II. SZÍN.

Full text search

Előterem a király lakosztályában.
Norfolk herczeg, Suffolk herczeg, Surrey gróf s a lord Kamarás jőnek.
NORFOLK.
Ha egyesitjük most panaszaink’
S mellettük állunk, meg nem állhat a
Bibornok ellenökben; ám ha ezt
A kedvező alkalmat elszalasztjuk,
Csak új meg új baj száll fejünkre az
Eddigiekhez.
SURREY.
Én a legkisebb
Alkalmat megragadám, mely boszút
Ajánl ipam, a herczeg dőlteért.
SUFFOLK.
Mely pair maradt bántatlan általa?
Kit nem vetett meg? nem mellőzve el?
Kin tisztelé a főrang bélyegét,
Önnön magán kűl?
KAMARÁS.
Ohajtásitok
Szerint beszéltek, jó urak. Tudom,
Mit érdemelt ő tőlem s tőletek; de
Mit tehetünk mi véle? Bár idő
Alkalmat adni látszik: rettegek.
Ha a királyhoz útját zárni nem
Tudjátok, úgy ne is kisértsetek
Ellene semmit: mert varázserőt
Hord, a király felett, nyelvében.
NORFOLK.
Oh!
Ne féljetek, e részben megtörött
Varázsa! A királynak ellene
Panasza van, s olyas, hogy nyelve méze
Epébe fúl örökre; úgy alá-
Sülyedt kegyébe’: föl se jő soha!
SURREY.
Ily hirt szeretnék róla hallani,
Sir, minden órán!
NORFOLK.
S ez való, urak!
Kétszínüsége a válópör körül
Kisül; s olyannak tünt föl e dologban,
A mint kivánnám ellenségimet.
SURREY.
S hogy jött világra cselszövénye?
SUFFOLK.
Hm!
Csodás úton.
SURREY.
Hogy? mondja csak!
SUFFOLK.
Biz, a
Pápához irt levél a király kezébe
Ment, melyben ő szentsége arra van
Felkérve, hogy függeszsze föl a válást;
„Különben” – így szól – „ a király aligha
Más szerelembe mélyen esve nincs,
A királyné egy udvarhölgye, a
Szép Bullen Anna iránt.”
SURREY.
S ez a király
Kezében?
SUFFOLK.
Elhihedd!
SURREY.
S lesz foganatja?
KAMARÁS.
Most észreveszi a király, mikép
Kerűli meg, hogy útját vágja e
Bibornok. Ebben elkésett ugyan,
S eső után köpeny: mert a király
E szép leánynyal már megesküvék.
SURREY.
Bár volna úgy!
SUFFOLK.
Minden kivánatod
Teljék be igy! Ez, mondhatom, betelt.
SURREY.
Kisérje üdv ez összeköttetést!
SUFFOLK.
Üdv s ámenem reá!
NORFOLK.
S mindekié!
SURREY.
Már rendelet van koronáztatása
Végett kiadva. Még ujság, a mit
Titokba’ tartsunk! Ám urak, e hölgy
Szép, testbe’, lélekben tökéletes:
Ugy jő nekem, hogy tőle valamely
Áldás jövend e honra, mely örök
Emlékü lesz.
SURREY.
De vajjon a király nem
Emészti meg a bibornok levelét?
Az isten őrizz!
NORFOLK.
Amen erre is!
SUFFOLK.
Dejsz’ több darázs is zúg már orra körül,
Mintsem e szúrást meg ne érzené.
Campejus is titokban utazék
Rómába el, búcsut se véve, s a
Király ügyét félben hagyá, s azért
Ment csak, hogy ott Wolsey szándékait
Mozditsa elé. E hirre, mondhatom,
Nagyot, s bosszúst, kiálta a király.
KAMARÁS.
No adja Isten, hogy nagyobbat is
Kiáltson eztán.
NORFOLK.
Hát urak, mikor
Jő vissza Cranmer?
SUFFOLK.
Visszajött, s hiven
Előbbi nézetéhez, melyhez az
Egész keresztyénség megnyugtató
Szavazatát hozá: hogy a király
Válása helyes. Nem soká, hiszem,
Új nősülése nyiltan is ki lesz
Hirdetve és meglesz a koronázás.
Akkor tovább nem hivják Katalint
Királyi néven; özvegy herczeg asszony
Lesz czime csak: az Arthur özvegye.
NORFOLK.
Derék legény e Cranmer; és sokat
Tett a király ügyében.
SUFFOLK.
Ugy van; és
Jutalmul érsekké teendik őt.
NORFOLK.
Ugy hallom.
SUFFOLK.
Ugy van. Áh! a kardinál!
Wolsey, Cromwellel, jő.
NORFOLK.
Nézd, nézd! mi rossz kedélyü.
WOLSEY.
A csomag?
Te Cromwell, a királynak adtad azt?
CROMWELL.
Saját kezébe; a belső szobában.
WOLSEY.
Belé tekintett?
CROMWELL.
Fölbontá azonnal,
De a legelsőt, mit kezébe vőn,
Mordul futá át. Gond ült arczain,
S azt rendelé, kegyelmességed itt
Várjon reá.
WOLSEY.
Kész-é lejőni már?
CROMWELL.
Kész, úgy hiszem.
WOLSEY.
Csak hagyj magamra itt.(Cromwell el.)
Alençon herczegnővel kell, a frank
Király hugával egybekelnie.
Mit? Bullen Anna? Nem kell nékem a
Király nejéül! Nem elég a szép arcz.
Mit Bullen? – Semmi Bullen! – Jőne csak
Rómábul is hír! A pembrokei grófné!
NORFOLK.
Rossz kedvbe’ van.
SUFFOLK.
Hallotta tán, hogy a
Király bosszút fen rá.
SURREY.
Csak fenje oly
Élesre, mint az úr itélete!
WOLSEY.
A volt királyné udvarhölgye, egy
Lovag leánya! s most ez asszonya
Lesz asszonyának, királynéja a
Királynénak! – E gyertya rosszul ég.
Magam koppantsam el? Most meg kialszik! –
S bár úgy hiszem, erényes, érdemes;
De titkos lutherána! S jaj nekünk, ba
Befészkelé magát az önfejü
Király szivébe! S ím, meg’ egy eretnek,
Fő-fő pedig, e Cranmer, a ki már a
Király kedvébe csúszott: szent gyanánt
Hallgat reá!
NORFOLK.
Valami rágja.
SURREY.
Bár
Rágná erét el, élte kötelét!
Henrik király, jegyzéket olvasva, s Lovell Tamás jőnek.
SUFFOLK.
Á! a király.
HENRIK.
Mily kincsek garmadát
Halmozta már fel! óránkint mi kincs
Árad ki tőle! Honnan birta ezt
Mind összerakni? – Jó napot, urak.
Láttátok a bibornokot ma?
NORFOLK.
Itt
Szemmel kisértük; különös zavar
Forrong agyában: ajkit rágja, és
Meg-megmered; majd hirtelen megáll
S a földre néz vagy homlokára csap;
Majd fölriadva szökken; ujra ég felé
Mered szemével. Szörnyü különös
Mozdúlatokban láttuk őt imént.
HENRIK.
Tán belsejében viv kemény csatát.
Ma reggel némely államiratok
Között, miket megnézni kéreték föl,
Tudjátok-é, kezembe mi akadt?
Kétségkivül ugy tévedett azok
Közé: egy összeirás kincsei-,
Arany edényi, drágaságiról,
S oly szörnyü mérvben, mint alattvalót
– Ugy gondolám – nem illethetne meg!
NORFOLK.
Az ég akarta: jó szellem tevé
Az iratok közé e jegyzetet
S áldá meg azzal felséged szemét.
HENRIK.
Ha gondolnám, hogy merengése tán
Földön felül jár s égiekre van
Függesztve: nem zavarnám; ámde félek,
Nagyon alanti dolgokon, komoly
Gondokra nem méltókon függ esze.
Leül. Lovell-nek sug valamit. Ez Wolsey-hez megy s megszólitja. Ez fölriad.
WOLSEY.
Isten bocsá… Az Isten áldja meg
Felségedet.
HENRIK.
Bibornok úr, kegyed
A lelkiekkel elfoglalva, csak
Üdvére gyűjti égi kincseit;
Talán futólag nézte épen át
Jegyzéköket? s alig szakít időt,
Csak egy arasznyit a világiak
Gondjára. Ebben, ugy tetszik, talán
Rossz gazda is, s örűlök, hogy kegyedben
Társamra leltem.
WOLSEY.
Felség, van idő
Szent áhitatra, van idő az állam
Szolgálatára; s a természet is
Kiván magának enyh- és tartalék-
Időt: a mit – törékeny gyermeke,
Mint más haladó – én is kénytelen
Vagyok megadni.
HENRIK.
Jól van mondva.
WOLSEY.
Vajh –
S igyekszem is – köthesse össze a
Jól tetteket s a jól mondottakat
Mindig királyom!
HENRIK.
Jól mondtad, megint.
Jó szó is már a jótett egy neme;
S szó mégse tett! – Atyám kegyelt, meg is
Mondotta nyilván, s tett erősité
Szavát. Mióta én vagyok király:
Te vagy szivemhez legközelb; a hol
Haszon mosolyga, mindig rád bizám,
Sőt elvonám gyakran magamtul is, mit
Rád halmozék.
WOLSEY (félre).
Uristen, mit akar?
SURREY (félre).
Uram, segitsd!
HENRIK.
Vagy nem tevélek-e
Országom elsejévé? Szólj, való,
A mit beszélek? És ha mind való:
Szólj, valld be, tartozol-e valami
Hálával érte? Mit szólsz?
WOLSEY.
Oh, uram,
Megvallom, a felség kegyelme rám
Zápor gyanánt kiöntve, több vala,
Mint hű igyekvés viszonozhatá:
Mert minden érdemet felül-muló
Levén, alatta messzi elmaradt
– Bár tőlem telhető – szolgálatom.
Mit magamért tevék is, abban is
Felséged érdekét, ország javát
Tűzém ki czélul. Felséged reám
– Érdemtelenre – árasztott kegyét
Csak gyönge hálaszóm köszönheti,
S imáim éghez, és alattvalói
Hűségem, a mely egyre nőtt s növend,
Mig a halál, télként, nem ölte el!
HENRIK.
Szépen feleltél! Egy hű s engedelmes
Alattvalót rajzolsz. Ilyennek a
Becsűlet a jutalma, mint viszont az
Ellenkezőnek büntetése szégyen.
És fölteszem, hogy mert kezem reád
Kincset, szivem szerelmet, és hatalmam
Hirt halmozott, többet mint bárki-másra:
Viszont kezed, szived, velőd, egész
Valód minden hatalma – nem csupán
Alattvalói hűségből, de úgy-
Szólván külön ragaszkodásbul is –
Inkább enyém, barátodé lehet,
S kell lenni, mint akárkié.
WOLSEY.
Uram,
Megvallom én is, felséged java
Inkább szivemre forrt, mint magamé.
Ilyen valék, vagyok s leszek. Habár
Egész világ megtörje is hitét
S kivesse azt szivéből; és habár
Ezer veszély környezzen oly sürűn
S oly szörnyüen, mint csak gondolható:
Az én hűségem, mint zajos habok
Között a bércz, a vad hab ostromát
Megállja s visszaűzi.
HENRIK.
Szép beszéd!
Hallátok-é, urak, mi hű kebel?
Hisz megnyilék: belé láthattatok!
(Iratokat ad át Wolsey-nek.)
Olvasd el ezt, meg ezt; s ha még marad
Étvágyad, jöszte reggelizni fel.
(Henrik király, Wolsey-re dühös tekintetet vetve, el. Az Urak, mosolyogva és suttogva, utána tolongnak,)
WOLSEY.
Mi volt ez? Hah! mi hirtelen harag!
Mi vonta ezt fejemre? Mérgesen
Tekinte rám, szeméből vész lövellt.
A bősz oroszlán néz igy a szegény
Vadászra, a ki földühíti, s aztán
Széttépi. Hadd lám e papirt: talán
Megmondja, mért haragszik. Ugy van, ez
Tett tönkre! Rá van írva kincseim
Egész világa, czéljaimra mit
Halomra hordtam: hogy Rómában – úgy
A pápaság miatt – párthíveket
Szerezzek. Oh hanyagság! Balga fut
A tőrbe igy! Mely ördög csusztatá
E titkot a csomagba s a király
Kezébe? – Nincs menekvés? új fogás,
Fejébül ezt kiverni? Jól tudom,
Mint bántja ez! De még talán van út,
Ha sikerül, a sors daczára, e
Tőrből magam’ kivonni… Hah, mi ez?
„A szent atyához.” Levelem, a mint
Egész ügyét a pápának megírtam!
Végem van! oda minden! A tető-
Ponton valék, s nagyságom delelő
Pontján alá bukom. Mint a lidércz,
Esthajnalon, lehullok; senki többé
Nem tud felőlem.
Norfolk és Suffolk herczeg, Surrey gróf, lord Kamarás visszatérnek.
NORFOLK.
Halld meg a király
Határzatát, bibornok. Rendeli:
A nagy pecsétet rögtön add kezünkbe;
Magad vonulj Winchester püspök úr
Lakába Asherhouseba, mig további
Parancsot ad ki a király.
WOLSEY.
Megállj!
Hol megbizástok? Ily nehéz ügyet
Nem bír meg puszta szó.
SUFFOLK.
Ellent ki mond,
Ha a királyi akjkról szállt a szó,
Közvetlenül jelentve szándokát?
WOLSEY.
Mig többet is nem látok, mint csupán
Szót s szándokot (rút kajánságtokét!),
Tudjátok, addig, sürge gyors urak,
Meg kell, s szabad, tagadnom. – Most tudom,
Mi satnya érczből vagytok öntve:
Irigységből! – Oh, mint űzitek nyomon
Bukásom’, mintha ez éltetne csak.
S mi nyájasan mosolygva nézitek
Mind azt, mi csak romlást okoz nekem.
Csak rajta, rajta, rosszlelkű urak!
Hisze ez keresztyén-jusotok, s jutalmát
Elveszitek majd! A pecsétet, a
Melyért ugyan, siettek, a király,
Uram s uratok adá kezembe, ön-
Kezével, életfogytig bizta rám,
Mellette disz-, kegygyel jutalmazott,
S ezt nyilt parancscsal is megerősité.
Ki veszi el?
SURREY.
A ki adta: a király.
WOLSEY.
Hát vegye ő el!
SURREY.
Gőgös áruló vagy,
Kevély pap!
WOLSEY.
Hazudsz, kevély lord! – Tegnap Surrey
Nyelvét harapta vón’ el, mintsem ezt
A szót kimondja.
SURREY.
Gőgöd, biboros bűn,
Fosztá meg e siró hazát nemes
Buckingham-ünktől; ő ipam vala;
S minden bibornok társaid feje,
S tiéd is, s a legislegjobbaké
Nem ér egy szál hajával! Veszszen el
Politikád! – Engem Irlandba küldél,
Nagy messzi tőle s a királytul, és
Mindentül, a miben segély után
Nyulhattam érte, mig eláztatád
S mint szent atya szépen feloldtad egy
Bárddal szegényt!
WOLSEY.
Mind ez s a mit csak e
Beszédes úr mond vádul ellenem,
Merő hazugság! Törvény bünteté
A herczeget; s mily tiszta volt kezem
Magán-bosszútól ebben: azt nemes
Birái s undok bűne megmutatják.
Ha sok beszédü volnék, mondanám:
Mylord, tebenned oly kevés a hit,
Mint a becsűlet; hogy hűségben a
Királyhoz én, örökre jó-uramhoz
Fölebb teszem magam’, mint Surrey gróf
S kik véle egy huron pendülnek itt.
SURREY.
Lelkemre, pap, csak hosszu öltönyöd véd,
Máskép szivedbe mártanám vasam’!
– Urak, s e gőgöt tűritek? s e hitvány
Legénytül? – Oh, ha ily gyöngék leszünk,
Hogy egy darab bibor reánk ijeszt:
Isten veled, nemesség! Csak fölebb,
Kegyelmes úr! s fogjon kalapba, mint
A verebet!
WOLSEY.
A jóság maga is
Méreg neked!
SURREY.
Az ám: jóság, a mely
Minden javát, kincsét e honnak egy
Csomóba gyűjt, kezedbe, kardinál!
Jóság, a melylyel irtál hát mögött a
Pápának a királyról. Te akartad:
Jóságodat hát nyiltan hirdetem.
Norfolk, ki herczeg vagy s igaz nemes,
S szent néked a közjó s utódaink
(Kik, ez ha él, köznemesek alig
Maradnak), add elő rút élete
Bűnlajstromát! – Megállj, jobban reád
Ijesztek én, mint a templomharang,
Mikor karodban csók közt lelte barna
Lánykáid’, bibornok úr!
WOLSEY.
Megvetni mint
Tudnám ez embert, ha nem tiltaná
A keresztyén indúlat.
NORFOLK.
Ama lajstrom,
Bibornok, a király kezébe’ van;
De mondhatom, mocsok-rut!
WOLSEY.
Annyival
Szebb tisztatásban tündököl ki majd
Ártatlanságom, hogyha róla meg-
győződik a király.
SURREY.
Abban ne bizz’!
Mert egynehányra e pontok közül
Emlékszem én is: halld csak; és ha tudsz
Pirulni és itélni, most mutass
Egy kis becsűletet.
WOLSEY.
Csak mondja sir,
Készen vagyok; s ha elpirúlok is:
Azért lesz az csak, hogy kell látnom oly
Nemest, ki minden illemet tipor.
SURREY.
Jobb, mintse hogy te a fejem’ tipord!
Halld hát: először is te, a király
Megegyezése nélkül, pápai
Követ akartál lenni, s püspökeink,
Jogába vagva, hatóságukat
Megrövidítni.
NORFOLK.
Minden iratod, mit
Rómába vagy külföldre küldözél,
Igy kezdted: „Ego et rex meus,” s evvel
Magad alá aláztad a királyt.
SUFFOLK.
Meg hogy, király s tanács tudtán kivül,
Midőn a császárnál követ valál,
A nagy pecsétet Flandriába is
Elvinni merted.
SURREY.
Meg hogy Cassalis
Gergelynek arra teljhatalmat adtál
(S ezt is király s tanács tudtán kivül),
Hogy ő felsége és Ferrara közt
Tegyen szövetkezést.
SUFFOLK.
Item, merő
Gőgből, király pénzére veretéd
Bibornok kalapod’.
SURREY.
S töménytelen
Pénzt (hogy szerezted: lelked rajta!) küldél
Rómába, nagyra látó terveidnek
Útkészitőül; s megrontád vele
Hazánkat. Oh van több is még; de én,
Mivel te tetted – s ronda, mit te tészsz –
Nem mocskolom be szám’ tovább!
KAMARÁS.
Mylord,
Ne sújtsd az elbukottat oly igen.
Törvény előtt van vétke: sutjsa az,
Ne mink! Szivem sir, őt nagy volta ily
Kis részeül ha látom!
SURREY.
Megbocsátok
Én is neki.
SUFFOLK.
Bibornok, a király
Parancsa még ez (minthogy mind, a mit
Mint pápai követ tevél utóbb,
Egy praemunire alá esend): ilyes
Levél adassék ellened ki, mely
Minden javad’, földed’, kincsed’, gulyáid
Az államnak kobozza el s magad’
Törvény-kivül helyezzen. Rám bizá,
Hogy azt tudassam.
NORFOLK.
S ezzel itt hagyunk,
Ráérsz lelked javán eszmélni most.
A büszke választ, a pecsét iránt,
Jelentjük a királynak, s meghihedd,
Hálás lesz érte. S most, Isten veled,
Kis jó bibornokom!(Mind el, Wolseyn kivül)
WOLSEY.
Vigyétek a
Kis jót, mi tőletek szakadt reám!
S Isten veled? – Isten veled, te rang,
Nagyság, örökre! – Ember sorsa ez:
Ma a remény virágát ülteti;
Holnap kinyil, s szines virágival
Árasztja el; harmad nap dér, fagyos
Dér jő reá; s mikor már azt hivé,
Szegény bolond, hogy a gyümölcs megért,
Gyökerén leszárad, s úgy lehull, lehull,
Mint én! – Merészen, mint a hólyagon
Úszó gyerek, úszkáltam a dicsőség
Taván soká, a mély fölött, mig el-
Pattant a fölfújt büszkeség s alá-
Sülyedve, fáradtan hagyott az ár
Veszélyinek, mely végre is benyel!
Hiú világi pompa, rang, gyűlöllek!
Uj létre nyilni érzem szívemet.
Oh nyomorult, ki fejdelmek kegyén
Esdekve csügg! A hőn lesett mosoly
S bukása közt több gyötrelem s aggály
Ólálkodik, mint harczon s nőkegyen;
S ha hull: bukása, mint Luciferé,
Örök, reménytelen!
Cromwell megrettenve jő.
Cromwell, mi baj?
CROMWELL.
Sir, szólni sem tudok.
WOLSEY.
Balsorsomon vagy
Igy megijedve? azt csodálod-e,
Hogy a nagy is leeshet’? Nem! Ha sirsz,
Úgy már elestem!
CROMWELL.
Oh kegyelmes őr,
Mikép vagy?
WOLSEY.
Én? Jól. Jó Cromwell, soha
Sem voltam ily jól. Még most ismerek
Magamra, és belsőmben egy nyugodt
Csöndet lelek, mi minden földi fény
Fölött való: a jó önérzetet.
A király kigyógyitott (hálás vagyok
Ezért iránta) s vállaimról – e
Romoszlopokról – szánakozva le-
Emelte terhem’, melytől elsülyedt
Vón’ egy hajó: igen nagy rangomat.
Súlyos teher, Cromwell, súlyos teher,
Mit égbe vágyó lélek nem bir el!
CROMWELL.
Oh hála ég, kegyelmes úr, hogy igy
Üdvödre forditod balsorsodat!
WOLSEY.
Remélem, úgy lesz. És képes leszek
(Mert nőni érzem lelkem erejét)
Több és nagyobb nyomort is elviselni,
Mint várhatók kislelkü ellenimtől.
– Mi hir?
CROMWELL.
A legfőbb s legrosszabb, hogy el-
Vesztetted a király kegyét.
WOLSEY.
Legyen
Áldva ő felsége!
CROMWELL.
Aztán helyeden
Sir More Tamás lesz a korlátnok.
WOLSEY.
Úgy?
Kissé korán! – Egyébiránt tudós
Bölcs férfi. Bírja hosszasabban a
Király kegyét; s tegyen törvényt, igaz
Lélek szerint, hogy majd ha megfutá a
Pályát s megáldva alszik: csontjain
Árvák siralma légyen ravatal!
– Mi még?
CROMWELL.
A Cranmer visszatérte és
Canterburyi érsekké neveztetése.
WOLSEY.
Ez már nagy újság!
CROMWELL.
Végre, lady Anna,
Kit a király titokban rég nejül vőn,
Ma nyiltan is királynőként mene
Templomba. Széltiben beszélnek a
Koronáztatásról.
WOLSEY.
Hah! e volt a súly,
Mely eltiport! Kijátszott a király,
S e nő nyelé minden hatalmam’ el.
Fényemre több nap nem derül s a tőlem
Mosolyt lesőkre nem vet több sugárt.
Cromwell, eredj csak! én szegény, bukott
Ember vagyok, nem méltó, hogy tovább
Urad legyek. Menj a királyhoz – az
Ő napja le ne szálljon! – tudja ő,
Mit érsz, mi hű vagy: fölfogad, ne félj.
Emlékem egy sugára – ismerem
Nemes szivét – meginditandja őt,
Hogy el ne dobja hű szolgálatod’.
Menj a királyhoz; láss önérdekid
Után; ne múlaszsz semmit el.
CROMWELL.
Uram,
Elhagyjalak? Hogyan feledjek el
Ily hű, nemes, nagylelkű, jó urat?
Oh mind, kinek csak érczből nincs szive,
Legyen tanúm, mi búsan válok el!
Szolgálhatok királyt; de hő imám
Örökre, oh örökre csak a tied!
WOLSEY.
Cromwell, nem is hivám, hogy egy könyüt
Ejtsek bukásomért; s te kényszeritsz –
Hűséged által ím – hogy nő legyek.
Töröljük el könyűnk’, s figyelj reám!
Ha majd feledve lészek, nem sokára,
S mély néma sírban alszom, hol nevem’
Sem emlitendik: még te emlegess meg;
S mondd el, hogy én, hogy Wolsey, a ki a
Hír tengerét, bejárta, zátonyát,
Szikláit ismeré: hajótörést
Szenvedt ugyan, de téged fölemelt
És megtaníta nem sülyedni el,
Mint ő sülyedt! – Tekintsd bukásomat,
S mi buktatott el. – Cromwell, tartsd meg ezt:
Kevély ne légy! E bünben estek el
Az angyalok; hogy illenék e bün
Emberhez, a teremtő képihez?
Önző ne légy; szeresd, a kik gyülölnek:
Jobb a becsület, mint a vett hüség.
Légy békülékeny, bánj engesztelőn
Irígyeiddel. Légy igaz, s ne félj.
Czélod, melyért vivsz, mindig a honé,
Az Istené s jogé legyen; ha mégis
Bukol: megáldott vértanú gyanánt
Fogsz esni, Cromwell. – Légy hű a királyhoz.
– Kérlek, segits be! – Vedd jegyzékbe mind,
Mim csak van, egy fillérig. Mindenem
Királyomé. Öntudatom s ruhám
Most mindenem. Cromwell, Cromwell, ha csak
Fél oly híven szolgáltam volna Istent,
Mint a királyt: vén napjaimra, igy
Kifosztva nem hagyott vón’ ellenim
Kezébe’!
CROMWELL.
Légy türelmes!
WOLSEY.
Az vagyok.
Isten veled, föld! Rám az ég ragyog!
(Mindketten el.)

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me