HAMUZSÍRÉGETÉS
HAMUZSÍRÉGETÉS
Hazánkban a vegyipar elsőként jelentkező ága a hamuzsír gyártása volt. A hamuzsír, vagy másik régi nevén szalajka, olyan sóanyag, amelynek leglényegesebb alkotóeleme a kálium-karbonát (K2CO3). Hagyományosan a fahamu lúgjából állították elő. Erre utal a hamuzsír elnevezés, amit onnan kaphatott, hogy lúgos tulajdonsága miatt a bőrt síkossá teszi. A hamuzsír kezdettől nélkülözhetetlen vegyi anyaga az üveggyártásnak, a vászonfehérítésnek, a bőrcserzésnek és a salétromfőzésnek. A 18. században fejlődésnek induló vegyészeti ipar pedig további hasznosítását is lehetővé tette. A 19. század közepétől azonban a strassfurti kálisótelepek felfedezése (1856) és a mesterséges szódagyártás a növényi kálisókat erőteljesen háttérbe szorította.
A hamuzsírkészítés ipari méretű kibontakozása Magyarországon a 18. század közepére esett, virágzása a 19. század első harmadáig tartott. Ez időre a hagyományos munkaeljárásokhoz szükséges fahamu előállítása négymillió katasztrális hold erdő elpusztítását eredményezte. Amíg a 19. század elejéig jobbára csak a hegyvidéki területeken működő üveghuták részére folyt szerény méretű hamuzsírégetés, 1864-ben már közel kétszáz kemence által termelt 36 865 mázsányi hamuzsírt szállítottak ki, elsősorban Ausztriába (Szőkefalvi Nagy 1963: 110). Ezt a fellendülést a nyugat-európai kereslet idézte elő, ahol ez időre már teljesen kiirtották az igénybe vehető erdőket. Magyarországon viszont a rendkívül olcsó faárak és az erdőkből származó haszonvétel lehetősége nagy lendületet adott a kereskedelmi célú hamuzsírégetés elterjedésének. Az egyre szaporodó erdőbérletek mellett, melyeket eleinte német és cseh vállalkozók kötöttek, idővel mind több uradalmi ipartelepítés is létesült.
A magyarországi, majd később az erdélyi hamuzsírt nemcsak mennyiségénél, hanem minőségénél fogva is előkelő hely illette meg a világpiacon. Főként Angliában volt keresett áru. Azt tartották, hogy az angol üveg a magyar hamuzsírnak köszönheti átlátszó tisztaságát. De a vászonfehérítők is nagyra becsülték a hazai hamuzsírt fehérsége és finom szemcséssége miatt. A keresettséget tovább növelte a hazai termék aránylag alacsony ára. Ezért az 1780-as években az osztrák vámpolitika a külföldi konkurencia kizárásával az olcsó és kitűnő minőségű magyar hamuzsírt a cseh üveg- és textilipar szolgálatába igyekezett állítani.
A 18. században a hamuzsírtermelés súlypontja a Dunántúlra esett. 1756-ban csak a Bakony hegység 11 helységében 44 kemence emésztette a roppant erdőséget. 1775-ben Szentgál határában még mindig nyolc hamuégető működött német bérlők kezén. A község évről évre kötött szerződésekben biztosította az erdőpusztításból a maga 232árendás hasznát. Bár a hamvasztás engedélye csak az esett, száraz fára vonatkozott, a visszaélések és pusztítások miatt 1791-ben a község betiltotta a hamuégetést (Maksay 1973: 272). Hasonló helyzet jellemezte az ország más területét is. Ez időben a felvidéki országrészben nyolc hamuégető telep működött.
A magyarországi erdők kimerülése után a hamuzsírtermelés áttolódott Erdélybe, ahol a 19. század első felében az avasi, szilágysági, bihari, zarándi, majd később a brassói-szebeni erdővidékek hutái nyújtották a legtöbb hamuzsírt. Ezek nagyobb részét földesurak alapították, tőkeképzés céljából. A termelés kíméletlen növelése azonban nemcsak az erdőrengetegek gyors pusztulásához vezetett, hanem a túltermelésből adódó alacsony árak miatt a reméltnél jóval kisebb jövedelmet eredményezett. Az értékesítést tovább nehezítette a rendkívül rossz utak miatti költséges szállítás. Ugyanis az erdélyi hamuzsír eladásának központja Debrecen volt, a külföldi kereskedők is itt szerezték be árujukat (Jakó 1956).
A növekvő értékesítési nehézségek, a nyersanyag számottevő megdrágulása, az oroszországi hamuzsír konkurenciája, valamint a mesterséges úton előállított szóda terjedése a 19. század közepére elsorvasztotta a hazai hamuzsírégetést. A hamuzsírgyártás ismét visszaszorult a korábbi kiegészítő iparág szintjére.
A hamuzsírégetés – a technológia tekintetében – jellegzetesen ipari tevékenység, amelyben népi munkát egyedül a nyersanyagul szolgáló fahamu előállítása jelentett. A fahamu egykor minden háztartásban felhalmozódhatott, mivel csak fával tüzeltek. A hamuzsírfőzők éltek is ezzel a lehetőséggel, mert például a szentgáli árendások 1788-ban a környékbeli lakosoktól „kilánként” hét garasért vásárolták meg a hamut. A nagyvázsonyi hamuzsírfőző gyár az 1840-es években pedig egyenesen a háztartási hamura támaszkodott. A hamuzsírfőzők magas oldalú, batárszerű szekérrel járták a falvakat, ez időben 20 krajcárt fizettek egy kiló hamuért.
A nagybani termeléshez azonban megfelelő kiterjedésű erdőre volt szükség. Múlt századi adatok szerint egy hamuzsírfőző huta működtetése 8-10 ezer holdnyi erdőterületet igényelt. A hamunyerés legkezdetlegesebb módja az odvas fák lábon való elégetése volt. Az így meggyújtott fák néhány napig senyvedezve égtek, szárazság idején felgyújtással fenyegetve az egész erdőt, esős időben pedig annak a veszélynek kitéve, hogy hamujuk elázik. Biztonságosabb eljárásnak számított a gödrökben történő hamuégetés, amikor a kővel kirakott vermek felett úgy hamvasztották el a közelből összehordott fát, hogy a hamu a verembe hulljon. Amikor a verem megtelt hamuval, zsákokban vagy szekereken a hamuházba, a szalajkaházba szállították.
A hutáknál alkalmazott munkások zömét a hamuégetők alkották, akik többnyire jobbágyok vagy nincstelenek voltak, és az uradalom szerződésben kötelezte őket meghatározott mennyiségű fahamu készítésére. A hutákhoz települők különböző kedvezményekben részesültek: mentesültek az állami földesúri adóktól, a hamuégetés fejében pedig szabadon irthattak maguknak az erdőben, és irtásföldjeiket díjtalanul használhatták. Az üzem érdekeit szolgáló ezen kedvezmények természetesen mindenkor elegendő munkáskezet biztosítottak a legzordabb helyen álló hamuzsírfőző telepek számára is.
A hamuzsírkészítés üzemi szintű munkaeljárása három szakaszból állt: a hamu kilúgozásából, a lúg kifőzéséből és a nyers hamuzsír fehérítéséből, kalcinálásából. Ez a technológiai folyamat a 19. század elejére általánosan elterjedt módszerré vált. A száraz fahamut először nedvesítőládákban vízzel meglocsolva egy napig állni hagyták, majd kétfenekű hordókba merték. A hordók felső feneke sűrűn át volt lyuggatva, amire szalmát hintettek, hogy a hamu ne hulljon az alsó részbe. A hordókból a két fenék közötti csapon át lehetett a folyadékot az alattuk álló kádakba leereszteni. 234Rendszerint 26-32 hordó és ennek megfelelő kád állt egy sorban, melyekhez egy vályún át jutott el a víz. A hamuval megtömött hordóba vizet vagy előző lúgot engedtek, hogy az ellepje a hamut. 24 órai állás után a kioldott lúgot a kádakba eresztették. A feltöltést mindaddig megismételték, míg a lúgba tett tojás el nem merült. Az ilyen lúg töménysége megközelítette a 20%-os hamuzsírtartalmat.
23321. ábra. Hamuzsírégetés Agricola De re metallica c. művében
A sűrű oldatot képező lúgot vasüstökbe merték át, és beépített katlanokban először gyenge, majd erős tűzőn állandó keverés közben mindaddig főzték, míg a víztartalom el nem párolgott. Az így nyert sűrű massza igen sötét színű lett az elszenesedett szerves részek miatt, ezért is nevezték fekete hamuzsírnak. Ez már értékesíthető árucikk, de a fehérített terméket sokkal jobban megfizették. A kalcinálástól függött ugyanis az áru minősége és kereskedelmi értéke.
A kiégetést a hazai hutákban igen tökéletesen megoldották. Boltíves kemencében hevítették ki a nyers hamuzsírt. A kemence két végén rácsokon rakták meg a tüzet, így a hamu az alatta lévő verembe hullott. A füstöt kémény vezette el. Először 6-8 óráig fűtötték a kemencét, azután tették be a nyers hamuzsírt. Egyszerre 170-180 kg mennyiségű masszát raktak a kemence közepére, és 2-3 óráig lassú tűzön tartották. Az erős hő hatására először a víz távozott el. Vasgereblyével vagy kalcinálólapáttal gyakran felkaparták és megforgatták az izzó anyagot, hogy az égési folyamat megfelelően végbemenjen. A tüzelést mindaddig erősen tartották, amíg a hamuzsírból az összes szerves anyag kékes lánggal el nem égett. Amikor a kivett minta egészen fehérnek mutatkozott, a kész hamuzsírt kivonták a kemence előtti tiszta kövezetre, és kihűlés után 3-10 mázsás hordókba, ún. tonnákba csomagolva raktározták. A jól kalcinált hamuzsír durva szemcsés, kékesfehér, gipsszerű por volt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
