A T. HÁZBÓL [márc. 10.]
A T. HÁZBÓL [márc. 10.]
Az egész vita színtelen már, színes csupán a karzat, hol valóságos virágkiállítás volt ma. Itt egy kék fátyol, mellette egy fehér ködmönke, ott egy halvány zöld strucctoll, szép pirospozsgás arcnak a bevégződése, amott egy vérvörös szalagos bébé kalap, ez ma a királynő (a szép Rudnay Ilona k. a. fején van). Trefort – ha komolyan fölvesszük – büszke lehet, hogy ő csalja ide a legszebb közönséget. Különben a hölgyeknek igazuk van, ha olyan nagy számmal jönnek, ők vették észre legelőbb, hogy itt tulajdonképpen csak szépirodalmi előadások folynak.
Hanem a dolog kölcsönös.
A Ház vonja a karzatot, s a karzat vonja a Házat. Mióta a karzatok ilyen ragyogók, azóta mind ott könyökölnek a fiatalabb képviselők, még Rohonczy Gida is bebotlott, s leült a habarékpártra.
– Mért nem inkább ide hozzánk? – mondja neki Szalay, aki szörnyen meg van ijedve, mert öt esztendő alatt minden ember vagy kihalt vagy kibukott abból a padból, amelyben ő ül. Az ősfoglalók közül Hollóssy volt az utolsó: ő sincs már többé szegény.
Rohonczy a fejét rázza. Még, azt mondta, nem döntött véglegesen. Addig tehát kénytelen volt egy ideiglenes helyet keresni. S ott a habarékpárton minden hely ideiglenes. Az a purgatórium. Oda taszította fel Tisza a Tartarusból. Majd ezután válik meg a többi.
Különben sem a hely teszi az embert; aki zöld alsónak született, sohase lesz veres kétszem!
Lessko István kezdte az ülést és Grünwald végezte be. Mintha az ember a pincéből felmászik a torony tetejére verebet szedni…
De még közbül jött Prónay Dezső és Hoitsy Pál.
Prónay Dezsőről már sokszor fecsegtem ezen a helyen, ösmerik már kívül-belül az olvasók: testileg vézna, szellemileg izmos legény, hanem Hoitsy Pálnál érdemes lesz egy kis lélegzetet venni.
Hoitsy saját erejéből emelkedett fel a parlamentbe, ő nem olyan alak ott, akit a megye szalasztott ide vagy hatalmasoknak szárnya hozott el idáig; erős egyénisége van, s ez még mielőtt kilépett volna a sorompókba, tiszteletet szerzett neki pártjában. Nagy remény fűződött hozzá, de ő ezt mind felülhaladta messzire.
Tudós, de nem pedáns és egyoldalú, művelt ember tetőtől talpig. Minden iránt van érzéke. Világos fő, kiben összeolvad szerencsésen az idealizmus a realizmussal. Ez az anyag, melyből a nagy embereket gyúrják.
Az ő beszéde, melyet ma tartott, egészen megfelelt egyéniségének. Az a beszéd messze túl van a magyar nívón. Ő nem úgy állt fel, mint rendesen jelesebb szónokaink is, hogy megtartsák a szokott észbeli gimnasztikai gyakorlataikat, s megcsillogtassák tekintélyük öregbítésére időről időre gondolkozásuk gyümölcseit. Ő akart valamit. Azt akarta kimutatni, milyen abszurdum a régi klasszikus nyelvekkel való túlterheltetése az ifjúságnak, s az egész nevelési rendszer. Minden erejét ennek a megvilágítására csoportosította, azért hatott jobban, mint bárki más.
Ha minden képviselő így fogná fel rakéták elsütögetése helyett feladatát, nem lennének a hosszú viták se unalmasok, sőt inkább sok tanulság volna azokban!
Hanem itt senki sem akar okulni, mert mindenki a legjobban érti a kérdést, azért hát »halljuk, halljuk Göndöcsöt!«
S a jó Göndöcs atya, mintha fizetve volna azért, hogy a tisztelt Házat földerítse, ártatlan mosollyal rágyújt, amikor csak kívánják. Fuvolaszerű, siránkozó hangja kellemesen csiklandoztatja az idegeket. Hiszen olyan kedves a kis öreg, hogy lehetetlen rá megharagudni. A játszi gyermetegség és szűzies naiv észjárás szivárványos bugyborékai, amiket mond. Igazán nem szabad őt kinevetni…
Őneki se kell a görög nyelv…
– Benedek – kiáltják neki –, fáklyás zenét akarsz a diákoktól?
… Az egyház az anya, őszerinte, az iskola a szűz leányzó. Uraim ne vegyük rossz néven, ha az anya félti a leányát őexcellenciájától, a kultuszminisztertől…
Nagy nevetés. Németh Berci közbekiált:
– Tempi passati!
A miniszter maga is nevetve tiltakozik a gyanúsítás ellen. Mire enged Göndöcs, s gyermetegül kiigazítja…
– Igenis, nincs oka a leányzót a miniszter úrtól félteni.
De ki győzné elszámlálni azt a sok tréfás intermezzot, ami akaratlanul sikerül neki, s éppen azért sohasem lesz olyan ízetlen, mint például valamikor a Dobsa Lajos beszédei voltak, vagy a Prónay Dezső mai kifejezése, hogy a szászok fogadatlan prókátorok, akiknek mindenki tudja mi a fizetésük…
– Zsindely van a házon! – szólt önkénytelenül Prónay Gábor.
Beszélt még Csiky Kálmán is, elég okosan és elég folyékonyan. Sőt még egy fiatal szónok próbálta az erejét: Prónay Gábor.
A folyosókon, hogy szokás szerint erről is megemlékezzem, nem volt ma semmi.
A párbaj-intéző részvénytársaság újra mozgásban van, de még csak korai előkészületekkel.
Kérdezem Szalayt:
– Ugyan kérem, mondja meg nekem, nem unták még meg az örökös segédkezést?
– Ha kénytelenek vagyunk, mert mindenki bennünket hív.
– És miért?
– Ön nagyon naiv, uram – egyszerűen azért, mert mivelünk sokkal jutányosabb a párbaj.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy nekünk a tömeges megrendeléseknél fogva orvos, fiákeros negyven százalékot enged.
A logokosabb mondás azonban mégis a karzatról datálódik a mai napról, egy éltes asszonyság szájából.
– Vagy ezer bálban voltam, leányocskáim, fiatal koromban, de mégse ültem félig annyit, mint ez a szegény Szathmáry Gyuri.
Azt majd húsvétkor, mert eltart addig, késsel fog kelleni lefeszegetni az előadói székről.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
