Garay János: CSATÁR-BÓL. | Verstár - ötven költő összes verse

CSATÁR-BÓL.

KILENCZEDIK KÉP.

A főcsata foly. -- Hunyadi megöli Gara zászlótartóját, s Isten által
védetik. - Garával párviadalt ví, s emezt megszalasztja. - Gara
megátkozza Sátánt. -- A győzők hálát mondanak Istennek. Hunyady
győztesen megy Fejérvárra, hol Rozgonyi nagy Te Deumot mond;
Ulászló király Hunyadyt megkoszorúzza, s beszterczei gróffá nevezi.

De hova jött elmém? Harcz ébreszt újra zajával,
A nyihogó paripák dobogásit hallja fülem s a
Csengő kard zörejét, s kik ezek, kik csonka karokkal
Tévedező árnyékokként szaladoznak előttem?
Giszkra vitézi ezek; köztük mint birka-akolban
Pusztító farkas, haragában Hunyady pusztít,
S rettentő karddal veti meg nekik a szigor ágyat,
Melyen az életnek meghamvad csillaga; kardja
Ölte meg Ondingot, Holubárt, s őszfürtü Berényit,
Liszka magas homlokcsontját két részre hasítá.
Még félóráig küzd így; de nem állhata ellen
Már a vezérfosztott népség a szörnyü vivónak.
S mint az üzött gyermek, kit rőt Tátossal ijesztett
S hosszu szakállt viselő lázzal * dajkája, tovább kelt,
Átkozván az időt, melyben vesztére kiindult,
Honja határaiból magyar ellen kelni csatára.

Láz = madárijesztő.

Hunyady most odaért, hol erős Gara főbbjei álltak

S a zászlós Káldor meredő szálfára hasonlón
Tartá zászlóját. Hétször benyomúla hadával
S hétször visszaverék. Harag űl már Hunyady arczán,
Hogy nem örülhet harczának, hogy harcza soká tart.
Haj! pedig a harcznak kétes forgása, miképen
Városi lányzónak s asszonynak játszi kegyelme!
Végre közükbe hatott: legelőbben is iszonyu Káldor
Karjához sújtott, s leesett bal karja legottan,
Mely zászlót tartá; meg sem döbbent vala Káldor
Karjáért; de miként rossz csontot hullani hagyván
Csak zászlója feküdt szívén; de előbb hogy esendő
Nagy lobogóját jobbal fölválthatta: megújult
Szélvészként zúg újra a kard s Káldornak agyába
Csapva nagyot koczczant, s mivel azt megjárta velőig,
Eldőlt a bajnok s zászlóját estte lehúzta.
Igy dült össze erős ropogással, s szörnyüen egykor
A márvány palota, melyet megráz vala Sámson,
Mint iszonyú Káldor dült el deli Hunyady által.

Láttátok? mikor a pajkos gyerkőcze karóval

Parti darázsfészekbe leszúr, mint zúg ki reája
Szárnyü zsibongással mindünnen a sárga darázs nép?
S ellepik arczát, és kezeit, s lábszárait egyben;
Az pedig elbődűl, kirug, üt, ver s híves iszappal
Dörzsöli a fúlánk sebeit fájdalmai közben.
Úgy leve itt, midőn Káldort leütötte lováról
Honvédő Hunyady; iszonyún ordítva nyomúla
Rá az egész tábor, s dühödő torkábul ijesztőn
Háromszor kajdásza * halált s vért hősi fejére.

Kajdász = kiált, ordít

De ti hiába nyomúlátok nagy Hunyady ellen,
Pártos, bősz daliák! maga szállt Hunyad oldala mellé
A boszuló Isten, s pajzsát mellére takarja
Csillagot és holdat-kormányzó égi kezével,
Melyen elolvad az ón-zápor, mint déli melegtül
A peregő zúzok,* s a vas kard éle kitompúl.
S jő fut az ellenerő egymást konczolva emésztve.
Mén, ember szomorú keverékben húllnak, omolnak
Vérhalmokra, jaj, és átok borzasztva vegyűlnek
A suhogó szélben, mely végig röpdös az égen.
Fél karok, elgázolt testek, jajgó nyomorúltak
És csikorogva eső káromlók vérbe fürödnek.

Még maga áll egyedül Gara bán, mint talpasodott tölgy,
Mely mélyen gyökerezte magát a földnek ölébe,
S ingani nem tudván tetemes törzsére nehézül.
Áll Gara a pártos seregek közepette s kezétől
Elhúll Nyéki, Dorogh s Bartók s ki elejbed elállott
Hunyady! a bajuszos Kurd is hívsége dijául
Vérbe borúl Gara vágásán; mig végre miként a
Jó fejszés kiszelelvén a sok bokrot előle,
A nagy tölgyre kerűl, akképen Hunyadyhoz jut.

Összemegy a két hős, valamint megy két him oroszlán
Föltátott szájjal, s szikrázó szörnyü szemekkel
Afrika pusztáján egymásnak; mindenik égvén
A közös egy nőért rettentő szerelemében,
Most a féltésnek riadó tüze víadalomra
Keltvén dűheiket, földhez gyökerezve megállnak
Elsőbben, majd megcsóválván a fene farkot,
S testeiket meghajlítván egymásra rohannak,
'Tépik körmeik a földet, megtépik a bojtot
Egymáson, s iszonyú fogaik koczczanva kicsengnek.
Igy egymásra rohant a két hős, szörnyü haraggal
Megcsóválván a suhogó két szálfai dárdát.
És ámulva megállt minden, ki látta; elámult
A haladó nap is égi után helytállva maradván,
Míg a két viadalmas hősnek tartana harcza.
Elsőbben kidobá Gara bán a szálfai dárdát,
S az rohanó ölyüként becsapott nagy Hunyady János
Ércz-paizsára, s kifúrván azt benn függe hegyével.
Ám Hunyady mint a méhész sokszorta lerázza
Ujjáról, hova fullánkjait belefúrta, a méhet;
Úgy megrázta kemény paizsát s elhulla a dárda.
Mostan azonban erős karral maga sújtja vasát ki
S míg az a hig levegőt szögné, fölszóla az éghöz:
«Istene honnomnak! hagyd megbüntetnem a gőgös
Visszavonót, hagyd, Istenem, őt meggyőzni karomnak.
Hogy kiki irtózzék, késő százaknak utána
Irtózzék attól, ki gonosz pártokra hasonlott,
S gőgének rokonok vérével fest vala szobrot.»

Mondá, s a repülő dárdát Gara válla husába

Vitte az istenkéz; szaporán ott vére elömlék
A haragos bánnak, kara ellassúda; nem akkép
Gőgös lelke: körülhabzá azt sárga epéje
Mint sziklát a tengeri hab, s Gara kétszer erősbnek
Érzé most erejét; lekapott balog oldala mellé
S onnan az életevő kardot felrántva, Hunyadra
Zúg vala mérgében. Hétször kikerülte csapását
Hunyady, hétször forrt föl nagy Gara barna epéje.
És a milyen erős, és a mily szörnyü s hatalmas
Volt Gara: Hunyady őt mégis nyomkodva elűzte.
S az dühösen hátrál, kiabál népére, káltoz
Ördögi Sátánnak segedelmért s harczi szerencsért.
Hasztalanúl! katonája nem állhat, morva s magyar nép
Élete mentését futtában ohajtja elérni,
És Sátánt az erős Isten lekötötte pokolban
Szörnyü nehéz lánczczal. Hétszer megrázta magát, meg-
Rázta kemény lánczát Sátán; de nem engede néki,
Nem dűhének a láncz; akkor megfekve porában,
S földre szegett szemmel szégyenlé a megalázást.
Bán pedig a szaladó népnek közepette megállván:

«Légy átkozva!» imigy kiabált s lehatott vala újra

Hangja világtalan éjek alá, hova ásva, temetve
A bünös ördögi lak, s meg-megrázá vala Sátánt,
«Légy átkozva gonosz szellem Gara bántul örökre!
Veszsz el örökre! s veled föld, ég elveszszenek együtt;
Gyáva fejedre kemény átkul hulljon le nap és hold,
S a nyomorú ember diadalmát ülje fölötted
Mint egy gyáva rabon! veszszen s megnyomja az átok
A ki hiendi gonosz szemfényvesztésedet, átok
Rajtam is, a ki hivém botorúl, hogy czélra segítesz.
Légy átkozva gonosz szellem Gara bántul örökre!»
Igy ordítva futott s szaladó népébe vegyűle.

Vége van a harcznak, s hol előbb vad lángu leventék

S a riadó harcznak hosszú veszedelme süvöltött,
Ott most néma lakát a csend felütötte, körösleg
Dúlt daliák s véres paripák heverésznek a földön,
S a hideg érzekkel hidegülnek; köztük azonban
Tábori ágy közepén kitünik még Rozgonyi püspök
Nagy Gara-szúrta sebét fájlalván; mostan azonban,
Hogy riadó hanggal füleit megütötte Hunyadnak
Szép diadalma, hogy a pártost szaladásnak eredvén
Látta üzetni: felűlt ágyában s összekulcsolván
Égre emelte kezét, szemeit fölemelte s imigy szólt:

«Hála! s dicsőség és áldás neked égbeli Isten!

A ki nagyobb a tengernél és rettenetesb vagy!
Villámokkal irád fel az ég kapujára hatalmad
És szívembe irád s én mélyen porba borúltam.
Hála s dicsőség és áldás neked égbeli Isten!»
Elküldted felhő-teremed lángablakin a Vészt,
Annak lába alatt megrendült tornya Budának,
A Duna ágyából kiszökött rémülve előtte,
S emberek és állat megnyögték talpa nyomását,
S megtiprott engem, s én mélyen porba borúltam.
Hála, dicsőség és áldás neked égbeli Isten!»
«Im! azalatt intél a Vésznek, s visszavonúla
A rendítő Vész; szabadon lélekzik a dúlt föld,
Emberek és állat fölzengik a hála-zsolosmát
Égi kegyelmednek, s én mélyen porba borúlok.
Hála, dicsőség és áldás neked égbeli Isten!»

Ekkép szól vala ő, s ismét ágyára borúla,

S csönd leve ismétlen: csak imitt, ott röpked az égen
Egy dögevő holló, s valamint a megszedetett hegy
Rendei közt szanaszét s itt-ott a kósza suhanczok
Böngészvén járnak, járt egy-egy harczi levente,
Megtérvén az üzésekből; közepettek azonban
Vérpatak ontja nehéz folyamát, susogása nyöszörgés
S borzasztó átok. S innét lőn kései korban,
E csata-árból lőn neve gyászemlékü Csatárnak. -

Távozom a hadtól s a hadnak vérbefüresztett

Képeitől, valamint Hunyady eltávozik attól
A győző seregekkel, öröm s diadalmi dalok közt.
Ekkép tér haza, így megyen egy sereg ifjú vadűző,
Mely napkelte előtt kihaladt a rengetegekbe,
Hol hat öles sárkány feküdött, nagy szikla-üregben,
S rég hizlalta magát a vidéknek gyenge juhából,
Ökreiből és emberiből; ma azonba' ledöntvén
A nagy szörnyeteget puskákkal az ifju vadászok,
Hangos örömzajjal térnek meg a dúska falúba.
Ott koszorús lányzók, s lebegő hólábu menyecskék
Üdvözik a győző sereget, s mosolyogva kinálják
Innepi kancsóból mindeggyiket enyhes itallal.
Akkoron a leütött állat vesztére köszöntik
A poharat, zaj, öröm s vígság zeng mindenüvéről.,
És falu végéről bejövén a barna czigányság
Egyszeriben rákezdi zajos hangája vigalmát,
S tánczra pereg lányzó s lebegő hólábu menyecske.
Igy tért meg szomorú harczok mezejérül azonnal
Hunyady is, győző seregével, s dallva bevágtat
Régi Fehérvárnak kapuján, hol hókaru hölgyek
Szózatos ének közt koszorút nyújtának agyára,
S megdalolá ragyogó tettét a kósza trufátor.

Ott téres piaczon, közepett sok fényes uraknak,

Díszesen áll ragyogó trónus bársonyba borítva,
Fenn tetején czímert láttál tündökleni, ketté
Volt oszlatva közép pontján, kétféle mezőre.
Ennek zöld mezejét négy nagy folyam árja hasítá,
Abban az ősz Kárpát hármas nagy bércze ezüstös
Dupla kereszttel volt híven képezve ecsettel;
A czímer mellett viruló ág fekve babérból
S fényes aczélból kard. Falait boritotta zománczos,
Drága-szövet-szőnyeg bársonyból. Drága falábát
A hatalom jelképe tevé, két bojtos oroszlán.
Állt körülötte bal és jobbról sok harczi levente
S fényes urak; de belűl a szék puha vánkusa dombján
Méltóságában maga ül vala lengyel Ulászló,
És oda nyújtja fejét a dús koronának alája,
Melyet erős magyarok szent István ősi fejéről
Hoztanak a templombul elő, s most Rozgonyi püspök,
Még haloványon ugyan, de erőt érezve magában,
Óva bocsátja reá; s megimádván a magas Istent,
S megszentelve királyi fejét, igy szól vala harsan:

«Isten! erősebb és kegyesebb mint minden, örök lény!

Áldd meg ez innepies szertartást s meg ne gyülöld a
Hív szolgát, hogy más koronát tesz urának agyára,
Mint melyet te adal! gonoszúl elorozta ravaszság
Azt tőlünk, de te meg sem is áldj, mig vissza szereztük.»

Monda s ahítva veté szemeit föl az égi királyhoz.
Majd aztán a gyült néphöz fordulva tovább szólt:

«Örvendezzetek oh magyarok! végére van a harcz

A bús visszavonás, mely sújtó tengeri vészként
Csattogatá viharát a szép haza kétes egére!
S bajnokot és félénk hölgyet rettegni taníta
Egyformán, te pedig Kárpát szent bércze megingál,
És a dupla kereszt felhők-edzette tetődön.
De nyugalom van már; nem eszik le az asztalok étkét
Éhes, erős daliák; szemeinkrül az éjjeli álmot
Harcz zörgési le nem rázzák. Örvendjetek immár,
Örvendezzetek oh magyarok! hódolni az égnek
És fejedelmi Ulászlónak, mint honni királynak!»

Ő igy szólt s az erős magyarok riadozva kiálták:

«Örvendezzünk oh magyarok! hódolni az égnek
És fejedelmi Ulászlónak, mint honni királynak.»
S szent tűzzel rohanák lábairól a fejedelmet,
S mint az apáknak idétte szokás vala: egyes erővel
Széles pajzsuknak dobogó lapjára emelték
Hármas erő közt, és hangzott vala hármas erő közt
A szent eskü s az ömledező öröm árja szavukban.

Végre lecsillapodott a zaj s fejedelmi Ulászló

Ismét helyt fogván, ott ekkép nyitja meg ajkát:
«Nagy lelkű magyarok! tudom én hogy szíveitekből
Jő e szent buzgás, s azokért hálálni, köszönni
Nem feledem; de ti oh magyarok! nem vészitek észre,
Hogy boldogságunk egyedűl csak Hunyady szerzé,
Ő ki a hét agyu vészt diadalmas karral elűzte,
A vak visszavonást; neki illik hálaadástok.»

Mondá, és zajosan lármázván hozta a népség

Hunyady hőst magosan föltartván a levegőben.

De fejedelmi Ulászló őt szólítja magához,

S ott a dicső hőshez szívéből szózatit ejté:
«Nagy lelkű Hunyady! trónom szerzője te s véde!
Mondsza nemes tetted mint hálálhatja királyod?
Oh de te érdemeid magasabbak, hogy sem elérje
Legmérészb hálám; im azért nyilvánta kimondom:
Hogy fölirám emlékezetem könyvébe sugárzó
Érdemid én, oda, hol mindennap elolvashassam,
Hogy míg élek adósának néz Hunyady János!»

Mondá s fölkelvén tetetéstől-tiszta ajakkal

Megcsókolta az ifju király nagy lelkü barátját,
S ez mély illetödésében féltérdre borúla;
Ekkor az ifju király fölemelvén drága-kövekkel
Ékes aranylánczát a hős mellére akasztá:
«Ezt Besztercze nemes grófjának honja s királya!»

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me