Lengyel Menyhért: Danton halála • – Büchner drámája a berni színházban –
Lengyel Menyhért: Danton halála •
– Büchner drámája a berni színházban –
– Büchner drámája a berni színházban –
Egy huszonegy éves fiatalember néhány hét alatt kiordít magából egy tizenhét képből álló drámát a francia revolúció idejéből. A darab bizonyos irodalmi körökben figyelmet kelt, meg is jelenik nyomtatásban, de csonkításokkal és kihagyásokkal, mert olyan merészségek vannak benne, amik a hatóság és a rendőrség figyelmét nagyon élénken foglalkoztatnák. A fiatal drámaíró miután orvosi és természettudományi tanulmányokat végzett, sokat küszködött, éhezett és lázongott s titkos társaságot alapított az emberi jogok megvédésére, huszonöt éves korában meghal Zürichben. Lezárul az élete – el van intézve. A Büchner nevet azontúl csak a bátyja révén emlegetik, aki híres materialista filozófus lett. Eltelik nyolcvan év. Ekkor a fiatal ember régi drámáját kiássák, a nagy háború harmadik esztendejében Berlinben előadják – azután diadalmasan viszik végig ott, ahol német társulatoknak most játszani lehet, többek közt Svájcban, így a berni és zürichi színházakban. Rengeteg sikere van, különösen Zürichben, ahol nem győznek betelni vele, a vendégjátékot folyton prolongálni kell miatta… Esténként dobogó taps és kiáltás veri fel a hatásos képek után a színházat s talán a temetőbe is elhat a lárma, ahová 1837-ben a lázadó fiatalembert a földbe pihenni tették. Most előidézik az alakját, foglalkoznak az életével, előkeresnék minden sorát – úgy néznek utána, mint egy felvillanó genie után, lába nyomát kutatják a városban, ahol élt és meghalt, mert a siker végre eljött a halott fiatalemberhez – de neki az már egészen mindegy. Nem csodálatos történet ez?
Utána lehet nézni az eltűnt ifjúnak, mert kétségtelen, hogy a világ egy nagyon jelentékeny drámaírót vesztett el benne, aki képekben gondolkozott, az alakjain keresztül élt s színpadra támasztott figurák száján tudta kikiáltani azt, ami foglalkoztatta. A «Danton halála» történelmi dráma – csupa mozgás, népjelenet, külsőség – néhol egész szolgai másolása a történetnek, vannak benne beszédek, melyeket az író szó szerint vett át hiteles szövegükben, amint annak idején elhangzottak. Egy nagy spektákulum az egész, sansculotteokkal, forradalmi figurákkal, népgyűlésekkel, guillotine-al, látványosság, matéria egy jó fantáziájú rendezőnek, mégis – és itt van a hallatlan kvalitása – kevés drámát tudok, mely jobban kifejezné írója lelkiállapotát. Nagy zajt csap itt egy fiatalember – hogy befelé csendesen sírhasson – a forradalom kell neki, levágott fejeivel, ömlő vérével, elpusztult értékes és értéktelen életeivel, csak azért, hogy bebeszélje saját magának, mily semmiség az élet, hogy pusztulnak el benne az emberek – mily kiválóak haltak meg, jelszavak miatt –, eh, akkor talán nem olyan nagy baj, ha egy tehetséges ember huszonöt éves korában szintén elpusztul. Hiszen Danton is meghalt és a többiek mind. Guillotinera hurcoltatja őket a darabban, a csupasz testű, véres kezű hóhér durván taszítja egymás után a halálos bárd felé a forradalom alakjait – azonban a menet után tántorog, sápadtan és lázongva, maga Büchner is, aki éppúgy tudta, hogy meg kell halnia, mint Danton és a többiek tudták ott a conciergerieben s a saját sikolyait és vergődését adta a dráma alakjaihoz. A dráma: Büchner magánbeszéde a halállal és a halálról. E fekete tónusból keltek ki alakjai, innen van borzasztó őszintesége, innen – e nagy élményből és saját kínból – az erő, mely nyolcvan éven keresztül úgy tudta konzerválni, hogy mikor most színpadra támadt, a danse macabre e tébolyult éveiben, mindenkit megfogott és megdöbbentett a hörgés, vergődés és reménytelenség hangjaival.
De még ezen felül is nagy színpadi tehetség mutatkozik a fiatal íróban. Szabadon dolgozik, mint egy genie, szétdobja a színpad kereteit, s mint vastag vonalú szénvázlatokat rajzolja elénk befejezetlen képeit. Kitűnően érezteti a népet, látja a tömegek mozgását, s hallja bömbölésüket, nagyon élesen karakterizálja az egyes alakokat, Danton, Robespierre, Saint Juste feledhetetlen portrék gyanánt maradnak majd meg az emlékezetünkben, csodálatosan modern és bármily fiatal, már megvan az a fanyar bölcsessége, amit csak a nagyon kiábrándult embereknél találni, a korai érés színe ez, a halál hervasztó világítása. A nőkről nem sokat tud – huszonegy éves volt! – egész líráját, ellágyulását Dantonon keresztül érezteti, egy véres kor kísérteties fényében. Utána lehet nézni az eltűnt Georg Büchnernek. Egy sajátságos, forrófejű és -szívű fiatalember túl korán távozott el.
A darabot Reinhardt fedezte fel s ő hordja most keresztül Svájcon, pompás anyag az ő rendezői fantáziája számára, roppant tetszik neki, az ilyesmit már könyv nélkül tudja Egy nap megérkezik Bernbe, másnap előadja a darabot, mely népjeleneteiben úgy hat, mintha ezer ember mozogna állandóan a színpadon s ez mind élő, ágáló, a főszereplőkkel összejátszó külön ember, s mégis egy kolosszális sötét tömeg. Hogy csinálta ezt? Mikor tanította be? Hogy képes így mozgatni ekkora masszát, mikor más színpadi emberek számára három ember összejátszásának megteremtése is nehéz feladat – ez éppen a Reinhardt bűvészete (nem művészete). Ismerjük ezt az ellenállhatatlan tömegmozgatást az Oedipusból és a Judithból, mégis mindig újból meglep vele s csak a végén, mikor az egész felett gondolkozni kezdünk, vesszük észre, hogy ezek a dolgok Reinhardtnál mégis mindig egyformák, fárasztók egy kicsit s maniriertak. Nagyszerűen bánik a világítással, inkább elhiteti velünk, hogy az egész francia forradalom az éj sötétjében történt, csak hogy alkalmazhassa különös, rembrandtos fényhatásait, a sötét tónust s az élesen megvilágított egyes figurákat. Sokat tanult e téren az angoloktól, s mikor így szabadjára dolgozhat, kitűnik mennyire, sokszor hidegen színpadias. A figurákat is (Robespierre, St. Juste) nagyon élesen, a színpadi hatás abszolúte nem válogatott eszközeivel dolgoztatja ki jó színészeivel. Tele van meglepő és mindig hatásos ötletekkel, egy robusztus fantázia, szinte érezni mint született, a színpadon, munka közben egy-egy színpadi gondolata a színész, a világítómester, a kórusvezető számára, mert nála minden csak eszköz, hogy tobzódó elképzeléseit megvalósítsa s mindent a maga képére gyúrjon.
Van azonban egy, akivel nem bír, nem tudja maga alá teperni, nem képes rajta keresztül a saját hangját és színjátszását érvényesíteni, mert ez egy más egyéniség és sokkal finomabb, semhogy eszköz legyen bármily erős színpadi mester kezében, s ez Moissi, kinek hangját és lényének melankóliáját nem lehet – nem is szabad – megváltoztatni. Moissi Svájcban van internálva, mint a franciák hadifoglya, láttuk őt egyszer Zürichben játszani, színtelen és megtört volt, mint akiből kiszállt a lélek. Most, hogy csatlakozhatott régi bandájához s maga körül érezte a levegőt, mely annyi törekvés, munka és művészi eredmény emlékével öleli körül – újra teljesen magához tért, még talán jobb volt, mint bármikor azelőtt. Ritka finom színészt, akiben van valami transzcendentális, valami halk fájdalom, melyen keresztülszűri a hangját és a mozgását, innen van, hogy az egész nagy spektákulumból mégis az ő alakja maradt meg legjobban, pedig a leghalkabb, de a legemberibb. Ebben a színészben fejeződött ki legszebben nem a Danton, hanem a Büchner szomorúsága és fáradtsága, vívódása és lázadása, Moissin keresztül éreztük meg egészen a fiatal írót, kinek olyan erős és vad víziója volt az életről és történelemről, ami csak a közeledő halál súlyos atmoszférájában születhetett.
Bern, június.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
