2. AZ ESZMEHIRDETŐ SAJTÓ A POLITIKA SZOLGÁLATÁBAN

Full text search

2. AZ ESZMEHIRDETŐ SAJTÓ A POLITIKA SZOLGÁLATÁBAN
A kiegyezés idején a politikusoknak és pártjaiknak jutott döntő szerep a hírlapirodalomban. A meginduló vagy újjászülető lapok szerkesztőségeinek élén mint tulajdonos-főszerkesztők ismert politikusok, többségükben országgyűlési képviselők álltak: például Kemény Zsigmond báró, Jókai Mór, Böszörményi László vagy Madarász József. Az olvasóközönség is – a pártpolitikától tartózkodó vagy éppenséggel politikamentes közművelődési sajtó mellőzésével – a politikus szerkesztőket és lapjaikat részesítette előnyben. Az általánosan ismert helyzetet a korszak neves publicistája, a művelődéstörténész György Aladár a következőképpen rögzítette: „Politikai sajtónknak nincs kezdettől semmi oka panaszkodni közönségünkre, melynek ő testvérei rovására dédelgetett és jóltartott gyermeke. Ezt kíséri csak osztatlan figyelem és kizárólagos érdeklődés.”
A politikai sajtó olvasói azonban nem váltak önálló politikai tényezővé, inkább hódoltak a politikának, mintsem befolyásolták azt. Így független olvasókra támaszkodó jelentős sajtóvállalkozások nem teremtődhettek. A magyar polgári politikai sajtó kiegyezés utáni újjászületése kezdettől a pártok szellemi felügyelete és anyagi fennhatósága alatt ment végbe.
A sajtó pártpolitikai kötődése azonban csak egyes esetekben volt nyílt alárendelődés. Itt példaként a balközéppárti Hazánkat vagy a szélbali Magyar Újságot említhetjük, ahol a párt tagjaiból alakult „felügyelő bizottság” névsora is ott szerepelt a fejlécen. A viszonylagos önállóság esetében sem volt azonban vitás az eszmei-politikai irányzat közössége. Ilyenkor a lap fenntartotta azt a jogát, hogy egyes részleteket illetően a hozzá közel álló párttól függetlenül is nyilatkozhasson, ahogyan ez a kezdettől fogva a kormány pártján álló, idővel egyre türelmetlenebb, elöregedő Pesti Napló és a balközépi ellenzéknek elkötelezett Jókai-lapok, A Hon és az Igazmondó pályafutása során gyakran bekövetkezett. Külön csoportot képeztek azok az orgánumok, melyek mögött nem állt országgyűlési párt, csak párttöredék (frakció) vagy a parlamentben közvetlenül nem képviselt érdek- vagy eszmei csoportosulás. Ezek a lapok némileg függetlenebb és eszmeileg alkalmanként emelkedettebb álláspontot képviselhettek, mint a pártokat, illetve a kormányhatalmat közvetlenül kiszolgáló társaik; közöttük említhetjük pl. az 1848-at, a 34Reformot, a Lónyay-frakció lapját és a Századunkat, a pesti liberális polgárság közlönyét.
A magukat „függetlenebb”-nek valló lapok sem hivatkoztak azonban arra, hogy a közvélemény utánuk igazodik. Többnyire beérték azzal, hogy saját álláspontjukat fejezik ki. A közvélemény igazi megnyilvánulási fórumának maguk is, pártállásra való tekintet nélkül, a parlamentet tartották, s különbség csak abban mutatkozott, hogy az ellenzéki-ellenzékieskedő irányzatok az éppen ülésező parlamentet – választási visszaélések, az időközben megváltozott közhangulat miatt stb. – nem ismerték el, mint a közvélemény hű kifejezőjét, és mindezt a következő választással remélték igazolhatni.
A kiegyezés utáni politikai sajtóban tükröződő felfogás a közvélemény törvényt előkészítő és ellenőrző szerepét – ellentétben a reformkori liberális felfogással! – kevésbé tekintette mérvadónak, inkább a parlament keretei közé utalta. A sajtó feladatának tehát nemcsak a parlament befolyásolását, hanem főként a parlamenti munka (törvényhozás és ellenőrzés) nyilvánosságának egyszerű kibővítését, az informálást tartották. Ilyen jól (vagy – ellenzéki álláspont esetén – ilyen rosszul) mennek a dolgok az „ország házában” – tudósítottak. A sajtóbeli nyilvánosság lehetőségeit pedig, amelyek a közvélemény önálló és független véleményéről informálhattak volna felfelé és lefelé egyaránt, szintén a közvetlen pártpolitikának rendelték alá: A hírlapok önállósodási lehetősége ilyen módon nemcsak pénzügyi szempontból, hanem mindennek elfogadásával, önkorlátozó módon is irreálissá vált. A balközépi ellenzék hivatalos néplapja, az Igazmondó már el is fogadta ezt a leszűkített feladatkört, és maga is úgy vélekedett 1868-ban, hogy „a közvéleményt érlelő testületek hazánkban a törvényesen megalakult Baloldali körök és Deák-klubok”. (Igazmondó. 1868. július 26.)
A kor politikusainak állásfoglalásaiból is kitűnik, hogy a hírlapoknak nem szántak komoly közvéleményformáló és mozgósító szerepet, hiszen ők is a parlamentet tartották olyan fórumnak, amely a kusza nézetekből a választások cenzusos retortáján keresztül a nemzet igazi óhaját törvénnyé és tetté tudja párolni. Eötvös József a parlamentben jelentette ki, hogy a Háznak többségét csalhatatlannak tartja, szerinte „erős közvélemény alakulását csakis a parlamentáris vitáktól lehet várni… a szabad sajtó sokkal újabb, mintsem tőle a közvélemény alakulását várhatnánk”. Deák Ferenc ugyancsak a képviselőház előtt mondta el, hogy szerinte a kormánypártnak nincs saját orgánuma, s – a liberalizmus elveivel inkább összhangban, de a valóságnak meg nem felelően – azt fejtegette, hogy pártja, illetve általában a pártok véleménynyilvánításának egyetlen kompetens helyéül a parlamentet tekinti, sőt hogy saját lelkiismereti meggyőződését a közvéleménynek elébe helyezi. A hírlapszerkesztők többsége is magáévá tette ezt az álláspontot. Jókai Mór szerint sem alkalmas a sajtónyilvánosság a politikai vitákra, mivel „ott a vitatkozó felek két külön hírlapban, két külön olvasó közönség előtt mondják el érveiket”. (Igazmondó. 1869. december 26.)
A kiegyezés után uralkodó felfogásban a nyilvánosságnak az az értelmezése 35érvényesült, amely szerint a közvélemény a megyegyűléseken, választói gyűléseken és a parlamentben közvetlenül konstituálódik, s a sajtó feladata csak ennek regisztrálása, utólagos (informatív) ismertetése. A lapok egyike, a Reform maga is rögzítette: „egy ország politikai vezetése nem lehet a sajtó feladata, hanem a vezénylő államférfiaké, kiknek tehát emancipálni kell elhatározásukat a hírlapok befolyása alól!” (Reform. 1874. november 18.) A balközépi ellenzék vezetője, Tisza Kálmán e felfogás szellemében már teljes nyíltsággal bértollnokoknak nevezte a parlamentben az újságírókat, mivel –a „független” politikusokkal kimondatlanul szembeállítva – szerinte az általuk képviselt eszméket pénzzel fizetik meg. Nézeteit teljes erkölcsi határozottsággal utasította vissza ugyan Salamon Ferenc a Reformban, hangoztatva, hogy „az írás az író olyan tulajdona, mint Tiszának földje és repcéje”, de annak elemzésére, hogy a sajtó ténylegesen a politika szolgálója-e vagy sem, már maga sem vállalkozott. (Reform. 1871. december 15.)
A korszak puszta információn alapuló sajtó- és közvéleménymodellje ellen egyetlen komoly támadás indult, a szélsőbal részéről. 1867–68-ban demokrata körök alapításával, kérvényezéssel megpróbálták mozgósítani a kiegyezésellenes közvéleményt. A szervezkedés középpontjába a sajtót állították. Lapjaik így új, szervező-mozgósító, agitatív feladatkört kaptak. Központi orgánumuk, a Magyar Újság a szervezés mellett állandóan napirenden tartotta ekkor a közvélemény és a sajtó elvi kérdéseit is. Elvi cikkekkel, Kossuth nyílt levelei közzétételével kényszerítette polémiára laptársait. Népszerű hetilapja, A Nép Zászlója pedig a tényleges szervezkedés összefogójává vált. A mozgalom ellen a kormánypárt és a balközépi ellenzék együttesen lépett fel, először eszmei harcot indítottak, később már beavatkozásra szólító cikkek jelentek meg. A kormány végül rövidesen erőszakkal oszlatta fel a demokrata köröket, a hírlapok pedig egyesített eszmei offenzívával győzték le a sajtónyilvánosság kialakított és „törvényesített” határait túllépő erőket.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me