1
1
Szarvaskő kapitánya ott állt napestig a vára tornyában, és hallgatta, hogyan dörög az ágyú Eger felől.
Szarvaskőn szépen sütött az őszi nap. Az erdő alig egypár napja indult sárgulásnak, s hogy eddig mindennap esett az eső, s minden éjjel tiszta volt az ég, a fák alja és a patak mente újra kizöldült. Mintha nem is ősz volna, hanem tavasz.
Szarvaskő annyira van Egertől, mint Isaszeg Gödöllőtől vagy Siófoktól Füred a vízen át. Csakhogy hegyek között áll; hegy hegyen Felnémettől Gömörig, csak egy keskeny, kanyargó, mély út viszen odáig.
Mikor reggelenkint az ágyúk megdördültek, a felhő megsokasodott, megsötétedett az égen, s egy óra nem telt belé, hullt az eső. Néha szennyes eső is hullott. Odáig elvitte a szél a felhőbe belekeveredett füstöt, s mintha a mennybéli kéményseprők mosdóvizét öntenék alá, úgy bemocskolta olykor az eső a szarvaskői falakat, az udvart, a sziklákat és a várkapitány úr őszirózsáit.
Szarvaskő olyanféle kis vár, mint Drégely volt. Magas palakő sziklán épült. S mintha a feltornyosult sziklák tetejét faragták volna ki várnak, olybá tűnt fel annak, aki először látta. De hát kicsiny volt. Mindössze három ház fért el rajta, s udvara csak annyi, hogy egy kocsi megfordulhatott benne. Hát inkább vadászkastély volt az. Menedéknek csak abban az időben lehetett használni, mikor még az ágyút nem ismerték. Történetünk idejében már legfeljebb arra jó, hogy pihenője legyen az Egerbe vonuló csapatoknak, s hogy postaállomás legyen, mikor Egert ellenség szállja meg.
Ha Eger megdől, Szalkay Balázs uram lóra ülhet a maga negyvenkilenc katonájával, és mehet az északi megyékbe a rokonaihoz - hacsak úgy nem akar tenni, mint a haragos Szondi vagy mint Nyáry Lőrinc, a szolnoki kapitány, aki ennek a hónapnak a negyedikén egymaga állott ki a százezernyi török ellen a vár kapujába.
Hát ott állt a jó Szalkay Balázs a toronyban. Sarkig érő, vargányaszínű, galléros őszi mente volt rajta, s rókaprémes kucsma a fején. Aggodalommal meresztette nedves, kék szemét arra a magas hegyre, amely az Eger felé való látást elfödte előle. Egert nem láthatta, hát nézte a hegyet. Ha másfelé nézett volna, akkor is hegyet látott volna, mert a hegyek olyan közel vannak, hogy egy jó puskával akármelyik hegyoldalban legelő őzre rálőhetne.
A vár alatt egynéhány házacska s az Eger-patak. A patak mentén köves kocsiút.
Hát állt Szalkay uram a toronyban, és nézte a semmit.
Csöndesség környékezte. Nem csoda, hogy Balázs uram majdnem hanyatt is esett, mikor egyszerre a háta mögött álló őr belerikoltott a kürtjébe.
- Jönnek - mondja az őr mentegetődzve, mikor látja, hogy az ura megrettent a váratlan kürtszótól, s a kezét pofonra emeli.
- Bivaly - ordít reá Balázs úr -, mit kürtölsz a fülembe, ha itt vagyok! Tulok!
Lepillant a sziklákon fölkanyarodó ösvényre, hát két lovast lát maga alatt. Úrfélék. A kisebbik talán apród. Messziről jöhetnek, mert mögöttük a nyereg motyóval van megrakva. A vállukon kurta puska. Mind a kettőn kengyelig érő mente.
- Ezek nem Egerből jönnek - tűnődik fennhangon Szalkay.
- Talán Vas Miklós - véli a toronyőr.
Kap az ura szaván, hogy az előbbi ostobaságot feledtesse. Azonban rossz napja van: Balázs urat megint ellobbantja a bosszúság:
- Már hogy jönne Vas Miklós, te toklyó! Te bivalybornyú! Azt hiszed, hogy annyira van Bécs, mint Apátfalva! Apád csutorája, te öszvér!
Mióta Egert vívta a török, mindig ingerült volt a jó ember. Most meg, hogy a kürtszótól való megrettenését szégyellte a szolgája előtt, majd felfalta.
Az őr vörös volt röstelkedésében. Nem mert többé szólni. Szalkay uram fogta a kardja markolatát, s leindult a csigalépcsőn, hogy megnézze, miféle madár jött. Mert két nap óta mindig csak mentek innen. Jönni nem jött senki.
A vár udvarán egy fiatal, merész tekintetű s halvány arcú legény állott. Se bajusza, se szakálla. A két lovat mögötte az apródféle fiú fogta. A legény, ahogy meglátta a gazdát, eléje ment. A süvegét nagy lendítéssel levette, s meghajolt:
- Bornemissza egri főhadnagynak az öccse vagyok. A nevem János. Ez a fiú meg Réz Miklós diák. A várban van az ő bátyja is.
Szalkay kezet nyújtott Bornemissza Jánosnak. A másiknak nem. Gyakorlott szeme megismerte, hogy amaz nem úr.
- Isten hozott - mondotta. - A bátyádat nem ismerem. De ha találkozok vele, megcsókolom. Kedves vendégem vagy.
És szíves kézmozdulattal intett az ajtó felé.
- Köszönöm - felelte az ifjú. - Nem vendégül jöttem, csak egypár kérdésre. Azt szeretném tudni: mi a hír Egerben?
Szalkay vállat vont, és Eger felé intett:
- Hallhatod!
- Hallom, hogy ágyúznak.
- Már tizenkilencedik napja.
- Erős a vár?
Szalkay megint vállat vont:
- Erős a török is.
- Van elég katona?
- Ezerkilencszázharmincöten voltak tizedikén. Azóta folyton lövik őket.
- A király nem küldött segítséget?
- Eddig nem.
- A püspök?
- Az se.
- De várnak?
- Várni várnak. De ne beszéljünk olyan sokat, öcsém. Jer, és pihend ki a fáradtságodat. A lovadról látom, hogy kora hajnalban indultál.
Látszott Balázs úron, hogy az érkezettnek szapora kérdései ott a vár udvarán állva nem kedvesek neki. Ő maga is rég az asztalhoz kívánkozott már, és csak az ostrom morajlása tartotta odakünn. Az idő már délfelé jár, és még nem is reggelizett.
- Uram - mondotta a jövevény az ajtóban -, az a fiú, aki velem jött, teológus diák.
- Diák? Hát akkor... Hé, diák! - kiáltott félvállról.
Szobát adott a vendégeinek, s illatos mosdóvizet. (Varsányi hozott neki a török táborból holmi rózsaolajat. Azzal akart dicsekedni.)
Mikorra a vendégei bekerültek az ebédlőbe, már fel volt terítve, sőt a sült nyúl is ott párolgott az asztalon.
- Megint nyúl? - förmedt Balázs úr a szakácsasszonyra.
S hogy a két ifjú belépett, mentegetődzött:
- Mink most mindig nyúllal élünk. Az egri nyulak mind felhúzódtak errefelé a lárma elől.
Bornemissza, hogy levetette a mentéjét, testhez álló meggyszín kamukában jelent meg az ebédlőben. A diákon csak kenderszövetű ruha volt. Mind a kettőjük derekán egyforma szíjöv, s az övön hajlott magyar kard.
Az asztalon nem volt más evőszer, csak kanál. Abban az időben mindenki a maga késével evett. A villát csak kint a konyhában ismerték.
A két vendég is a derekához nyúlt. Ott függött mind a kettőnél a zsebkés. Az idősebbiké gyöngyházas nyelű, aranyos. A diáké csak afféle fejérvári fanyelű bicska.
- Szeretem én a nyulat - felelte Bornemissza János. - És ez remekül van megkészítve. Nálunk másképpen csinálják. Vajon az én bátyámról tud-e valamit, kapitány uram?
- Másképpen? - kérdezte Szalkay.
A nyúl iránt jobban érdeklődött.
- Másképpen - felelte Bornemissza János. - Nálunk borban mossák meg a nyulat, aztán egy kis vízzel teszik fel a tűzre. Kenyérszeletet is raknak belé, s azzal főzik. De vigyáznak rá, hogy a lé el ne sustorogjon. Mikor a lé forr, elveszik a tűzről, kiveszik a húst, és a levét megszűrik. Következik a megszűrt lébe a szegfű, a bors, a sáfrány meg a gyömbér. De vajon megtudjuk-e még ma, hogy a várban mi történt? Vajon az én szegény bátyám nem halt-e meg?
S a szeme könnybe lábadt.
- Hát ecetet nem tesztek hozzá? - kérdezte tovább Szalkay, anélkül hogy fölpillantana.
- Dehogynem, de csak a végén, mikor másodszor kerül a nyúl a lébe. Nekünk még ma Egerbe kell jutnunk.
Szalkay végig leszopta a nyúlcomb csontját, aztán koccintott a vendégeivel.
Azok nem ittak bort.
- Hm - mondotta Szalkay.
Megtörülte a bajszát az asztalkendőbe, és rájuk nézett, s megint az mondta:
- Hm.
Darabig hallgatott. Egyszer aztán felkönyököl az asztalra, és megszólal:
- Az egri várba?
- Oda, oda - feleli színtelen arccal Bornemissza János. - Még ma este.
- Hm. Azt szeretném tudni: hogyan? Úgy-e, mint a madár? Vagy úgy, mint a kísértetek: kulcslyukon?
- Mint a vakondok, édes bátyám.
- Vakondok?
- A várnak föld alatti útjai is vannak.
- Föld alatti útjai?
A fejét rázta.
Bornemissza János a kebelébe nyúlt, és kivett egy pergamenlapot. Letette Szalkay elé.
- Ihol van: ezek a vörös vonalak.
- Tudom - biccentett Szalkay a rajzra pillantva. - Ezek ugyan itten itt vannak, de ottan nincsenek ám ott. Még Perényi idejében belőtték valamennyit.
- Belőtték?
- De be ám. Mikor Perényi kettészakította a Szent István király templomát, ráakadtak az alagutakra, s valamennyibe beleágyúztak. Beomlott mind. Nem magyar csinálta azokat az utakat. Magyar ember nem gondol szökésre, mikor várat épít.
- Bizonyos ez? - kérdezte a vendég.
- Olyan bizonyos, mint az, hogy itt ülünk.
- De hát teljességesen bizonyos? Honnan tudja kegyelmed, hogy olyan nagyon bizonyos?
Szalkay vállat vont.
- A Dobó követei hozzám járnak. A török táboron keresztül jönnek-mennek. A minap egyet le is szúrtak közülük. Ha volna csak egy út is, gondolod, hogy nem azon jönnének?
Az ifjú Bornemissza elgondolkodva hallgatott. Végre fölemelte a fejét.
- És mikor jön a követ, vagy mikor megy?
- Hát most is van kint kettő! Vas Miklós az egyik, Szabó Imre a másik. Bécsbe küldötte őket Dobó, a királyhoz.
- És mikor térnek vissza? Mikor mennek be a várba?
- Vas Miklós talán egy hét múlva, Szabó talán két hét múlva. Minden héten megy innen a követ.
A kérdező szemét elborította a könny. Sápadtan és könnyes szemmel nézett maga elé.
Szalkay felhörpintette a poharát. Megint hümmentett egyet. Aztán hátrahanyatlott a karosszékben, és a szeme szögletéből nézve szólt csöndesen:
- Hallod-e, te Bornemissza János! Úgy nem vagy te János, mint ahogy én nem vagyok Ábrahám. És úgy nem vagy te az öccse Bornemisszának, mint ahogy én nem vagyok az egri püspöknek. Asszony vagy te, húgom, akármilyen dolmány van is rajtad; az én szememet meg nem csalod!
- Bocsásson meg, Szalkay uram - felelte a jövevény fölkelve. - Nem azért titkoltam kegyelmed előtt, mintha meg akarnám téveszteni, hanem hogy engem ne tartóztasson az utamban. Én Bornemissza Gergelynek a felesége vagyok.
Szalkay fölkelt és meghajolt.
- Szolgálatára állok, húgomasszony.
- Köszönöm. Hát most már elmondom, mért jöttem. Az én jó uramnak van egy török talizmánja. Az, akié volt, ellopta a mi kisfiunkat, s idehozta Egerbe. Azt gondolta, hogy a talizmán az uramnál van. Nézze, ez az.
S az asszony a kebelébe nyúlt, és kivette a zsinóron függő, remek török gyűrűt.
Szalkay a gyűrűre bámult.
Az asszony folytatta:
- Darabig a soproni katonákkal kerestettem a törököt, de hogy azok nem találták, magam jöttem utána. A török babonás. Az a talizmán a mindene. Ha lehet, megöli az uramat. Ha nem lehet, megöli a fiamat. Hiszen ha az uramnál volna a gyűrű, akkor talán még beszélhetnének egymással. Az uram kiadná a gyűrűt, a török beadná a gyermeket.
Szalkay a fejét rázta:
- Kedves húgomasszony: az egriek megesküdtek, hogy a törökkel szót nem váltanak, semmiféle üzenetet tőlük el nem fogadnak. Aki pedig törökkel szól vagy velük üzenetet vált, az akár tiszt, akár közember, halál fia.
A fejét vakarva folytatta:
- Ha csak tegnap ért volna ide, húgomasszony. De ki tudja, bejutottak-e?
Nagy Lukácsra gondolt a kapitány.
- Most már mindegy - felelte az asszony. - Nekem be kell jutnom még ma! Én nem esküdtem meg, hogy a törökkel nem beszélek.
- De hát hogyan gondolja? Hiszen csak nem verekednek át ketten a táboron?
- Álruhában megyünk.
- Ha álruhában mennek, a várból lövik agyon.
- Felkiáltunk.
- Akkor meg a váron kívül esnek a török kezébe. A kapuk be vannak ott rakva. Lehet, hogy ma már kővel is be vannak falazva.
- Hát a Dobó követe hogy megy be öt nap múlva?
- Életveszedelemmel. Az bizonyára tudja: melyik kapun várják. Annak van sípja, jelszava. Az tud törökül. Azt kell megvárniuk, ha éppen mindenképpen bele akarnak rohanni a veszedelembe.
- És ha én fehér kendővel megyek! Ha azt mondom, hogy egy Jumurdzsák nevű tisztet keresek?
- Kegyelmed szép és fiatal. Ha fiúnak nézik is, éppolyan értékes, mintha nőnek ismerik. Az első katona, aki megfogja, beköti a maga sátorába.
- De ha én egy tisztre hivatkozom.
- Kétszázezer ember van ott. Nem ismeri az mindenik névről is a tiszteket. Nem is egynyelvűek. Perzsák, arabok, egyiptomiak, kurdok, tatárok, szerbek, albánok, horvátok, görögök, örmények - ezerféle népség. A tisztjeiket is csak a maguk dandárjában ismerik név szerint. De az a név is nem a tiszteké, hanem maguk csinálják. Ha például nagy orrú a tiszt, akár Ahmed annak a neve, akár Hasszán, azt ők maguk között Nagyorrúnak vagy Elefántnak hívják. Ha veres hajú, akkor Mókus a neve vagy Vörösréz. Ha sovány és hosszú lábú, Gólyának mondják. És másefféleképpen. Mindenkinek az a neve ottan, amiről testileg legkönnyebben megismerhetők.
A nő lecsüggesztette a fejét.
- Hát tanácsoljon valamit, Szalkay bátyám.
- Az én tanácsom az, hogy várjunk meg egy bemenőt. Akár Vas Miklós lesz az, akár más, kegyelmed odaadja neki a gyűrűt, és az beviszi. Akkor Bornemissza uram majd kitalálja, hogyan beszéljen a törökkel.
Ez valóban bölcs tanács volt. De haj, a vergődő anyai szív nem ismeri a majd szót. Ő csak a gyilkot látja, amely a szerettei fölött lebeg. Az elé kell pajzsot tartania mielőbb!
Éva kiterjesztette a vár rajzát, és hosszan belemerült annak a szemlélésébe.
- Ha a várat még a magyarok bejövetele előtt építették - szólt aztán a fejét fölemelve -, a mostaniak nem is tudhatják, mi van alatta. Íme, itt van a templom, s innen ágazódik széjjel három föld alatti út. Ezeket csakugyan belőhették. De itt a negyedik út, ez a mostani palota alá viszen, s messze van a többitől. Ezt nem találhatták meg akkor, mikor a Sándor-bástyát építették. Vagy tudták, vagy nem. Hol ennek a bejárata, Miklós?
S a fiú elé tolta a papirost.
- A téglaégető kemencéknél - felelte a fiú egypercnyi szemlélet után.
- Van efféle ottan? - kérdezte az asszony Szalkayt.
- Van - felelte Szalkay. - Északkeletre van a vártól.
A fiú olvasta a mákszemnyi apró írást:
Északkeleten téglakemence. Lapos, kerek kő; diófától tíz lépés délre. Ez a bejárat.
- Van ott diófa? - kérdezte ismét az asszony.
- Én bizony nem emlékszem - felelte Szalkay. - Életemben egyszer jártam ott, még Perényi idejében.
- És a téglaégető messzire van a vártól?
- Nincs messzire. Negyedóra talán.
- Akkor ott is van török.
- Bizonyosan van. Ha egyéb nem, a had kísérő népe: a pásztorok s más effélék.
- Adhat valami török ruhát kegyelmed?
- Van.
- Deliköpönyege is van?
- Az is van, de csak egy. Hanem biz az végig van hasítva.
- Összevarrom - felelte az asszony. - Egyszer már utaztam delinek öltözötten. Nem gondoltam, hogy valaha hasznát látom.
Homlokát a tenyerén nyugasztva gondolkodott. Egyszer csak felpattant.
- Nem - mondotta -, nem maradok addig se, míg bevarrom a köpönyeget. Még így jobb lesz. Köszönöm a szíves vendéglátást.
S odanyújtotta a kezét a kapitánynak.
- De hát csak nem...
- Indulunk azonnal.
A kapitány fölkelt; és elállta az ajtót.
- Nem engedhetem! Ilyen vaktában belemenni a veszedelembe... Örökre vádolnám érte magamat.
Éva visszaroskadt a székére.
- Jól beszél - mondotta sóhajtva. - Másképpen kell mennünk. Valamit ki kell eszelnünk, hogy el ne fogjanak.
- Éppen ez az - felelte Balázs úr, szintén leülve. - Ha csak egy hajszálnyi lehetőség is mutatkozik, elbocsátom kegyelmedet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
