Komjáthy Jenő: MELANKÓLIA
MELANKÓLIA
I.
Elrejtem magamat, ne lásson senki sem;
Elvérzem egyedül, némán és csendesen,
Elszállok e földről zord ismeretlenül,
Ahol mint bélpoklost mindenki elkerül.
Elvérzem egyedül, némán és csendesen,
Elszállok e földről zord ismeretlenül,
Ahol mint bélpoklost mindenki elkerül.
Eltemetem mélyen mélységes álmaim,
Örök vizek fölé suhannak szárnyaim,
Már lelkem ott tanyáz a lét határinál,
A végtelenben ő hatalmas nagy király.
Örök vizek fölé suhannak szárnyaim,
Már lelkem ott tanyáz a lét határinál,
A végtelenben ő hatalmas nagy király.
Elásom a kincset az emberek elül,
Mit gyűjték a földön, míg éltem emberül;.
Ne szennyezzék be azt szentségtelen kezek,
Semmik között semmi, elátkozott legyek!
Mit gyűjték a földön, míg éltem emberül;.
Ne szennyezzék be azt szentségtelen kezek,
Semmik között semmi, elátkozott legyek!
Hogy rámmered imhol sok emberarcu rém!
Nem olyan e világ, mint egykoron hivém,
Bár eleve élt már szívemben a gyanú,
Hogy itt a bölcs koldus s a költő vértanú.
Nem olyan e világ, mint egykoron hivém,
Bár eleve élt már szívemben a gyanú,
Hogy itt a bölcs koldus s a költő vértanú.
Gyűlölöm e merev, kövesztő szemeket,
E Medúza-fejek kővé meresztenek:
Gyűlölöm e népet, e földet átkozom,
Más ég volt nevelőm, más föld az otthonom.
E Medúza-fejek kővé meresztenek:
Gyűlölöm e népet, e földet átkozom,
Más ég volt nevelőm, más föld az otthonom.
Elfutok előlük; elrejtem arcomat,
Hadd víjam egyedül válságos harcomat;
Megvívom egyedül az iszonyú tusát,
Magammal a csatát magamban küzdöm át.
Hadd víjam egyedül válságos harcomat;
Megvívom egyedül az iszonyú tusát,
Magammal a csatát magamban küzdöm át.
Elbujdosom tőlük, mint szellem suhanok,
A láthatatlan Lét keblére rohanok;
Mint suhanó árnyék, mint a futó felhő,
Úgy elmegyek, - s nem lesz nyomaimat jelző.
A láthatatlan Lét keblére rohanok;
Mint suhanó árnyék, mint a futó felhő,
Úgy elmegyek, - s nem lesz nyomaimat jelző.
Ringasson a fölszín bolondot, boldogot!
Maradjon az titok, ami bennem lobog!
Napfényben ússzanak a pillangók s legyek:
Én, miként az Isten, láthatatlan legyek!
Maradjon az titok, ami bennem lobog!
Napfényben ússzanak a pillangók s legyek:
Én, miként az Isten, láthatatlan legyek!
De ti, ó, gyermekim, nem vér szerint csupán,
De a szellem örök, évületlen jogán;
És te, ó, drága nőm, hitvesem, szeretőm,
Ki letörve állasz mellettem, reszketőn:
De a szellem örök, évületlen jogán;
És te, ó, drága nőm, hitvesem, szeretőm,
Ki letörve állasz mellettem, reszketőn:
Lelkemből lelkedzett szerelmes magzatim,
Vigaszom ti a lét rettentő harcain;
S ti szabad, nagy lelkek, ti csapangó szívek,
Az álság népe közt igazak és hívek:
Vigaszom ti a lét rettentő harcain;
S ti szabad, nagy lelkek, ti csapangó szívek,
Az álság népe közt igazak és hívek:
Ti rajongó lelkek, ti fennszülött elmék,
Az élet nagy átkát hősileg viselvék,
Testvérim Istenben, rokonim a szívben,
Akikben úgy bíztam, akikben úgy hittem:
Az élet nagy átkát hősileg viselvék,
Testvérim Istenben, rokonim a szívben,
Akikben úgy bíztam, akikben úgy hittem:
Ó, mért is nem lehet könnyítnem a terhen,
Fájdalmitok súlyát vállaimra vennem!
Ti értetek magam szívesen odaadnám,
Ha szívvel győzhetnék a Végzet hatalmán.
Fájdalmitok súlyát vállaimra vennem!
Ti értetek magam szívesen odaadnám,
Ha szívvel győzhetnék a Végzet hatalmán.
És ti elhagyottak, ti föld nyomoréki,
Ti a tárasadalom halálra itélti,
Ti szegények, árvák, üldözöttek, rabok,
Kiket sors és ember, mindenki elhagyott:
Ti a tárasadalom halálra itélti,
Ti szegények, árvák, üldözöttek, rabok,
Kiket sors és ember, mindenki elhagyott:
Ó, mért is nem lehet rátok lehellenem,
Én végtelen hitű, halhatlan szellemem!
Örök dacban ég bár, tettekben nyomorult,
Kőfalként nehezül szívemre még a múlt.
Én végtelen hitű, halhatlan szellemem!
Örök dacban ég bár, tettekben nyomorult,
Kőfalként nehezül szívemre még a múlt.
Enyészetem árán újjáteremteném,
Világot gyújtanék a mélység fenekén,
Fölnyitnám keblemet, kitépném szívemet,
Ti boldogságtokért odadnám éltemet!
Világot gyújtanék a mélység fenekén,
Fölnyitnám keblemet, kitépném szívemet,
Ti boldogságtokért odadnám éltemet!
De még a múltért kell vérkönnyet ontanom,
Még nekem is panasz és vád van ajkamon;
Vérző nagy szívemet nem látja senki sem ...
Elrejtem arcom és sírok keservesen.
Még nekem is panasz és vád van ajkamon;
Vérző nagy szívemet nem látja senki sem ...
Elrejtem arcom és sírok keservesen.
[Szenic, 1892. április 19.]
II.
Elfordítom szemem, ne lássam szívetek,
Mert undorral tölt el közel ismernelek.
Ó, hisz láttam, mily fekete s gonosz,
Benne csak a Birvágy kapzsi népe honos.
Mert undorral tölt el közel ismernelek.
Ó, hisz láttam, mily fekete s gonosz,
Benne csak a Birvágy kapzsi népe honos.
Hiába süt lelkem, hiába világít,
A sötét sötétben megmaradni áhít.
Hiába sugároz örvénybe az arcom,
Előre is tudom keserű kudarcom.
A sötét sötétben megmaradni áhít.
Hiába sugároz örvénybe az arcom,
Előre is tudom keserű kudarcom.
És ha beledobnám lelkemet, kitépve,
Éjjé feketülne a rémséges éjbe;
Égi derű nem űz ily végtelen homályt,
Sivár búba fojtja a gyönyörre sovárt.
Éjjé feketülne a rémséges éjbe;
Égi derű nem űz ily végtelen homályt,
Sivár búba fojtja a gyönyörre sovárt.
Ó, hisz jártam, jártam az üreg belsejét,
Lelkemet, e napot, gúnyolta a setét,
Tiportak énrajtam kárhozottak sergi,
Lelkemet, e mindent kacagta a semmi.
Lelkemet, e napot, gúnyolta a setét,
Tiportak énrajtam kárhozottak sergi,
Lelkemet, e mindent kacagta a semmi.
Ah, az emberállat üvöltésit hallám!
Elnyelte a szörnyet szörny után a hullám.
Elnyelte a tenger rút pikkelyes testét;
Az egyik kacagta a másiknak estét.
Elnyelte a szörnyet szörny után a hullám.
Elnyelte a tenger rút pikkelyes testét;
Az egyik kacagta a másiknak estét.
Ah, az állatember mély bukását látám!
Ott a vizek mélyén lakozott a Sátán.
A vonagló Önzést ottan marcangolja,
Ördög ellen ördög, saját szíve pokla.
Ott a vizek mélyén lakozott a Sátán.
A vonagló Önzést ottan marcangolja,
Ördög ellen ördög, saját szíve pokla.
Hogy üldözé egymást vad, őrjöngő lázban,
Föl ki nem ismeré önmagát a társban.
Hogy harapa váltig kiki önhusába,
Másnak vélve magát a nyomoru, kába.
Föl ki nem ismeré önmagát a társban.
Hogy harapa váltig kiki önhusába,
Másnak vélve magát a nyomoru, kába.
Fényhozóra, énrám tör a rémek serge,
Dühöngve a Vérvágy magából kikelve,
Énfelém a mélyből dühtajtékot köpve,
Iszapos haragját a felhőkig lökte.
Dühöngve a Vérvágy magából kikelve,
Énfelém a mélyből dühtajtékot köpve,
Iszapos haragját a felhőkig lökte.
Bősz habot okádott szinte föl az égig,
De hörögve hullott vissza majd fenékig,
Jajgatása hallszott tompán csak a mélyből,
Nyöszörögve koldult kegyelmet az égtől.
De hörögve hullott vissza majd fenékig,
Jajgatása hallszott tompán csak a mélyből,
Nyöszörögve koldult kegyelmet az égtől.
Befogom fülemet, ne halljam hangotok,
Mely undok zajával betölt minden zugot,
Fölveré az örök, szent hatalmak csendjét,
Orgiát ül benne minden esztelenség.
Mely undok zajával betölt minden zugot,
Fölveré az örök, szent hatalmak csendjét,
Orgiát ül benne minden esztelenség.
Hiába zeng gyönyört én dallamos ajkam,
Levinni az édent hiába ohajtom,
Hangomat, az égit elnyeli a hullám,
A Gyűlölet szörnye bősz tajtékot túr rám.
Levinni az édent hiába ohajtom,
Hangomat, az égit elnyeli a hullám,
A Gyűlölet szörnye bősz tajtékot túr rám.
Én haragos lelkem hiába mennydörög,
Villámos szózatom nem űzi e ködöt;
Hiába süt lelkem, hiába világít:
A sötétben megmaradni áhít.
Villámos szózatom nem űzi e ködöt;
Hiába süt lelkem, hiába világít:
A sötétben megmaradni áhít.
[Szenic, 1892. április 30.]
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
