II. A világi zene. Káldy Gyulától | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

II. A világi zene.
Káldy Gyulától

A világi zenét – különösen az olasz és német zenét – hazánkban már a múlt század második felében és főleg e század elején a főúri körök nagyban ápolták; nemcsak kitűnő zenekarokat tartottak s azok élére hírneves külföldi zeneszerzőket hívtak be, de voltak olyanok is, kik kastélyaikban fényesen berendezett színházakat is építettek, s előadatták azokban az akkori opera-irodalom kiváló műveit, melyekben egy-egy ünnepélyesebb alkalommal a legkitűnőbb olasz énekesek is szerepeltek. A magyar főurak közt a zene ápolásában elsősorban az Esterházyak tűntek ki, a kik már 1716-ban olasz énektársúlatot tartottak, a XVIII. század vége felé pedig herczeg Esterházy Miklósnak és később fiának, Pálnak, Kis-Martonban nagy fényűzéssel berendezett színháza volt, s oly kitűnő zenekara, melynek élén a híres Haydn József, majd Pleyel Ignácz (később az Erdődy grófok karmestere) és utánok Hummel Nep. János hazánkfia állott, s fényesen kiállított és művészileg is tökéletes operai előadásaikra és hangversenyeikre gyakran Bécsből is rándúltak le vendégek, nem egyszer az udvar is, s főleg Mária Terézia királyunk több izben hosszasan időzött Kis-Martonban a fényes zenei ünnepélyek kedvéért. Rendes zenekaruk és színházuk volt még a Károlyi grófoknak Megyeren, a Batthyányaknak Rohonczon és az Erdődy grófoknak Pozsonyban. Főpapjaink sem maradtak hátra a zene pártolásában; székvárosaikban ők is énekeseket, zenészeket tartottak, azok vezetésére szintén híneves külföldi mestereket hozattak, mi nemcsak az egyházi zene, de a világi zene fejlődésére is nagy hatással volt. A szabad királyi városok is követték e példákat, s az 1730-tól 1812-ig épűlt színházakban, Pozsonyban, Kassán, Temesvárott, Budán (a várban) és Pesten szintén csak a kozmopolita zene termékeit művelték, de a szükséges állandó zenekarok szervezése alkalmából megint sok jeles külföldi karmester és zenész jött hazánkba, s közűlök sokan itt is maradtak.

E század elején a zongorajátszás is kezdett elterjedni; alig volt nagyúri terem, melyben e hangszer hiányzott volna; ez okból ismét igen sok jeles külföldi zeneművész kezdett Magyarországon megtelepedni, kik nagyobb részt zongora-tanítással foglalkoztak. Természetesen mindnyájan Haydn, Mozart és Beethoven hívei voltak, s igy nem sokára e három lángész zongora-szerzeményei főúri köreinkben ép oly otthonosokká lettek, mint Bécsben. S hogy egyesek a főúri körökben mily kiváló zongorajátszók lehettek, kitűnik abból, hogy Beethoven remek zongora-sonatái és más zeneszerzeményei közűl többeket magyar főrangú hölgyeknek ajánlott. Nem sokára polgári körökben is terjedni kezdett a zene művelése, és épen ebből az osztályból keletkeztek később legkitűnőbb zenészeink, előadó művészeink és zeneszerzőink. E fellendűlésnek köszönhető, hogy több magyar nyelvű zongoraiskola és más zenei tankönyv jelent meg már e század elején. Az első magyar nyelvű zongoraiskolát Gáti István írta (megjelent Budán 1802-ben); ezt követte 1828-ban a Dömény Sándor és Malovitzky zongora-iskolája; 1834-ben pedig Bartay András adta ki a „Magyar Apollo” czímű összhangzattanát.

Mindezen jelenségek nagyon kedvezőleg hatottak nálunk nemcsak az általános, hanem a magyar zene fejlődésére is.

A zene magyar művelőinek immár szép számra fölszaporodott, díszes sorából rövid ismertetésben közelebbről is bemutatjuk a nevezetesebbeket.

E század elején világhírre tett szert két hazánkfia: Hummel Nep. János, és később Liszt Ferencz.

Hummel Nep. János
Egykorú metszet után, Cserna Károlytól.

Hummel Nep. János Pozsonyban született, 1778-ban november 14-én. Mestere saját apja volt. Zenei tehetsége és ügyes zongora-játéka már hét éves korában annyira felkölté Mozart érdeklődését, hogy a fiúcskát magához vette és két éven át ingyen tanította. S a nagy mestertől nyert oktatás meg is termé gyümölcsét. Atyja, ki ez időben a Schikaneder-féle színház zenekarának igazgatója volt, fiával 1788-tól 1795-ig tartó hangversenykörútra indúlt Német-, Dán-, Angolországba és Hollandiába, hol a kis Hummel mindenütt általános bámúlat tárgya volt ép úgy, mint kicsiny korában mestere, Mozart. Bécsbe visszatérve, a híres Albrechtsberger és Salieri vezetése alatt tovább képezte magát a zeneszerzésben és már tizennyolcz éves korában igen számot tevő zeneszerző volt. 1803-tól 1811-ig Kis-Martonban mint karmester működött az Esterházy herczeg kitűnő zenekara élén. 1816-ban udvari karnagy lett Stuttgartban, 1820-ban Weimarba költözött, hol mint nagyherczegi karnagy szerepelt élte végéig. Meghalt 1837 október 17-én. Zeneszerzeményeinek száma meghaladja a százhúszat. Kiváló művei zongorára írt konczertjei és sonatái, továbbá triói, quintettje, a fuvóhangszerekre írt híres septettje és két miséje; ezek mind maradandó becsűek. Kevesebb sikert aratott az operai zene terén, mert tíz operája közűl egy sem maradt fönn sokáig a színpadon. Mint zongorajátszó a classicus stíl utolsó művelői közé tartozott. Igen kitűnő volt a szabad rögtönzésben is. Szülővárosa, Pozsony, 1888-ban szobrot emelt emlékére.

Liszt Ferencz.
Roskovics Ignácztól

Másik, még sokkal híresebb zenészünk, Liszt Ferencz, 1811 október 22-én Sopronmegyének Doborján falujában született, hol atyja, Liszt Ádám, Esterházy herczeg uradalmi tisztje volt. Liszt Ádám maga is szenvedélyes zenekedvelő lévén, fiában már korán fölfedezte a zene iránti ritka tehetséget és ő maga kezdte tanítani. A fényes sikerrel haladó gyermeket már kilencz éves korában nyilvánosan fölléptette Pozsonyban, Sopronban, hol játékával általános bámúlatot keltett oly annyira, hogy a Szapáry-, Apponyi-, Esterházy- és Erdődy-családok tetemes évi segélyt biztosítottak a fiú kiképeztetésére. Atyja ekkor fölvitte Bécsbe, hol a zongorázásban Czerny Károly oktatta. A zeneszerzésre Salieri tanította. Ez időben Beethovennek is bemutatták, ki fényes jövőt jósolt a gyermeknek. Első nagy sikerű bécsi hangversenye után atyjával művészi körútra indúlt, melynek fő czélja Páris volt, de előbb még Pesten is búcsúhangversenyt adott, mely ép oly fényesen sikerűlt, mint a bécsi. 1827-ben mint 16–17 éves ifjú Franczia- és Angolországban nagysikerű hangversenyeket rendezett. 1828-tól 1833-ig újabb körútra indúlt Európa összes országaiban. Diadalút volt az a szó legszorosabb értelmében. Liszt Ferencz azonban külföldön sem feledte, hogy Magyarország szülöttje, s alig hogy értesűlt az 1838-iki budapesti árvíz pusztításairól, azonnal Bécsbe sietett, hogy hangversenyeket tartson árvízkárosúlt honfitársai javára, s nemcsak Bécsben, hanem más városokban tartott hangversenyeinek jövedelmét is e czélra szentelte. Az eredmény 37.000 forint volt, s ez összeget Pest városa hatóságának küldte, mely őt ez alkalommal meghívta, hogy örvendeztesse meg látogatásával a magyar fővárost is, s e meghívásnak 1839-ben eleget is tett. Ekkor nemcsak Pesten, hanem több vidéki városunkban is tartott hangversenyeket, s mindenhol a legnagyobb kitűntetésekben részesűlt. 1846-ban újra meglátogatta hazáját s még többet áldozott a hazai jótékonyság és közművelődés oltárán. Élete 1848-ig a diadalok és kitűntetések sorozata volt, oly mértékben, mint addig egy művészé sem.

1848 végén lemondva a virtuózi pályáról, egészen a zeneszerzésnek és zeneírásnak szentelte életét. Weimarban telepedett le, s ott 1862-ig mint udvari karnagy működött. Weimarban írta azokat a páratlan magyar rhapsodiákat, összesen tizenötöt, melyekben legszebb dalainkat s a Rákóczi-indúlót is alkalmazta, s mondhatni, a magyar zene ő általa vált ismeretessé és kedveltté Európaszerte. A rhapsodiák műfajának és az úgy nevezett „Symphoniai költemények”-nek, melyeket az egész világon játszanak, ő volt a megteremtője. Utóbbi zeneszerzeményeiben is igen sok magyar dallamot használt föl, többek közt a „Hunok harcza” és „Hungaria” czímű műveiben. Kötetek kellenének hozzá, ha zeneszerzői sokoldalúságát és számos zeneszerzeményének jelességeit kellőleg akarnók méltatni. Mint zeneíró is kiváló helyet foglal el, mert Chopin Fridrikről, Schumann Róbert- és Franz Róbertról írt könyveit, ismertetéseit majdnem minden európai nyelvre lefordították. Wagner Rikhárdnak is ő volt az apostola; ő ismertette műveit, ő adatta elő, ő járt mindenhol közbe, hogy a nagy zene-reformátor előtt – ki később veje is lett – az útat egyengesse.

1862-ben elhagyta Weimart s Rómában telepedett le, hol a „Monte Mária” kolostor magányában élt, s elhatározta magát arra is, hogy „abbé” czímen az egyházi kisebb rendeket fölvegye. Ez időben írta legszebb egyházi zeneműveit, többek közt a „Szent Erzsébet” oratoriumot, melyet legelőször Budapesten adtak elő 1865-ben az ő személyes vezetése alatt. 17 évi visszavonúlás után ekkor lépett ismét a nyilvánosság elé: egy jótékonyczélú hangversenyben játszott, mely 6.500 forintot jövedelmezett. 1867-ben „Koronázási magyar misé”-je és 1873-ban 50 éves jubileuma alkalmával „Krisztus” oratoriuma szintén Budapesten kerűlt első előadásra. 1875-ben az akkor alakúlt országos magyar királyi zeneakadémia elnöke lett, vezetvén egyszersmind a legfelsőbb fokú zongora-osztályt is. Budapesten rendesen télen át tartózkodott, a nyarat Rómában, vagy vejénél, Wagner Rikhárdnál Beyreuthban töltötte, hol 1886 július 31-én elhúnyt.

Mosonyi Mihály.
Roskovics Ignácztól

Mosonyi Mihály (előbbi nevén Brand Mihály) 1814-ben született Boldogasszonyfalván, Mosonmegyében. A magyar zene-irodalom egyik kimagasló alakja volt. Már a negyvenes években irányadó szerepet vitt a fővárosi zenészkörökben s tekintélynek volt elismerve mind az egyházi, mind a kamarai zenében. Írt vonósnégyeseket, symphoniákat, kisebb-nagyobb egyházi műveket. 1860 óta adta magát egész lélekkel a magyar zene művelésére. Ez időben változtatta német családi nevét is Mosonyira. Szép sikert aratott „Kazinczy emléke”, „Széchenyi gyász”, „Ünnepi nyitány”, „A magyar honvéd győzelme és keserve” czímű alkalmi műveivel. A magyar műdal, ballada, férfi és vegyes karok, nagyobb zenekari műformák, cantate és opera egyaránt jeles műveket köszönhet neki. Kiváló művei: „Az ős magyarok ünnepe az Ung vizénél” magán-ének, ének- és zenekarra, és „Szép Ilonka” négy felvonásos eredeti regényes magyar operája. E fölötte poétikus mű 1861-ben kerűlt színre általános tetszés mellett a nemzeti színházban. Első dalművének sikere egy második, „Álmos” czímű magyar opera szerzésére buzdította, melyet 1862-ben írt meg. Ez az operája azonban előadásra nem kerűlt. Nagy tevékenységet fejtett ki a zeneirodalom terén mint értekező, bíráló és tárczaíró. Egyedűl a „Zenészeti Lapok”-ba írt, melynek Mosonyi, Bartalus István és Rózsavölgyi Gyula voltak a rendes munkatársai. Mosonyi élete utolsó éveiben visszavonúlva minden nyilvános szerepléstől, csupán zenetanári hivatásának élt s mint kitűnő zenetudósnak igen jeles tanítványai is voltak, többek közt Erkel Gyula, Erkel Sándor, Mihalovich Ödön. 1870 őszén meglátogatta Liszt Ferenczet Szegzárdon, onnan visszatértében erősen áthűlt s nem sokára meghalt. Liszt Ferencz egy gyászindúlót írt emlékezetére.

Volkmann Róbert.
Roskovics Ignácztól

Volkmann Róbert 1850-ben kerűlt hazánkba, mint egyszerű zongoramester, egy főúri családhoz, s ez idő óta Magyarországot tekinté hazájának. Innen sugárzott szét nagy zenei tehetsége az egész világra. Volkmann Róbert Szászországnak Lomatsch nevű városában született 1815-ben, de azért teljes joggal magunkénak mondhatjuk, mert nemcsak hogy 33 éven át folytonosan közöttünk élt és működött, hanem magyar zenénknek is egyik kiváló művelője lett. Zeneszerzeményei, melyek később az egész világot bejárták, mind nálunk adattak először elő. Egyaránt kitűnt kamara-stílben írt trióiban, vonós négyeseiben, a symphoniában s a zongorairodalom minden fajtájú műveiben, s kitűnő művelője volt a „Serenad” czímen vonós zenekarra írt műfajnak. Művei mind maradandó becsűek. Volkmann egyike volt a legihletettebb zeneköltőknek; mester a formákban, mint classicus elődjei, s azon kivűl páratlanúl romanticus a stílben, nemes a dallamaiban és bájoló egészen új harmoniájában. A magyar zene fejlődésére nézve is sokat köszönünk neki, mert a „Visegrád” czímű, zongorára írt tizenkét zeneképe, az „Ungarische Skizzen” czímű, zongorára írt hét zenevázlata, továbbá „Souvenir de Maróth”, „Au tombe du comte Széchenyi” czímű fantáziája igazi útmutatók arra, hogy a magyar zene a világzeneirodalomban mikép foglaljon el ép oly helyet, mint a német, franczia vagy olasz. Műveinek száma mintegy hetvenre megy. A hetvenes években a nemzeti színház számára írta egyik legkiválóbb művét, Shakspere „III. Rikhárd királyá”-hoz a teljes zenét. 1875-ben az akkor alapított országos magyar királyi zeneakadémiában a magasabb zeneszerzés tanára lett. Díszére vált ez intézetnek és számos jeles tanítványt nevelt, többek közt Szabados Károlyt, a „Viora” ballet tehetséges szerzőjét, és Major J. Gyulát, e már is jó hírű zeneszerzőt. 1883-ban halt meg Budapesten.

Két jeles hazánkfiáról kell még megemlékeznünk, kik mindketten világhírre tettek szert; az egyik Goldmark Károly, a másik Joachim József, kik rendesen külföldön tartózkodnak ugyan, de hazájukkal is állandó összeköttetésben vannak.

Goldmark Károly 1832-ben, Keszthelyen született. Kiképeztetését a soproni zeneegylet iskolájában és a bécsi conservatoriumban nyerte, s a hegedűjátszásban és a zeneszerzésben egyaránt kitűnő. Már az ötvenes évek elején általános figyelmet keltett sajátságos zeneszerzeményeivel, melyeket Bécsben és később Pesten is bemutatott; de művészi hírét csak akkor alapította meg, mikor hegedűre és zongorára írt szellemes „Suite”-jével és keleties jellegű „Sakuntala” nyitányával a nyilvánosság elé lépett. E két mű mindenütt a legnagyobb tetszésben részesűlt. Goldmark ama kiváló tehetségek közé tartozik, kikben van eredetiség, leleményesség, költői ér és fenkölt ihlet; harmoniája – bár itt-ott idegenszerű – mindig érdekes, hangszerelése mesteri. Művei közűl különösen kiemelendők „Ländliche Hochzeit” czímű symphoniája, „Penthiseleia” és „Tavasz” czímű nyitányai. A két utóbbit Budapesten mutatta be először. Legnagyobb sikert azonban „Sába királynője” czímű négy felvonásos operájával aratott, melyet 1873-ban Bécsben adtak elő először. E művében ragyogott zenei tehetsége legfényesebben. Tizenhárom évvel később 1886-ban „Merlin” czímű három felvonásos operája kerűlt színre Bécsben. Mindkét műve nálunk is nagy tetszésben részesűlt, „Sába királynője” meg épen kedvencz operája a budapesti közönségnek.

Joachim József az újabb kornak egyik legnagyobb hegedűművésze s egyszersmind jeles zeneszerző és karmester 1831 július 15-én Kitse nevű községben, Pozsonymegyében született. Első tanúlmányait a budapesti zenedében kezdte s a bécsi conservatoriumban végezte, hol Böhm József jeles hegedű-tanár (szintén hazánkfia) vezetése alatt rövid időn oly rendkivűli haladást tett, hogy már 1852-ben 21 éves korában Liszt oldala mellett mint udvari versenymester működött Weimarban. Mint ilyen nyert 1854-ben Hannoverben is állást. Az ötvenes évek végén Schuman Klárával tett nagyobb műútazást; később maga indúlt hangverseny-körútra és remek játékával meghódította az egész művelt világot. 1869 óta igazgatója és tanára a berlini „Academische Hochschule der Musik” czímű intézetnek. Mint hegedűtanárnak is kiváló érdemei vannak és számos jó hírű hegedűművész – köztük igen sok hazánkfia – dicséri benne mesterét. A classicus hegedűirodalom remekeit senki se játsza ma úgy, mint ő; nagy és nemes hangot csal ki hangszeréből, s előadásának jellege a művészi nyugodtság. Ép oly kitűnő a vonós négyes előadásában is. Zeneszerzeményei közűl első helyet foglalja el „Magyar hegedű-versenye”, mely nagy tetszésben részesűlt s mely a hegedűművészeknek mindenkor egyik leghálásabb darabja lesz.

A virtuoz stíl, melyet Liszt nagy tökélyre vitt, utánzókra is talált, s ezek közűl első sorban kiemelendő Székely Imre, ki 1823-ban Mátyfalván, Ugocsamegyében született. Atyja a megye főispánja volt s szintén jeles zongorajátszó. Székely Imre a budapesti egyetemen a jogi és államtudományi tanfolyamot végezte, de atyja beleegyezésével utóbb mégis a zenei pályát választotta. 1847-től 1852-ig sikerűlt hangversenyeket adott külföldön, főleg Párisban s Londonban. 1852-ben visszatért hazájába s bemutatta művészetét a fővárosban és több vidéki városban is, zajos tetszést aratva mindenütt. Majd a nemzeti zenede zongoratanára lett, hol sok évig sikeresen működött, tanítás és folytonos alkotó munkásság közt osztván meg idejét. 1887-ben halt meg 64 éves korában. Nagyobb részt nyomtatásban is megjelent zeneszerzeményeinek összes száma mintegy 150. Van ezek közt vonós négyes, több trio, sonata hegedűre és zongorára és symphonia; de nem ezek alapították meg hírnevét, hanem 32 magyar ábrándja, melyekben újabb népdalaink legbecsesebb kincseit dolgozta föl. E műveivel s 19 zenei idylljével a magyar zene terén maradandó érdemeket szerzett.

Kortársai közűl kiemelendő idősb Ábrányi Kornél, ki nemcsak nevezetes szerepet vitt a magyar zene fejlesztésében, de mint magyar zeneszerző is a jelesek között foglal helyet énekhangra szerzett műdalaival, balladáival, zongora-ábrándjaival. Mint zeneíró is jeleskedik. Az első magyar zenei szaklapot, a „Zenészeti lapok”-at ő alapította 1860-ban; írt becses tankönyveket, ilyenek az „Összhangzattan”, „Általános zenetörténet”, „A magyar zene sajátságairól” czímű művei. A magyar királyi zeneakadémiában az összhangzatot s a zenei aesthetikát adta elő. 1868-ban az ő indítványára alakúlt meg Aradon az országos magyar daláregyesűlet, mely azóta az ország különböző városaiban számos sikerűlt országos dal- és zeneünnepélyt rendezett. Ábrányi zeneszerzeményeinek száma megközelíti a százat.

A magyar műdal terén kitűntek még Zimay László sok szép eredeti dalával és párdalával, Langer Viktor „Őgyek dalai” czímű dalfűzérével.

A sok dalárda keletkezésével fölvirágzott a férfikarok irodalma is. Kiváló sikerrel működtek e téren Huber Károly, Erkel Sándor, s az ifjabb nemzedékből Lányi Ernő és Gál Ferencz. Huber Károlynak mint hegedűtanárnak is sok érdeme van; jeles hegedűiskolát is írt. Zeneszerzeményei közűl kiemelendők: hegedűre és zongorára írt öt magyar ábrándja és harminczkét eredeti magyar férfinégyese; a „Szabadságdal”, „Őseink emléke”, „Nemzeti zászló”, „A szent honért”, „Lelkesedés dala”, „Liszt Ferenczhez”, „Édes lánykám” országszerte ismeretesek. Fia, Hubay Jenő, ki jelenleg az országos magyar királyi zeneakadémiában tanár a hegedű magasabb kiképzési osztályában, mint kiváló hegedűművész európai hírű, s mint zeneszerző is működik.

Mihalovich Ödön, az országos magyar királyi zene- és színművészeti akadémia igazgatója, igen képzett és termékeny tehetség. Mint zeneszerző az új iskolának, az úgy nevezett „jövő zenéjé”-nek híve. Mesterei voltak: Budapesten Mosonyi Mihály, Lipcsében a jeles Hauptman Móricz; de leginkább Liszt Ferencz, Wagner Rikhárd és Bülov Henrik oldala mellett képezte ki magát. Mint zeneszerzőnek külföldön is jó híre van, mert az általa írt dallamok nemesek, hangszerelése mesteri. A Liszt által megteremtett symphoniai költemény műfaját ő is sok szerencsével műveli. „Hero és Leander”, „La Ronde du Sabbat”, „Geisterschiff”, „Faust-ábránd”, „Sellő”, stb. művei sikerrel adattak elő úgy nálunk, mint Németországban. Két classicus irányú symphoniát is írt, D- és H-moll-ban. „Hagbarth és Signe” czímű három felvonásos operáját 1882-ben Drezdában adták elő először az udvari operaházban, 1886-ban pedig a magyar királyi operaházban. A magyar zene terén is sikeresen működik; bizonyítja több magyar stílben írt dala, férfikara s „Gyászhangok Deák Ferencz emlékére” czímű nagy zenekarra írt alkalmi szerzeménye. Legújabban „Toldi szerelme” czímű eredeti magyar operáját fejezte be.

Kamarai stílben írtak még Beliczay Gyula és Szabó X. Ferencz. Beliczay egyike ama magyar zeneszerzőknek, kinek neve a külföldön is jó hangzású; írt két symphoniát s több kisebb-nagyobb művet vonós hangszerekre.

Bartay Edének kiváló érdemei vannak abban, hogy az ötvenes évektől kezdve maig tevékeny szerepet visz zenei mozgalmainkban. Jelenleg a nemzeti zenede igazgatója. 1863-ban ő alkotta meg a „Magyarhonban élő zeneművészek segélyegyletét”, melynek azóta elnöke; az egyesűlet ma már 50 ezer forint tőkével rendelkezik. Mint zeneszerző írt zongora, énekkari és instrumentális műveket.

A zeneoktatás terén működnek Bartalus István és Nikolits Sándor. Bartalus István érdemes zenetudósunk különösen a zongoratanításra vonatkozólag sok becses munkával gazdagította zeneirodalmunkat. Ő volt az első, ki zongoragyakorlataiban magyar népdalokat alkalmazott és a magyar zene fejlesztését és megkedveltetését „Gyermeklant”, „Gyermek dalok” és „Kis művész” czímű művei által nagy mértékben elősegítette. Nikolits Sándor kiváló theoreticus, ki mint az országos magyar kir. zeneakadémia zeneszerzés-tanára, sok jeles tanítványt képzett, nevezetesen Farkas Ödönt, Gál Ferenczet és Mannheimer Gyulát.

Meg kell még emlékeznünk nehány hazánkfiáról, kik a zene sokféle ágaiban a külföldön már évtizedek óta kiváló helyet foglalnak el. Zenész hazánkfiai közűl Singer Ödön és Auer Lipót stuttgarti és pétervári udvari versenymesterek, Richter Ferencz és Sucher József bécsi és berlini udvari karnagyok, Nachez Tivadar jeles hegedűművész és Joseffi Rafael kitűnő zongoraművész, a newyorki conservatorium igazgatója. Ezek közé kell soroznunk Reményi Edét és Bertha Sándort is. Reményi Ede hírneves hegedűművész, kiképzését Böhm J. tanártól a bécsi conservatoriumban nyerte. Az ötvenes évek elején alig húsz éves korában külföldre ment s Párisban és Londonban adott hangversenyeket. 1860-ban hazájába visszatérve, a fővárosban és a vidék több városában rendkivűli sikert aratott a Rákóczi-indulóval és népdal-átirataival, s több hangversenye jövedelmét a Petőfi-szobor javára ajánlotta föl. Amerikában két izben tett nagy körútat, a melyek mindenike 6–7 évre terjedt, s majdnem minden nevezetesb amerikai városban rendezett hangversenyt. 1891-ben Európában tett művészi körútjában hazáját is meglátogatta, s azután állandólag Párisban telepedett meg. Szintén Párisban lakik már a hatvanas évek óta Bertha Sándor zenész hazánkfia, ki ott mint zenetanár és zeneszerző működik, s a párisi lapokban írt szakczikkeivel is buzgólkodik magyar zenénk érdekében. E jeles zenészünk kiválóbb művei: több „palotás” zongorára, symphonia magyar stílben s „Mathias Corvin” franczia szövegre szerzett egy felvonásos víg opera, melyet 1884 tavaszán a párisi „Opera comique”-ben mutatott be először; s ezt ugyanez évben „Mátyás király” czímmel Budapesten a nemzeti színházban is előadták.

Mielőtt az eredeti magyar operával s azon zeneszerzőkkel foglalkoznánk, kik kizárólag e téren működtek, szóljunk röviden a magyar zene általános fejlődéséről.

Zenénk története, mint már említve volt, nem ér vissza évszázadokra. Az örökös harczi zivatarok részint meggátolták a szerves fejlődést, részint megsemmisítették a meglevőt e téren is. Ez okból inkább csak nyomokat találunk egészen a XVI. századig, mely korból már nevezetesebb emlékeket mutathatunk föl a világi zene terén is. Később a Bethlen, Thököly és Rákóczi korából már nagyobb számú szebbnél szebb énekek, nóták, tánczdalok maradtak fönn. Múlt századbeli dalaink és nótáink nemzeti zenénknek már magasabb fokú föllendűléséről tanúskodnak. Világos bizonyítékai ennek „Rákóczi siralma”, „Rákóczi kesergője”, s híres „nótá”-ja, melyből száz évvel később a „Rákóczi-indúló” készűlt, meg a sok tőről metszett kuruczdal. Ez időben már czigány zenészeink is szerepeltek. Barna Mihály, II. Rákóczi Ferencz udvari zenésze, a két Czinka testvér, kik Rákóczival bujdosása alatt Rodostóban is vele voltak, Czinka Panna híres czigány leány, kitől Bihari János vette át a vezérszerepet, e nótákból s ezek utánzásából szerkesztették és játszották a sok „lassú magyar”-t, „hallgató magyar”-t, „palotás”-okat, „lakodalmas táncz”-okat a végökre illesztett „ugrós” nótákkal, melyekből később a „verbunkos”-ok keletkeztek „figurá”-ikkal. Ezek nyomdokán haladtak Lavotta János és Csermák Antal, a kik már nagyobb szabású magyar zeneműveket írtak. Lavottának huszonkét számra menő „Insurrectio” és „Zrinyi hősi feláldozása” czímű művei különösen kiemelendők.

E régi magyar zene műkincseinek fölkutatásával, gyűjtésével és kiadásával foglalkoztak: Mátrai (Rothkrepf) Gábor, Bartalus István, gróf Fáy István és Káldy Gyula. Mátray Gábor 1859-ben a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából adta ki és ismertette „Történeti, bibliai és gúnyoros magyar énekek dallamai a XVI. századból” czímű művében Farkas András, Bajnai Gáspár, Batizi András, Tarjai István, Sztárai Mihály, Dézsi András, Ormpruster Kristóf és Tinódi Sebestyén énekeit. Gróf Fáy István adta ki 1847-ben „Régi magyar zene gyöngyei” czímmel három füzetben Csermák, Lavotta, Ruzsicska és Bihari válogatott műveit. Bartalus Istvántól jelent meg 1869-ben a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-társaság pártfogásával „Magyar Orpheus, vegyes tartalmú zenegyűjtemény a XVIII. és XIX. századból”, melyben Pálóczi Horváth Ádám kézírati gyűjteményéből sok régi népdalt, Verseghy „Magyar Aglájá”-jából majdnem az összes énekeket és még sok más érdekes régi zenedarabot közöl; továbbá 1873-ban a Kisfaludy-társaság megbízásából „Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye” czímmel három kötetre terjedő művében 534 népdalt tett közzé. Újabban 1890-ben Káldy Gyula adta ki két füzetben „Régi magyar zene kincsei” czímmel időrendben 1672-től 1837-ig terjedő régi magyar zenénk legkiválóbb termékeit, mintegy harmincz darabot. E gyűjtemény palotásokat, verbunkosokat, lakodalmas tánczokat, hallgató és lassú magyarokat tartalmaz Czinka Pannától, Lavottától, Biharitól, Csermáktól, Rózsavölgyitől, Boka Andrástól és Szerdahelyi Józseftől. Ugyancsak Káldy 1892-ben „Kurucz dalok” czímmel a Thököly és Rákóczi korából mintegy harmincz dalt és nótát adott ki. E régi kincseket fölolvasással összekötött történeti hangversenyekben mutatták be legújabban Bartalus István és Káldy Gyula.

Hogy a föntebbi gyűjteményekben megjelent sok ének, dal, táncz műzenévé is fejleszthető, megmutatták a világhírű classicusok. Haydn József már a múlt században gyakran használt föl magyar jellegű és rhythmusú dallamokat híres symphoniáiban. Beethoven Lajos 1812-ben a pesti új német színház megnyitására írt „Athene romján” és „István király Magyarország első jótevője” czímű két művében szintén sok magyaros dallamot alkalmazott; később Schubert Ferencz „Ungarische Divertissement”-jében s több kisebb művében és Weber K. Mária „Rondo Ungarese”-jében hasonlag magyar motivumokat dolgozott föl. De nemzeti zenénk műzenévé való fejlesztése csakis e század húszas éveiben lett általánossá, a mikor Kolozsvártt, hol az első állandó magyar színház épűlt, az erdélyi aristocratia pártfogásával a magyar opera keletkezett, melynek első terméke: „Béla futása”, az első eredeti magyar dalmű, mely Kolozsvártt 1823-ban kerűlt színre. „Béla futását” Ruzsicska József, a kolozsvári színház karmestere írta. Szövegét Kotzebue „Die Tartaren in Ungarn” czímű színműve után Kócsi Patkó János színész készíté, megtartván a színmű teljes szövegét és csak helylyel-közzel szőtt bele magán-, pár- és hármas-dalokat, karokat és összeseket. A szöveg gyönge ugyan, az opera mindazáltal nagyon tetszett, kivált azért, mert némely dalai, példáúl:

„Hunnia nyög letiporva,
Sírnak a bús magyarok.”

és

„Eleim e gyász hazának
Sok vitézeket adának.”

erősen magyar zamatúak s itt-ott még ma is hallhatók.

Nem sokára ezután Heinisch József, szintén kolozsvári karnagy, írta a második eredeti magyar operát Szentjóbi Szabó László „Mátyás királynak választása” czímű drámájának szövegére.

Magyar operánk akkor nyert nagyobb lendűletet, midőn 1837-ben a pesti magyar színház megnyílt, s ott nem sokára az opera is meghonosúlt. Ekkor írta Bartay András, a színház akkori igazgatója, a föntebb említett Bartay Ede atyja, „Csel” czímmel a harmadik magyar operát.

A magyar királyi operaház.
Dörre Tivadartól

E három első dalmű azonban több-keresebb sikerű szárnypróbálgatásnál egyébnek alig tekinthető. Az első, igazán sikerűlt dalmű Erkel Ferencz „Báthori Máriá”-ja, melyet Egressy Béni szövegére írt két felvonásban. Ez az opera 1840 augusztus 8-án kerűlt színre nagy tetszés mellett. Erkel Ferencz bízvást nevezhető a magyar opera megteremtőjének. Érdemei e téren elmúlhatatlanok. Ő mutatta meg az ösvényt, melyre lépni, és az irányt, melyet követni kell, hogy magyar operánk az olasz, franczia és német operák méltó társa lehessen. 1844-ben január 27-én kerűlt színre második nagy operája: „Hunyadi László”. E négy felvonásos opera szövegét is Egressy Béni írta. Ezt még zajosabban fogadták, mint „Báthori Máriá”-t, a sok szép zenei rész miatt, melyekben e mű valóban gazdag. A nyitánya, az ihlettel teljes templomi jelenet, a jellemző és magyar stílű gyászindúló, Erzsébet imája és kitörései mind kimagasló részek, melyekben igazi drámaiság lüktet. Kiemelendő még a „Hattyúdal” czímű híres zenekari darab, mely a régi palotások stíljében van írva, s mely a magyar zeneirodalomban classicus becsűnek mondható. Nemzeti hymnusunk, „Isten áldd meg a magyart” zenéjét szintén Erkel írta 1845-ben. Tizenkét évvel később, 1857-ben írta Doppler Ferenczczel és Doppler Károlylyal együtt az „Erzsébet” czímű három felvonásos operát. Ez alkalmi mű volt és Erzsébet királynénk Budapestre érkezése alkalmából, az ő tiszteletére kerűlt színpadra. Két évvel később Erkel „Bánk bán”-ját mutatta be, melynek szövegét Egressy Béni írta. Hatása ép oly nagy volt, mint a „Hunyadi László”-é. Tele van ez is dallammal, a hangszerelés eredetiségével és fínom zenei kombinácziókkal. E műben többi közt a ritkán használt és régi hangszerek, s főleg a különösen magyar jellegű czimbalom alkalmazásával igen eredeti és meglepő hatást ért el. A tiszai jelenetben a tilinkót is (természetesen két piccolóval helyettesítve) fölvette zenekarába és ez által az egyes jeleneteknek igen színteljes és magyaros hangúlatot adott.

1862-ben kerűlt színre Czanyuga József szövegére írt „Sarolta” czímű három felvonásos operája, és 1867-ben „Dózsa György” öt felvonásos nagy operája, melynek szövegét Szigligeti Ede írta. E műve is bővelkedik szépségekben; a czimbalmot itt is alkalmazza; sok komikai rész is van benne; Erkel megmutatta, hogy a humoros zenében is mester. „Brankovics György” czímű négy felvonásos operáját 1874-ben mutatta be először. Ezzel a művével Erkel Ferencz harmincznégy évi zeneköltői működése után valóban meglepte a közönséget, mert mintegy szakítva régi irányával, inkább a kozmopolita zene felé hajolt. 1880-ban „Névtelen hősök” czímű négy felvonásos operáját adták elő (szövegét Tóth Ede írta) és 1885-ben „István király” öt felvonásos nagy operáját. A 76 éves zeneköltő e művében is sok szépet és kiválóat teremtett. Erkel Ferencz mindössze nyolcz operát írt; az első hét a nemzeti színházban, a nyolczadik a magyar kir. operaházban kerűlt színre először. Több mint félszázados működése közben a philharmonikus hangversenyek alapját is ő vetette meg fővárosunkban 1853-ban. Ezekben ismertette meg a pesti közönséggel a nagy classicus mesterek gyöngyei mellett a romantikus iskolához tartozó híres zeneszerzők műveit is. E hangversenyeket tizennyolc éven át vezérelte. Nem terjeszkedhetünk ki itt tüzetesebben karnagyi érdemeinek elősorolására; csak azt a tényt jegyezzük meg, hogy főleg neki köszönhető, hogy a nemzeti színház zenekara európai hírűvé lett. Erkel most is, 83 éves korában, egy nagy operát ír, „Kemény Simon”-t, Jókai Mór szövegére.

A magyar királyi operaház főlépcsője.
Dörre Tivadartól

Sikerrel működtek még e téren Doppler Ferencz és Doppler Károly, a két világhírű fuvola-virtuóz, kik a nemzeti színház karmesterei voltak és több jó operával gazdagították drámai zeneirodalmunkat. Doppler Ferencz írta a „Benyovszky”, „Ilka” és „Vanda” czímű, tetszéssel fogadott operákat; e két utóbbit külföldön is sikerrel adták. Fivére, Doppler Károly, a víg operát művelte „Gránátos tábor” és „Két huszár” czímű darabjaival. E téren követte őt Huber Károly, kinek „Székely leány” czímű operája azért érdekes, mert az egész mű magyar népdalokból van összeállítva. Különben a víg opera terén Szerdahelyi József volt a kezdeményező. 1840-ben kerűlt színre „Tündérlak Magyarországban” czímű víg operája, melyben legszebb népdalaink közűl többet fölhasznált magán-, pár-dalokban és karokban. E művét később népszínművé változtatta át, meghagyván benne az opera második felvonásának teljes zenéjét; ez még ma is folyton műsoron levő darab. Szerdahelyi József jó színész és képzett énekes volt, működött mint színigazgató, mint karmester; majdnem minden hangszert játszott; fordított dalműveket és szerzett szép magyar dalokat.

1841-től 1865-ig a nemzeti színházban még a következő eredeti magyar operák kerültek színre: „Gizul”, „Tihany ostroma” Thern Károlytól, a „Fóthi dal” dallamának szerzőjétől, „Kunok”, „Morsinai Erzsébet” Császár Györgytől, és „Csobáncz” négy felvonásos opera Erkel Sándortól, Erkel Ferencz jeles fiától.

Vannak zeneszerzőink, kiknek művei kozmopolita irányúak. Ide sorozhatók az előbb említett Mihalovich Ödön „Hagbarth és Signe” czímű operája, továbbá Sárosi Ferencz „Atala” (1881) és „Abencerage” (1886) sikerrel bemutatott két művével, és Hubai Jenő, kinek „Alienor” czímű operája 1891-ben kerűlt színre.

Midőn a hatvanas évek elején az operette nálunk is divatossá lett, nehány zeneszerzőnk ezen a téren is tett kisérletet. Az elsők közt volt Allaga Géza „Szerelmes kántor” és „Szakállas farkas” czímű egy felvonásos operettjeivel; továbbá Huber Károly „Víg czimborák” és Böhm Gusztáv „Debreczeni bíró” czímű e fajtájú művével. Mind a négy operette magyar tárgyú s magyar stílben van írva. Később még Káldy Gyula „Zuávok”, Erkel Elek „Székely leány”, „Tempefői”, „Kassai diák” czímű müvével léptek föl e téren s újabban a népszínház megnyiltával – hol e műfajt különösen ápolják – több ifjabb zeneszerzőnk: Hegyi Béla, Bátor Szidor, Szabados Béla és mások szintén e téren keresik a babért.

Zenei irodalmunkkal egy kiválóan magyar színműfaj áll kapcsolatban, a népszínmű, mely tárgyait a hazai nép életéből meríti s zeneileg egyik főkelléke a népdal és a táncz. Szigligeti Ede volt a megteremtője, s e műfaj annyira kedveltté lett, hogy népszínműveink száma folyton szaporodott s eddig mintegy kétszáz kerűlt színre. Szigligeti két első népszínművéhez, a „Szökött katoná”-hoz és „Csikós”-hoz, Szerdahelyi József írta a zenét, fölhasználva legrégibb és legtőrőlmetszettebb népdalainkat, s így részben neki köszönhető, hogy sok jó régi népdal dallamát meg tudtuk őrizni. „Mátyás diák”, „Bányarém”, „Liliomfi” zenéjét is ő szerzette. Több népszínműhöz írtak zenét még azután Bognár Ignácz, Káldy Gyula, Erkel Gyula, Nikolits Sándor s mások.

Népszínműveink nagyban hozzá járúltak ahhoz, hogy magyar népies zenénket még a külföldön is megismerhessék és megkedveljék. Egy-egy népszínmű első előadása után annak szebb dalait kiadóink azonnal kiadták, s nemcsak hazánkban, hanem külföldön is elterjesztették, s leginkább e kiadványok adtak alkalmat arra, hogy a magyar népzenei stíllel a külföldi zeneszerzők is foglalkozhassanak, s ezeknek dallamait, motivumait egyes műveikben földolgozhassák. Ma már egész anthologiát kellene írnunk, ha elő akarnók sorolni mindazon zeneszerzeményeket, melyeket külföldi híres zeneszerzők 25–30 év óta magyar stílben írtak, vagy melyekben magyar népdalokat használtak föl. Berlioz Hektor híres Rákóczi-indúló átiratán kivűl csak nehányat említünk, így a németek közűl: Brahms Jánostól négy füzet „Ungarische Tänze”, „Magyarisch” és „Zigeuner Lieder”, Raff Joakhimtól „Ungarische Tänze”, Hoffmann Henriktől „Ungarische Suite” nagy zenekarra, Bülov Henriktől „Marche héroique ďaprčs des motifs populaires hongrois” zongorára; franczia zeneszerzők közűl: Massenet Gyulától „Marche hongrois”, Jonciére Felixtől „Suite hongroise” és Delibes Leótól „Coppelia” balletjének egyes részei. Ezeken kivűl még Dreischock, Wilmers, Thalberg, Schulhof, Rubinstein, Molique, Sarasate világhírű zongora- és hegedűművészek is írtak hangszereik számára kitűnő változatokat, ábrándokat magyar stílben, kedvelt népdalok alkalmazásával.

Megemlítendő még e helyen, hogy e század eleje óta hazánkban is számos zeneművelő intézet és iskola keletkezett. Kolozsvárott már 1819-ben – az első operát megelőzőleg – létrehozták a mai nap is működő zenedét; tizennégy év múlva rá, 1833-ban, Arad városa követte e példát és 1840-ben Pesten hasonló intézetet alapított egy műkedvelő társaság „Hangász-egyleti zenede” czímen, melyből később a „Nemzeti zenede” alakúlt. Ez az intézet Mátray Gábor erélyének és buzgóságának köszöni létrejöttét és fölvirágzását. A 60-as években Debreczen városa is alapított zeneiskolát, követte ebben később Szeged s újabban Szabadka is. Budapesten 1864-ben nyílt meg az „Országos színi tanoda”, melyben az operai éneket is tanították; ugyanekkor alakúlt a „Budapesti zenekedvelők egylete” és a „Budai zeneakadémia”. Később mind a két intézetben zeneiskolát szerveztek. 1875-ben nyílt meg az Országos magyar királyi zeneakadémia, melynek élén Liszt Ferencz és Erkel Ferencz állottak s mellettük jeles tanári kar működött. Végűl legújabban, 1889-ben nyílt meg Nikolits Sándor, Káldy Gyula és Major J. Gyula vezetése alatt a „Magyar zeneiskola”, mely különösen a magyar zene ápolását és tanítását tűzte ki czéljáúl.

Ezek mellett számos magán zene- és ének-tanító intézet is áll fönn úgy Budapesten, mint vidéki nagyobb városainkban.

A hangverseny terén sem maradt hátra fővárosunk. Budapestnek ma már oly élénk hangversenyi idénye van, mint akár Bécsnek vagy Lipcsének.

Roskovics Ignácztól

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me