A macskák, mint azt minden okos ember tudja, néha meggondolják magukat, s elmennek vándorolni, hogy aztán úti tapasztalatokkal visszatérhessenek a tűzhelyhez.
Egy szegedi macska is így rándult el az árvíz előtt. Hogy hova ment, nem mondta, nem tudjuk, hanem az bizonyos, hogy mire megjött, a tűzhelyből vízhely lett; a ház nem állott, csak a zsindely-fedél ült ott nem messze a vizen.
A szél odább akarta vinni, de aztán meggondolta magát, »minek nekem ez a rongyos fedél«, s ott hagyta.
A macska megösmerte a fedelet, s úszkáló gerendán, deszkajárdákon át kimódolta, hogy odajuthatott, ahol aztán leült a legtetején, s búsan nézte onnan a tengert, melynek szürke vize az ő képét is mutogatta.
Másnap arra ment a ledőlt ház gazdája, családját költöztette csolnakon más városba, ahol letelepedjék. Keserves könnyhullatással eveztek el a szülötte földről.
A macska akkor is ott ült a fedélen. De a gazda nem vette észre. Fájt a szíve, nem volt rá ereje odanézni, hanem a gyerekei megösmerték.
– Nini a cicánk… a fehér cicánk!
A gazda visszafordult, s ő is meglátta a fehér cicát a könnyein keresztül.
– Gyerekek – szólt tompán s elvörösödött. – Ez a mi macskánk. Megjött és ott ül a födelen.
Megállította a csónakot, és megtörülte kérges kezével a homlokát.
– Anyjuk, mondok valamit. Annak a macskának lelke van. Az a macska még bízik, anyjuk. Ne hagyjuk el.
– Magunkkal vigyük szegénykét?
– Nem, de mi maradjunk vele.
Úgy is lett. A macska nem hagyta el a régi tűzhelyet, a gazda nem hagyta el a régi macskát.
S most azóta valami új szegedi kőházban boldogul élnek, ha meg nem haltak.