SALÉTROMFŐZÉS
SALÉTROMFŐZÉS
A puskaporgyártás alapjául szolgáló salétrom a 16. századtól a 19. század közepéig a hadviselés és a bányaművelés nélkülözhetetlen anyagának számított, ezért előállítását kezdettől a kincstár tartotta kezében. A salétromfőzés módszerei a késő középkorban alakultak ki, és alapjában változatlanul megőrződtek az 1860-as évekig, amikor a chilei salétrom nagyméretű importja, valamint a lőporgyapot feltalálása a hagyományos munkaeljárásokat háttérbe szorította.
A salétrom elnevezés alatt a természetes vagy mesterséges úton létrejövő nitrátsókat értették, amelyek kálium-, nátrium-, valamint kalcium-nitrát [KNO3, NaNO3 és Ca(NO3)2] alakjában fordulnak elő. Ezek a sók a talajban természetes úton nagy mennyiségben képződhetnek. A természetes nitrátsók közül a múltban a legkeresettebb a kálisalétrom (KNO3) volt. A megfelelő adottságú tájakon ezért nemcsak a magyar és osztrák államhatalom, hanem a hódoltság ideje alatt a törökök is megkövetelték a paraszti salétromtermő helyek, a salétromszérűk gondozását és a félkész salétrom beszolgáltatását. Az összegyűjtött salétromot a katonai igazgatás alatt álló salétromházaknak kellett átadni, ahol a felvásárolt nyersanyagból egész éven át rendszeresen foglalkoztatott bérmunkásokkal folyt a főzés. A salétromfőzés az állami irányítás miatt nem válhatott céhes iparággá. A salétromházak alkalmazottainak kivételével a salétromgyűjtés a parasztság számára keresetkiegészítő tevékenységet jelentett. A megfelelő adottságú tájakon a salétromfőzés elterjedését nagyban előmozdította, hogy általa a jobbágyok a ritkán látott pénzhez folyamatosan hozzájuthattak. Ezen túl a katonai szolgálat és beszállásolás terhei alól, valamint bizonyos adónemektől is mentesültek.
235A magyar salétromosok túlnyomóan jobbágyok voltak, akik a maguk jobbágyi földjén termelték a salétromot. Salétromfőzők, salétromosok, karámosok néven illették őket. II. Rákóczi Ferenc salétromos gazdáknak nevezte a szabolcsi salétromfőzőket. A kuruc korban a Nyírséget tekintették a legfontosabb magyar salétromtermelő vidéknek. Tulajdonképpen az ország keleti területe fedezte mindvégig a salétromszükséglet túlnyomó részét. A 16. század végén a Nyírségben már nagyban termelték a salétromot, melynek felvevőközpontja az 1574-től véghellyé nyilvánított Nagykálló lett, s mely 1851-ig megőrizte megkülönböztetett jelentőségét. A másik, korán létrejött fontos salétromfőző központnak Debrecen számított, ahol egészen 1880-ig gyártották a salétromot. A 16. században Debrecen látta el az egri várat is salétrommal, melynek jelentős mennyiségéről tanúskodik, hogy a királyi kapitányi utasításokban tételesen szerepelt a Debrecenből Egerbe küldendő salétromkészlet. A 18–19. században a Bánság Tisza menti településeinek egy része, különösen Alibunár rendelkezett nevezetes salétromlelőhellyel (Jánost’ 1851).
22. ábra. Salétromfőző üst, 18. század vége
A salétromház vagy korabeli hivatalos nevén salétromfőző officia a termeléssel foglalkozók részére megfelelő felszerelést, elsősorban salétromfőző üstöt (22. ábra) kölcsönzött. Ahol több jobbágy is főzött salétromot, ott a munka helyi irányítására karámbírót jelöltek ki, aki rendszeres fizetés fejében összekötő szerepet látott el a feldolgozóüzem és a salétromgyűjtéssel foglalkozók között. A salétromtermő helyet szérűnek vagy karámnak nevezték. Többségük a beltelkek kertjében vagy a legelők szélein, vízjárta helyen feküdt. A talajba jutó szerves anyagok bomlása következtében néhol nagy mennyiségű salétrom keletkezett, amit a talajban lévő nedvesség, csapadék kioldott. A felszínre kerülő oldatból párolgás nyomán a felszínen kikristályosodott, kivirágzott a salétrom. A salétromtermő helyeket időnként felszántották, megöntözték.
A szérűn kiütköző salétromot többnyire seprűvel gyűjtötték fel vagy gereblyefejjel tolták össze. A nagyobb szérűkön lóval húzatott kaparóvassal lazították fel a salétromleplet, amit azután az asszonyok kis rakásokba, csirkékbe húztak össze (Szabó J. 1851: 230). Az összesöpört salétromport a szérűn álló egyszerű épületbe hordták be, ahol a kifőzésig vagy a beszolgáltatásig tárolták. A nagyobb szérűkön szabadkéménnyel és katlannal rendelkező kalyibák álltak, amelyekben a salétromot kifőzték. Az üstöt és a tüzelőanyagot az officia biztosította. A kisebb szérűkön azonban csak a seprést, más néven a porvonást végezték. A salétromházak főzetlen állapotban is 236átvették a gyűjtött salétromot. A szérűkön tavasszal, rendszerint májusban kezdték meg a salétrompor gyűjtését, és a mezőgazdasági munkák mellett alkalmanként szeptemberig foglalkoztak vele. A szérűkön folyó salétromfőzésre rendszerint október-november hónapban került sor. Az egyszer kifőzött salétromot beszállították a salétromházba.
A salétromnyerésnek más módját alkalmazták a szilézitáknak nevezett idegen eredetű salétromosok. A jobbára német, cseh, morva vállalkozók a lakóházak és istállók elsalétromosodott földjét némi fizettség ellenében kiásták, és abból főzték ki a salétromot. A falvakban időszakosan megjelenő hivatásos salétromfőzőket néhol a hatóságok karhatalommal is támogatták, noha az 1653-ban II. Rákóczi György által kiadott erdélyi törvények szabályozták ezen tevékenységet, és előírták, hogy a salétromosok „házaknak telkeit, udvarokat, ahhoz való pertinentiákat meg ne hányjanak vagy ássanak” (Kolosváry–Óvári 1900: 128–129). A salétromgyűjtésnek a sziléziták által gyakorolt módját segítette elő viszont a Helytartótanács 1786. évi rendelete, mely szerint a lakásokból salétromtermelés céljára kihordott föld helyét a salétrom terjedésére alkalmatlan homokkal vagy kővel meghordani nem szabad. De sok helyütt a szegénység maga is igyekezett elősegíteni lakóháza földjének mielőbbi elsalétromosodását, hogy ennek révén pénzhez jusson. A kun és jász kerületek ezen okból 1802-ben már kénytelenek voltak elrendelni, hogy a salétromfőzők csak kirendelt tanácsbeli személy jelenlétében hordhatják ki a házak földjét, akinek arra is legyen gondja, hogy „a gödrök ne trágyával, hanem jó száraz földdel töltessenek bé” (Györffy I. 1943b: 134). Háborús időkben még a 19. század elején is előfordult, hogy a salétromos fundusokat erőszakkal megásták a salétromos legények (Bencsik 1971).
A salétromfőzés technológiájának teljes munkafolyamata csak a salétromfőző házakban érvényesült. A szérűkön végzett salétromfőzés lényegesen kezdetlegesebb módszert követett, és az ott előállított termék csupán nyersanyagul szolgált az ipari szintű salétromkészítéshez. A feldolgozás első lépését a salétrompor kilúgozása jelentette. Ezt a műveletet többnyire elvégezték a karámosok. A salétromport kádakba rakták és megdöngölték, majd vízzel felöntötték. 10-12 órai áztatás után a sárgás színű lúgot leengedték. A salétromházakban a nyers lúgot először rézkazánba juttatták, és 80 °C-on forralták. Közben fahamuból lúgot készítettek és az ebből szükséges mennyiséget a salétromlúghoz töltötték, majd a tüzeléssel felhagytak. Ezt a műveletet kiejtésnek nevezték, amit kizárólag üzemi szinten alkalmaztak. A szérűkön a nyers lúgot egyenesen kristályosításra főzték be, az előtisztításról mit sem tudtak.
Kiejtés után a lúgot fahombárokban 12 óráig állni hagyták. A tiszta lúgot rézkazánba töltötték, és 4-5 napig folyamatosan tüzeltek alatta. A befőzés közben elpárolgó vizet hamulúggal pótolták. A konyhasó a harmadik napon kezdett kiválni, ezt nyeles réztárcsával meregették ki. A negyedik napon az előző főzésből visszamaradt anyalúggal feltöltötték, mire erős habzás állt be. A habot leszedték, a masszát pedig folytonosan kavargatták. Amikor a lúg elérte a 48-50 fokos töménységet, a főzést bevégezték. A szérűkön a karámosok egyáltalán nem méregették a lúgot, hanem az egyszerű főzőüstből baltára vagy a körmükre kivett mintából állapították meg a főzés eredményét. Ha a lúgcsepp a lágy faggyúhoz hasonlított, tovább főzték, míg keményebb nem lett.
Az üzemekben a befőzött sűrű lúgot állítókádakba merték, ahol 5-6 óráig tartották, miközben több idegen rész kivált belőle. Ezután kristályosító rézüstökbe merték át, ahol 48 óra alatt teljesen kihűlt. A karámosok faedényeiben viszont 2-3 napig is eltartott a lúg kihűlése. Az eddigi munkafolyamat eredményeként salétromkristálytömeget és azt körülvevő anyalúgot nyertek. Utóbbit leöntötték és a következő 237befőzéshez tartalékolták. A nyers kristályokat kitördelték és összegyűjtötték. A karámosok munkája tulajdonképpen ezzel befejeződött. Üzemi méretekben viszont a nyers kristályokat további tisztításnak vetették alá. Rézkazánban két óráig vízzel melegítve feloldották, majd ismét állítókádakba, onnan kristályosítóüstökbe merték. A kivált salétromkristályokat edényekbe szedték, és hűvös levegőjű helyiségekben hideg vízzel kétfenekű hordóban átmosták. Az átmosott kristályokat rézüstökben félórás főzéssel felolvasztották, majd mésztejet öntöttek hozzá, ami az oldat szerves részeit megkötötte. A folyadékot ismét kristályosító rézüstökbe öntötték, melynek oldalára a tiszta salétrom kicsapódott. A lúgot leöntötték, és az edényeket párosával egymásnak támasztva két napig hagyták, hogy a kristályok kőzött rekedt lúg lecsepegjen. Majd á kristályosítóüst szilárd tartalmát kiborították, amit alakja után salétromharangnak neveztek. Ezután a pincében itatóspapírral fedett hamurétegre helyezték, és 6 napig ott tartották, hogy a maradék lúgtól is megszabadítsák a kristályokat. A harangokat végül szárítóba vitték, fakalapáccsal összetörték és négy napig lejtős asztalon kiterítve száradni hagyták. A tökéletesen kiszáradt fehér, porszerű anyagot hordókba csomagolták és mint kétszer tisztított salétromot hozták forgalomba.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
