Kosztolányi Dezső: AZ ÁRKÁDOK ALATT
AZ ÁRKÁDOK ALATT
A vágy-fuvalmas nyári éjszakában
az árkádoknak csarnokába léptem,
hol a dicsőség zordon nagyjai
kő- s érc-mezükben hallgatag virasztják
a végtelenség hosszu éjjelét.
Sütött a hold, s a kert gyepűire
kékes, sugárzó fényivet bocsájtott,
és én, a nyári hőtől elcsigázva
a csillagos, sejtelmes éjjelen
csukló inakkal és fuló kebellel
egy kőszobor talapzatára rogytam
s figyelve fényes, nagy szemébe néztem.
az árkádoknak csarnokába léptem,
hol a dicsőség zordon nagyjai
kő- s érc-mezükben hallgatag virasztják
a végtelenség hosszu éjjelét.
Sütött a hold, s a kert gyepűire
kékes, sugárzó fényivet bocsájtott,
és én, a nyári hőtől elcsigázva
a csillagos, sejtelmes éjjelen
csukló inakkal és fuló kebellel
egy kőszobor talapzatára rogytam
s figyelve fényes, nagy szemébe néztem.
Zord arcu bölcs volt. Ráncos homlokán
a felkelő holdnak sugára lengett
s míg arca a kékes sötétbe rémlett,
merev szemekkel néztem rája én
és átéreztem ott az életem...
Mily semmi a világ tünő zaja,
a szappan-bugyborék szétpattanása
hatalmasabb és színesebb, miként
egy röpke emberélet eltűnése!
Az a tudós egykor rajongva élt;
kőarca, amelyen hideg közönnyel
csupán az észnek fénye éledez,
egykor mosolygott, sírt, haragra torzult
és az öröm rózsáitól kigyulladt:
s most bús, komoly fagy ül vonásain,
s nem rezdül arcán a meredt ideg,
ha háborogva mozdul a talaj,
s a nyári orkántól meging a csarnok,
vagy hogyha hóviharban összerendül
az ősi kőház széles ablaka.
Az a szobor mindig fagyos, komoly,
akár a tenger szürke pusztasága,
akár az éj sötétlő gyász-szine -
örökre egy, örökre mozdulatlan.
Egyhanguan szemléli az időt,
mert ami itt a létben elmulandó,
tisztább alakba az már mind övé
s az eszmehonból bágyatag mosollyal
nézhet ma már e változás-világra,
hol fogcsikorgva, lázadozva, sírva,
nevetve s elfuladva küszködünk mi,
a látszat-életnek halottjai,
kik a szobor-alapzatok alatt
mozgunk, eszünk, elnyűve testerőnket,
kapkodva a türemlő semmiért
s megvetve azt, ami a létező.
a felkelő holdnak sugára lengett
s míg arca a kékes sötétbe rémlett,
merev szemekkel néztem rája én
és átéreztem ott az életem...
Mily semmi a világ tünő zaja,
a szappan-bugyborék szétpattanása
hatalmasabb és színesebb, miként
egy röpke emberélet eltűnése!
Az a tudós egykor rajongva élt;
kőarca, amelyen hideg közönnyel
csupán az észnek fénye éledez,
egykor mosolygott, sírt, haragra torzult
és az öröm rózsáitól kigyulladt:
s most bús, komoly fagy ül vonásain,
s nem rezdül arcán a meredt ideg,
ha háborogva mozdul a talaj,
s a nyári orkántól meging a csarnok,
vagy hogyha hóviharban összerendül
az ősi kőház széles ablaka.
Az a szobor mindig fagyos, komoly,
akár a tenger szürke pusztasága,
akár az éj sötétlő gyász-szine -
örökre egy, örökre mozdulatlan.
Egyhanguan szemléli az időt,
mert ami itt a létben elmulandó,
tisztább alakba az már mind övé
s az eszmehonból bágyatag mosollyal
nézhet ma már e változás-világra,
hol fogcsikorgva, lázadozva, sírva,
nevetve s elfuladva küszködünk mi,
a látszat-életnek halottjai,
kik a szobor-alapzatok alatt
mozgunk, eszünk, elnyűve testerőnket,
kapkodva a türemlő semmiért
s megvetve azt, ami a létező.
S éreztem akkor, hogy a durva tömb él
s minden mi eltűn ez árnyék-világból,
a lét komor tárcsarnokába jő.
Csupán mi, a percnek bohócai,
a változás serény kengyelfutói,
kik satnya félelem honában élünk
s rabláncokon szilaj táncot ropunk,
vagyunk kizárva az élet honából.
E honba térnek, kik elmennek innen
egy misztikus, dicső feltámadásra.
És a halott, kit könnyel, énekekkel
a sírnak éjjeli szádjába visznek,
szoborszerű, dermedt vonásival
az életet jelképezi nekünk,
a változatlant, a tökéletest.
Mert minden, ami elmulott, egész
és minden, ami itt van: csonka, tört
s az elmulásnak halvány áldozatja,
amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs,
a végtelenség fínom művü szobra,
min egy kicsinyke karc se látható.
s minden mi eltűn ez árnyék-világból,
a lét komor tárcsarnokába jő.
Csupán mi, a percnek bohócai,
a változás serény kengyelfutói,
kik satnya félelem honában élünk
s rabláncokon szilaj táncot ropunk,
vagyunk kizárva az élet honából.
E honba térnek, kik elmennek innen
egy misztikus, dicső feltámadásra.
És a halott, kit könnyel, énekekkel
a sírnak éjjeli szádjába visznek,
szoborszerű, dermedt vonásival
az életet jelképezi nekünk,
a változatlant, a tökéletest.
Mert minden, ami elmulott, egész
és minden, ami itt van: csonka, tört
s az elmulásnak halvány áldozatja,
amelyre bátran azt mondjuk mi: nincs,
a végtelenség fínom művü szobra,
min egy kicsinyke karc se látható.
E gondolat futott által velőmön
ott az öröklét hűvös csarnokában,
míg az özönlő holdsugárba fázva
bámultam a nagyok köztársaságát,
kiknek ma már nem lüktet az erük,
nem fáj az élet lassu tengetése
s köztünk, halottak közt, örökre élnek.
Nagyon soká merengtem így az égen,
hol tarjagos felhők között suhant
az óriás ezüsthold tiszta gömbje,
fényben fürösztve a nagy csarnokot,
és én, az élet árva páriája,
remegve fordultam felétek ekkor,
fájó rebengéssel rátok tekintvén:
ti óriások, kővé vált erők.
S forró fejem lehajtottam szerényen
állványotok márvány párnáira.
ott az öröklét hűvös csarnokában,
míg az özönlő holdsugárba fázva
bámultam a nagyok köztársaságát,
kiknek ma már nem lüktet az erük,
nem fáj az élet lassu tengetése
s köztünk, halottak közt, örökre élnek.
Nagyon soká merengtem így az égen,
hol tarjagos felhők között suhant
az óriás ezüsthold tiszta gömbje,
fényben fürösztve a nagy csarnokot,
és én, az élet árva páriája,
remegve fordultam felétek ekkor,
fájó rebengéssel rátok tekintvén:
ti óriások, kővé vált erők.
S forró fejem lehajtottam szerényen
állványotok márvány párnáira.
1905
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
