LACZKÓ GÉZA: MOLIČRE
LACZKÓ GÉZA: MOLIČRE
(Született 1622. január 15-én)
Hogy tollat fogok Moličreről írni, elsőben is undor és mély megvetés habzik föl bennem korunk, a hálás utókornak mintaképe iránt, s csak azután fordul szívemből hála, tisztelet, megilletődés, bámulat Moličre, a legnehezebb írók s a legrokonszenvesebb lángelmék egyike felé.
Az alexandriai kor s a középkor óta egyik időszaka sem volt olyan szerencsés helyzetben, ami az irodalmi megnyilatkozásokat illeti, melyekre visszatekinthet, mint a mi időnk. Az alexandriaiak a klasszikus latin és görög irodalom rendező, megvilágosító, továbbfejlesztő örökösei voltak: szövegeket magyaráztak, hitelessé rekonstruáltak, egyszóval örökélővé dolgozták fel a múltat. Okos emberek és derék munkások voltak. Szerények is, mert a hagyományt maguk fölé helyezték; öntudatosak is, mert magukat sem tagadták meg, megteremtvén az első dekadens irodalmat. A középkor a kezdő kereszténység – a modern latinság – íróit magyarázta, tanulta, terjesztette.
A mi időnk is nagy s már lezárt irodalmi múltra tekinthet vissza, de csak szemét mereszti, ujjong, centenáriumokat ünnepel, a rábízott kinccsel azonban furán sáfárkodik. Különösen ebben a szétszabdalt Magyarországban.
Valami óriási bankettnek rémlik Európa előttem: most itt, majd amott áll fel valaki, pohárral, sőt urambocsá! Billikommal kezében s valamely, száz, háromszáz, hatszáz évvel ezelőtt született vagy elhalt lángeszű íróra köszönti. Nagy szavak szárnyán hiúságtól és hívságtól dagadt mondatok úsznak a tányércsörgéses, füstös levegőben. Csak úgy komázunk a holt nagyokkal. Dantétől, Dosztojevszkijtől, Petőfitől, Moličretől habzik a szánk s valami mégis hiányzik ebből az ünnepből, ó, nem sok, mert hisz a Miniszter, az Akadémia, a Társaság, az Egyesület eljött, csak Dante, Dosztojevszkij, Petőfi és Moličre maradt ki onnan.
Az igazság az, hogy hónap- és évszámra nem gondolunk velük, míg egyszer csak fölfedezzük, hogy «forduló»-hoz ért a nagy szellem halálutáni pályafutásában. Elő a ferencjózseffel, elő a rezegtetett baritonnal!
Beszélünk róluk, pedig íróról nem beszélni kell, dehogy! Olvasni kell, amit írt. S mi szentebb feladat, olvashatást lehetővé tenni azoknak is, akik szellemi vagy anyagi szegénységből eddig nem juthattak hozzá. (Igen szép lett volna például egy olcsó, népszerű Dante-kiadás; főműveinek új lefordítása s egyéb egypár ilyen, szorgalmat és önfeláldozást s a 100 percentre dolgozó kereskedelmi szellem pillanatnyi félretevését igénylő feladat.
Bizony, úgy fogunk járni, mint a dús kastélyt pénz nélkül örökölt paraszt, éhen halunk benne. Szellemileg éhen halunk. Dantét ünnepeljük és Croker meg Elvestad terjesztésében buzgólkodunk. Dosztojevszkij zengésén nyelvelünk s míg egy-egy regénye magyarul százakba kerül, a napilapok hasábjain «friss tehetségek» művei folynak és szétfolynak s nincs senki, aki legalább egy becsületes Dosztojevszkij-életrajzot, műveiről kimerítő összefoglalást írna. Moličret vörös betűs színlap hirdeti s a színpadokon százas sorozatban «friss tehetségek» művei nyúlongnak végig a színházi évadon. Szerénytelenek vagyunk, mert a hagyományt vállveregetve ünnepeljük; ostobák vagyunk, mert letagadjuk, hogy Moličre, Dante már nem élő kincs nekünk, sem a régit nem tudjuk hűen utánozni, kellően élvezni, sem új irodalmat nem tudunk teremteni. Munkátalanok vagyunk, dolgozni nem akarunk, pedig nincs nagyobb s nincs hálásabb munka, mint a múlt élő jelenné tevése.
Léha és fáradt idő a mi időnk. Börtönviselt Oscar Wildeek vagyunk, sápadt és üres paradoxonokat, aforizmákat mondogatunk s azt hisszük, még mindig a régi sziporkázó szellem vagyunk.
S Moličrerrel szemben még furcsább a mi helyzetünk, magyaroké. Moličre nálunk sosem volt a vígjáték Shakespeare-je, abban az értelemben, hogy Shakespeare-nek döntő befolyás jutott osztályrészül a magyar drámairodalom fejlődésére, a tragikum eszméjének (vele a magyar balladának) kialakulására. Shakespeare-t legjelesebb íróink fordították, sok nagy színészünk csak Shakespeare színész volt. Moličret már csak a második sorban álló íróembernek fordítgatták s van-e, volt-e magyar Moličre színész, olyan vágású, mint Shakespeare-színésznek Egressy?
Mért nem nyert Moličre a magyar szellemi világban polgárjogot?
Először azért, mert olyan speciálisan francia, mint ahogy Arany magyar. Idegennek alig megközelíthető; persze, legmélyebb, legértékesebb tulajdonságaiban.
Aztán azért, mert az az embercsoport, az a mentalitás, amelynek ő ostorozó megszemélyesítője, a XVII. század után ismeretlen Magyarországon. S ez: a királyi udvar fényében ágáló nemesség mögött jólétre vergődött polgárság és eszmeköre. Királyunk nem köztünk élt, főnemességünk idegenmajmolás rabja volt s marad. Polgárságunk magja német – ennek szentimentalizmus kell – felépítménye zsidó – ennek felelőtlen tréfa, filozófiai alapról szökkenő derült nevetés kell – márpedig Moličre humora erkölcsi alapról villan, nevetése keserű s a szentimentalizmust épp úgy nem ismeri, mint nyelve, a francia nyelv a «Gemüth» szót.
S harmadszor ezért, mert minden magyar véna közt legvérszegényebb a komikai, valahogy úgy, ahogy a francia sosem tudna «sírva vigadni», s nincs rá mód, hogy bevegye az egész Európát hatása alá vonó Ibsent.
Moličre tehát, mindnyájan tudjuk különben, nem az az érték a magyar nemzetnek, aminek most följubiláljuk. Helyette inkább Pákh Albertet kellene kissé kiásni sírjából.
Én azonban, egyénileg s még pár ember nevében – de csak az bólogasson itt helybenhagyóan, aki olvassa és szereti Moličre-t! – örömmel gondolok most hivatalos ünnepiességgel Moličre-re.
Bámulom benne az embert, akinek házaséletét például oly nagyszerűen öntötte drámai formába Maurice Donnay, a sokoldalú, tevékeny, jót cselekedő, szenvedő, szomorú embert. Nemcsak királyi főkomornyik s így bizonyos udvari szabályokhoz kötött, hanem nagyszerű színész – ezt a tulajdonságát még ellenséges érzületű kortársai is elismerik – játszik mindent, tragédiát, komédiát, ezt jobban, mint amazt, a leghosszabb és legnehezebb szerepeket ő vállalja mindig; kitűnő kolléga színésztársaival, akiknek kenyerét biztosítani egyik legfőbb gondja; fáradhatatlan mulatságrendező, balett- és mókaíró; szorgalmas olvasó; nagyszerű kompilátor, sőt plagizátor (de csak úgy, ahogy Anatole France és D’Annunzio): ott merít, ahol lehet, de két kézzel; közben folytonosan betegeskedik; gyötrő szerelem fűzi a hajdan szeretett nő könnyűvérű lányához s mély-mély, csöndes szomorúság borong úri megjelenése, viselkedése fölött.
Tisztelem Moliére-t, mint a legerősebb emberi akaratok egyikét. Testi és lelki nyomora, szenvedése («Allez donc travailler dans ces conditions!» – mondatja vele Donnay egy házastársi veszekedés után) sosem veri ki kezéből a tollat s nem törli le vigasztalhatatlan arcáról a másokat megvigasztaló mosolyt.
Megilletődve nézem benne a szellem végül is győzelmes harcát az anyag ellen s hálával tekintek a három kötetre, amelyre ez van írva: Oeuvres complčtes de Moličre, mert megtanított, hogy nemcsak ima, huszáros kard-ki-kard!, de a mosoly is, mely rózsaszín fátyolként borul az élet nagy sötét szakadékára, a mosoly is balzsam az ellen a betegség ellen, amelynek neve: lét.
S bámulom benne a lángészt, s a lángeszű írót (a kettő nem egy); a lángészt, aki kilátta kora zűrzavarából a legártóbb embertípusokat: a mucsai széplelket, az embergyűlölőt, az úrhatnám pugrist, az entellektüell nőt, a zsugorit, a féltékenyt, az ostobát, a kicsinyest, a mához, a mindennaphoz ragadtat; s bámulom benne a lángeszű írót, akitől foglalkozása, sorsa azt követelte, hogy színpadra víve rajzolja le ezeket az alakokat – amelyeket, a téma hozza magával, regényben, labruyčrei rajzban jobban lehetett volna megörökíteni – s ő meg tudta csinálni, hogy a dráma az ő kezében tiszta jellemrajz (a cselekmény csak ürügy és a kifejlés nála épp ezért mindig elnagyolt, deus-ex-machinás.) Auteur dramatique malgré lui!
Ezek után, ha úgy tetszik, ünnepeljünk!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
