Garay János: AZ ÁRPÁDOK-BÓL. | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

AZ ÁRPÁDOK-BÓL.

VEZÉRHANG.

Sötét enyészet néma éjjelében

Temetve fekszik a hajdan kora;

A bajnok alszik a föld mély ölében,

Ki tudja merre hamvad hült pora?

Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.

Csak a süvöltő vésznek orgonája

Zúg el fölöttük néha sírdalúl;

Vagy a Regének tünde szép nymphája

Szakaszt virágot sírjok hantirúl.

Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. -

Megjártam a hont, ősim temetőjét,

Andalgtam a hősök dicső porán;

Hallám a vésznek rejtélyes zenéjét,

Melyet süvöltött gyászos éjszakán;

Hoztam virágokat, mik a Regének
Tündér kezétől sírjokon növének.

S mint áldozó pap bor s kenyér szinében

Buzgón magához vészi istenét:

Lelkembe vettem hagyomány jelében

E szent ereklyéknek mind kettejét.

S mentem, miként pap Isten trónusához,
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.

Kapúja megnyilt zörgető hivének -,

Egy ezredév nyitá meg kebelét,

S az ős vezérek mint napok kelének,

Lerázva sírjok korhadt födelét;

Hosszú sorokban koronás királyok
Mint annyi üstökös szállván utánok.

Árpád apánktól Endréig füződik

Az ősi árnyak hosszu lánczszeme;

Mindegyikének arczán tűkröződik:

Mi volt éltében sorsa, érdeme;

Ennek borostyán, annak pálmafája,
Másnak tövisből volt a koronája.

De mindegyiknek fény ragyog nevéről,

S mindegyikének nyertem válaszát, -

S kinek tettéről nem, dallok hiréről,

A mint adák Történet s Monda át

Mult és jövő közt hídúl áll az ének
Közötte a valónak és mesének. -

Az elnyugodt nap bíbor fellegében

Elvész a fény vakító aranya,

A félhomály bájt hint el a vidéken,

S szebben ragyog fel a táj alkonya:

Ekkép a multnak tisztes fátyolában
Saját varázsban szebb, saját világ van!

A fény ragyog, de nem vakít tüzével,

A seb biborfolt, vére megszünik;

Nagyság, erény, úgy a bün és a tévely,

Sallang és czifra nélkül feltünik.

S a képre, mint szelíd hold éjszakára,
Leng kegyelet s emlékezet sugára.

Avvagy ha már az ő nevök se gyúlaszt

A legdicsőbb mult annyi szent neve?

Melyekkel és melyekben nemzetegység

Volt nemzetnagyságunknak talpköve:

Mid van, mi még, hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?

Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,

Csak elfajult kor hős elődöket;

A lelkes eljár ősei sírlakához,

S gyújt régi fénynél új szövetneket.

S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me