A népies-nemzeti líra
A népies-nemzeti líra
Arany az egyetlen, aki programszerűen a "nemzetiességen" belül keresi költészetének témáit, problémáit. Ezért fordul az ötvenes évek elejének erősebben népies jellegű témáitól a történelmiekhez, ezért fordít hátat a verses regénynek az eposz kedvéért, ezért keres nemzeti hősöket (Etele), akiknek sorsa a nemzet számára tanulságul szolgáljon. De Arany is szélesíteni igyekszik a népies-nemzeti jellegű költészet lehetőségeit, s ábrázolási körébe a lélektan, a jellemrajz nem-naiv, sőt modern realista feladatait, megoldásait vonja be. A szó shakespeare-i értelmében fogja fel Arany a népiességet is, s éppen ő az, aki a Daliás időkben (1849–1853; 1853–1854) megkísérelt ábrázolásiszemléleti naivságot végképp elutasítja, a népdalszerűséget, – a dalszerűséget általában – műveiből kiküszöböli s az általános költői gyakorlatban is helyteleníti. Lírájában pedig, éppen a személyesség erőteljes érvényesítése révén, a népies jelleget többnyire háttérbe szorítja (pl. válság-lírájában is).
67Az Őszikékben (1877–1880) majd ő maga is a modern, a polgárosult, a "városias" Magyarország valóságának első, költői kifejezését nyújtja, s a modern költészet előfutárává válik. Persze, Arany az Őszikék-korszakban is a nemzeti elv híve marad, – "a nemzetiesség" azonban többé már nem a történelmet jelenti számára. A korszak nagy változása, a nemzeti elv tekintetében, épp ebben áll: a nemzet fogalmán a negyvenes-ötvenes évek vagy a népet, vagy (később) a történelmet értették. Vajda korábban, az Őszikék-korszakban pedig Arany is, egy másféle nemzettel találkozik: a kapitalizmus korának nemzetével, s ennek a nemzeti létnek ellentmondásaival.
Ha Erdélyi elmélete (a népköltészetből kiindulólag nemzetivé fejlődő költészet, mely "túljut" a klasszika és a romantika utánzó szakaszán), valamint Erdélyi és Gyulai "nép-nemzeti" tana felől tekintünk végig a Világos utáni korszak költészetén: azt kellene mondanunk, hogy a népies-nemzeti, a népiből össznemzetivé fejlődő költészet megvalósult, s ez a költészet mentes attól a fajta utánzástól, mely a negyvenes évek előtt jellemezte a magyar költészetet. Hisz a népköltészetből származtatott forma, hangnem és előadásmód általánossá vált, széleskörűen elterjedt, s ily módon – legalábbis elméletileg – a költészet nem egy osztály birtoka maradt többé, hanem az egész nemzet tulajdonává vált. Ha ilyen elvont és általános értelemben fogjuk fel a népiesség, illetve a népies-nemzeti költészet tanát, úgy annak teljes megvalósulásáról beszélhetünk a Világos utáni korszakban. Ha azonban nem az elmélet felől szemléljük a korszakot, hanem az egyes, konkrét jelenségeket szembesítjük az elmélettel: sokkal bonyolultabb képpel találkozunk, s a népiesség megvalósulásának, a népies-nemzeti érvényesülésének jelenségeit általánosaknak éppoly kevéssé érezhetjük, mint egyértelműeknek. A népiesség jelen van a korszak jelentős költőinél, de inkább csak kiindulásként, helyesebben: keretként, melybe más és másféle törekvéseket, témákat és eszméket foglalnak. A népiesség ily módon idővel érintkezni kíván a nem-népiességgel; a népiesség vívmányait a kor költészete oly módon kívánja általánosítani, közkinccsé tenni, hogy azok a nem-népies mondanivalók (pl. bölcseleti eszmeiség) kifejezésére is alkalmasak legyenek. Ezzel a jelenséggel találkozunk Vajdának, ill. hasonló értelemben Tompának, valamint Madáchnak lírájában is.
A népiesség irányzata sokat nyújtott a magyar költészetnek, s hatása messze túlterjedt a negyvenes-ötvenes évek népiességén – a népies költészet virágkorának határain. Hagyományuk jelentős része annyira beleivódott a magyar költészet forma-állagába, hogy azt még ma is élőnek, hatékonynak kell tekintenünk; legalább annyira élőnek, mint aminő az Adynál is volt. A népiességet azonban Erdélyi, Arany, majd Gyulai csak útnak, eszköznek tekintették, a nemzeti költészet megteremtése érdekében. Mert hisz kétségtelen, hogy a Világos utáni korszak valamennyi jelentős költője a népiességből indult ki valamiképp, s az egész nemzethez szóló költészetnek legalábbis az igényét vallotta. Ám Gyulai nem ilyen széleskörű és általános népies-nemzeti költészetet hirdetett meg programként, hanem olyat, aminő Petőfi első korszakában és Arany epikájában, valamint balladáiban valósult meg.
Erdélyinek, Gyulainak és Aranynak igazuk volt abban, hogy a népiességet nem a magyaroskodásban, nem is a népieskedő nyelvezetben vagy eredetieskedésben, s még kevésbé a tájszerűségben kívánták megvalósítani, hanem inkább a népköltészet "szellemének" érvényre juttatásában. Ez a "szellem" 68él tovább Vajda formáiban, csakhogy Vajda következetessége, eszméinek radikalizmusa, a polgárosodás eszméjéhez való töretlen ragaszkodása azt eredményezi, hogy művének eszméi már mindenképp kiütnek abból a költészetből, melyet a liberalizmussal összeházasodott népiesség megtűr és megkíván. A népiesség annál szélesebb és maradandóbb hatást ért el, minél kevésbé sajátlagos, partikuláris irányban fejlődött, s minél inkább közkinccsé tette a népköltészetből elvont, de általános érvényre emelkedő formákat. A népiesség eredeti témavilága mindinkább kibővült; ugyannyira, hogy a népies formák, a népiesség esztétikai jegyei összepárosultak a nem-népies, nem-naiv költői szemlélettel, a nem-népies jellegű mondanivalóval is. A népiesség oly módon nyert tért, hogy csaknem teljesen levetkezte a folklorisztikus jelleget, s a szoros értelemben felfogott paraszti élet témakörét nemzeti, illetve patriotikus vagy épp intellektuális témákkal cserélte fel. Vajda és az öreg Arany jóvoltából a népiesség teremtette meg a "városias", tehát a polgárosult, az intellektuális-modern költészetet is, – és hagyományait továbbadta a 20. század magyar lírájának. Azok a népies költők, (az ötvenes évek epigon-költői), akik ezzel a fejlődési iránnyal szembeszegültek, partikuláris, folklórjellegű modorossággá szűkítették magát a népiességet is. Ezeknél a költőknél a szűkös népiesség összevegyült a romantika avatag, idejétmúlt rekvizítumaival. Világos után ezenkívül még életre kapott a népiességnek olyan értelmezése is, mely a néphez oktatólag szóló, didaktikus irodalmat kívánt csupán létrehozni. A leghosszabb életű volt az a fajta népiesség (helyesebben: népieskedés), mely puszta külsőségeket vett csak át a folklórból, s magyarkodásával a mindinkább növekvő sovinizmus céljait szolgálta. A népiesség azzal töltötte be hivatását, hogy Petőfi forradalmi költészetének megalapozásán kívül, – a polgárosult-nemzeti irodalom létrejöttéhez is döntően járult hozzá. Az a fajta népiesség, mely ezt a hivatást nem vallotta magáénak, szűkös didaktikába vagy népieskedő modorosságba süllyedt. A nép valódi életkérdéseihez, a parasztság – s részben a munkásság – égető, szociális problémáihoz nem a népiesség, még kevésbé a "népnemzetiesség" nyúl majd bátor kézzel a századvégen, hanem az a kései, kritikai realizmus, mely Tömörkénytől Móriczig a társadalmi felelősségérzet fontos műveit hozza létre. A népies-nemzeti költészetnek néhány nagy példája jön létre Petőfi és Arany életművének egy részében, a népiesség hozzájárul a Világos utáni patrióta líra (ódák és allegóriák) kialakulásához is, de mihamar epigon jelenséggé válik.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
