KÁDÁRMESTERSÉG
KÁDÁRMESTERSÉG
Kora középkori és középkori forrásokban a mesterség bodnár, pintér, kádár néven szerepel. Az előbbi kettő a német Binder mesterségelnevezésből származik, kádár szavunk viszont a szerbhorvát kàd arra vezethető vissza (TESz II. 300). A német eredetű elnevezések – sok mesterműszóval együtt – a betelepült németországi kézművesek közvetítette hatást tanúsítják, a délszláv kádár szó meghonosodásának pedig talán az a magyarázata, hogy az ország középső területei számára a jórészt horvát- és szlovénlakta Dráva- és Száva-mellék tölgyerdői adták a mesterség elsőrendű nyersanyagát.
Hordókat, kádakat, dézsákat, különböző rendeltetésű faedényeket (vödör, puttony, köpülő, kármentő stb.) készítettek. A 16-17. században borkötőnek, hordókötőnek hívták őket, mivel a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből való faabroncsokkal „kötötték össze”. Akkoriban évente kétszer kellett a faabroncsokat berkének nevezett kötővesszővel újrakötni. Munkájuk fontosságáról, halaszthatatlan voltáról a debreceni bodnárcéh rendtartása így tanúskodik: „Valamikor a kádármesterek közül valaki borkötésre hívattatik, mindenik az első hívásra tartozik a boros emberhez elmenni. Ha az elmenetelében halasztás leszen, s azonközben a bor el talál menni, tartozik a kádár a borbeli kárt … megtéríteni. Ha a bor a kádármester menetele közben folyik el, a kár a borgazdáé. A borkötéstől a kádárcéhben egyetlen mester sem mentes” (Takáts 1961: 75). Faabroncsos hordókat – az erős, tartós vasabroncs elterjedése mellett – a 19. században is használtak. 1815-ben egy módos szegedi vendéglős pincéjében 27 darab vasabroncsos és 12 faabroncsos hordót vettek leltárba. A század végén a Nógrád megyei specialisták évente 2-3 ezer méter faabroncsot készítettek, ami Budapesten kelt el (Kovács Gy. 1898). A székelyvarsági kádárok még az 1930-as években is mogyoróvesszővel pántolták meg faedényeiket.
A mesterség különösen a nagy múltú borvidékeink – a zempléni Hegyalja, Gyöngyös és Eger vidéke, a Balaton-felvidék stb. – városaiban és azokon a településeken vált jelentőssé, ahol sörfőzdék létesültek. A híres magyar borokat a 16–17. században külön-külön hordófajtákban tárolták és szállították, a tokaji aszút például antalfában, más néven antalhordóban, a másfajta tokaji bort gönci fában vitték a kereskedők külföldre (Takáts 1961: 76–77). Régen a kádárok – uradalmak, kolostorok, borkereskedők szolgálatában – borkezeléssel is foglalkoztak. A századforduló táján előfordult, hogy a nagyobb szőlővel rendelkező mezővárosi gazdák boruk kezelését kádármesterre bízták.
A Kárpát-medence erdős hegyvidékein a 19. század végén és századunk első évtizedeiben több helyütt – így az Árva megyei Alsó-Lipniczán, a Gömör megyei Tiszolczon és Erdélyben Udvarhelyszéken, Kászonban – számos specialista foglalkozott a kádársággal, akik portékáikat részben maguk, részben közvetítő kereskedők révén értékesítették.
456A 19. század végén a kádármesterek főleg megrendelésre dolgoztak, századunkban viszont mind többen eljártak vásározni, mivel a helyi rendelések, javítások nem látták el műhelyüket elegendő munkával. A dél-alföldi mesterek vásározókedve föltehetően azért is nőtt, mert az első világháború után megszűnt a bihari, erdélyi fafeldolgozó specialisták készítményeinek Alföldre áramlása. Legjobb jövedelmet az őszi vásárok hoztak, ám borvidéken már a szőlővirágzás után kiderült, milyen lesz a hordó iránti kereslet. A kádárok a jól kereső iparosok közé tartoztak, egészen a zománcos, üveg, majd a műanyag tárolóedények elterjedéséig. A Duna-Tisza közi szőlőtermelő szakszövetkezetek körzetében a boroshordó-készítés és -javítás, másutt néhány speciális áru készítése ad munkát a mai mestereknek.
A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgyfa, ebből készültek a boros- és söröshodók – de anyaghiány esetén, kispénzű embereknek és vásárra készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa hordót is. Az eperfa puhább, könnyebb munkálatú, mint a tölgy, ezért a belőle készült hordó olcsóbb volt, de rövidebb élettartamú, mint a bevált tölgyfahordó. Dézsát, kádat fenyőfából, Miskolcon szilből, hársból, kőrisből is készítettek (Juhász 1965: 325; Fejes L. 1976: 117).
Ahol a mesterség apáról fiúra szállt, számos kézbeli szerszám öröklődött, így kerülhettek az utóbbi évtizedekben múzeumokba 1820–1840-es évekből való eszközök. A régi mesterek sok szerszámot maguk faragtak és véséssel díszítettek is. Önállósuló fiatalok idős kádároktól és városi vaskereskedésekben is vásároltak fűrészeket, gyalukat, késeket.
A kádárok még az 1920–1930-as években is németül, gyakran torzultan elmagyarosodott kifejezéssel nevezték meg szerszámaikat, de sok német mesterműszónak használják a magyar megfelelőjét is. Például a ’fenékhúzó’ jelentésű Auszieher szót acigernek, a Hauselbank szót (vonó- vagy faragószék) házlipanknak említik. Készítményeik közül a hordókészítést ismertetjük, mivel az volt legjellegzetesebb és legmunkásabb portékájuk.
Dongafának a kádár csak egyenes szálú, görcsmentes fát választott. A farönkön megjelölte, majd elfűrészelte a hordódongák hosszúságának megfelelő hasábokat, amelyeket szekercével hosszában előbb kétfelé, majd újból kettőbe, fertályokba, vagyis negyedekbe hasított. Ügyeltek arra, hogy a fa szálában, ún. tükörszála mentén hasadjon. Ezután faragóbárddal kinagyolták a dongát, majd a faragószéken vonókéssel és füles gyaluval megadták a végleges formáját. A különböző méretű hordódongák kiszabásához mértékül módlák szolgáltak, melyeket a kádárok maguk készítettek. Ezután a dongafákat a szabadban kászliba (Orosháza), kalickába (Kecel, Mecseknádasd) vagy máglyába (Miskolc) rakták, hogy száradjanak. Legalább fél évig kellett a dongafának száradnia, de a nyersanyagbeszerzésben megelőzött mesterek mindig az érettebb, egy-két éve száradó fákat kezdték földolgozni. A miskolci kádárok úgy mondták, az idő viszontagságainak kitett dongafa megszelidül.
Hordókészítés előtt a kádár módlával ellenőrizte és ha szükséges volt, késsel vagy gyaluval kiigazította a dongák formáját, majd a dongákat abroncsba állította. Az állítás úgy történt, hogy egy dongát a húzatóabroncshoz erősített, majd körben mellé állította a többi dongafát. Miután a dongák jól összeilleszkedtek, a húzatóabroncsot kalapáccsal vagy a trapéz alakú bodnársulyokkal lejjebb ütötte, és a dongák felső vége felől ráhúzott még egy abroncsot. Most a hordót kitüzelte: az összeilleszkedő dongák között faforgácsból tüzet rakott, kívülről pedig vízzel locsolta a dongákat. A dongafa így rugalmassá vált (vö. a fahajó deszkáinak hajlításával), engedett az összehúzásnak, amíg valamennyi abroncsot rá nem szorították. Fejlettebb műhelyekben a hordók kitüzelésére ún. tüzelőkosarakat alkalmaztak.
457Ezután következett a csínvágás, székely kifejezéssel ontorázás, vagyis a hordófenék vájatának bevésése. Eszköze a három facsavarral állítható vésetű csínvágó vagy ontorázó. Majd a kádár cirkalommal (fakörzővel) megmérte a fenék kerületét, kiszabta, legyalulta a fenékdeszkákat. A fenékdarabokat régebben kéthegyű faszögekkel erősítették össze, és közéjük, az ún. fugokba napjainkban is egy-egy szál gyékényt, pintérkákát tesznek. A dongák közeinek tömítésére a vajasgyékény (Typha latifolia) puha, hosszú leveleit használják. Ezután a hordóról leverik a húzatóabroncsokat, az oldalfugok közé is gyékényt helyeznek, majd a körülfűrészelt és a peremén elvékonyított hátsó feneket a csínbe illesztik. Visszateszik az abroncsokat, az első fenéken kifúrják a csaplyukat, a szájdongán a beöntőlyukat, majd helyére teszik az első feneket. Ezzel kész a hordó. Végül a húzatóabroncsokat rendszerint ledobják, gyaluval megcsinosítják a hordót, ráverik és összeszegecselik a végleges abroncsokat és hitelesítik. (192–199. kép.)
Századokon át a hordómérőnek vagy akolómesternek nevezett mértékhitelesítők akófával mérték a hordókat. Mecseknádasdi adat szerint az 1 akós (1 magyar akó = 54,3 liter) hordó fenékátmérőjének 42 cm-nek, dongái hosszának 52 cm-nek kellett lennie. Uradalmakban a képzett kádármesterek keze alá hordófalhasító parasztspecialisták dolgoztak.
A többi faedény készítése a hordóéhoz hasonló, de valamivel egyszerűbb. A Csongrád megyei pintérek 1803. évi árszabásában a hordókon kívül a következő portékák szerepelnek: kád, bornak való „fertályos”, bortölcsér, búzamérő véka, uborkáshordó, kútveder, mosogatódézsa, facsöbör, „fördő kád”, vajas hordó, vízhordó puttony, fadézsa borsöprűnek, borhűtő fadézsa. A 19. század vége óta a szüreteléshez, borkezeléshez taposókádat, puttonyt, kármentőt (a hordó feltöltésére szolgáló, kiöblösödő tölcsért), általában a parasztháztartások számára káposztás-, túrós-, sózó- és mosódézsát, zsírosbödönt, vajköpülőt, favödröt, pásztorok és mezei munkások számára csobánt vagy csobolyót, egyes vidékeken mézpergető dézsát, halszállító hordót készítettek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
