IV.
IV.
A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen színig rakva ruhaneművel.
Az öregasszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatalasszony kimerülten ült le egy székre.
A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek batyuban.
– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.
Az öregasszony fölkapta a fejét.
– Igen – mondta álmosan s kicserélte a két kezét, a balt tette a jobbra.
A szekrények igen szépek voltak, pompásan politúrozva, ragyogó tükör betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos. Mahagóni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem szabad megsérülni, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.
– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson. Mert azt szépen le kell raktározni és megóvni, hogy por, piszok hozzá ne férhessen – mondta az öregasszony.
S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén volt s olyan púpos s olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.
– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállni, hogy rögtön ki ne mondja, amit gondol.
A fiatalasszony megrántotta a vállát.
– Bánom én.
Felszívta az orrát s lenyelte a könnyét. Hova is fogja lerakni a bútorát? Haza hová vigye?
– Az egy olyan gonosz lélek – morogta gyűlölettel. – Ha az leül valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az egész világ felfordul.
– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.
– Az.
– Mégis, meg kellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence, borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.
– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…
– No, egy asztalos még annyit se…!
– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna ilyen bútorod.
– De hát mi lesz mán?
– Mivel?
– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?
Az öregasszony ránézett a lányára.
Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.
Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.
Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.
– Ez az enyém talán – mondta durván.
Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.
Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszút, mélyet gondolt. Látta, hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.
– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… Az a baj, hogy a bútorát sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még egyet.
A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehhez az emberhez, aki mindent tűr.
Ez mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha tüzes vassal szurkálják.
– Ez is az enyém, meg ez is.
Egy ollót vett fel az ablakról s egy törlőkendőt a székről.
Több tárgyat összeszedett és csomóba gyűjtötte. Egy ócska lavórt, kefét, gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal fordította le a rajta levő holmit.
Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifűrészelgetett intarziát a gyaluforgácsba dobja.
– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni – szólalt meg csöndesen, fájó szívvel.
– De jól tudja. Valahára.
– Nem értettél meg engem soha.
– No, van mit meg nem érteni egy –
– Egy asztaloson, ugye?
– Igen.
– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.
– No, nem dobom többet.
– Eléggé fáj.
– Mi… Mit motyog?
– Eléggé fáj az nekem.
– Haha.
– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.
– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy ki tudsz lökni…
– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szívem!… Ilkám! Ne menj el, ne menj…
Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét rázta a zokogás.
Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta, mit tegyen. Mi lesz okos.
– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…
– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan bolond volnék…
– Legyél.
– Nem vagyok én Mariska – vágta meg az asszony.
– Kár – szólt csöndesen a férfi.
– Kár?!… No, hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár, hogy engem vettél el, nem őt, ugye?
– Nem úgy gondoltam…
– Hát igen, az affélék, azok igen, azoknak úgyis mindegy. Vihognak. Majd elveszed, ha én kinyúlok.
Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve, a szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a lyukreszelésen, az repeszthette el.
– De nem ígértem soha semmit – fulladt az asszony.
– Azt nem kell ígérni!
– Mit?
– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem ígérted?
– Persze, a Mariska jó volt ígéret nélkül is.
A férfi elhallgatott, feltűnt előtte a magas, szép lány a széles csípőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós ribizlit kidobná… ami az urának nem ízlik…
Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az elérhetetlenebb.
Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli. Gyűlölte most, gyűlölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem bírta vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…
Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt, és még inkább valakit, valakinek a jövőjét.
– Tudom, hogy vele háltál – mondta elszántan…
– Én!
Az asszony szeme kutatva nézte.
– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vad hazugsággal.
Az asztalos arca hosszúra, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.
– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.
Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.
Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt.
– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen tehetetlentől… nem is telt volna ki…
Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe. És ez olyan jólesett neki. Ez első jó érzése evvel az asszonnyal.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
