért megérdemelné a főbe lövetést. Még sem merték bántani, mert az egész tisztikar pártjára kelt. A vizsgálat befejeztével Kossuth helytelenítette a tisztek magaviseletét, a mivel Dembinszky megelégedvén, lemondott a főparancsnokságról. Kossuth kérésére azonban tovább is Magyarországon maradt s később megint vezérséget vállalt. A fővezérséget Kossuth ideiglenesen Görgeire ruházta. Utóbb helyettes fővezérré neveztette ki, miután Vetter tábornagy, a kit Kossuth márczius 28-án állított a sereg élére, megbetegedett, amiért hosszabb ideig nem vehetett részt a hadműveletekben.
Dembinszky lemondása márczius 4-én történt. Másnap megkezdődött a diadalmas tavaszi hadjárat, melyben vitéz honvédeink Görgei, Klapka és Damjanich vezérlete alatt Szolnoknál, Hatvannál, Tápió-Bicskénél, Isaszegnél megverték a császári sereget és Pestig szorították vissza. Seregünk nagyobb része azután Komárom fölmentésére sietett. Ut közben Vácznál legyőzte Götz tábornokot, aki a csatában elesett. A vezérségre képtelennek bizonyult Windischgrätzet ekkor visszahívták. Helyette Welden báró vette át az osztrák sereg fővezérletét.
E közben hadaink tovább nyomultak nyugat felé. Átkeltek a Garamon, s miután Nagy-Sallónál április 19-én Wohlgemuth tábornokot egy rendkívül véres csatában megverték és megszalasztották, Komárom várát a Vág felől fölmentették.
Welden átvevén a fővezérséget, Budára sietett, hogy intézkedjék az ott lévő hadak iránt. Jellasicsot a Duna jobb partján lefelé küldötte, Csórics és Schlick hadtesteit Komárom alá indítá, a pénztárt s a hadi készletet pedig Sopron felé. Csupán a betegek és sebesültek maradtak vissza a budai parancsnok: Hentzi tábornok védelme alatt. A császári sereg utóhada április 23-án éjjel hagyta el a fővárost. Másnap megjelentek az első huszárok, a kiket a közönség szabadítókként fogadott. Az április 26-án vívott komáromi csata után a császáriak kivonultak az országból, csak a várakban: Budán, Temesvárott, Aradon, Péterváradon és Eszéken hagyván némi őrséget.
A megfutamodott ellenséget a mieink nem üldözték, hanem mindenek előtt az ország fővárosát: Budát akarták visszafoglalni. Ennek védelmét Windischgrätz Hentzi tábornokra bízta, a ki korábban Péterváradnak volt parancsnoka s a kit gyanús viseletéért a magyar kormány hadi törvényszék elé állított és fogságra vetett. A fogságból Windischgrätz bevonulása alkalmával szabadult ki. Hentzi Budavárát rövid idő alatt kellő védelmi állapotba helyezte, úgy hogy az ostromlókkal daczolhatni remélt. A honvédek május 4-én kezdték meg a vár vívását, a mely azonban csak akkor folyt eredménynyel, midőn a Komáromból hozott huszonnégy fontos ágyúkkal kezdték törni a bástyákat. Hentzi tehetetlen dühében Pestet bombáztatta, de embertelen eljárásával csak fokozta a bátor honvédek elkeseredését, a kik május 17-én hajnali két órakor az első rohamot intézték a vár falai ellen, de sikertelenül. Május 21-én szintén hajnalban ujabb rohamra mentek honvédeink s ez alkalommal bevették a várat és falaira feltűzték a nemzeti lobogót. A vár parancsnoka halálosan megsebesült és meghalt. Hasonló sors érte Allnoch ezredest, a ki a budai lánczhídfőt készült fölvetni. Buda megvétele volt a szabadságharcz legszebb fegyverténye, bár stratégiai szempontból hibáztatni kell. Mert míg seregünk a vár vívásával vesződött, az alatt az osztrák sereg ujra összeszedelőzködött, és gyarapodva az Olaszországból felrendelt hadsereggel, uj támadásra készülhetett.
Budavár megvétele.
(Pettenkoffen K. kőrajzáról. – A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében. – A kép a fehérvári kapu táját tünteti föl. Ott, a Teleki-ház (ma József főherczeg palotája) közelében volt a főrés, melyet a honvédek megrohantak.)
Másutt is szerencse kísérte fegyvereinket. Bem tábornok, miután Szebent január 21-én hiába ostromolta és folytonos harczok között Szelindeken, Vízaknán, Szászsebesen és Szászvároson keresztül Piskiig visszahúzódott, magához vonván Kemény Farkasnak Magyarországból érkezett segélyhadát, az ellenséget a piskii hídnál február 8-án megtámadta és megfutamította. Medgyesre érkezvén, hírét vette, hogy Urbán Bukovina felől megint betört. Ellene fordult tehát és február 26-án Borgó-Rusz és Borgó-Prundnál legyőzvén őt, ismét kiűzte. Majd visszasietett Medgyesre, a hol márczius 2-án ujabb győzelmet aratott a császáriakon. Ezek a következő napokban Bemet Segesvárig szorították vissza és összes erejökkel bekeríteni törekedtek. Ennek hírére Bem Szeben alá vonult, a hol az osztrákok s a tőlük segítségül hívott oroszok fölött márczius 11-én teljes győzelmet vívott ki s az ellenséget a Vöröstorony-szoros felé űzte. Szeben elestének hírére Puchner seregével Brassóba sietett. De ezt a várost is hatalmába kerítette Bem, a tömösi szoros felé menekülő osztrák-orosz sereget pedig kikergette az országból. Hogy Erdély ellenséges érzelmű lakosait megnyerje, bűnbocsánatot hirdetett. Csak a szászok városaira vetett ki sarczot hűtlenségökért. Győzelmei következtében az oláhok is jobbnak látták abbanhagyni a harczot. Csak Janku „a havasok királya” fészkelődött még egy ideig. Miután Bem Brassóban seregét ujra szervezte, Gyula-Fejérvár és Déva várakat vétette ostrom alá, maga pedig a Bánságba indult, hogy megtisztítsa az ellenségtől. A Vaskapu-szorosnál szétvervén az ellenséges hadakat, bevonult Karánsebesre és Lugosra, majd Temesvárt fogta ostrom alá. Előbb azonban Orsovánál kiűzte a Havasalföldről visszajött császári sereget.
A szerbek ellen 1849 tavaszán Perczel Mórt küldötte a kormány, a ki Uj-Szegednél, majd Bébánál megfutamítván a lázadókat és Zenta városát egyik hadosztályával elfoglalván, Péterváradot szabadította fel. S miután Verbásznál a támadó szerbeket visszaverte, Szent-Tamás ellen indult, a melyet április 3-án bevett és szétrombolt. Néhány nappal később a római sánczokból is kiverték a szerbeket a mieink s a titeli fensíkra szorították. A szerbek ekkor magukhoz vonván a Tisza mellékéről visszaszorult honfitársaikat s a szerbiai Knicsanin csapatait, annyira megerősítették táborukat, hogy azt Perczel nem volt képes megvívni, hanem Ujvidékre huzódott. Azután átkelt a Bánságba, hogy együtt működjék Bemmel s a szerb lázadókat onnan is kiverje. Itt is sikerrel harczolt. Elfoglalta Mokrint és Nagy-Kikindát, majd a melenczei győzelem után Nagy-Becskereket is, mire a szerbek a Temes mögé s utóbb a sajkás-kerületbe huzódtak. A határőrvidéken is szétverte a a lázadók csapatait, május 10-én pedig bevonult Pancsovára, a hol a német lakosság nagy örömmel fogadta.
***
Mikor Windischgrätz jelentése a Kápolnánál kivívott elhatározó (?) győzelemről Olmützbe érkezett, az udvar azon hitben, hogy a forradalom immár le van verve, elhatározta, hogy véget vet Magyarország önállóságának s azt az osztrák birodalomba olvasztja be. A mit I. Lipót, Mária Terézia, II. József és I. Ferencz idejében ismételve, de sikertelenül megkisérlettek, azt most a siker biztos reményével meg valósíthatni remélték. Márczius 4-én császári manifesztum jelent meg, a melyben Ő Felsége kijelenté, hogy fegyvereinek diadalmas előmenetelei által Magyarországban Ausztria egységének nagy műve, a mit élete feladatául tűzött ki magának, közelebb esett megalapításához. Ennélfogva alkotmány-levelet adott ki az egy és oszthatatlan osztrák császárság számára, a Bécsből Kremsierbe áttett országgyűlést pedig feloszlatta.
Az alkotmány-levél értelmében Magyarország nyolczszáz éves alkotmánya és nemzeti állam-élete egy csapásra megsemmisíttetett. Természetes, hogy a manifesztum növelte a nemzet elkeseredését és így lényegesen hozzájárult ama fényes győzelmek kivívásához, a melyek az ősi magyar vitézség emlékét megújítva, csodálttá, bámulttá tették a „honvéd”-nevet Európaszerte. De fontos politikai következményei is voltak a márczius 4-iki manifesztumnak. Az országgyűlés ugyanis április 14-én Kossuth indítványára a debreczeni református nagytemplomban kimondta az ország függetlenségét s a Habsburg-családot trónvesztettnek nyilvánította. Ugyanakkor Kossuthot az ország kormányzójává választották.
A függetlenségi nyilatkozatot a hazafiak közül többen aggodalommal fogadták. Veszedelmet jósoltak belőle hazánkra, mert attól tartottak, hogy elveszítjük Európa rokonszenvét, a melyet jogos téren harczolva kivívtunk, s hogy magunkra haragítjuk a hatalmakat, amelyek az európai egyensúly megbolygatását aligha fogják tétlenül nézni; Ausztriát is még jobban magunk ellen ingereljük. Nem jó szemmel nézte a függetlenségi nyilatkozatot Görgei, a ki előzetesen óva intette Kossuthot annak kimondásától. Nem jó szemmel nézték az u. n. békepárt tagjai, a mely pártnak élén Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Kemény Zsigmond báró, Hunfalvy Pál és mások állottak, a kik nem bízva önvédelmi harczunk sikerében vagy a siker állandóságában, kezdettől fogva a békés kiegyenlítésnek voltak szószólói, de a többség előtt népszerűtlen ügyet védve, háttérbe vonulni és elnémulni voltak kénytelenek. Bár e kifogásokat méltányolni tudjuk, az akkori körülményeket tekintve természetesnek találjuk mégis a függetlenség kimondását. A márczius 4-iki manifesztumra a kivívott diadalok közvetetlen hatása alatt ez volt a méltó felelet.
A függetlenségi nyilatkozat után mindenek előtt szükségessé vált a kormány szervezése. Kossuth május 2-án uj miniszteriumot nevezett ki, a melynek élén Szemere Bertalan belügyminiszter állott, s a melynek tagjai Batthyány Kázmér gróf külügy-, Duschek Ferencz pénzügy-, Csányi László közlekedésügy-, Horváth Mihály püspök vallás- és közoktatásügy-, végre Vukovics Sebő igazságügyminiszter valának. Batthyány Kázmér ideiglenesen a kereskedelmi miniszterium vezetését is átvette. Hadügyminiszterré május 8-án Görgei neveztetett ki, a kit Kossuth ily módon a táborból eltávolítani igyekezett. Görgei ez időben Buda ostromával lévén elfoglalva, Klapkát bízta meg helyettesítésével. Május végén maga vette át a hadügyminiszterium vezetését s ez alkalommal a függetlenségi nyilatkozatra is letette az esküt. Később, az orosz betöréskor lemondott a miniszterségről, a melyre Aulich tábornokot nevezték ki.
A kormányzat vezetésére nézve Kossuth s a miniszterek között a következőkben történt megállapodás: A kormányzó rendeletei csak úgy érvényesek, ha a miniszterek egyike aláírja. A kormányzó csak a miniszterek által kormányozhat. Felelőssége és hatósága a magasabb egyházi, világi és katonai hivatalokra való kinevezésen kivül az államkormány politikájának meghatározására, a rendezést és szabályozást illető elvek megállapítására szorítkozik. Az egyetértőleg megállapított kormány-politikai szabályok, elvek végrehajtása körében a közigazgatás minden ágaira nézve a miniszterek saját felelősségük mellett intézkednek. Háborút üzenni, békét kötni s más az ország sorsának, jövőjének alakulására lényeges befolyást gyakorló intézkedést tenni csak a nemzetgyűlés jóváhagyásával lehet. A kegyelmezés jogának gyakorlása végett kegyelmi széket állítottak fel, a mely a kormányzótól kinevezett négy tagból állott s az igazságügyminiszter elnöklete alatt működött. Miután ezeket az elveket az országgyűlés elfogadta, a kormányzó s a miniszterek letették az esküt. A kormány azután oda fordította minden igyekezetét, hogy önállóságunkat a külföldi hatalmak is elismerjék; s bár ez ügyben követei: Teleki László gróf Francziaországban és Angolországban, Andrássy Gyula gróf Konstantinápolyban, Bratich János Turinban és Velenczében mindent elkövettek, működésüknek nem volt meg a kívánt sikere. A független Magyarországot csak Velencze kormánytanácsa ismerte el, sőt szövetséget is kötött vele. De miután Velencze maga is fegyvert fogott Ausztria ellen és nemsokára leveretett, e szövetségnek a nemzet semmi hasznát sem látta.
Az április 14-iki nyilatkozatnak más szomorú következménye is volt: maga után vonta az orosz intervencziót, a mely szabadságharczunk ügyét kezdettől fogva fenyegette. Miklós czár már 1848 tavaszán állást foglalt az európai mozgalmakkal szemben, kijelentvén, hogy elhatározott szándéka leverni az ellenséget, akárhol legyen is az, s hogy meg fogja védeni birodalma határait. E nyilatkozat első sorban ellenünk volt intézve. Már 1849 február havában orosz csapatok harczoltak Erdélyben, a kiknek közreműködését az osztrák kormány úgy tüntette fel, mintha nem az ő tudtával történnék. Azt állította, hogy az oroszokat Szeben és Brassó polgárai hívták be. Ausztria sokáig vonakodott igénybe venni a czárnak kilátásba helyezett segítségét. De midőn 1849 tavaszán az, osztrák seregek az ország határszéléig húzódtak vissza, s még inkább a függetlenség kimondása után I. Ferencz József császár kénytelen volt a czár támogatását kikérni. Miklós czár kész volt a kért segítséget megadni és pedig több okból. Egyrészt, mert 1833-ban I. Ferencz császárnak esküvel igérte, hogy mindenkor rendelkezésére áll a császári háznak, másrészt mert attól tartott, hogy a magyarok győzelme esetén Lengyelország is föltámad ellene, végül, mert Ausztriát lekötelezvén, Törökországban szabad kezet vélt biztosíthatni magának.
A bécsi kormány május 1-én tudatta a világgal, hogy a császár az orosz czárral szövetségre lépett a magyar forradalom elnyomására. Ugyanezen a napon Pozsonyban az osztrák sereg főhadi szállásán már tanácskozások folytak Schwarzenberg és Cordon báró miniszterek és Berg tábornok, a czár hadsegéde között, az orosz sereg közreműködése módjáról. E tekintetben azonban csak május 20-án Varsóban jutottak végleges megállapodásra, a hol I. Ferencz József császár Miklós czárral személyesen találkozott. A czár kikötötte, hogy seregei az osztrák seregtől függetlenül működjenek s hogy ez csak az oroszok benyomulása után kezdje meg a támadást. A hadi költségek megtérítését Oroszország nem követelte, csak azt, hogy az élelmezés költségeit Ausztria viselje. Kezdetben maga a czár akart seregének élére állani, utóbb azonban elállott szándékától és Paskievics-Eriwanszky tábornokot, a varsói herczeget nevezte ki a Magyarország ellen indított kétszázezer főből álló hadsereg fővezérévé.
Az intervenczió ellen a magyar kormány óvást emelt, biztosan remélvén, hogy ezen óvásra „minden jogot tisztelő és szabadságot szerető nép meleg rokonszenve fog felelni”. A kormány, mint látszik, az európai hatalmak, első sorban Francziaország és Angolország közbelépésére számított, de e két nagyhatalom még óvást sem emelt Oroszország beavatkozása ellen, nemhogy azt megakadályozta volna. A franczia nemzetgyűlésben a külügyminiszter kijelentette, hogy a kormány a tervezett intervenczió ellen megtette észrevételeit s hogy egyebet nem tehet. Palmerston lord, az angol külügyminiszter pedig az angol parlamentben hangsúlyozta, hogy „miután az európai szabadság érdekében fekszik, hogy Ausztria fenmaradjon: mindaz, a mi oda irányulna, hogy Ausztria nagyhatalmi állásából másodrangú hatalommá sülyedjen, ártalmas volna Európára nézve”. Biztosította ugyan a magyarokat az angol nép rokonszenvéről, de csak a jóakaró békítő szerepére vállalkozott. Törökország, a melyet az intervenczió közelebbről érdekelt, szintén nem mozdult.
Paskievics herczeg.
(Werner kőrajzáról, mely Krüger festménye után készült. – A kőrajz a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)
Ekképen Magyarország magára maradt. A kormány mindazonáltal, mint manifesztumában kijelenté, el volt határozva, hogy „a zsarnok erőszaknak meghajolni nem fog, hanem önvédelmének igazságos harczát utolsó csepp vérig megvívja.” Mindenek előtt Dembinszky alatt tízezernyi hadsereget Kassára, egy másikat, 8000 emberből állót, Kazinczy Lajos ezredes vezérlete alatt az észak-keleti megyékbe küldött; azután imákat és böjtöt rendelt el; megparancsolta, hogy az oroszok elől minden élelmiszert az ország belsejébe hordjanak, végül elhatározta, hogy keresztes hadjáratot hirdet az oroszok ellen. Noha fölötte súlyosak voltak a haza körülményei, az országgyűlés még sem maradt együtt, hanem üléseit julius 2-áig elnapolván, székhelyét Pestre tette át. Ide vonult be junius 5-én Kossuth is a miniszterium tagjaival, a hol nagy lelkesedéssel fogadták.
Az orosz sereg május elején nyomult be Galicziába. A sereg élelmezése a kötött megegyezés szerint az osztrákok kötelessége lett volna, de Paskievics mindaddig nem akarta átlépni hazánk határát, míg a szükséges élelmiszereket föl nem halmozta.
E közben az osztrák sereg is felkészült. Olaszországból kivonták a nélkülözhetővé vált hadakat, ujonczokat toborzottak s így a sereg létszámát hetvenegyezerre emelték. Élére a leköszönt Welden tábornok helyett Haynau Gyula bárót, a hesseni választó törvénytelen fiát állították, a ki egyaránt volt ismeretes vitézségéről s a kegyetlenségig menő erélyéről. Az ellenség összes hadereje összesen háromszázhatvanhét ezer emberre rúgott, a kik ellen a magyarok mindössze százhatvanezer embert állíthattak ki. Kétszerte nagyobb erővel támadtak tehát reánk. De még ily körülmények között is kilátás lehetett volna a győzelemre, ha nem vesztegetik el az időt Buda ostromával, hanem megtámadják és megsemmisítik az osztrák sereget s azután a betörő oroszok ellen fordulnak. És kilátás lehetett volna a győzelemre, ha egyetértés lett volna a vezérlő emberek, főleg Kossuth és Görgei között. Fájdalom, ez hiányzott, s ez volt egyik főoka bukásunknak.
Miután a kedvező időpontot az osztrák sereg megtámadására elmulasztották, arra kellett volna törekedni, hogy a magyar haderőt összpontosítsák. E helyett Görgei seregét szétforgácsolta, minek következtében a Vágvonalat átlépő csapatai a Panjutintól segített Wohlgemuth által junius 20-án Zsigárdnál, majd a következő napon Perednél megverettek. Görgei erre Pestre sietett, a hol fölhívta a kormányt, hogy ne titkolja a veszélyt a nemzet előtt, hanem tudassa vele, hogy élethalál-harczra készüljön. Tanácsolta azután, hogy a kormány költözzék Komáromba a fősereghez; s minthogy lehetetlenségnek tartá, hogy egyszerre mind az orosz, mind az osztrák seregen győzedelmeskedhessünk, azt ajánlotta, hogy összes hadainkat vonják össze a Duna jobb partján az Ausztria ellen intézendő végső csapásra, az oroszokat pedig alkudozásokkal igyekezzenek feltartóztatni előnyomulásukban. Míg Görgei Pesten időzött, Haynau tábornok Magyar-Óvárnál megkezdte előnyomulását. Serege fölött a határnál az ifjú császár szemlét tartott, a kinek Haynau azt igérte, hogy hat hét mulva be lesz fejezve a háború. Junius 28-án az osztrákok elfoglalták Győrt, minek hírére Kossuth a Pesten lévő tábornokokkal tanácskozván, abban állapodtak meg, hogy Komáromot tartsa megszállva Klapka tizenötezer emberrel, a többi harminczötezer embert pedig vezesse Görgei a fővároson át a Tisza vidékére, a hol egyesülve többi seregeinkkel, igyekezzék az oroszok ellen fordulni. Görgei e tervet junius 30-án elfogadta. Azonban az ellenség elfoglalta a Budára vezető utat, s ekkor Görgei kijelentette, hogy a Duna jobb partján már nem vonulhat le Budapestre, hanem Komáromban marad; a kormánynak pedig azt tanácsolá, hogy vonuljon Nagyváradra. Kijelenté egyúttal, hogy a népért s nem a kormányért harczol, s ha tudná, hogy a nép boldogabbnak érezné magát, első lenne, a ki lerakná a fegyvert. E nyilvános engedetlensége miatt Kossuth Mészárost nevezte ki fővezérré, kinek kötelességévé tette, hogy a hadsereget azonnal vezesse le Komáromból. Mészáros gőzhajón el is indult e vár felé, de hallván, hogy az ellenség a Duna jobb partját megszállva tartja, visszafordult ismét. Az ellenség tényleg már julius 2-án megtámadta a komáromi sánczokat, de visszaszoríttatott, mely alkalommal Görgei fején súlyosan megsebesült. Minthogy már Győr eleste után kijelentette volt, hogy a fővárost egy óráig sem képes megvédeni, a kormány székhelyét áttette Szegedre s ugyanoda tették át az országgyűlést is. A kormány hirtelen távozásának rossz következménye volt aztán, mert a papirpénz értéke egyszerre felényire szállott alá.
Haynau.
(Kaiser E. természet után készült kőrajzáról. – A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Orosz tábor.
(Heicke egykorú kőrajzáról, mely Panjutin táborát tünteti föl. – A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Julius 11-én Görgei az osztrák seregen a Dunán-túli vidékre akart áttörni, de vállalata nem sikerülvén, végre elhatározta, hogy seregét levezeti a balparton, a vár védelmére pedig Klapkát hagyja hátra, tizennyolczezer emberrel. Ugyanazon a napon az ellenség előhada megszállotta a fővárost, a hová néhány nap mulva seregének zömével Haynau is megérkezett. Görgei ezek után megváltoztatta hadi tervét s az oroszok ellen fordult.
Ezeknek egyik csapatjok már május 13-án tört be Árva-megyébe. Junius 7-én Sass tábornok hadosztálya lépett át a Kárpátokon s két nappal utóbb megszállotta Alsó-Kubint. A fősereg fölött a czár a duklai szorosnál junius 14-én szemlét tartott, elkísérte a szoros legmagasabb pontjáig s ott megáldván, útnak indította. Ő maga visszatért Varsóba. Ugyancsak junius közepe táján törtek be az oroszok Erdélybe Moldva- és Oláhország felől, Grotenhjelm, továbbá Lüders és Engelhardt tábornokok alatt. Az orosz fősereg ellenállás nélkül kelt át a szorosokon és vonult be Eperjesre junius 23-án, majd Kassára junius 24-én, végül Miskolczra junius 30-án, a hol Paskievics a kolerától megtizedelt hadát egy hétig pihenteté. Vysoczky előle folyton hátrálva Gyöngyösig és Hatvanig huzódott, utóbb pedig Czegléd felé fordult.
Ez alatt az ország déli vidékén és Erdélyben is folyt a harcz. Perczel tábornok május végén a szerbek titeli táborát akarta megostromolni, de hasztalan. Péterváradot is hiába próbálta fölmenteni és miután Jellasics hadaitól Káty mellett súlyos vereséget szenvedett, a kormány Vetter altábornagyot bízta meg a vezérséggel, őt pedig az oroszok ellen a Tisza vidékére indítá. Vetter Jellasicsot Hegyesnél megfutamítá s a sajkás-kerületbe űzte. Majd Péterváradra tette át főhadiszállását, onnan akarván elhatározó csapást mérni a bán seregére. De hadának nagyobb részével julius végén Szegedre rendelték, s így tervével fel kellett hagynia. Távozása előtt Guyont még egyszer a titeli szerb tábor ellen küldé. A honvédek nagy elszántsággal küzdöttek s már-már följutottak a fensík szélére, de a túlnyomó ellenségtől visszaüzettek.
Erdélyben május végén Déva vára megnyitotta kapuját, de Gyula-Fejérvárt nem vehették be a mieink. A Jankuval folytatott alkudozás sem vezetett eredményre Hatvani támadása miatt, sőt inkább bosszúra ingerelte az oláhokat. Az alkudozások közben ugyanis Hatvani Abrudbányán termett s azt megszállotta. Janku csordái e miatt bosszúra gyúlva megrohanták a várost és felgyujtották, majd bekerítették a visszatérő Hatvanit, úgy hogy alig menekülhetett kétszáz emberével. A lázadók ellen Bem Kemény Farkast küldötte nagyobb csapattal, Bánfi-Hunyad és Gyalu felől pedig egy másik csapat készült megtámadni őket. Ámde Kemény csak nagy nehezen juthatott el Gyula-Fejérvárra, a Gyaluból megindult hadat pedig a Mariselen a lázadók körülfogván, majdnem teljesen felkonczolták. Ez alkalommal esett el Vasvári Pál, a márcziusi ifjak egyike.
Mikor az oroszok betörtek Erdélybe, Bem Nagyváradon volt, a hol Kossuthtal értekezett. Visszatérése után ellenök ment, de csak csekélyebb erővel, s így elhatározó csapást nem mérhetett rájok. Brassó még Bem távollétében került Lüders kezébe, a ki azután a székelyeket támadta meg. Julius 5-én Sepsi-Szent-Györgynél megverte Gál Sándor hadát, mire Bem – nem hajolva Kossuth kívánságára: hogy hadaival jőjjön ki Erdélyből és vegye át a magyar sereg főparancsnokságát – Moldvába indult, hogy az ottani lakosokat fölkelésre s az oroszokat kivonulásra bírja. Ez azonban nem sikerült. Visszatérve Lüders ellen fordult, a ki julius 21-én Nagy-Szebent szállotta meg s ujra a Székelyföldet készült megtámadni. Bem ellene ment és julius 31-én Segesvárnál megütközött vele, de szerencsétlenül. Serege futásnak eredt, maga pedig menekülés közben kocsijával felborult és csak úgy menekült meg, hogy egy útszéli árokban holtnak tetette magát.
E csatában esett el Petőfi Sándor, a nemzet legünnepeltebb költője, a ki nemcsak dalaival lelkesítette honfitársait, hanem maga is kardot ragadott hazája szabadságáért. Részt vett az erdélyi téli hadjáratban s oly vitézül viselte magát, hogy Bem maga tűzte mellére a hadi érmet és segédtisztévé nevezte ki. A hadügyminiszteriummal támadt összeütközése miatt két ízben is lemondott tiszti rangjáról, de csak visszatért megint szeretett vezéréhez. A segesvári csatában futás közben bekerítették az üldöző kozákok és leszúrták. Porai hihetőleg a csatatéren lévő nagy honvédsírban pihennek.
A segesvári csatát követő napon Bem Marosvásárhelyen termett. Innen Szeben alá ment, a melyet augusztus 5-én az oroszoktól elfoglalt. Másnap azonban ki kellett vonulnia. A vezérletet ekkor átadta Stein őrnagynak, maga pedig a Bánságba sietett, hogy Kossuth kérelmére átvegye a fővezérséget.
A kormányzó julius 12-én érkezett Szegedre, az országgyűlésnek s a kormánynak ujabb székhelyére. A lakosság nagy lelkesedéssel fogadta s ő a hozzá intézett üdvözlő beszédre kijelenté, hogy Szegedet a kormány abban a reményben választá székhelyéül s a hadmunkálatok középpontjául, mert „e városból sugárzand ki Európa szabadsága!” Szavai még mindig reményt és bizalmat hirdettek, pedig a nemzet ügye ekkor már kétségbeejtően állott.
Az első ülést a lassan gyülekező képviselők julius 21-én tartották meg, Palóczy László korelnöksége alatt. Az országgyűlés nem mutatta már azt a férfias elszántságot, a nemzet erejébe vetett bizalmat, mint Debreczenben. Nem elégedett meg szép szavakkal, hanem felvilágosításokat kívánt. Kivánta a külső kormányokkal folytatott levelezés előterjesztését és választ akart arra a kérdésre: hogy kinek hibájából tékozolták el Buda ostromával a nemzeti ügy győzelmére fordítható időt? A miniszterelnök azonban nem látta czélszerűnek, hogy a kivánt felvilágosításokat megadja. Julius 25-én a nemzetiségek ügyében készült törvényjavaslatot terjesztette elő a kormány, a melylyel az volt a czélja, hogy a nemzetiségeket megnyugtassa s hogy legalább a belső háborúnak véget vessen. A törvényjavaslatot a képviselőház elfogadta. De ez már nem segíthetett az ország baján. Elfogadta az országgyűlés a zsidók emanczipácziójáról szóló törvényjavaslatot is, tekintettel arra, hogy a szabadságharcz idején ismételve kimutatták hazafias érzésöket. Még egy fontos határozatot hozott a képviselőház: kikiáltotta Görgeit a magyar sereg fővezérévé. De midőn Szemere elmondta Görgei engedetlenségét a kormány iránt, a minek következtében nem történhetett meg a sereg összpontosítása, a képviselőház elállott határozatától, s így nem Görgei, hanem Dembinszky lett a fővezér. Miután a Duschektől kért ujabb hatvan millió hitelt megszavazta az országgyülés, julius 30-án határozatlan időre elnapolta magát. Az ülések folytatására Aradot jelölték ki, a hová Kossuth s a miniszterium, valamint a képviselők egy része nyomban elutazott.
Az országgyülés elnapolását az osztrák fősereg közeledése tette szükségessé. Haynau ugyanis néhány napig Pesten időzvén s a főváros lakosait proklamáczióival rémítgetvén, julius 24-én Czegléd és Kecskemét irányában Szeged felé vonult. Szegedet a kormány sánczokkal erősíttette meg, mert azt akarta, hogy honvédeink Haynau seregével döntő ütközetet vívjanak itt. De minthogy e sánczok kiterjedéséhez képest a Szegednél összpontosított sereg kevésnek bizonyult, Dembinszky augusztus 1-én átkelt a Tiszán és Szőregnél megállapodott. Azonban innen is elvonult, mikor hírét vette, hogy az ellenség egyik hadosztálya Kanizsánál átkelt. Dembinszkynek eredetileg az volt a terve, hogy Arad felé vonul, ott egyesül Görgeinek Nagyvárad felől közeledő seregével s azután támadja meg Haynaut. A szőregi csata után mégis Temesvár felé indította seregét, a melyet Vécsey tábornok már három hónap óta ostromolt.
Temesvár fölmentése.
(Bachmann-Hohmann egykoru kőrajzáról. – A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Görgei ezalatt Vácznál áttört az orosz seregen és Losoncz irányában Tokaj felé tartott seregével, ismételve megvervén az oroszokat. Ezek több ízben felszólították, hogy tegye le a fegyvert s ez esetben kilátásba helyezték Paskievics herczeg közbenjárását a magyar nemzet s az osztrák császár között. De az alkudozások nem vezettek eredményre. Miután Paskievics hadai julius 20-án Turánál seregünk egy részét visszaszorították, az oroszok a Tisza felé siettek s átkelvén rajta, dél felé szorították Görgeit, a kinek Nagy Sándor vezérlete alatt álló egyik hadtestét Debreczennél érzékenyen megverték.
A magyar kormány a nemzet kétségbeejtő helyzetében kész volt a koronát egy orosz nagyherczegnek vagy a leuchtenbergi herczegnek, a czár vejének felajánlani, hogy elvonja a czárt az osztrák szövetségtől. De ez a terv dugába dőlt, mert Paskievics kijelenté, hogy őt ura nem alkudozás, hanem hadakozás végett küldötte Magyarországba: ha a magyarok alkudozni akarnak, forduljanak Haynauhoz.
Augusztus 9-én Dembinszky Temesvár falai alatt megállapodott immár teljesen demoralizált seregével, de nem mert megütközni. Ekkor érkezett a magyar táborba Bem és Dembinszkytől átvevén a fővezérséget, a látására föllelkesült sereget azonnal támadásra vezette. Ámde a csata hevében lebukott lováról és vállát törte, úgy hogy el kellett vinni a harcztérről. A szerencsétlenség abban a pillanatban történt, midőn az osztrákoknak Arad felé indított egyik hadtestök a csatatérre érkezett. Seregünk erre megzavarodott és hátrálni, majd üldöztetve az ellenség ágyúitól, futni kezdett, miközben teljesen feloszlott.
A temesvári csatát követő napon Görgei Aradra érkezvén, a minisztertanácsban kijelenté, hogy többé nem fog az oroszokkal harczolni, mert czéltalannak tartja a további vérontást; azért a kormányt felszólítá, hogy legyen kész minden áron megalkudni velök. Kossuth rábizta, hogy fogalmazza meg a föltételeket, a melyek alatt az oroszokkal való alkudozást lehetségesnek tartja. Este Kossuth és Görgei az aradi várban ismét találkoztak, s ekkor az utóbbi kijelenté, hogy ha Bem Temesvárnál győzött, akkor az osztrákokat egész erejével megtámadja; de ha Bemet megverték, leteszi a fegyvert. A temesvári csatavesztés hírére Görgei augusztus 11-én reggel felszólította a kormányt, hogy mondjon le, s hogy a legfőbb politikai és katonai hatalmat ruházza reá. Ennek következtében Kossuth s a miniszterium lemondván, Görgeit diktátori hatalommal ruházta föl, azon reményben, „hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti státus-életének megmentésére, javára és jövőjének biztosítására fogja fordítani.”
A világosi fegyverletétel.
(Egykoru kőrajzról. – A kőrajz az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)
Görgei augusztus 11-én este tudatta a nemzettel, hogy a legfőbb hatalmat átvette, egyszersmind kijelenté, hogy „mindent el fog követni, hogy az üldözések, kegyetlenkedések és gyilkolások véget érjenek.” Ugyanaz nap a haditanács beleegyezésével Rüdiger tábornokhoz levelet írt, a melyben kifejezte szándékát, hogy fegyvereit föltétlenül leteszi, de csak az oroszok előtt: ellenkező esetben kész egész hadtestét kétségbeesett harczban megsemmisíteni. Egyúttal tudatta, hogy másnap Világosra megy, hogy Rüdiger az osztrák s a magyar sereg közé vonulhasson s hogy ezt bekeríthesse. A levél elküldését a sereg előtt titokban tartotta. Másnap a világosi kastélyban Froloff tábornokkal, Paskievics táborkari főnökével megbeszélte a fegyverletétel módozatait, s ehhez képest történt meg a szabadságharczot befejező gyászos aktus augusztus 13-án.
Görgeit sokan árulással vádolják, de alaptalanul. Felelőssé teszik a bekövetkezett katasztrófáért, pedig e katasztrófa elkerülhetetlen volt. A temesvári csata után Görgei nem tehetett mást, mint hogy lerakja a fegyvert, vagy hogy utolsó kétségbeesett harczot vívjon a számra jóval nagyobb ellenséggel. Ő az elsőt választá, mert a további harcz csak szaporította volna a nemzeti ügy áldozatainak számít, anélkül, hogy bármi előnynyel járt volna. Baj volt azonban, hogy Görgei a fegyvert az oroszok s nem az osztrákok előtt tette le, mert ezzel kihívta az utóbbiak bosszuját.
„Magyarország Felséged lábai előtt hever.” E szavakkal értesítette a czárt a fegyverletételről Paskievics, egyúttal jelenté, hogy a magyar sereg kiadása iránt érintkezésbe lép az osztrák sereg főparancsnokával. Görgeit azonban a főhadiszállásra hozatta s ott marasztalta a czár rendelkezéséig. Nemsokára megérkezett számára a czár kegyelme s a czár közbenjárására az osztrák császár is megkegyelmezett neki, Klagenfurtot jelölvén ki tartózkodása helyéül. A fegyvertelen sereget az oroszok Gyuláig kísérték, miközben tág rést nyitottak a menekülésre. Csupán a tiszteket adták át Sarkadon az osztrákoknak, a kik őket Aradra vitték és elzárták.
A kormány lemondása után Kossuth Lugosra, onnan Orsovára utazott, majd átkelvén a Dunán, török területre menekült. Ugyanoda törekedtek Batthyány Kázmér, Perczel Mór, Mészáros, Dembinszky, Szemere Bertalan és mások. Az utóbbi magával hozta a koronát, a melyet Orsovánál elásott.
A világosi fegyverletételt követő napon Schlick tábornok hadosztályával megjelent Arad előtt – e vár julius 1-én kapitulált – és parancsnokát, Damjanichot a vár feladására szólította fel. Damjanich azonban a várat nem Schlicknek, hanem az oroszoknak adta át, a mi majdnem összeütközésre adott okot az utóbbiak és Haynau között. A magyar sereg romjai e közben nyomon követve az ellenségtől, Facset felé vonultak. Innen egy körülbelül nyolezezer főből álló csapat jobbára Vécsey hadtestéből e tábornok vezetése alatt Boros-Jenőre ment, a hol az oroszok előtt lerakta a fegyvert. A seregnek megmaradt részét Guyon Bem nyomában Erdélybe vezette, Kmethy pedig, a ki a hátvédet képezte, magára maradván, Törökországba kelt át. Lázár ezredes augusztus 19-én Karánsebesen az osztrákoknak adta meg magát, Bem pedig Erdélybe Dobrára sietett, hogy egyesüljön a Stein vezérlete alatt hátrahagyott s az oroszok elől visszavonult sereggel. De megjelenése nem volt képes lelket önteni a bizalmukat vesztett harczosokba. A vaskapui szoroshoz sietett tehát, de mivel az osztrákok már Karánsebest is megszállották, hegyi utakon juthatott csak a határhoz, a melyet Guyon, Stein és más tisztek kiséretében augusztus 23-án lépett át. Az erdélyi sereg másik része Gál és Kemény vezérlete alatt Grotenhjelm elől Bánfi-Hunyadra, majd Zsibóra vonult, a hová időközben Kazinczy Lajos is megérkezett. Mindezek augusztus 25-én tették le a fegyvert az oroszok előtt. Még csak Munkács, Pétervárad és Komárom várában voltak magyar csapatok. A két első vár őrsége föltétlenül adta meg magát, csak Komárom daczolt huzamosabb ideig Klapka tábornok vezetése alatt. De midőn a világosi fegyverletételről és Pétervárad föladásáról értesült, végre október 2-án megnyitotta a vár kapuit az ellenségnek, szabad elvonulást kötvén ki úgy a legénység, mint a tisztek számára.
Komárom átadása után a rémuralom vette kezdetét. Paskievics hiába lépett közbe és kért kegyelmet a fogoly magyar tisztek számára: a császár kijelenté, mikép többi népei iránt való kötelességei nem engedik, hogy a magyar fölkelés bosszúlatlanul maradjon. Október 6-át, a bécsi forradalom és Latour halálának évfordulóját szemelték ki a bosszú napjául. E napon végezték ki Aradon Kiss Ernő, Aulich Lajos, Damjanich János, Nagy Sándor, Vécsey Károly gróf, Török Ignácz, Lahner György, Knézics Károly, Pöltenberg Ernő, Leiningen–Westerburg Károly gróf, Schweidel József és Dessewffy Arisztid tábornokokat, valamint Lázár Vilmos ezredest. Ötöt közülök agyonlőttek, nyolczat felakasztottak. Ugyanakkor lőtték agyon Pesten az Ujépület udvarán Batthyány Lajos grófot, a ki a kivégzés előtt való éjjel veszélyes tőrszúrást ejtett nyakán s ezért kerülte el a bitót. Csányi László, volt közlekedési miniszter, Jeszenák János báró kormánybiztos, Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke, Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője, a ki a függetlenségi nyilatkozatot kiállította, továbbá Kazinczy Lajos tábornok szintén áldozatul estek az ellenség bosszújának. A külföldre menekültek közül Kossuthot, Batthyány Kázmért, Horváth Mihályt, Pulszky Ferenczet, Andrássy Gyula grófot, Teleki László grófot, Perczel Mórt és másokat szintén halálra ítéltek, de minthogy a halálos ítéletet tényleg nem lehetett végrehajtani rajtuk, nevöket szegezték a bitóra. A kik ideje korán nem menekülhettek külföldre a kompromittált hazafiak közül, ha el is kerülték a halálbüntetést, de nem kerülhették el jószágaik elkobzását s a több évig tartó várfogságot, a melyet Kufstein, Josefstadt és Olmütz börtöneiben kellett elszenvedniök. A volt honvédeket, még a tiszteket sem véve ki, közlegényekül az osztrák hadseregbe sorozták.
A török földre menekülteket a szultán vette pártfogásába, ki a czár s a császár fenyegetésére sem adta ki őket. Először Viddinben rendelt nekik szállást, később a kisázsiai Kiutahiát jelölte ki tartózkodásuk helyéül. Némelyek a menekültek közül attól tartván, hogy a szultán végre is engedni fog az oroszok és osztrákok követeléseinek, hogy a kiadatást elkerüljék, mohammedánokká lettek. Igy tett Bem, így Guyon, Kmethy és mások, a kik a török hadseregbe lépvén, pasákká lettek. A többiek Kossuthtal élükön elhagyták Törökországot, és Amerikába, továbbá Európa nyugoti országaiba költöztek, mindenütt érdeket keltve szerencsétlen hazájok iránt és várva a szabadulás pillanatát.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
