NE HAGYD MAGAD »YPSILON«
NE HAGYD MAGAD »YPSILON«
Szegény magyar dzsentri annyiszor hallja élhetetlen voltát, hogy elszontyolodásában nekidurálja magát egyszer-egyszer, egy-két ugrással utána szökni azoknak (vagy esetleg meg is előzni őket), akik a boldogulás útján elöljárnak.
A tekintetes szülők hályogtalan szemmel nézvén az idők folyását, nagy határozatot szűrnek le. »Ha a zsidó úgy, mi is úgy. Csak a kúriánk gyepesedett be, de az eszünk nem. Mi is megleljük a pénzöntő pályákat és elebök vágunk a gyermekeinkkel.«
S a pulya, aki még ott röcsög az anyja szoknyája körül, s a színes babszemeket csórikálja, nem egyszer hallja, amíg felnő:
– Most már semmi se a szolgabíró. A viceispán se nagy úr már. Sőt a képviselői pozíció is besüppedt, mint a kis tűznél sült pampuska. Az Isten verje meg az országgyűlést, sok jó nemesi birtokot felfalt, mint a fekete posztóval bevont országokban sok szüzet a sárkány.
Ej no, hiszen a magyar nemes szeme is elöl van, mint a többi emberé, miért ne láthatna velök ő is előre?
S látott is valamennyire. Csakugyan akadtak szórványosan példák, hogy a dzsentri-gyerekek is elindultak a jövedelmező pályákra. – Furcsa volt az, kivált kezdetnek. Mintha a sas elvinné a maga fiait a pocsolyához: No, hát most már ti is itt ússzatok versenyt a kis kacsákkal!
A hatvanas évek vége felé voltak a határtagosítások (a felvidéken legalább akkorában kommasszálták a határok zömét), a mérnökök dolga roppant jól folyt; harminc-negyvenezer forint ára munkája volt egynek-egynek.
Jó nemes atyánkfiai vérszemet kaptak erre, és a fiatalja, akármekkora nagy »ypsilon« kolonckodott a neve végén, mind a mérnöki pályára lőn terelve, küszködvén a sinus-cosinus-szal, a logaritmusokkal, meg a körzővel.
– Ez legalább nem szégyenletes pálya – így gondolták és így legyezgették a címerükben levő állatjaikat, a griffeket, sárkányokat, gólyákat, gémeket stb. – Nem egészen előkelő, az igaz, de nem is egészen lealacsonyító. Ebben is a földdel dolgozik a fiú, a föld önti neki a pénzt, ha nem is éppen búza alakjában.
Így lettek az akkori dzsentri sarjak majdnem kivétel nélkül mérnökök, de mire a diplomát elnyerték, már akkorra minden határ fel volt méricskélve, s a spekulációra készült »matyikusok« jó része mint díjnok és írnok körmöl ez idő szerint szerte a különféle kancelláriákban.
Szóval, elkéstek. De semmi az. Végre is a maga kárán tanul a magyar (még szinte jól esik neki ez a kár – amikor már elfelejtette.) Egyszerűen nem volt »zsüzsmánjok«. De hogy is lehetett volna mindjárt előszörre? Pedig különben evidens volt, hogy a tagosítások elmúlnak. Ostobaság nyírókat nevelni egy olyan bárányhoz (még ha aranyból van is a gyapja), amelyik már nyúzás alatt van. Nem a mérnököké immár a jó pálya, hanem a prókátoroké. Prókátornak kell a gyereket nevelni, mert ameddig magyar ember lesz, addig a pörpatvar otthon lesz ezen a sárgolyóbison.
A következő generáció tehát ügyvéd lett; de amíg ezek ott biliárdoztak az egyetem körül fekvő kávéházakban, addig egészen átformálódott az ügyvédi állás: tisztségből mesterség lett. Más törvények jöttek, más bírák és más életviszonyok. Eddigelé a fiskális úgy odakuporodott egy-egy uradalomhoz, vagy sokszor egyetlen pörhöz, mint a borjú a tehén alá, ott szopogatott, amíg vastagra meghízott.
Most megszűntek a hosszú pörök, a lusta bírák, akiknek az a szeme is be volt hunyva, mely az igazságot meglátá, meg az a másik is, mely most az ügyvédek körmeire van meresztve.
Minden megváltozott. – A méh nem szimbóluma többé a gyűjtésnek, csak az ostobaságnak: a méh maga röpködi be a virágokat s nagy fáradsággal szedi fel csápjaira az édes anyagot, hogy átdolgozza. – Ma már a hörcsög az igazi akvizitor, akinek két zacskója van a pofáján s két cikázó szeme, melyekkel meglátja a kész magot.
Az ügyvédséggel is elkéstek tehát a dzsentri-fiúk. Ez se jó pálya már. Bizony nem egyik szorult le körjegyzőnek közülük, – ha ugyan rosszabb is nem történt némelyikkel.
E gyalázatos átmeneti időkben tette le Katánghy János komposszesszor úr Menyhért fia az érettségit – azt is úgy, hogy János úr párbajjal fenyegette a professzorokat, ha megbuktatják. Mert rosszakaratot és szottizt Katánghy János úr nem tűr el senki fia részéről.
Miután Katánghy János úr a két fiával, Károllyal, a mérnökkel, és Palival, az ügyvéddel »elkésett«, amint azt fennebb vázoltuk némi általánosságban, a harmadik és legutolsó fiával akarta helyreütni a hibát.
– Rosszul spekuláltam – mondogatta magában. – Eleibe kell lőni a szerencsének, mint a vadgalambnak. Nem olyan pályát kell választani, amelyik most jó, hanem amelyik jó lesz.
Persze, de éppen ez a nehéz. Sokat töprengett ezen János úr. Legjobban szeretett volna belőle bankhivatalnokot, akképpen okoskodván: »a búzaasztagnál van a kakasnak a legjobb dolga.« De Katánghy György kir. tanácsos, a család esze (János úrnak unokatestvére) másképpen vélekedett.
– Nagy szó a bank, János. Külön kell arra születni. Zsidónak való dolog.
– De Menyus is megtanulja… Jó eszű kölyök és végtelenül ügyes.
A királyi tanácsos úr fitymálólag biggyesztette el húsos ajkait.
– Megtanulja? Talán. De nem elég az, János, talán te is megtanultad volna fiatal korodban, ha vagy tíz évig gyakorlod az egérfogást úgy, hogy ahol magad volnál, elfognád az egeret, de a rászületett macskák között neked egy se jutna, mind ők fognák meg.
Katánghy János lehajtotta a fejét.
– Hm – szólt elgondolkozva –, ebben van valami.
– Ne add tehát bankhivatalnoknak a gyereket. Nem arra való!
– Pedig úgy néz ki a fickó, mintha a jég hátán is megélne.
– A jég hátán meglehet, de a bankban nem. Csacsi ahhoz a nemesember.
– De hát akkor mit neveljek belőle?
– Doktort, barátom, doktort, és csak örökké doktort. A doktoroké a világ, mert beteges. Hiszen már nincs is egészséges ember. A Menyus csinos fiú, kellemes modora van, és derekasan tud szelet csapni. Ezen a pályán sokra viheti. Hány gazdag ember van a doktorok közt! Csak az nem boldogul, aki nem akar.
A kir. tanácsos szavai nagy súllyal estek a latba, Menyus orvosnövendék lett.
Menyus édesanyja, szül. Pribolszky Johanna is osztotta ezt a nézetet.
– Könnyű tudomány – mondá. – Ha az orvos meggyógyít valakit, az hálás és dicséri, ha pedig ki nem gyógyítja, örökre elnémul, nem tehet neki szemrehányást.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
