Elnökválasztás Amerikában
Elnökválasztás Amerikában
Az 1988-as elnökválasztás az Egyesült Államokban két évtizede páratlan: nem volt az indulók között hivatalban lévő államfő (ez utoljára 1968-ban fordult elő). Ennek megfelelően nemcsak az ellenzéki demokraták elnökjelöltségéért tolongtak sokan, hanem a Fehér Házat birtokló republikánusok vezető politikusai sem óhajtották automatikusan örökösnek tekinteni az alelnököt. Ez megfelelt a hagyományoknak: alelnök 1836 óta nem volt képes saját jogon elnökválasztást nyerni, aki közülük államfő lett, az mind az elnök halála okán jutott be a Fehér Ház ovális irodájába. (1960-ban Nixon, 1968-ban Humphrey alelnök is vereséget szenvedett a választásokon.) Így az 1988-as év nagy kérdése lett, hogy George Bush képes-e kivételt tenni a szabályon.
Bushnak azonban előbb keserves küzdelmet kellett megvívnia saját pártja elnökjelöltségének elhódításáért is. Öt vetélytársa akadt: Robert Dole, a republikánusok szenátusi vezére: Jack Kemp buffalói képviselő, akit a párt reaganista gárdája Ronald Reagan „igazi utódjának” tekintett; Pat Robertson, aki prédikátorsággal szerzett hírnevet, s vallásos tömegeket próbált mozgósítani; Pierre DuPont, volt delaware-i kormányzó, a híres nagytőkés família tagja; Alexander Haig, aki Nixon idején a Fehér Ház stábját is irányította és Reagan kormányzása kezdetén külügyminiszter volt. Rajtuk kívül a háttérben várakozott jelöltségi holtpontra Howard Baker, volt republikánus szenátusi vezér, aki időközben elszegődött Reaganhez, az elnöki apparátus főnökének.
Az amerikai elnökválasztás az ún. előválasztások sorozatával kezdődik: az ötven állam nagyrészében nem egyszerűen kiszemelik az elnökjelölő pártkonvenció küldötteit, hanem szabályos szavazást rendeznek a regisztrált párttagok körében, melyik elnökségre pályázó hány delegátust kapjon (a szabályok államonként változnak, sőt választásról választásra is). Az már külön furcsaság, hogy sok helyütt keresztbe szavazhatnak a két nagy párt hívei, tetszésük szerint választhatnak, melyik jelöltlistából óhajtanak válogatni. A lényeg mégis az, hogy ily módon mind a demokraták, mind a republikánusok törzsgárdája dönt arról, ki képviselje a pártot a novemberi elnökválasztáson. Egyszerre népszerűségi és küldöttszerző verseny tehát az előválasztási sorozat, amelyet páratlan sajtófigyelem kísér, s mindig az a fontos, ki hogyan veszi a következő akadályt.
George Bush mindjárt az elsőn kínosan bukott: az 1988. február 9-iki iowai próbaválasztáson csak a harmadik helyet tudta megszerezni a győztes Robert Dole és a meglepetést okozó szélsőjobboldali prédikátor, Pat Robertson mögött. A kansasi Dole győzelmét ugyan a közeli szomszédság is magyarázta, ám Bush utódlási igénye drámaian megrendült. Ha a következő akadályon is botlik, elnöki reményeinek vége. Február 16-án, a hagyományosan első hivatalos előválasztáson, New Hampshire államban Robert Dole megpróbálta „kiütni” az alelnököt, ám sikerét szinte elkiabálták, s ekként Bush váratlan győzelme (38 százalék 29-cel szemben) nem annyira arányával, mint a meglepetéssel fordította meg a republikánus versenyt. Mivel Robertson itt már jócskán lemaradt, Kemp ezúttal sem ért el számottevő eredményt, s Haig meg DuPont labdába is alig rúgott, a vetélkedő párosversennyé vált az egy-egy győzelmet felmutató Bush és Dole között. S Dole-ból kiütközött régi hibája: sportszerűtlenül ingerültséggel fogadta ellenfele sikerét, ami még jobban meglendítette Bush szekerét. A március 8-i „szuper kedden”, amikor egyszerre tizenhét államban (és közte szinte az egész Délen) tartottak előválasztást, George Bush győzött k. o.-val: 16 helyen végzett elsőként. Dole majd mindenütt jócskán lemaradó második lett (a saját államában persze nyert).
Ezzel voltaképpen eldőlt a republikánusok küzdelme, Bush nagy sikerét az óriási sajtótálalás még nagyobbá tette. Az ellenfelek sorra feladták a versenyt, hiszen a kudarc hatására hamar kimerült kampánykasszájuk: senki támogató nem szórja pénzét esélytelenekre.
Bush viszonylag korai győzelmével bizonyos hátrányba is került a novemberi csata szemszögéből: vele már nem volt érdemes foglalkozni, minden figyelem a demokrata vetélkedőre irányult. Ahol is „hét törpe” küzdött az elnökjelöltségért, legalábbis így becézte őket az amerikai sajtó, hiányolva az Edward Kennedyhez és Mario Cuomóhoz, vagy Sam Nunnhoz hasonló „nagy neveket” (Cuomo New York-i kormányzóról egészen áprilisig, a saját államában rendezett előválasztásig feltételezték, hogy szétforgácsolódó mezőnyre számít, amelyből nem emelkedik ki senki, s így pártja majd „hívni” fogja őt…) De ahogyan már annyiszor, maga az előválasztási sorozat, a körötte csapott felhajtás „megcsinálja” a küzdők egyikét, s mire – a június eleji kaliforniai akadállyal – a verseny véget ér, meglesz az elnökjelölt. Mindenesetre 1952 óta sohasem fordult elő, hogy a pártok jelölőgyűlésén, a konvención több szavazási menetre lett volna szükség, a győztes mindig az első fordulóban célba ért. De hogy ki lesz az, februárban még sejteni sem lehetett.
A nyitánykor úgy tűnt, hogy a demokrata köröket megzavarta az 1987 májusában nőügyei miatt visszalépésre kényszerült addigi éllovas, Gary Hart váratlan felbukkanása: „ítéljen rólam a nép, ne a sajtó” – hirdette, ám a verdikt lesújtó volt: Iowában alig egy százalékot kapott, New Hampshire-ben sem többet, így végleg távoznia kellett a mezőnyből. A többiek viszont jószerivel körbeverték egymást. Iowában a szomszédos Missouri képviselője, Richard Gephardt nyert, a szintén a közelből való illinoisi szenátor, Paul Simon előtt, viszont harmadik a távolból jött, e tájon ismeretlen Michael Dukakis massachusettsi kormányzó lett. Fontosabb volt neki ez a harmadik hely, mint február 16-án a fölényes New Hampshire-i győzelem, mert azt tőle „elvárták”, hiszen ott ő volt a szomszéd; mögötte itt Gephardt és Simon végzett. Viszont meglepően jó eredményt ért el a fekete bőrű Jesse Jackson, aki mindkét helyen sok fehér szavazó voksát is megkapta.
Minden szem a „szuper keddre” szegeződött, ahol hármas holtverseny alakult ki Dukakis, Jackson és Albert Gore tennessee-i szenátor között, mindegyik 26-27 százalékot kapott. Ez a déli Gore-nak „kötelező” teljesítmény volt, ám páratlan fejleménynek számított, hogy Jackson öt helyen is győzött: az amerikai feketék ujjongtak, a sajtó álmélkodott. Gore hat államban lett első, viszont Michael Dukakis nyolcban, közte két választási kulcshelyen: Texasban és Floridában. Ettől kezdve az lett a kérdés, ki állítja meg Dukakist, aki, lám, több tájegységben is képes volt nyerni, ami biztató egy országos választásra. Bruce Babbitt arizonai ex-kormányzó távozott elsőnek a mezőnyből, és sorra követte őt Simon, majd Gephardt is. Az áprilisi New York-i előválasztás lett Gore utolsó reménye, s az meghiúsulván, ő is kiszállt a küzdelemből. Attól kezdve Dukakis és Jackson vívott páros mérkőzést, s az utóbbi váratlan michigani győzelme egy pillanatra megdermesztette a demokratákat: csak nem fekete lesz a győztes?! Dukakis azonban nem véletlenül rendelkezett a legtöbb pénzzel és a legjobb csapattal: a hátralévő csatákat rendre megnyerte, általában 2 : 1 szavazatarányban Jackson előtt.
Így aztán a júliusi atlantai konvención Dukakis hasonló arányban rendelkezett küldöttszavazatokkal (a visszalépett politikusok szokás szerint a listavezetőnek ajánlják fel delegátusaikat), s bár Jackson jelképes okokból mindvégig jelölt maradt, a demokraták Michael Dukakist állították az elnökválasztási csatára. Atlanta előtt hetekig izgatta a kedélyeket, hogy Jackson látszólag jogot formált az alelnökjelöltségre, amivel a szakértők szerint biztos vereségre ítélte volna novemberben a demokrata párost. Dukakis azonban a texasi Lloyd Bentsen szenátort szemelte ki maga mellé. Fazel nemcsak politikailag és földrajzilag egyensúlyozta ki a demokrata „ticket”-et (ő maga észak-keleti, Bentsen déli, ő liberális, a texasi viszont konzervatív), hanem tudatosan próbált párhuzamot teremteni az 1960-as elnökválasztással: akkor is idős, népszerű republikánus elnök (Eisenhower) alelnöke (Nixon) került szembe egy massachusettsi–texasi párossal (Kennedy és Johnson), s a demokrata kettős nyert. (Csak úgy mellékesen: 1970-ben éppen Bentsen ütötte el a texasi szenátorságtól George Busht.)
Ezek után a republikánusok New Orleans-i, augusztus derekán megtartott konvencióján George Bushnak olyan alelnökjelöltet kellett bemutatnia, aki többletet biztosít a republikánus párosnak, földrajzilag, politikailag, és netán emberileg is, hiszen a hivatalban lévő alelnöknek meg kell küzdenie Reagan rávetülő árnyékával is: a republikánus alelnökjelölt meglepetésre egy 41 éves indianai szenátor, Dan Quayle lett, akit konzervatív reaganistának tartanak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
