I. A SAJTÓSZABADSÁG ÚJRASZABÁLYOZÁSA
I. A SAJTÓSZABADSÁG ÚJRASZABÁLYOZÁSA
A kiegyezéssel a sajtó újra szabaddá vált. Az Andrássy-kormány 1867 augusztusában (Erdélyben csak 1871-ben) újra életbe léptette az 1848. évi sajtótörvényt (1848: XVIII. tc.). A kormány a törvény visszaállításakor egyúttal felhatalmazást kért a parlamenttől, hogy a sajtóesküdtszékek székhelyéről és szakbíróságok kiküldéséről rendeletileg intézkedjék. Horvát Boldizsár igazságügy-miniszternek ennek nyomán kiadott rendelete szerint – az 1848-as, Deák-féle intézkedésekkel ellentétben – csak öt helyen szerveztek sajtóesküdtszéket, s a bírákat és vádlókat nem választották, mint 1848-ban, hanem kinevezték. Továbbá, míg 1848-ban a bűnösséget megállapító esküdtszéki döntés kimondásához (tizenkettőből) nyolc szavazatra volt szükség, 1867-ben már hét „igen” szavazat nyomán is a bűnösséget kellett megállapítani. Horvát Boldizsár rendelete még egyéb részleteiben is túlment a törvényhozás adta felhatalmazáson, de túl magán a törvény adta kereteken, a törvény szövegén is. Mégis a jogi rendezés érdeme, hogy az egész eljárást a polgári elveknek és igényeknek megfelelően szabályozta: szabadlábon történt a védekezés, nyilvános, szóbeli és kontradiktórikus volt az eljárás, s maga a büntetőjogban akkor kivételt képező esküdtszéki rendszer a sajtószabadság olyan garanciája volt, amellyel nemcsak a parlamenti ellenzék, hanem a nemzetiségi és munkásmozgalmi sajtó is élni tudott.
Az 1848. évi törvényekkel együtt újra életbe lépett az ott meghatározott összegű biztosítékok rendszere. A kiadónak politikai napilapért 10 000 Ft-ot, nem napilapért az előbbi felét biztosítékként kellett letennie. (Az összeget ingatlanra is betáblázhatták, készpénzfizetés esetén pedig kamat járt utána.) 1871 végén, az ipartörvény tárgyalásakor a képviselőház egy váratlan indítvány nyomán kimondta a kaució eltörlését. A Deák-párt értekezletén Deák és Falk is elfogadta ezt a módosítást, a kormány itt nem nyilatkozott, viszont a főrendek visszautasító állásfoglalása után a kormánypárti többség a képviselőházban – indoklás nélkül – a kaució fenntartása mellett szavazott. A kaució rendszere ezt követően a korszak végéig fennmaradt.
Működésének első hónapjai után a kormány nagy eréllyel próbálta megrendszabályozni a szabadnak és többségében ellenzékinek bizonyuló sajtót. 1867 júniusában például lefoglalták a kolozsvári Magyar Polgárt, júliusban megindították az első sajtópert egy biztosíték nélkül működő német nyelvű lappal szemben, a Kossuth-levelek és néhány vezércikk közlése miatt pedig 30eljárást kezdeményeztek Böszörményi László, a Magyar Újság szerkesztője ellen. Miután a szerkesztő országgyűlési képviselő volt, mentelmi joga miatt az ügy a képviselőház előtt is tárgyalásra került; a pert hangsúlyozottan politikai jellege a kormány és a sajtó első nagy erőpróbájává avatta. Ez a per, amelyet külön ismertetünk, a kormány győzelmével ért véget, de számos további esetben a választásra jogosultakból alakuló esküdtszék vonakodott a bűnösséget kimondani, s a vád meghátrálásra kényszerült. Az esküdtszék büntetlenséget megállapító döntése ellen nem lehetett fellebbezni. Felmentették az esküdtek például A Nép Szava hetilap szerkesztőjét, Bényei Istvánt is, aki így írt: „ugyan bűn-e a forradalom? Nem, hanem erény, s maga Jézus Krisztus is igen nagy forradalmár volt.” (A Nép Szava. 1869. március 21.) De többnyire felmentették a szatirikus lapok szerkesztőit is, akik ellen a vallás vagy a társadalmi erkölcs megsértése címén emeltek vádat.
Nem meglepő, hogy a reakció lapjai a „sajtószabadság meggyalázásáról”, „törvénytipró garázdálkodásról” szónokoltak. A kormány is foglalkozott a sajtótörvény megszigorításának gondolatával. Az erre vonatkozó kormányon belüli nézeteltéréseket mi sem tükrözi jobban, mint az a tény, hogy az 1869. évi trónbeszéd parlament előtt elhangzott szövege csak a sajtótörvény kiegészítését szorgalmazta, az aznapi félhivatalos kőnyomatos pedig „a sajtó tekintélyének és méltóságának megóvásáról kell gondoskodni” jóval erőteljesebb kijelentését tulajdonította az uralkodónak.
E tény magyarázata abban rejlett, hogy a kormányban két nézet ütközött, s csak az utolsó pillanatban, a tényleges felolvasás előtt győzött a liberálisabb. A törvény szigorítását elsősorban Lónyay Menyhért óhajtotta, akit az ellenzéki sajtó gazdasági manipulációi miatt állandóan támadott. Pártja azonban elutasította később is szorgalmazott javaslatait. A sajtótörvény és rendelet módosítására nem is került sor, az utóbbi 1900-ig volt érvényben. Ha az esküdtszék elmarasztalta a vádlottat, a bíróság a fennálló jogszabályok keretei között kemény ítéleteket tudott hozni. Felségsértésért (Kossuth-írások közléséről volt szó!) egyévi államfogházra és súlyos pénzbüntetésre ítélték Böszörményi Lászlót, majd Bényei Istvánt, egyévi fogságot szenvedett a fékezhetetlen stílusú Tóvölgyi Titusz és a szerb nemzetiségű Miletics Szvetozár. A közvádló kezdeményezésére indított sajtóperekben évenként egyszer-kétszer született elmarasztaló ítélet.
Politikai lap indítása 1867 után mégsem annyira politikai, mint inkább anyagi kockázattal járt. Az iparszabadság bevezetésével, 1872-től ugyan a kiadás és a nyomdászat is szabad iparrá vált, de a lapindítás jelentős tőkeigénye eleve bizonyos garanciája volt annak, hogy a politikai sajtóban nem fog váratlanul radikális vagy éppen forradalmi álláspont megjelenni. Egy jelentős napilap elindításához körülbelül 60–80 000 forintra volt szükség. A kicsiny Esti Lap esetében például egy példány negyedévi előállítási költsége (a szerkesztőségi kiadásokat, a munkatársak fizetését tehát nem is számítva!) három forint huszonnyolc krajcárt tett ki, ugyanakkor a negyedévi előfizetési ára csak két forint ötven krajcár volt. Jelentős tehernek tekinthetjük még a 31hírlapbélyeget, vagyis az előfizetők példányonként egy krajcáros adóját, amely 1870-ig állott fenn. Egy nagy napilap húszforintos évi előfizetési díjából hat forint volt a bélyegadó.
A legtöbb napilap részvénytársasági alapon vagy társas tulajdonban szerveződött. A részvényeket nem jegyeztették be a tőzsdén, hiszen a tulajdonosok szűk köre a befektetést nem pénzügyi vállalkozásként kezelte, s a lap pártállásának tartós biztosítása a tulajdon folyamatosságát is követelménnyé tette. Gyakran maguk a „lapvezérek” és szerkesztők (Kemény Zsigmond, Jókai Mór, Klapka György, Lonkay Antal) voltak a főrészvényesek vagy kiadótulajdonosok. A jövedelmet az előfizetési díjak és – főként a későbbi években – a hirdetések biztosították, de csak kellő példányszám esetén. A Pester Lloyd tiszta jövedelme 1871-ben 80 000 forint volt, s ez egyedülállóan magas hasznot jelentett. A kevésbé népszerű Deák-párti sajtó többnyire szubvencióra szorult, s a pártsajtó ezáltal kormánysajtóvá változott. Kecskeméthy Aurél egyik lapvállalkozása, a Magyarország például megindulásától, 1872-től ugyanazon év őszéig negyedévenként 5000 forint erejéig, egy másik, a Magyar Politika évi 10 000 forint szubvencióban részesült. Az anyagi segítséget a párt támogatói nyújtották. A miniszterelnökség sajtóosztálya keretéből csak néhány nemzetiségi vidékeken megjelenő magyar nyelvű lap támogatására futotta.
A hirdetésből eredő jövedelem nem volt jelentős. Az ipari és banktőke ezekben az években a magyar nyelvű sajtót közvetlenül nem támogatta, hiszen a magyar közönség nem volt vásárló a tőzsdén, s a kapitalista érdekeket a német nyelvű sajtó jobban szolgálhatta. Ezért még a legnagyobb magyar nyelvű lap szerkesztőségi költségvetése is csak negyedrésze volt a Pester Lloyd szerkesztőségi kiadásainak. A kiadó tartotta fenn a szerkesztőségi irodát, fizette a távirati költségeket, a fordítókat és a gyorsírókat, a nyomdát és az „expediálást”, a felelős szerkesztőnek pedig a munkatársak alkalmazására és egyéb személyi költségekre meghatározott összeget bocsátott rendelkezésre. Kemény például 1050, Jókai 1200 forintot kapott ilyen célra havonta az Athenaeumtól. Saját jövedelmüket a tiszta haszonban való 50%-os részesedés jelentette. A szerkesztők a munkatársakat belátásuk szerint toborozták össze. A legnagyobb lapoknál hét-nyolc állandó munkatárs működött. Az előfizetők csekély száma miatt a legtöbb politikai lap csak a politikai mecénások jóvoltából láthatott napvilágot. Részben a fentiek miatt a kortársak közül többen sokallották a fővárosi és vidéki hírlapok számát, amely az amúgy is gyér olvasóközönséget megosztotta, az újságírók számát pedig oly tetemesen gyarapította, hogy még a kevésbé tehetségeseknek is gyors előmenetelt, könnyű publikálási lehetőséget biztosított.
A napi- és hetilapok zömét kezdetben – pártállásra való tekintet nélkül – az Emich Gusztáv nyomdájából alakult Athenaeum RT sajtóján nyomták. A vizsgált időszakon belül a tipográfia, tördelés sokat fejlődött, a lapok olvashatóbbakká váltak, csak az értelemzavaró sajtóhibák tömege tette még mindig állandó rovattá a helyreigazítást. A legmodernebb, rotációs nyomással 32első ízben a Pester Lloyd jelent meg 1873-ban. Az újságok terjedelme és formátuma változatlan maradt. Egy-egy példány többnyire egyívnyi terjedelemben és félíves formátumban, tehát négy újságoldalon jelent meg. A jókora újságlapokat persze nem kiterítve, hanem összehajtogatva négy, sőt nyolcadrét olvasták. Aki a „hajtogatás” művészetét nem értette, figyelmét egy-egy cikk vagy újdonság bizony könnyen elkerülte. A nagy formátum annak a korszaknak a maradványa volt, amikor a hírlapbélyeget lapszám szerint kellett megfizetni. Az olvasói szokások konzervativizmusa rögzítette még évekig ezt a nagyságot. A nagyobb formátum nagyobb presztízst is jelentett, a „nagyok” különös előszeretettel minősítették „zuglapoknak” a kisebbeket.
A politikai lapok terjesztésének csaknem kizárólagos formája az előfizetés volt. Az előfizetők tekintélyes hányada, becslések szerint egyharmada, még mindig az olvasóegyletek, kaszinók, kávéházak köréből került ki. A címzettekhez a posta juttatta el a címszalaggal ellátott újságot, s a postáról lehetett azután elvinni, vagy külön díj ellenében házhoz szállították. A kormány a külföldön megjelenő lapok postai szállítását eltilthatta. Erre még az Ausztriában megjelenő munkásmozgalmi vagy szláv nemzetiségi lapok esetében is sor került. Egy lipcsei családi lapot, a Gartenlaubé-t, több évre kitiltották a postai forgalomból. A posta a reggeli vonatok indulása előtt három órával már becsomagolt példányokat kívánt, s így a nyomdának már éjfélkor kezdenie kellett a munkát. Ezért a szerkesztést is korábban fejezték be. Az újságírók már délután öt órakor elhagyták a szerkesztőséget. (Az éjféli lapzárta rendszerét Rákosi Jenő napilapja, a Reform vezette be 1870-ben.) A parlamenti tudósítások gyakran csak kétnapos késéssel juthattak el a vidéki olvasókhoz. Egy-egy megyeszékhelyen azután 50–60 előfizetője – s persze sokkal több olvasója – volt egy-egy nagy fővárosi lapnak.
Az 1867 elején tényszerűen életbe léptetett utcai árusítást a belügyminiszter – a Cassandra-levél keltette kormányellenes közhangulat miatt – 1867 júniusában betiltotta. Egyes példányszámokhoz a kiadóban, könyvesboltokban, postákon és „bizományosoknál”, a dohánytőzsdékben (trafik) lehetett hozzájutni. A kolportázs, az utcai árusítás tilalma az egész Monarchiában érvényben volt, s nagyban hátráltatta a lapok terjedését, a nyilvánosság kibővülését. A példányonkénti árusítás és vásárlás mégis egyre gyakoribbá, az 1878-as balkáni háború idején megszokottá vált. A lapok is kezdték feltüntetni fejlécükben egy-egy példány árát.
A sajtótermékek terjesztésének különösen a néplapok esetében fontos módjáról, a házalásról 1873-ban intézkedett egy belügyminiszteri rendelet, mely a házalást hatósági engedélytől tette függővé. Ugyancsak túlnyomórészt előfizetőik támogatásából tartották fenn magukat a politikai hetilapok és a vidéki sajtó is. Az előbbiek csekély kivétellel azt a célt szolgálták, hogy az általuk képviselt irányzatnak megnyerjék azokat a szegényebb, de választójoggal bíró vagy éppen csak a közvéleményt formálni tudó rétegeket, amelyek egy fővárosi napilap előfizetésének évi húszforintos terhét már nem vállalhatták magukra. A vidéki sajtó úgyszintén elsősorban politikai célt 33szolgált, főként a pártok hiányzó szervezetét, vidéki hálózatát pótolta. Így mindegyik politikai irányzatnak a fővárosban megjelenő vezető napilapjával párhuzamosan megvolt a maga hetilapja és vidéki orgánuma, s emellett bármely típusba tartozó lap egy irányzathoz kötődve, de pártpolitikai függéstől mentesen, önálló vállalkozásban is megjelenhetett. A hetilapoknál a baloldali pártoknak volt jelentős fölényük, oly mértékben, hogy a szélsőbali Nép Zászlóját megközelítőleg annyi előfizető rendelte meg (virágzása idején hatezer példányban küldték szét), mint az összes többi hetilapot együttvéve.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
