XXVII.
XXVII.
A testemben elomló erők erőtlen fogják marokra a széteső és riadt idegeket. Mintha minden kitörni vágyna, szabadulni a szakadékból, mely börtönül tátong a bennem rekedt élniakarásnak. A rajtam kívül, a cél, a vágyott és áhítva esengett, hová agyam nem világít, mi erősebb köröket von, halálosokat rám és megsemmisítőket, gyökerem amik átmetszik és lombom avarrá aszalják. A csodálatos más, a hozzám nem kötött, tőlem független, vágyaimtól be nem árnyékolt, másból másnak folyó és nekem bedugult forrás! Valóság! – Én kívül és dideregve állok és minden szálam tépett fonálként reszket a metsző, embertelen engem felőrlő szelekbe, elmetszve! A kapcsok széttörve és darabokban és ami vérembe viharozná a valóságot és a sebet keresné, amin hozzám férni, hol felfedve véresen és elvérzőn várom a végső és szánó döfést, nincs! És vérem céltalan és végnélkül szivárog és mind erőtlenebb kéz tartja a börtön riadt, szabadulni vágyó fejvesztett népét egybe. Fenékig tátongó seb vagyok, mely hogy elvérzett, torkát alvadt és undok vér, tört szavak és halott ritmusok betapasztják…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
