„…töröktől rabigát…”
„…töröktől rabigát…”
A mohácsi csatavesztést követően a győztes Szulejmán bevonult Budára, majd szeptember végén átkelt a Dunán, és a télire hazatakarodó seregeivel végigdúlta a Duna–Tisza közét. Sokan meghaltak, még többen fogságba estek a környéken élők közül. Őket a hódítók az oszmán birodalom belsejébe hurcolták. A felnőttekre rabszolgasors várt, a fiatal, szemrevaló lányok háremekbe kerültek, a fiúgyermekekből janicsárt nevelt a török.
A szerencsés megmaradók a környező mocsarakban, nádasokban bujdostak vagy a védettebb Csepel-szigetre menekültek, hogy átvészeljék az újabb és újabb rajtaütéseket.
Három év múlva, 1529 őszén megismétlődött a törökdúlás. Ennek a hadjáratnak esett áldozatul többek között Vecse keleti szomszédja, Szentimre falu (a mai Soltszentimre.) Anjou-kori templomának falai máig emlékeztetnek erre a történelmi pillanatra. A hadjárat szomorú következményét Mihály, kalocsai prépost így fogalmazta meg a Ferdinánd királynak írott panaszos levelében: „A Duna–Tisza köze fel Harasztiig már lakatlanná vált a törökök és a rácok pusztításai miatt.”
A hódítók azonban másfél évtizedig még nem rendezkedtek be véglegesen az elfoglalt területen. A falvak menekülő lakói egy-egy seregvonulás vagy kisebb portya után újra és újra hazatértek, s élték hétköznapjaikat. Csak 1541-ben, Buda elfoglalását követően lett tartósan hódoltsági terület a két nagy folyó köze, s ezzel Vecse és környéke is. A szultán diadalittas győzelmi jelentésében ezt írta: „Magyarországot összes váraival, tartományaival és lakóival az oszmán birodalom többi tartományaihoz csatolván kádikat, várparancsnokokat és helyőrséget rendeltem.”
A Vecse közelében fekvő földvári kikötő jövedelmét már 1541 tavaszától naponta beszedték és befizették a budai török kincstárba a hódítók emberei. A környékbeli magyar falvakat Buda várának élelmezésére rendelték. Hamarosan megszervezték a katonai közigazgatást, s ez a polgári közigazgatás szerepét is betöltötte. A területi felosztás egyáltalán nem hasonlított a történetileg kialakult magyar közigazgatási rendszerre. A legnagyobb egység a többmegyényi területet magába foglaló vilajet volt. A vilajetek szandzsákokra tagolódtak, ezek nagyjából megyényi területen feküdtek, a szandzsákokat pedig nahijékra osztották, ezek a későbbi járások méretének feleltek meg.
Az Alföld nagy része a budai vilajethez tartozott, és Buda volt a székhelye a Duna–Tisza közét is magába foglaló budai szandzsáknak, amelynek első ura a magyar származású Szulejmán pasa volt. Vecse és környéke a szandzsákon belül a pesti nahije része lett.
A meghódított föld a török felfogás szerint „minden igazhitűek urát”, a szultánt illette. Ezért 1546-ban, a legkorábbi defterek (adólajstromok) készítésekor a falvakat sorra járó adóösszeírók nem is a földterületeket vették számba, hanem a jövedelmezőségüket, a kivehető hasznukat. A földművelők, a ráják összeírásakor pontosan felmérték ingóságaikat és termelt javaikat, ennek arányában vetették ki a tizedet.
Ha a település hászbirtok lett, akkor az adó a török kincstárba folyt be. A kisebb (timár) vagy közepes (ziámet) birtokok jövedelme tartotta el a birodalom sok-sok tisztjét, polgári tisztviselőjét. Vecse besorolása változott a különböző összeírások során: 1546-ban Mehmed budai mirmirán (bégféle), még mint hászbirtokos kapta az adót. Az 1559-es összeíráskor már egy Dzsáfe nevű timárbirtokos volt a haszonélvező, 1562-ben szultáni hászbirtok a falu, 1580-ban ziámetbirtok, ekkor egy másik Mehmed nevű töröknek járt a bevétel. Közben a nem egészen fél évszázad alatt hétezer akcséról kétannyira nőtt a jövedelem. Ez az összeg 1400, illetve 2800 korabeli magyar forintnak felelt meg.
Az első összeírás tanúsága szerint Vecse környékén lakott falu volt Apostag, két külön település ekkor még Szalk és Szentmárton, faluként szerepelt a mai Csabonypuszta helyén Kiscsaba, lakták még Vadas falut (a mai Vadaspusztát) is, de már lakatlan pusztaként írták össze Fehéregyházát és Szentimrét, Csanád meg Máriaháza pedig egyáltalán nem szerepelt a lajstromban.
Vecsén az összeírásban 59 adózó rája neve szerepelt, közülük harmincan fizettek úgynevezett dzsizje adót, vagyis a viszonylag jobbmódúak közé tartoztak. Az 1546-os lajstromot 1559-ben a helyszínen fölülvizsgálták, és gondosan följegyezték a változásokat. Az új összeírásból kiderült, hogy tizenhárom év alatt húszan haltak meg, és tizenhat az újonnan jöttek száma. Az adatokból következtetni lehet Vecse akkori lélekszámára: a folyóparti, alighanem egyutcás falunak mintegy négyszáz lakosa lehetett a XVI. század közepén.
Ismerkedjünk meg a két összeírásban szereplő gyakoribb családnevekkel, közülük néhány família leszármazottai ma is itt élnek: az Ambrus, Bertalan, Bíró, Csira, Dolkárti, Együd (Egyed), Éliás, Halmi, Kis, Kötöz, Lörhenci (Lőrinci), Madaras, Mészáros, Motos, Nagy, Orbán, Simon, Sóti, Szabó, Takács, Veres, Vadasi nevek közül ma hiába keresnénk a Dolkártiakat, Csirákat, Motosokat, de például a Bíró, Halmi, Madaras, Mészáros, Szalai, Takács, Veres (~Vörös) név máig előfordul a faluban.
A hódoltsági falvak korábbi, magyar földesurai, ha el is menekültek a török elől, nem szívesen mondtak le a jobbágyfalvaikból származó jövedelemről. Tiszttartóik, fegyveres adószedőik a falusi bírák nyakára jártak, zaklatták, sarcolták a lakókat. A földesurak idővel cserélődtek: a korábbiak közül volt, aki eladta a bizonytalan jövedelmű falvait, másoktól meg felség-árulási perrel kobozták el birtokukat, de a jobbágyok helyzetén mindez nem változtatott, mert az új urak is számítottak az adóra.
Az egyházi adót is meg kellett fizetni. Ezt a váci püspökség adószedői igyekeztek behajtani, 1550 körül pedig lovagtisztek jöttek az egri várból, hogy a magyar király kincstári adóját behajtsák, majd eljuttassák a várba. Békésebb időszakokban nem volt szükség ezekre a lovagtisztekre: olyankor a falvak bírái gyűjtötték össze és szolgáltatták be a javakat a török és a magyar fél részére, méghozzá többnyire fele-fele arányban.
Török csapatokon, magyar végvári katonákon kívül a király szolgálatában álló idegen zsoldosok, martalócok is be-becsaptak holmi zsákmányért a védtelen falvakba. Szigetvár 1566-os bevétele és a szultán halála után pedig a legfőbb urukat elveszített krími tatárok százezres seregükkel kíméletlenül dúlták végig a Duna–Tisza közét. Ez az eddigi törökjárásokhoz képest is szokatlanul kegyetlen pusztítás elérte Vecsét is.
Hogyan élhettek ilyen körülmények között a hódoltságiak, a környékbeliek, a vecseiek? A XVI. század második felében egymást sűrűn követő török adó-összeírásokból kiolvashatók Vecse és a szomszédos falvak népének életviszonyai. Vizsgáljuk meg előbb a lakónépesség alakulását az adófizető családfők száma alapján!
Adófizető családfők száma a szomszédsági körben
1546
|
1559
|
1562
|
1580
|
1590
| |
|---|---|---|---|---|---|
Csabony
|
14
|
24
|
23
|
27
|
17
|
Szalk
|
9
|
25
|
32
|
37
|
42
|
Szentmárton
|
9
|
29
|
29
|
27
|
20
|
Tass
|
8
|
39
|
53
|
71
|
49
|
Vadas
|
7
|
15
|
9
|
6
|
4
|
Vecse
|
59
|
55
|
76
|
77
|
64
|
A táblázatból kiolvasható, hogy a század második felében a környék legnépesebb falva Vecse. Alacsony volt a lélekszám a két későbbi pusztán, az ekkor faluként már inkább csak tengődő Csabonyban és Vadason. Szalk és Szentmárton még a század végén is önálló falu, majd csak a XVII. század elején költöznek össze.
Vecsének nemcsak a lélekszáma nőtt (főleg az elnéptelenedő szomszédosok beköltözéséből), hanem gazdasági ereje is fokozódott a hódoltság első félszázadában. A legkorábbi összeíráskor még csak a gazdák fele fizetett dzsizje adót, azaz tartozott a viszonylag jobb módúak közé, a század végére viszont már minden gazdát dzsizje fizetésére köteleztek.
A XVI. század vége felé lejártak a csöndes idők, elmúlt a viszonylagos béke a törökök és magyarok közt. 1593-ban hosszú hadiállapot kezdődött, az úgynevezett tizenöt éves háború, s ez – főleg a Duna–Tisza közén – pusztítóbb volt minden korábbi török hadjáratnál. A nyolcvanéves török hadvezér, Szinán basa seregeit Gázi Giraj vezér krími tatár hordái támogatták. 1594-ben Szinán ezen a vidéken át vezette a hadait Esztergom felé. A következő évben Giraj tatárai pusztítottak Szolnoktól a Dunáig. Rá egy évre, Eger ostroma előtt Mohamed vezette végig itt a seregét. 1603-ig szinte minden évben végigdúlták a környéket a tatár segédcsapatok. Már 1597-ben ezt jelentette a szepesi kamara a kincstárnak: „Az három város kívüle (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét) az egész Duna–Tisza köze mind puszta.„
A Dunamellék néhány falva azonban még ezt a vészkorszakot is túlélte. A lakosság egy része behúzódott a török elől a környékbeli népes városokba, Kecskemétre, Nagykőrösre, Ráckevére, mások a Duna szigetein s a közeli mocsarakban, nádasokban bújtak meg, mint már annyiszor korábban is. A bécsi békekötés után (1606) lassan visszaszivárogtak a régi lakók. De ekkor már jöttek újak is, más vidékekről, onnan, ahol még alaposabb pusztítást végzett az oszmán had.
A békekötés után a török és magyar adószedők hamarosan rátaláltak Vecse meg a két távolabbi szomszéd, Tass és Solt lakóira. Nem találták viszont már külön Szalkot és Szentmártont. Az ottaniak mostantól egy faluban, Szalkszentmártonban éltek. A többi falvak évtizedekre elpusztásodtak, mint Apostag, mások faluként végleg eltűntek, mint Csabony és Vadas.
Alig heverték ki az itteniek a másfél évtizedes hadjárat következményeit, az 1600-as évek elején eddigi bajaikat újjal tetézte a hajdú felkelés. A Dunamellék református lakossága természetesen a hitükön lévő Bocskai pártján állt. Nem hagyta békében élni későbbi vallásháborúk sora sem: ekkor ugyancsak a protestáns oldalt támogatta.
A környékbeliek ezekben a nehéz évtizedekben sokat szenvedtek a sarcoló, fosztogató szabad hajdúktól meg a kóborló, önmaguk ellátásáért gyakran rablásra kényszerülő magyar végvári katonáktól is. Hiábavalók voltak az elrettentésnek szánt büntetések. Balogh János katonát például így büntették rablásért 1657-ben, Fülek várában: „elébb keze elvágassék, s a vár udvarán az akasztófára függesztessék, azután pedig maga életben lófarkán kivonszoltassék, s feje vétetvén, teste kerékbe töressék.”
Végül aztán egy 1659-es magyar törvény megengedte az úgynevezett parasztvármegyék megszervezését. Ezek a saját kezdeményezésre, helyben alakult érdekvédelmi szervezetek igyekeztek a falvak népét és javait megvédeni a kóborló katonáktól.
Sajátos adaléka ennek az elkeseredett önvédelmi kísérletnek egy 1663-as keltű kunszentmiklósi jegyzőkönyv. Áprilisban több környékbeli falu népe gyűlt össze Kunszentmiklós–Szabadszállás–Szalkszentmárton hármas határában, a Fekete-halom nevű dombon. Elhatározták, hogy együtt, szervezetten védik meg magukat „…az rajtuk hatalmaskodók ellen, a kik az Magyar pártrúl vadnak„. A vecseiek is részesei voltak ennek a kezdeményezésnek. A tizenhét pontba foglalt szerződés a törvénytelenül sarcoló martalócokkal, rablókkal szembeni fegyveres ellenállást szorgalmazta, és a szerződést aláíró falvak összefogásának szándékát tanúsította. A hatodik pont egyébként azt sejteti, hogy a helybeli lakosság egy része jó kapcsolatokat ápolt a kóbor szegénylegényekkel: „Senki se mezei, se házi latorral barátságot ne tartson, az ki jámbor nevet visel, mert ha latrokkal társalkodik, az Váras büntetésit el nem kerüli.„
Persze a gyakorlatban a parasztvármegye működése is kevésnek bizonyult. A gyöngén fölfegyverzett, katonáskodásban képzetlen önvédelmi csapatok nem tudták hatásosan megvédeni falvaikat a folytonos sarcolásoktól, rablásoktól.
Várad 1660-as elfoglalása után a török még egyszer összeszedte minden erejét, hogy Bécset bevehesse. Köprili Ahmed nagyvezír 1663 tavaszán roppant sereggel indult meg Nádorfehérvárról. A sereg a Duna–Tisza közén át vonult be Budára július közepén. A nagyvezír parancsára az erdélyi fejedelem, Apafy Mihály a Kiskunságon keresztül mozgott seregével az érsekújvári török táborba. Néhány hét múlva azonban visszafordult, s ismét ugyanazon az úton tért meg Erdélybe. Vecse és környéke ezeket a seregvonulásokat is megszenvedte. Majd a Buda visszavívását megelőző hadjáratok meg a felszabadítás hadműveletei róttak rájuk súlyos terheket. Különösen az 1683-as év volt kegyetlen. Előbb a krími tatárok dúlták föl a Duna–Tisza közét, azután a Rabatta vezette császári hadak szállták meg a környéket.
Rabatta parancsában kihirdette 1683 decemberében, hogy az ostromra gyülekező hadak téli szállása Pest megye és a Kiskunság lesz. A tartást pénzben kell megfizetni. Ha ez elmarad, a vitézek mennek ki a pénzért, akik „…magatokat kardra hánynak, még a csecsemőknek is nem lészen kegyelem„ – írta levelében a hadvezér. Ügyelt persze azért a török is hódoltsági alattvalóira. A budai pasa ugyancsak levelet írt az érdekelt falvak, városok elöljáróinak. Ha a községek a németnek szálláspénzt adni mernek, „a bírákat felkarózza és a városok rosszúl járnak„ – szólt az intelem.
Ahogy közeledett Buda ostroma, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé a környéken élők sorsa. A helyzetet pontosan jellemzi két korabeli levél. Az elsőt Mercy tábornok írta Szolnokról a Pest megyei városok és falvak bíráinak. A tábornok a frissen elfoglalt Szolnokot akarta megerősíteni, hogy biztonságban készülődhessen Buda ostromára. A védelmi munkákhoz sok-sok sáncerősítő karó helyszínre szállítását követelte a településektől. „Vévén ezért parancsolatunkat, életetekre s fejetekre parancsollyuk mindgyárást hozzá fogjatok… mert ha a két ezer fa itt nem lészen, …lakó helyeiteket fel égettyük el pusztíttattyuk, az kit elevenen foghatunk közületek karóban vonattyuk vagy fel akasztattyuk.”
Még alig kaphatták kézhez a címzettek az 1685. november 20-án kelt levelet, s ki sem gondolhatták, honnan szerezzenek ennyi sánckarót a fátlan Alföldön, amikor újabb írásos parancs érkezett, most azonban Budáról. A december elején kelt levelet Hasszán Tihája bég küldte, és természetesen sánckarókat követelt a falvak, városok bíráitól. „Ha négy-öt nap alatt nem hozzátok, török úri Mahometi hitemre mondom, 300 lovast küldök, és a bírákat bé hozatom, és 4-5 embert bé hozatván karóban vonatom, hamis hitetlen ebek kutyák Disznók…”
Bíró uraimék szó szerint értendő akasztófahumorral elgondolkodhattak, hogy ha ők maguk nem találnának elég karót beszolgáltatni, vajon a fenyegetőző uraik honnan szerzik be azt a karószükségletet, amelyre a mulasztókat felvonván méltóképpen bűnhődhetnek majd.
A fentiek tükrében talán érthető, hogy Buda felszabadítása kevés jót, annál több rosszat hozott az errefelé élőknek. Mind az ostromlók, mind az ostromlott, majd menekülő csapatok kegyetlenül pusztították a tájat. A „felszabadító„ császári csapatok vezérei közül különösen Caraffa tábornok és Rabatta gróf ártottak sokat a környékbelieknek.
Mire a török kitakarodott, újra elnéptelenedtek a falvak. Az említett tíz településből már csak három adott életjelt magáról: Dömsöd és Solt mellett a harmadik éppen a miénk volt. De a lassan visszaszivárgó lakóknak sem volt nyugtuk az ittmaradó császáriaktól. Ezek annyira erőszakosak, kíméletlenek voltak, hogy sok magyar néhány év múlva visszasírta a török szolgaságot, annak időnkénti, viszonylagos nyugalmát. Buda visszavételével még nem ért véget a háború, sorra adta föl a török a végvárakat, 1688 nyarán pedig már Nádorfehérvár ellen vonultak a hadak. Pest vármegyének nyolcszáz fős segédcsapatot kellett kiállítania, ez május elején Vecsén gyülekezett, s csatlakozott az ostromra induló sereghez.
A másfél évszázados török uralom alatt török, tatár, német és magyar martalócok sarcolták, vitték rabszolgának, pusztították a falu és a környék népét. A menekülő, bujdosó, puszta életüket mentő emberek egy része vissza sem tért már szülőföldjére egy-egy futás után. Végleg ottmaradtak a közeli, nagyobb városokban, Ráckevén, Kecskeméten, Nagykőrösön. De mentek messzebb is: sokan húzódtak meg közülük a nyugalmasabb Felvidéken.
Akadtak azonban vidékek – mint utaltunk már erre –, ahol még az itteninél is veszedelmesebb volt az élet. Különösen a Dél-Dunántúlt érték súlyos csapások a hódoltság idején, hiszen az ott élők a nagy török seregvonulások útjába estek. A tizenöt éves háború idején Szinán pasa és tatár segédcsapatai olyan kegyetlenséggel irtották azt a tájat, főleg Baranya, Tolna vidékét, hogy a túlélők nagyobb része végleg átköltözött a Duna–Tisza közére, így jutott belőlük a dunamelléki falvakba, s Vecsére is.
„900 falu és város, amint informáltattunk, elpusztult…„ – összegezte a hódoltság következményeit a reformátusok eperjesi zsinata 1699-ben. De a sok csapás és veszteség ellenére a falu lassanként, a XVII. század végére magára talált, és a legnagyobb települések közé tartozott az egész Duna-melléken: becsült lélekszáma elérte az ötszáz főt. A megerősödés tényét igazolja a környékbeli falvak családszáma 1699-ből: Dömsöd (78), Pataj (61) és Vecse (59) tartozott a nagyobbak közé. A közepesek Tass (33), Solt (32) és Szalkszentmárton (32). A kisebbek Dab (20) és Apostag (13). Dunaegyháza és Harta pusztává vált, csak néhány évtized múlva érkeznek majd ide tót és szász telepesek.
)
A környék XVI. századi reformátora, Szegedi Kis István
„Kontyos kő” a helytörténeti gyűjtemény udvarán: a török kori építészet emléke (Székely Péter felvétele)
Vecse és környéke Jacob von Sanddart 1654-es térképén: jól látható, hogy ritkábbak a települések, mint a hódoltság előtt
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
