Csongrád és Csanád. Szivos Bélától | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Csongrád és Csanád.
Szivos Bélától

A Tisza és Maros összefolyása által képezett szöglet mellékén terűl el Csongrád- és Csanádmegye nagy, népes városaival, falvaival és tanyákkal, gazdasági épületekkel tarkázott, óriási pusztáival.

E megyék fölszíne, mely 80–100 méternyire emelkedik a tenger színtáján felűl, egészen síkság, a melyet csak néhol szakít meg egy-egy jelentéktelen hullámos dombsor, földhát vagy kunhalom.

Csongrádmegyének főfolyója a Tisza, mely éjszaktól déli irányban metszi s majdnem egyenlő két részre osztja, míg a Körös csak éjszaki részét locsolja egy kis darabon. Csanádot pedig déli szélén végig a sebes folyású Maros hullámai mossák, érintvén egy kis helyen Csongrád déli részét is. Van még e folyókon kivűl nagyszámú ér is, melyek a szabályozás előtti időkben leginkább a Tisza árjának voltak természetes levezetői, most pedig csak akkor van vizük, ha eső- vagy hólével megtelnek, míg egyébkor rendszerint szárazok. Kisebb-nagyobb tó és tócsa is van elég, de ezek legtöbbnyire szintén csak időnként telnek meg. Sokkal fontosabbak ezeknél az úgy nevezett vadvizek, melyek a töltések mögött szoktak fölfakadni és gyakran a mentesített terület tetemes részét gazdaságilag használhatatlanná teszik, sőt több helyen állandóknak mondható posványokat képeznek. Nem kevesebb bajt okoznak az úgy nevezett belvizek, melyek nagyobb esőkből és hóléből keletkezvén, a lapályokon több-kevesebb ideig megmaradnak. A már részben létesített zsilipezés s a vízvédelmi rendszer folyamatban levő fejlesztése lesz majd hívatva e bajon segíteni.

Máskülönben e megyék földje általában a legtermékenyebbek közé tartozik, s nemcsak a mély rétegű alluviális fekete agyag, hanem a homokos területek is eléggé meghálálják a gazda fáradságát, s különösen kitűnő búza s más kalászosok, tengeri s néhol repcze terem igen sok. Azonban az óriási gát-építési és fentartási költségek nagy sulylyal nehezednek a birtokosokra. Ehhez járúl, hogy a vízszabályozások által sok, addig legelőnek használt terület szántófölddé vagy keveset érő vadvizes helylyé változott, a mi az előbb virágzó állattenyésztésnek dús jövedelmi forrását szűkebb korlátok közé szorította. Mert kétségtelen ugyan, hogy e két megye állattenyésztése még most is nagyon figyelemre méltó, de a régihez képest fontosságából sokat veszített. Mindazonáltal évenként nagyobb mennyiségben szállítanak kivált lovat a dunai államokba, nevezetesen Bulgáriába és Romániába. A juhászatokban pedig kitűnő minőségű sajtot készítenek, mely már meglehetősen ismeretes kereskedelmi czikk. A mondott körűlményeknél fogva nagyjából megszűnt a pásztor élet költőisége is; az annyit emlegetett csikósok, gulyások egyszerű nyájőrökké lettek, s olyan sajátságos gulyástemetés, a minőt Arany János egyik szép költeményében leír s a minőt képünk mutat, ma már a pusztán is alig fordúl elő.

Az állattenyésztésen kivűl a halászat is nagyot csökkent jelentőségében a vízszabályozások óta; a régebbi mesés halbőség pedig már csak hagyományban él, s az a vidék, mely a vizekkel örökös harczban áll, majdnem oly szűkében van a halnak, mint a víztelen homokterületek. A mit most fognak, annak az értékesebbjét leginkább Budapestre, Bécsbe szállítják, hol biztos piacza van, a silányabb árú pedig szárítva a délvidékre kerűl.

Erdő dolgában szegény e vidék, a minek különben az a magyarázata, hogy a föld vagy szántóföldnek való, midőn is a beerdősítés gazdasági tekintetből helytelen volna, vagy pedig vízjárásoknak van kitéve s e miatt erdőültetésre alkalmatlan. Ez utóbbi helyeken azonban annál több füzes van, s ezek a füzesek, nemcsak a vidék szépségét emelik, hanem évenként rendesen lecsonkáztatván, nagy mennyiségű tüzelő és kosárfonó anyagot adnak, az árterekben levők pedig a víz sodrát mérsékelik s így a gátak védelmére is sokat tesznek.

Gulyás temetése a pusztán.
Pataky Lászlótól

Szőlő van Csongrád- és Csanádmegyében elég, leginkább a homokos hátakra ültetve, s bora is, bár gyönge, és a mostani kezelés mellett kereskedelmi czikknek általában nem alkalmas, de házi használatra s pezsgőgyártásra teljesen jó, az újabban itt-ott termeszteni kezdett csemegeszőlő pedig oly kitűnő, hogy világkereskedelmi czikknek is könnyen beválhatnék.

Gyümölcstermesztésre nagy hajlama volna az itteni népnek, és általában sokat is áldoz annak fölvirágoztatására, de az éghajlat nem olyan, hogy itt valaha jövedelmező gyümölcsészet jöhessen létre. A mi gyümölcs azonban terem, az nagyon kitűnő minőségű, de épen aránylag csekély mennyiségénél fogva kereskedelmi fontossággal nem bír, s maga a lakosság is másunnan, leginkább a Tisza-hátról veszi a gyümölcsöt. Csak dinnye terem nagy mennyiségben, s minőségre nézve igen jó lévén, külföldre is szállítják.

Annál jelentékenyebb azonban a konyhakertészet, melyet az erre kiválólag alkalmas kövér, alluviális, televényes földeken nemcsak a lakosság, hanem az ide is eljáró bolgár vállalkozók nagy sikerrel űznek, s távoli vidékeket is elárasztanak termesztményeikkel.

A vad-állomány, kivéve a mocsári szárnyasokat, nem valami gazdag. Nagyobb vad teljesen hiányzik, bár még csak a múlt században is rengeteg sok vaddisznó tanyázott e tájék nádas mocsaraiban. Nyúl és fogoly, valamint nehány vadaskertben fáczán is meglehetős számmal van, de még több a vízi madár, különösen vadlúd, szárcsa és vadkacsa, melyek hihetetlen mennyiségben tanyáznak a réteken, nádasokban, s midőn egy-egy hatalmas csapat valamitől megijedve fölrebben a posványok közűl, szárnycsapásaival szinte mennydörgésszerű robajt okoz, mire újabb és újabb csapatok szállanak föl a nádasok rejtekeiből, s egész madárfelhőket képezve, siketítő lármával kavarognak a mocsarak fölött. Ritkábban kócsag is kerűl, sőt némely évben gődény és hattyú is vetődik; kora tavaszszal, meg őszszel pedig a legritkább fajú búvárok is ellátogatnak e vidék vizeire.

Hogy e két megye a történelem előtti korszakban sűrű lakossággal bírhatott, azt a nagyon gyakran előfordúló leletek kétségtelenné teszik. Vannak olyan helyek, melyek régészeti tárgyak tekintetében csaknem kimeríthetetlenek. Különösen a csiszolt kő-kor, a bronz- és vas-kor van gazdagon képviselve s mondhatni, hogy a hány víz mellett levő magaslat, vagy emelkedettebb part van, ott mindenütt találhatni egyik vagy másik korszakból régészeti maradványokat. A Szegvár mellett levő Tűzköves nevű halom oly gazdag csiszolt kő-korszakbeli tárgyakban, hogy effélék egy-egy szántás után százával szedhetők össze, különösen kova- és obsidiánszilánkok, edény- és őrlőkő-töredékek. Bronz-kori maradványok is gyakrabban találtatnak s néha tömegesen; példáúl Szentesnél egy ízben 17 igen szép „kelt”-et, máskor pedig egész csomó töredezett bronz kardot, sarlódarabokat s más efféléket találtak. Vas-kori tárgyakban különösen a „Gyapjas” környéke, Szentes közelében, fölötte gazdag, hol egy-egy áradás után tömegesen kerűlnek elő a szebbnél szebb agyag edények, agyag ékszerek és kisebb-nagyobb urnák. Később a római hatás nyomai látszanak, s egészen, vagy félig-meddig sikerűlt római edényutánzatok gyakrabban kerűlnek napvilágra. Szegvár tájékán pedig különösen Antoninus Pius és utódai idejéből föltűnő számú római érem fordúl elő. A népvándorlás korából is kerűl e megyék minden részén sok, olykor nevezetes maradvány, melyekből, a föntebb említett korszakok tárgyaival együtt, igen érdekes darabok láthatók a Magyar Nemzeti Múzeumban, Szentes város, Szeged, Hód-Mező-Vásárhely és Csongrád régiségtáraiban, valamint a csanádmegyei történelmi és régészeti társúlatnak a makói megyeházban levő régiségtárában.

Réti víz.
Vágó Páltól

A mi e két megye történelmét illeti, e területeket a népvándorlás vége felé szlávok és más kisebb népek szállották meg; de ezek a magyarság által kiszoríttattak, vagy a hódítók közé olvadtak. IV. Béla idejében a tatárok elől menekűlő Kuthen kunjai telepedtek itt meg. A török háborúk idejében borzasztó sorsa volt e megyék szerencsétlen lakosainak. A magyar király, az erdélyi fejedelem, a török egyenlően adóztatta őket, s még e mellett sem voltak soha biztonságban. Hol egyik, hol másik ellenség száguldozta be a kizsarolt vidéket, ölve, rombolva, gyújtogatva, a minek emlékét most is hirdeti a számtalan puszta, hajdan mindannyi népes, virágzó község. De el is pusztúlt a nép annyira, hogy nehány csoda módra megmaradt, vagy jobban mondva, hamvaiból föltámadt községet kivéve, a múlt századig majdnem egészen lakatlan volt az egész nagy terület. A török kiűzetése után kezdettek újabb települők beszállingózni, még pedig Csongrádba magyarok, Csanádba pedig a most is többségben levő s vezérelemet tevő magyarságon kivűl szerbek, oláhok, tótok és csekély számú német is. – Vallásra nézve a lakosság zöme római katholikus és református; vannak aztán még görög-keletiek, görög-katholikusok, ágostai evangelikusok, unitáriusok és zsidók. Unitárius egyház-község csak Hód-Mező-Vásárhelyen van.

A református és a görög-keleti templom Szentesen.
A szentesi piacz-tér.
Cserna Károlytól

Van még ez országrészben az említetteken kivűl egy kevéssé ismert, de igen érdekes felekezet is: a nazarénusok, vagy a mint magukat nevezik, „hívők”, „igaz keresztények” felekezete. E sajátságos rajongók Csongrád- és Csanádmegye legtöbb községében laknak szórványosan, itt-ott meglehetős népes egyházközséget képezve. E felekezetet Fröhlich Sámuel Henrik leutwyli protestáns lelkész alapította Svájczban, ki az 1830-as évek végén kezdte meg a nazarénus tanok hirdetését. Svájcz- és Elzászban, Baden- és Württembergben csakhamar elterjedt az új szekta, melynek tanait nehány fanatikus „apostol” Magyarország különböző vidékein is elterjesztette. Alapdogmájuk körűlbelűl azonos az anabaptistákéval, t. i. a felnőttek keresztelését illetőleg; továbbá hogy az ember hit- és cselekedetek, de főképen hit által igazúl meg, melynek szülője a Szent-Lélek. „Igaz hívő” csak a „szent gyülekezet” tagja lehet, a ki nemcsak ismeri az Isten igéjét, hanem a szerint él is. A nazarénusok a papi rend jogosúltságát nem ismerik el, a mennyiben az egyetemes papság elve alapján állnak, s a kit vallásos összejöveteleik közben „megszáll a szent lélek”, mint a quäkereknél, az vezeti az isteni tiszteletet s intéz a gyülekezethez predikácziót. A gyermekkeresztelést teljesen haszontalannak tekintik, mivel szerintök csak az keresztelhető meg, a kinek öntudatos hite van. Semmiféle ünnepet nem ismernek a vasárnapon kivűl s hetenként csak kétszer tartanak közös isteni tiszteletet, de akkor aztán az egész hitközség kivétel nélkűl jelen van. A hazugságot, csalást, lopást, emberölést nagy véteknek tartják, és van rá igen sok példa, hogy a „hívő”, ha valakit megcsalt vagy meglopott, midőn még nem állott a „hívők” sorában, önként megtéríti a valaha okozott kárt; míg némely nazarénus újonczczal azért van baj, mert a gyilkos fegyvert kezébe venni makacsúl vonakodik. Ha pedig valamit nem akarnak megmondani, de a feleletet ki nem kerűlhetik, hogy hazugságba ne essenek, oly körmönfont, bibliai idézetekkel vegyített zagyva beszéddel segítnek magukon, hogy azt ugyan senki meg nem érti. Különösen akkor alkalmazzák e fogást, midőn olyas hitelvök felől kérdeztetnek, a melyről tán maguk sincsenek tisztában, vagy pedig a melyet az avatatlanok előtt titokban szeretnének tartani. Külső megjelenésük szerfölött alázatos; mindig lesütött fejjel és a lehető legegyszerűbb ruházatban járnak, úgy hogy a nazarénust erről is bárhol meg lehet ismerni. Hébe-hóba „apostolokat” is küldenek ki, különösen ha meghallják, hogy valahol valaki kedvezőleg nyilatkozott felőlük s talán hajlandó is volna közéjük állni. A kit aztán apostol gyanánt kiküldenek, annak haladék nélkűl indúlnia kell és semmi nehézségtől visszarettennie nem szabad. Hogy pedig küldetése czélját elérje, tartozik a legnagyobb nélkülözéseket, bántalmakat és megaláztatásokat is békén tűrni. Nem kell azonban hinni, hogy olyan könnyen hívőnek fogadnak valakit, mert a ki megtér is, azt még sok mindenféle próbának vetik alá, míg aztán véglegesen fölavatják a „hívők” sorába. Azokat, a kik már megtértek, de a gyülekezetbe még nem vétettek be, „útazók”-nak hívják. Ezek az útazók az isteni tiszteletnek még csak némely részein lehetnek jelen, s nem a hívőkkel egy sorban, hanem egy elkülönített padon ülnek. Különösen szigorúan vigyáznak pedig az „útazók”-ra a végből, hogy vajjon nem pipáznak, vagy bort nem isznak-e; mert ez a nazarénusok szemében fölötte nagy vétek, s a kit rajta kapnak, legyen bár útazó, vagy már igazi hívő, azt menten kiközösítik a gyülekezetből, s pedig úgy, hogy legalább egy évig semmi szín alatt vissza nem veszik. Innen magyarázható aztán meg, hogy e felekezet legnagyobb részt nőkből áll. A szentesi gyülekezet példáúl ezelőtt néhány évvel 37 tagot számlált, kik közűl csak 6 volt férfi, mit az egyik úgy magyarázott meg, hogy: „a pipa sátáni mestersége nem engedi az embereket az Úr aklába jönni!” Nálunk a nazarénismus a Fröhlichchel közvetlenűl érintkezett itteni apostolaik révén, az 1850-es évek elején kezdett lábrakapni, és pedig legelőbb Bácskában, aztán Csongrád- és Csanádmegyében. Ez idő szerint legnagyobb magyar gyülekezetük Hód-Mező-Vásárhely, hova egy Tóth József nevű ácsmester vitte e tant. A vallás- és közoktatásügyi magyar királyi miniszterhez benyújtott hitvallásukat is Vásárhelyt szerkesztették. Makón a nazarénusoknak külön temetőjük, sőt elég csínnal épűlt gyülekezetházuk is van. Ez előtt pár évtizeddel itt-ott aggasztó mértékben kezdett a nazarénizmus terjedni, mi aztán a világi és egyházi hatóságokat közbelépésre indította. A beavatkozásnak azonban épen ellenkező hatása lett, mint a mit vártak tőle, míg végre magukra hagyták őket. S azóta a felekezet terjeszkedése megállapodott, a tagok száma pedig megfogyatkozott.

Csongrádmegyének néhány év óta székhelye Szentes, emez újabb időben rendkívűli virágzásnak indúlt város. Lakosainak száma 31.000, kik közűl református 18.500, római katholikus 10.500, a többi pedig ágostai evangelikus, görög-keleti, zsidó és nazarénus. E város is, mint az alföldi városok általában, tömérdek viszontagságon ment keresztűl; hol egyik, hol másik ellenség dúlta, pusztította, s a századok folyamán, csak a történelem följegyzése szerint, ötször semmisűlt meg teljesen. De lakosainak rendkivűli szivóssága mindig meg tudta menteni a végenyészettől, és most azon az úton van, hogy rövid idő alatt az Alföld elsőrangú városai sorába emelkedjék. Erre nézve valóban bámúlatos erőfeszítéseket tesz; a polgárság, mely az urbéri terhek alól még jóval 1848 előtt önerejéből, közel két millió forinton váltotta meg magát, ma is folyvást és következetesen rendkivűl nagy összegeket vet ki magára, hogy a folytonos haladást biztosíthassa; még vasútat is saját emberségéből, tulajdon költségén építtetett.

Kubikosok.
Pataky Lászlótól

A szentesi nép zöme, mely kiváló mértékben bírja a magyar faj jó tulajdonságait, főkép őstermeléssel foglalkozik; de ipara is szép fejlődésnek indúlt, s némely iparága, különösen a műasztalosság, bárhol is számot tenne. Négy gőzmalma közűl három leginkább a helyi és környékbeli szükségletre dolgozik; egy azonban gyártmányai tetemes részét Ausztriába és a balkáni államokba szállítja. Vannak nevezetesebb téglagyárai és fürészmalmai, mely utóbbiak a Tiszán leúsztatott fát nagy mennyiségben dolgozzák föl. A vízzel való örökös küzdelem egy sajátságos néposztályt teremtett meg itt, az úgy nevezett kubikosokat. Roppant erejű, hihetetlen kitartású emberek ezek, kiknek rendes életmódjuk az árvizek elleni harczolás. Ők építették a a bámúlatos töltéseket, főkép ők oltalmazzák, javítgatják azokat most is. Éjjel, nappal, hidegbe, melegben, viharban, mindenkor helyt áll a kubikos, s a legnagyobb életveszélyben is teljes hidegvérrel tolja sulyos talicskáját, bátran beugrik a tajtékzó árba s nyugodtan kikeresi, elfojtja a szivárgásokat. Valódi vízi hős. Békés időben aztán mindenféle földmunkálatokra vállalkozik s ásójával, talicskájával elvándorol nagy messze, még külföldre is.

Számot tevő Szentesnek baromfi-kereskedése, mely évről-évre mind jobban fejlődik s egyre nagyobb fontosságra emelkedik. Már most is évenként elszállít 160.000 ludat, 50.000 csirkét, 15.000 pulykát és ruczát s nagy mennyiségű tojást, összesen félmillió forintot haladó értékben.

Szentes a Körös folyó régi árterén, a tenger színe fölött 87 méter magasságban fekszik, a Kurcza-ér partján. A város külseje megnyerő. Régi modorú, de tekintélyes polgári házai, pompás nagy piacza díszes artézi kútjával igen kedvező hatást tesznek a szemlélőre. Feltűnő benne a szép megyeház és a városi gymnasium épülete a reformátusok középponti iskolája és temploma, mely utóbbi legnagyobb a magyarországi református templomok közt. A pompás gymnasiumi épületben van elhelyezve a szép fejlődésnek indúlt városi múzeum és könyvtár is. Van e városnak egy gyönyörű közkertje, a „Széchenyi-liget”, mely szépségre és nagyságra az egész Alföldön ritkítja párját.

Néprajzi tekintetből különösen említésre méltók a Szentesen lakó czigányok, a mennyiben ezek közűl többen, teljesen elütőleg másfelé lakó vagy vándorló fajrokonaiktól, tetemes vagyonnal rendelkeznek, s bár itt is külön, az úgy nevezett „czigány-sor”-on, de oly házakban laknak, melyek a legdíszesebb polgári lakásokkal is vetekszenek. Főfoglalkozásuk e czigányoknak a lókereskedés; csakhogy koránsem holmi értéktelen árúval, hanem legtöbbször igen becses lovakkal járják be a legtávolabbi vásárokat is. Ismét nevezetes azonban, hogy minden jóllét mellett czigány szokásaikat és részben nyelvüket is megtartották.

Szentestől nyugatra, közvetlenűl a Tisza jobb partján, szemben a hármas Körös torkolatával, Csongrád város fekszik. Ez az Alföld legrégibb lakott helyei közé tartozik. A Névtelen jegyző szerint Ond fia, Ete a legyőzött szlávokkal épített ide földvárat, melyet ezek a maguk nyelvén Csrni grad-nak neveztek; s e szavak elferdítéséből keletkezett aztán a hódítók nyelvén a mai Csongrád, mely név később az egész megyére átszármazott. Tiszta magyar, római katholikus vallású lakosainak száma 18.000, kik négy mérföldnyi, leginkább homokos határukon őstermeléssel foglalkoznak, s különösen szőlőskertjük sok van, melyek e vidéken a legjobb bort termik. Jelentékeny itt a halászat is, melyet kivált a Körös torkolata körűl még ma is meglehetős sikerrel űznek, s különösen szép minőségű kecsege, harcsa, ponty, csuka kerűl hálójukba.

Juhászat Hód-Mező-Vásárhely határában.
Aggházy Gyulától

Csongrádmegyének a Tisza jobb partján fekvő részén nevezetesebb helyek még – Szegedet itt nem említve, – Kistelek, Algyő, a hol a magyar államvasútak alföldi vonala a Tiszán keresztűl megy; az újonnan épűlt Sándorfalva, Tápé, melynek lakosai fölmívelés mellett gyékényfonással is nagyban foglalkoznak, Dorozsma, Horgos, népes, nagy határú gazdálkodó községek s végre a történeti emlékű Pusztaszer, hol Árpád, a hagyomány szerint, a Körtvélytó partján, „Gömölső” erdő mellett, az országszervező nagy gyűlést tartotta. Ma már nyoma sincs Gömölsőnek, a Körtvélytó kiapadt, jó Szer falu is elpusztúlt; csak hajdani apátsága csúcsíves tornyának mohos fala meredezik még az ég felé, mint valami síremlék. Nehány éve régészeti ásatást eszközöltek e rom környékén, s a templom föltárt márvány padozata alatt, sok téglából rakott, sajátságos szűk koporsót találtak, szerteszét pedig rozsdás fegyvereket s temérdek emberi csontot.

Visszakerűlve a Tiszán Szentes alá, ott találjuk a népes, termékeny határú Mindszentet, majd hozzá közel Szegvárt, mely több ideig Csongrádmegye székhelye volt. A Tisza mellett eső Mindszenttel szemben nyugatra kezdődik Magyarország egyik legnagyobb terjedelmű uradalma, a Pallavicini őrgrófok több mérföldre terjedő birtoka. Ez a vidék különben a kiválóan jól kezelt, magyar typusú nagyuradalmak hazája. Ugyancsak Mindszenttől keletre egész Békésmegyéig terűl el egy tagban a szintén több mérföldnyi derekegyházai és mágocsi uradalom. Alföldi jellegű mintagazdaság gyanánt ismeretes ez a két latifundium, mely a Károlyi grófok birtokában, különösen nevezetessé vált gulyájáról és méneséről, Electoral Negretti juhairól és kondorszőrű magyar mangaliczáiról.

A Károlyi-féle uradalmktól délre esik Hód-Mező-Vásárhely, az ország legnépesebb városainak egyike. Határa 14 mérföldnél nagyobb területet foglal el, melyen különösen búza igen sok és kitűnő minőségű terem. Az állattenyésztés is kiválóan virágzó, különösen a szarvasmarha és lóállomány nemcsak nagy, hanem minőségre nézve is igen jó. A lakosság száma 58.000 s e közt 38.000 református, 13.000 római katholikus, a többi pedig evangelikus, görög keleti, unitárius, zsidó, nazarénus. E tiszta magyar népség legnagyobb része földmívelésből él ugyan, de az ipar és kereskedés is szépen ki van fejlődve s jelentősége egyre növekszik. A közművelődési állapotok kitűnők, s a nagy számú jeles iskola fentartására és fejlesztésére mind az egyes felekezetek, mind a város folyvást igen sokat áldoznak. A tanintézetek közűl legkiválóbbak a reformátusok gymnasiuma és a város által fentartott alsó földmíves-iskola. A közegészségügy javítására is sokat tett Vásárhely; így példáúl itt fúratták az Alföld egyik legelső artézi kútját, hogy az alluviális réteg vize helyett, a diluvium egészségesebb vizéhez juthassanak. Ma már két nevezetes artézi kútja van a városnak, melyek egyikét egy áldozatra kész földmíves polgár, Nagy-András János, fúratta saját költségén, igen tetemes összeget adván e czélra. Külsőleg Vásárhelyt, mai értelemben, szép városnak nem lehet mondani. A haladásnak nyomai ugyan évről-évre mind jobban látszanak, de több időnek kell még elfolynia, míg e város oda ér, hogy jelentőségéhez és gazdagságához illő külsőbe öltözhessék. Ezen azonban nem csodálkozik, a ki Vásárhely viszontagságos múltját némileg ismeri; sőt inkább az a bámúlatos, hogy egyáltalában képes volt fenmaradni. E hely pusztítását elkezdték a kunok, kiket épen itt, a Hód-tavánál vert tönkre IV. László. Aztán jött török, tatár; végre a ráczok a XVI. század legutólján egészen megsemmisítették; 1700 táján kezdett a megmaradt nép megint visszaszállingózni.

Hódmezővásárhelyi artézi kút.
Aggházy Gyulától

És még 1710-ben is különös kegyelemként tekinti Károlyi Sándor, az akkori földesúr, hogy a vásárhelyieken csak 1.200 forint-, két kötés karmazsin- és egy bál jó dohányból álló adót követel. Ez idő után gyorsan vagyonosodni kezdett a vásárhelyi nép; de az egymásután következő háborúk költségei, melyek rá nehezedtek, mindig elvonták attól, hogy városa külső fejlesztésére is gondolhasson. Különben is jellemző vonása Vásárhelynek, hogy a haza oltárára kötelezettségén felűl is sokat és szívesen áldozott. Így többek közt az 1788-ki télen, midőn épen nagy takarmányszükség uralkodott, a hadsereg részére vett 3.200 ökröt teleltetett ki; egy Kaszap nevű jobbágy pedig József császárnak a török háború folytatására, akkori időben nagy összeget, 30.000 forintot kölcsönözvén, midőn félév múlva ezt neki kamataival együtt akarták visszafizetni, az egyszerű paraszt ember a kamatot méltatlankodva útasította vissza, mondván: „a pénzt uralkodómnak kölcsönöztem, s nem szeretnék olyan országban lakni, a hol félévre is kamatot vesznek!”

Vásárhelytől délkeleti irányban terűl el Csanádmegye, mely a XVI., XVII. századokban a háborúk pusztításai miatt szinte valódi sivataggá változott s meglevő községei nagy része is csak a török kiűzetése után népesűlt be többnyire más vidékekről kerűlt vegyes lakossággal; nehány község pedig a legújabb időkben keletkezett az állami birtokokon. Székhelye e megyének a 32.000 lakosú, virágzó Makó. E város olyan mély lapályon fekszik, hogy sok helyen egy méternyi mélységben már fölfakad a víz, még pedig legtöbbnyire ihatatlan, úgy, hogy a lakosság a Maros vizét kénytelen használni, újabban pedig a szegedi bőforrású artézi kút vizét kezdik ide szállítani. A lakosok, kik egyébiránt tiszta magyarok, az Alföld legélelmesebb és legszorgalmasabb emberei közé tartoznak, s különösen a kertészetben tanúsítanak nagy ügyességet; egyik kertészeti terményük, a vöröshagyma, igen jövedelmező világkereskedelmi czikké lett, de más zöldséget, valamint baraczkot és szőlőt is nagy mennyiségben szállítnak kivált Hamburgba, Oroszországba és Angliába. A makói nők szépségükről messze földön híresek; rendkivűl csinos öltözetükből legföltűnőbb a kettős fejkötő kendő és az aranynyal vagy ezüsttel kivarrott nyalka papucs. A várost, több szemre való épület díszesíti, melyek közűl különösen föltűnik a megyeház, a csanádi püspök palotája, a városháza, a megyei közkórház, a polgári- és népiskolák s a reformátusok ódon tornya és gymnasiuma.

Makótól keletre Nagylak városa fekszik 10.000 főnyi magyar, tót és oláh lakossal, kik gazdag határukon földmíveléssel foglalkoznak s különösen temérdek házi szárnyast tenyésztenek. Nagylak hajdan az Alföld nevezetesebb pontjai közé tartozott, s története is igen viszontagságos. A XV. század elején szerbiai telepűlők szállották meg Nagylakot Jaksics nevű vezérük alatt. Ez a Jaksics és ennek utódai, hogy magukat a török ellen védelmezni tudják, várat és erős, nagy kiterjedésű földerődítményeket emeltek itt s építettek egy romjaiban is nagyszerű templomot, mely különösen azért nevezetes, hogy az egyik része görög keleti, a másik pedig husszita isteni tiszteletre volt berendezve. Költöztek ide ugyanis husszita csehek is, de ezek nem sokára újra visszatértek hazájukban. 1514-ben Dózsa lázadó pórhada e hely közelében aratott döntő győzelmet a nemes urakon, s győzelmük kezükbe adta a Maros egész alföldi vonalát, Csanád várral együtt, melynek püspökét karóba húzták. A harczban elesetteket a néphit szerint egy nagy domb alá temették s e domb alatt pár évvel ez előtt csakugyan sok fegyvert és tömérdek csontot találtak. A törökkel 1739-ben kötött béke után a nagylaki szerbeket is jobbágyi munkákra akarták kényszeríteni, mire azonban ezek seregestűl fölkerekedtek s újra visszamentek, a honnan jöttek, egy részük pedig Dél-Magyarországba és Oroszországba vándorolt. Így aztán megint pusztán maradt Nagylak; mígnem nehány év múlva újra szerbek és oláhok kezdtek belé telepedni. 1800-tól fogva tótok is jöttek mindenfelől, kik csakugyan most is legnagyobb számmal vannak. Újabb időben a magyar elem szaporodik erősen. Feltűnő, hogy a nagylaki oláh és tót parasztgazda sem erőteljes termetében, sem viseletében, sem háztartásában nem különbözik a jómódú makói vagy vásárhelyi magyar parasztgazdáktól. Akárhány van, a ki 15–16 ezer forintba kerűlt házban lakik, s emeletes magtárt tart. Középületei Nagylaknak csinosak; magyar tannyelvű felsőbb népiskolája s a városház válik ki közűlök.

Körűlbelűl ily viszontagságos története van a többi csanádmegyei községnek is, melyek közűl nevezetesebbek még Földeák, régi gót stílű templommal, a népes Batonya, Apátfalva, Palota, Sajtény, Tornya. Mező-Kovácsháza arról híres, hogy itt alapította Bereczki Máté, a legjelesebb magyar gyümölcsész, Európaszerte ismert faiskoláját, mely a honi gyümölcsészet föllendűlésére oly nagy hatással volt, s itt írta nevezetes nagy művét, a „Gyümölcsészeti Vázlatok”-at. A legutóbbi időkben az állam óriási birtokain több új község keletkezett, melyek szabályos, czélszerű és csinos külsejüknél fogva föltűnők. Ilyenek példáúl Dombiratos, Tót- és Magyar-Bánhegyes, Pitvaros, Alberti, Ambrózfalva, Kunágota, Királyhegyes és Kövegy.

De, mondhatni, legérdekesebb pontja Csanádmegyének Mezőhegyes, állami ménesbirtok. E roppant kiterjedésű pusztán 1785-ben alapíttatott ménesintézet József császár parancsára, a magyar testőrség számának leszállításával megtakarított összegekből; czélja pedig az volt, hogy nemes fajtájú apalovak tenyésztése által a honi lóállomány javíttassék. Ezenfelűl tartozott az intézet évenként 1.000 lovat katonai czélokra adni; de, hogy e szám a szükséghez képest mennyire fokozódott, mutatja azon adat, hogy az intézet már 1795-ik év közepéig tíz év alatt 30.000 katonai lovat állított ki, a mi azt is bizonyítja, hogy ily rövid idő alatt mily rendkivűli virágzásra jutott a tenyésztés. Jelenleg a birtok a magyar királyi földmívelési miniszterium saját vezetése és felügyelete alatt áll s nemcsak lótenyésztési érdekeknek szolgál, hanem értékes törzsgulyákat, sertésnyájakat is tartanak, azonkivűl pedig mintaszerű és jövedelmező mezei gazdálkodást folytatnak rajta.

Mezőhegyesi „Gidran”-anyaménes.
Vágó Páltól

Mezőhegyes, a vidéknek eme gyöngye, fölséges termékeny síkságon terűl el. Az egésznek képe meglepően változatos. A roppant táblákban hullámzó haragoszöld vetéseket vasútak, csatornák, remek fasorok szeldelik, imitt-amott sűrű erdők, illatos ákáczligetek sötétlenek, melyek mögűl egy-egy szép tiszti vagy munkás-lak, szeszgyár, toronymagasságú elevátor, várkastélyszerű magtár bukkan elő. Mindjárt ezek szomszédságában gyönyörű műrétek, óriási répaczukor-ültetvények, ezeken túl ismét gyárak, iskolák, templom s mindenféle hivatali épületek tűnnek föl, mellettük aztán újra erdőcskék, sűrű ligetek váltakoznak beláthatatlan tengeri- és dohánytáblákkal. Majd meg mintha egyszerre csak a Hortobágy kellő közepéből varázsoltak volna ide egy darabot: nagyszerű füves legelő, oly sík, oly egyenes, mintha ki volna gyalúlva, tágas térein kék inges-gatyás, czifra mellényes katona csikósok kerűlgetik a gyönyörű Gidran- meg Nonius-ménest, míg a távolból haragos bömbölés hallatszik; igen, mert ott meg vagy harmadfélszáz hatalmas bika békétlenkedik; elteltek már a kövér legelővel s most nagyon szeretnének egy kis verekedést kezdeni; de hiába! a gulyások is ott vannak s ezek vaskos fütyköseinek és karikásainak nagy a tekintélye még az „Attila” nevű vén, mogorva vezérbika előtt is, a mely látván, hogy máskép nem lehet, vérfutotta komor tüzű szemeit lassan félre fordítja, azután megfeszíti vastag, füstös nyakát, mennydörgő bőgéssel neki esik az ártatlan földnek s gombos szarvaival hatalmas lyukat döföl rajta. Most megint egy erős bődűlés hasítja a levegőt; ez meg már az egyik gyár gőzgépje, répát kér, hogy czukornak földolgozhassa. Kap is mindjárt; van elég, 2.500 holdon termesztik csak a czukorrépát, abból neki is jut. Odább megint roppant nagy istállókra akadunk; de hát ez is ugyancsak kell, mert csupán igás ökör van 2.000; az az 1.200 gőböly sem fér el kis helyen, s hát még a tömérdek tenyészmarha, tinók, borjúk és a többi! A tejelő kuhlandi fajú tehenek nagyszerű istállóján még kézi vasút is megy keresztűl, hogy a tejet könnyebben kiszállíthassák, a mint a fejés eredményét följegyezgette az a felügyelő, kinek az iróasztala ott van az istálló közepén.

Ezután megint juh- és disznónyájak kerűlnek elő bégetve, röfögve; föl sem veszik már az átrobogó vasúti vonatot, mely majd egykor őket is, ha kihíznak, épen úgy el fogja szállítani, mint ezer meg ezer társaikat. – Nehány kettős- vagy négyesfogat is át-átsurran a széles útak ákácz-, hárs-, szil- és diófái alatt. Ezek meg vagy tiszti fogatok, vagy betanítás alatt levő fiatal hintós lovak, s most gyakorló útat tesznek velük.

Még el sem tűnnek a pompás fogatok, megint újabb ménesek, gulyák, nyájak kerűlnek szemünk elé, kor, nem, faj, tenyésztési irány szerint külön csapatokban; gyönyörű mének, fias kanczák, kisebb-nagyobb csikók, fiatalabb, idősebb bikák, üszők, tinók, ökör nagyságú tehenek.

A nyájak mellett hosszú sor igás szekér vonúl el, s a jó kedvű béresek tréfálva kiabálnak arra a 2.500 felvidéki napszámosra, a kik az óriási répatáblákon buzgón kapálgatnak.

Így van ez Mezőhegyesen; s ha az ember 3 mérföldnyi területét be győzi járni, minden lépten-nyomon hasonló képeket lát. Az ősi pásztorélet, kifejlett földmívelés, serényen működő gyártelepek, kényelmi berendezések, vágtató paripák, rohanó gőzmozdonyok, villamos készűlékek, telefon-állomások, szélmotorok, pusztai kútak, síkok, erdők, ligetek tarkán, meglepőleg váltakoznak egymás után, s az egész mégis csodálatos összhangzatban van.

Sokszor a szemlélő alig tudja, hol van s mi az, a mit lát: gyártelep, gazdaság, puszta, erdőség, vagy egy nagyszerű park? Mindenből van benne valami. Egyszerre hallani a fülemile énekét, a fürj pitypalatyját, a gépek süvöltését, az állatok zaját; egyszerre látni a hullámzó vetések fölött vad madarak ezreit és a gyárkémények sűrű füstjét lebegni, s a kőszén nehéz szagát a díszkertek illatával vegyíti össze a legelőkről érkező pusztai szellő. Az új iparkorszak, párosúlva a régi pusztai élet költészetével: az Alföld jövendő képe!

Mezőhegyesről, mint fontos közgazdasági intézményről e munka I-ső kötetében volt már szó; itt még csak annyit említünk, hogy meglepő fejlődése főkép a legutóbbi idők műve, s hogy most is folyvást rohamosan halad előre. Ha nehány évvel visszatekintünk s összehasonlítást teszünk a mai állapottal, vajmi nagy különbséget fogunk találni! Még ezelőtt csak 10 évvel is elégszer megtörtént, hogy egy-egy jó őszi eső után ott rekedtek a szekerek, kocsik a birtok útjain, s ott is teleltek bele fagyva a feneketlen sárba. És most? nem is szólva a jó karban levő szekérútakról, sem az Arad-csanádi vasútról, melynek e gazdaság területén 4 állomása van, – magának Mezőhegesnek 40 kilométernyi állandó és 10 kilométer hordozható vasútja van, melyeken egyebek közt csak a múlt télen is fél millió métermázsa czukorrépát hordtak be az igen nagy czukorgyárba. Csatorna is nem kevesebb, mint 20 kilométer hoszszaságban szeli át az uradalmat, részint hogy idővel rétet öntözzenek vele, részint pedig hogy a czukorgyárnak szállítson vizet Arad mellől, a Maros folyóból.

Különös rohamos fejlődést mutat a mezőgazdasági ág, s egyre szebb gyakorlati sikereket ér el. Eléggé bizonyítják ezt a következő számok, melyek 1854-ik év óta a javított gazdasági rendszer és eljárás következtében beállott emelkedő termés-átlagokat mutatják, 5–5 évi időszakonként. E szerint a termés átlaga volt a mondott évtől számítva, az első 5 évi időszakban, tiszta búzánál holdanként: 399 kilogramm, a 2-ikban 408 kilogramm, a 3-ikban 658 kilogramm, a 4-ikben 432 kilogramm, az 5-ikben 616 kilogramm, a 6-ikban 784 kilogramm, végre a legközelebbi 5 évi átlag 1126 kilogramm. Szint’ ily biztos és folytonos emelkedés mutatkozik a többi gazdasági termékeknél is; így pl. az árpa 1854 óta, holdankénti 4 métermázsáról fokozatosan 13, – a zab 3 1/2 métermázsáról 12, – a tengeri pedig 7 1/2 métermázsáról 15 métermázsa 5 évi átlagra emelkedett. S ma ezen mezőgazdaság tulajdonosának, az államnak, mintegy 7% tiszta hasznot hajt, holott a beruházásoknak egy nagy része még csak ezután fog jövedelmezni. Ezenkivűl a mezőhegyesi uradalom a rajta elhelyezett iparvállalatokkal együtt egyenes és közvetett adó fejében évenként közel 800 ezer forintot fizet.

Mezőhegyes nemcsak mint nemes állatok tenyésztő intézete bír nemzetgazdaságilag nagy fontossággal, nemcsak mint kitűnően jövedelmező birtok értékes, hanem messze kiterjedő hatása van úgy is, mint mintagazdaságnak, s valójában igen nagy számmal látogatják a tanúlni vágyó gazdák szakadatlanúl, s pedig nem csak az itthoniak, hanem a külföldről is, hova, nevezetesen a szakkörökbe, híre már régebben eljutott.

Ménestől elszakadt csikók.
Vágó Páltól

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me