Ányos Pál: Egy barátomnak, midőn véle megbékültem | Verstár - ötven költő összes verse

Egy barátomnak, midőn véle megbékültem

Már elég; felbontom eskütt szándékomat,

Szives öleléssel fogom barátomat; -
Felnyitom számodra titkos tárházomat,
S ujra felszentelem drága vagyonomat!

Vedd ismét szivemet régi állásában,

Ne véld, hogy változott magánosságában;
Szinte olly hivség van most is mozgásában,
Mint barátságunknak legjobbik korában.

Tedd bár félre mágnest egy kis szugolyában

Ne mutassál néki vasat rabságában, -
Hozz ércet egy század után határában,
Nem látsz kisebbülést vonszó hatalmában.

Igy van, hidd el, sorsa az hiv barátságnak.

Ne féld itt csorbáját az állandóságnak;
Ha enged is néha némely gyarlóságnak,
Ismét tengerére tér a buzgóságnak.

A nap sem szüntelen ragyok kerekében,

Merül gyakran felleg Cynthia képében,
Láttam már havat is tavasz közepében,
Isten az, ki nem fogy minémüségében!

Ha egy játék-néző hellyre vitettetel,

Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel,
Mihelyt szállásodra visszakésértetel,
Elmultak könyveid!... s mint tréfán nevetel.

Ebből vegyünk példát mi is életünkről!

Alig igérhetünk többet ereminkről; -
Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkről,
Talám holnap sirba szóllittand nevünkről!

Minden fertál óra féljünk ütésétől,

Mindegyik tovább visz éltünk elejétől,
Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétől,
Hogy majd bucsut veszünk a napnak fénnyétől.

Még bölcsőnkbe vettük az halál igáját,

Vállunkra függeszté kietlen kaszáját,
S már előre küldte szomoru postáját,
Midőn sirva néztük a dajka póláját!

Igy, mint életünknek nincsen öröksége,

S hol nem véljük, szánkba szakad édessége:
Indulatinknak sincs tökélletessége, -
Bárkit biztasson is képzelt bölcsessége.

Ezek is mulandók, s gyakran megszéditnek,

Gyakran az okosság határán tul vetnek,
S hogyha egyszer álnok tőrökbe vehetnek,
Szivünkre számtalan fájdalmat eresztnek.

Vagyon olly állapot ember életében,

Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében;
Titkos sohajtások verődnek mejjében,
S unalmát jelenti akármelly mivében.

Mint mikor a gyermek felébred álmából,

Egy-két pityergő szót ereszt ki szájából,
S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából,
Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából!

Esmérjük meg mi is hát gyengeségünket,

S ha megbántottuk is talám hivségünket,
Te nékem, én néked, bocsássuk vétkünket,
S csak te, fagyos halál, váloszd el szivünket!

Buda, 11. November 1778.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!