Imecs Béla: A fekete sas | Nyugat 1908-1941

Imecs Béla: A fekete sas

Az élet felém lobogott
És idegen maradt,
nem teremtettem semmi mást,
Csak a fekete sast.
Körülvesz, megver, eltakar,
És másnak ő nem él.

Tollai sötét rácsán át
Nem menekülhetek,
Hát eltűröm akárhogyan
Ringatja véremet,
Míg lökdös, mint az elpihent
Bárkát az esti szél.

Nem lángoltam és bűnöket
Nem követtem el én,
Pedig akinek bűntudat
Nem villog a szemén,
Megújhodást hiába vár,
A nap meddőn múlik.

Szemem előtt a messzeség
Ezer képe kering,
S élővé nem tették soha
Megértő bűneim;
Csak néztem mozdulatlanul,
Hidegen, mint a kő.

De leszállott a vén hegyek
Ormáról a vihar,
Szívembe markolt jégtörő,
meleg karmaival;
Libegtek a falevelek,
Felém fordult a fű.

S új tavasz illata rohant
Ömölve, mint a köd,
zendültek elszáradt húrok
Az alvó szív mögött;
A gyermekálom visszajött,
S könnyel megtelt a szem.

És körülvett a fájdalom,
Mint felnövő liget,
Lángoló virágok vágták
Belém tüskéiket;
S együtt vertem mindenkivel,
Mint pontos óramű.

Azóta verdes és riaszt
Valami messzi vágy,
Minden ideg továbbveri
Ködös, nehéz szavát;
Másképp nevezni nem tudom,
Csak így: fekete sas.

Úgy látszik, ez a szárnyverés
Már nem hagy el soha,
Szakadt csapással hull le rám
Zuhogó ostora;
Zajlik a vér és felmered,
Mint a hullámtaraj.

Fölöttem ingó és sötét
Glóriaként ragyog,
Szívem piros tükrére hullt
Árnyéka mind nagyobb;
Vak, mint a szén és önmagát
Emészti, mint a füst.

Mellettem és szívem fölött
Pelyhes szellő kavar,
zsákmánya a csend, rája csap,
Mint sajgó búcsúdal,
Lefog, felborzol, rámborul
És el nem engedem.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!