6
6
János hét évig nem volt otthon.
Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg is változott a fiú. Az arca gyönge, városi színű; a haja rövidre nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kék posztós kispapi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment végig a falun, a kisgyerekek hozzászaladtak, s kezet csókoltak neki. Az asszonyok pedig megsimították a reverendáját:
- De finom! de puha!
Péter mezítláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas, mint János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja. Az úton leszakított az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy kedveskedhessen.
- Tudok egy szarkafészket - mondotta fontoskodva. - Már tollasok.
- Ne bántsuk szegényeket - felelte János - inkább a mester úrhoz menjünk.
A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénített rajta. Bizony már nem húzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak úgy nyugodtan eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza is.
- Juliska, Juliska! - kiáltotta az öregség reszkető hangján. - Gyere csak, ki van itt?
A szobából egy tizenhat éves, rózsaszín ruhás leányka futott elő. Benzinesüveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyílott. Aztán elmosolyodva nyújtotta a kezét:
- Én megismerem - szólott -, de... ön... ön megismer-e?
Olyan mellet szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban tegeződtek.
Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem húzza.
- Gyere - mondotta az öreg -, ha már itt van a bátyád.
A mester erővel a díványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél szőnyeget. És csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a díványra ültetik!
- Bizony, kisasszony - mondotta János -, ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna.
- Én pedig - felelte Juliska meleg szembenézéssel -, megismertem volna... önt ezer ember között is.
Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az utcáról a Gari-báldi-nóta.
Ezen mindnyájan elmosolyodtak.
- Még mindig korhely az öreg? - kérdezte János. S az ablakhoz lépett.
S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az utcára a három úri személy háta mögött.
Pataky András csak úgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját, szakállát nem nyíratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kísérte a nótát, s nagyokat lódult közben. A kutyája híven ballagott utána. A tántorgásban is hol jobbra, hol balra kísérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.
Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton. Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi-nóta abbamarad.
A Maros egy-két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen odafekszik melléje, a fejéhez.
Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott, aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja, mikor a gazdája ostorral lép be hozzá. Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.
A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.
- Szegény állat! - sajnálkozott Juliska.
A mester is a fejét rázta:
- Különb gazdát is lelhetne.
- De ha egymáshoz tartoznak - vélekedett János. Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.
Aztán hogy Pataky továbbvonult a kutyájával, Juliska megmutatta Jánosnak a kertet. Az egressor végén egy bokor liliom állott. Juliska leszakított egyet.
- Nézze - szólott -, milyen fehér.
És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg azon a képfestő, a názáreti Máriát leánykorában.
* * *
Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne dívány, íróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni a szobában: háljon ott Péter is.
Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak ellegyintették a szavát:
- Nem úrnak való az.
János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi tanítóját!
Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor megfürdött, és ott hált a bátyja szobájában.
Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az íróasztalra is, és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja, és ír valamit. Az írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két karjára, és mozdulatlanul feküdt ott az íróasztalra ráborulva. A fejére rásütött a holdvilág.
- Alszik-e vagy sír? - tűnődött Péter.
Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az írást:
Holdvilágos csöndes éjjel
Kerül engem az álom.
Mindig te vagy az eszemben,
Szép Juliskám, virágom.
Ablakomon szelíd fénnyel
Ezer csillag beragyog.
A te szelíd, kék szemedre,
Kék szemedre gondolok
Kerül engem az álom.
Mindig te vagy az eszemben,
Szép Juliskám, virágom.
Ablakomon szelíd fénnyel
Ezer csillag beragyog.
A te szelíd, kék szemedre,
Kék szemedre gondolok
Péter kerekre nyílt szemmel nézte az írást s a bátyját. Az egyszer csak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:
- Hát te mért vagy fenn?
S a tenyerét az írásra ejti. Összemarkolja a papirost.
- Azt gondoltam, hogy elaludtál - hebegett Péter. - Fel akartalak költeni.
- Fekszem már - felelte János.
És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.
* * *
Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakarították. Az utolsó nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.
Egyszer, ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az apja karját:
- Valamit szeretnék mondani, édesapám. De odabent.
A fiú hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közlenivalója. Máté beballagott vele. Leült a díványra. Az állát a botjára támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.
A fiú megállott előtte komoran. A karját összefonta.
- Nem akarok pap lenni - mondotta röviden.
Máté csak bámult rá.
A fiú hevesen, föl és alá járva, folytatta:
- Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet? Péternek is kell valami. Tanító leszek.
- Mit mondana a falu! - fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.
- Bánom is én a falut - felelte hevesen János. - Nem a falunak élek én, hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanító leszek. Punktum.
Máté gazda meghördült.
- De én meg azt akarom, hogy pap légy!
És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.
És fölkelt.
- Én akarom!
És amikor azt mondta én, a mellére csapott.
A fiú dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van szánva minden ellenállásra.
Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiú nyakán, s megrázta a fiút. Megrázta, és a szeme közé dörgött:
- Én az apád vagyok!
Azzal ellökte magától, hogy a fiú a falnak zuhant. Kitaszította az ajtót, és elment, mint a mennydörgő zivatar.
János kábultan nézett maga elé. A nyílt ajtón behallatszott hozzá, amint az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
