Komjáthy Jenő: A KIS LELKEK
Szemébe rémes, büszke láng,
Baljában a napfáklya ég,
Szétszórva millió sugárt.
Mely, mint szivárvány, hétszinű,
És csillagkoronát visel,
Szép homlokán fönség s derű.
Dúlt arca oly félelmesen?
Villámot szór és öldököl
A lobogó, démoni szem.
Tán az örök Szépség maga,
Minőt a költők álma szőtt?
Csáb s tisztaság összhangzata.
Vakító szép; szeplőtelen;
Ihlet, gyönyör, lelkesedés
Támad, amerre csak megyen.
És elpirítja lányaink;
A fény a szeráf-homlokon
Fölgyújtja kisded házaink.
Aszúvá lesz a zöld vetés;
Mindent megöl e vad roham,
Mit kezünk ápol és becéz.
Nyomában vész és viharok,
Halál kiséri nyomdokát,
Amerre büszkén elrobog.
Földúlja még e lázadó!
Ha zsúptetőnkbe kap a láng,
Nem lesz e vészhez fogható.
Mint duló eszmék vad heve,
Drágább növényi életünk,
Mint a lángok költészete.
Nyugalmas, kéjes rothadás!
Vérünk lassan s bizton kereng,
Távozz el tőlünk, Messiás!
Tengődni hagyj minket tovább!
Szemünk a napba nem tekint,
Drágább nekünk a mécsvilág.
Nem térünk el egy percre sem.
A Megszokás ráncos keze
Vezessen minket csendesen!
Sirunkba az együgyü hit,
Megváltást mi nem szomjazunk,
Főbusz! Nincs mit keresned itt!
Nyugalmas, kéjes rothadás!
Vérünk lassan s bizton kereng:
Távozz el tőlünk, Messiás.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me