III.
III.
Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüsskapucnit viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.
– Megvan a kulcs? – kérdezte a fiatalasszony az urától, aki előtte nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.
– Milyen kulcs?
– A házkulcs.
A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos úgy reszketett, mint a fázós ló.
– No, nem hallod? A házkulcsot kérdem.
Az asztalos megállott és visszafordult.
– A ház nyitva van – mondta a hidegtől vacogó hangon.
– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg?
Az öregasszony nagy, posztó mamuszaiban utolérte őket, s szemüvegtelen fakó szemeit rájuk meresztette.
– Mi az?
– Hallod, mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát, ez egy állat, ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…
– Nem lesz ott semmi baj – mondta a férfi csendesen.
– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te őrült! Az isten verjen meg.
– No, ne idegeskedj, szívem…
– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…
– Hát azt bizony nagyon kár volt, édes fiam – szólt oktató hangon az öregasszony –, nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv, hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.
Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.
– Igen – mondta s előre indult.
– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva hagyja a házat…
– Utánad mentem.
– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton… Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem újra a kínlódást evvel az állattal.
– Édes gyermekem, tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá kell szokni.
Az anyós émelygő hangjától az asztalos hányni szeretett volna.
– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor odajött. Hadd döglött volna meg a kapuban, mint a kutya.
– Bizony, hadd döglöttem vóna – fakadt ki az ember.
– Dögölj meg, ahol akarsz – pattant fel az asszony –, de ne az én ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?… Hogy kispekulálta?… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem szekírozni a világból. Odajött, mert tudta, hogy egy néptanító nem engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek tenné ki magát s az állását is vesztené.
– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…
– Hiszen arra számít ez! Arra számít! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk kényszerítve, hogy ezt megtűrjük, ezt a poloskát. Bevette magát a családba, hát azt hiszi, nem lehet kifüstölni.
– Css… Fiam… Azért ilyet nem mondj!… Poloska! Poloskának ne nevezze a férjét egy fiatalasszony.
– Nem is poloska. Tetű.
– No… édes gyermekem…
– A tetűette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.
Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.
– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én megbízott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?
Elfúlt és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt volna fel.
– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi, egy asszonyra lehet ordítani.
– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony –, nahát, ha én tudtam volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanúja…
– Ez? Nekem csendőrrel kell emellett mennem, mert ez képes megölni.
– Bizony, vigyázz – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét megemelte; döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött –, mert ha így megy, nem tudom, mi lesz a vége.
– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni? – rikácsolt a vénasszony.
– Hallgasson!
– Én hallgassak? Mikor ilyeneket hallok!
– Az én anyámra mersz te kezet emelni, te piszok! – üvöltött a fiatalasszony. – Nesze!
És pofon vágta.
A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az öklével, hogy rögtön hanyatt esett a hóban.
– Jézus isten! Haza, lányom! Haza, gyermekem! Gyer innen!
– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én vendégem!
– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!
– Fogja be a száját; parancsolom!
– Phi.
És szembeköpte.
Az asztalos mellén ragadta a vénasszonyt, megrázta és végighasította rajta a nagy téli bundát.
– Előre!…
A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.
– Menjenek haza – mondta aztán fojtva, lesütött szemmel, bűnbánattal az asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem, hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kísérem, mint a …
– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…
Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előrement.
Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról, ez beburkolta az anyját és nehéz lélegzéssel cammogtak az asztalos után.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
